Őskori telep Rakamaz és Timár községek között. Archaeologiai Értesítő XII. 1892. 205-207. (Jósa 079)

Jósa 79. Őskori telep Rakamaz és Timár községek között. Arch. Értesítő XII. 1892. 205-207. ŐSKORI TELEP RAKAMAZ ÉS TÍMÁR KÖZSÉGEK KÖZÖTT. Ismeretes, hogy a szeszélyes Tisza ma nem mindenütt azon mederben hömpölygeti vizét, hol hajdan folyt. Az ilyen - a mostani Tiszától gyakran pár kilométernyire eső - kanyarokat a nép holt Tiszának, legtöbbnyire azonban Morotvának nevezi. Nyáron vagy mocsarakat képez, vagy kiszárad, de a tavaszi gyakran nagy áradások alkalmával hatalmas folyókat képez és több lépésnyi szélességben ontja le a kettőtől tíz méternyi magasságú partokat. Azon Morotva részlet, melyről szóllani akarok, a legközelebbi Tiszaparttól 1 kilométernyire, a tokaji hídtól 4 kilométernyire északkeletre, Rakamaztól északra 3, Tímártól délre egy kilométer távolságra esik. Hogy mennyit mosott el a víz századok alatt a jelenleg mintegy 3 méter magas partból, meghatározni nem tudom. Az omlás hatszáz lépés hosszúságban mutat mintegy két méter magas kulturréteget. Ugy ezen televényes, valamint az alatta fekvő sárga agyag száraz állapotban oly kemény, hogy csak csákánynyal ontható. Az 1888-ki tavaszi árvíz után Szelóczky Géza rakamazi gyógyszerész és buzgó régiséggyűjtő és Fábry Károly főbiró úr társaságában az omlást megtekintettem és a lent elterülő megszáradt iszap felületén szekér számra menő cserépdarabokat találtunk. Ezekből sok díszítéssel ellátott példányokat szedtünk fel, melyek közül az előttem érdekesebbeknek látszókat lefényképeztem. Rövid idő alatt több százra menő obsidián és kova szilánkokat, nyílhegyeket, obsidián és kova késtöredékeket gyűjtöttünk, továbbá egy végén átfúrt, nyelvalakú, szarúkőből készült kis amulettet vagy fenő kövecskét, két kővésőt, egy bronzfürész végét, két népvándorláskori csattot, melyeknek egyikéről a peczek hiányzik, egy bronz halhorog töredéket, egy hengerded bronz sodronyból készült gyűrűt, egy agyag gyöngyöt, számos orsógömböt, melyeknek egyike spiral díszítéssel van ellátva, egy mogyorónyi kristály tiszta üvegdarabot, egy kaurit (cyprea moneta). Ezen kívül találtuk egy öntőkemenczének előrészét agyagból, melynek ledomborított peremje ép, hátulsó része azonban le van törve és miután azt meg nem találtuk, nem tudni hogy nézett ki. Hossza 27 cm., hátulsó része 28 cm. széles. A 8,5 cm. hosszú orrát egy öt lyukkal ellátott fal választja el a hátulsó résztől. Ezen lyukakon a hátsó részből az előrészbe vezető, convergáló az orr felé kissé keskenyedő 1,5 cm. mély és 2 cm. széles hornyolatok vonulnak a megolvadt ércz levezetésére. A lyukak az ércz megolvadásáig valószínűleg be voltak tapasztva, mint az manapság is történik. A készülék lábakon állott. Két magasabb lábat is megtaláltunk, melyek minden valószínűség szerint a hátsó részhez tartoztak. Körülötte emberfej és ökölnyi nagyságú és nagy mennyiségű alaktalan égetett agyagtömbök hevertek. A megtalált töredék peremének épségéből és a körül fekvő égetett agyag darabokból azt merem következtetni, hogy az érczolvasztás az olvasztó edény körül rakott tűz által és a lelhelyen történt. Salakot is találtam körülötte, de abban sem rezet, sem vasat nem tudtam vegyileg kimutatni. A porrá tört darabot sósavval, azután egy részletet ammoniummal, más részletet kénköneggel kezeltem, de sem kék színt, sem csapadékot nem nyertem. A temérdek cserép darab közül csak három ép edényke került. Egy kis fületlen, jó gyurmából, nem korongon készült, vastag falazatú sárgás-veres, díszítés nélküli, jól égetett, sima felületű csupor. Egy kaszafenőkő-tartó tülökhöz hasonló, 10 cm. hosszú, peremjéhez közel két szemben álló lyukkal ellátott, kívül valami veres festékkel, valószínűleg miniummal bekent, agyagból durván készült, jól égetett, rücskös felületű ivó edény, mindkettő birtokomban van, és egy letört fülű, nem korongon készült, fenekén pezsgős üveg módjára begyűrt kis szilke, Bajnok Justinián honvédszázados úrnál Miskolczon. A három méter magas omlós partnak két méter vastag felső televényes rétegéből sűrűn kandikálnak elő a cseréptöredékek, olyanok, mint a milyeneket az omlás aljában találni. Vannak közöttük olyanok, melyek az úgynevezett kőkorszakra (vastag, rosszul gyúrt és égetett, nem korongon készült, legfeljebb újj benyomatokkal díszített); bronzkorszakra (korongon készült, díszes csücsökkel, kacskaringós, párhuzamos, vagy zeg-zúgos karczolatokkal ékített) és római befolyásra, vagy legalább vaskorszakra valló (graphit és szénrajzzal ellátott) cseréptöredékek. Kővéső, bronzfűrész, népvándorláskori bronzcsat! Hogy illik ez össze!? Legelőször is arra gondolunk, hogy ezen helyen az említett különböző korszakokban élő emberek egymás felé telepedtek. Alól véljük találni a kőkorszaki, középen a bronzkorszaki és legfelől a vaskorszaki nyomokat. Csakhogy ez a Rakamaz és Timár közötti partomlásban nem így van ám. Itt ezen rétegezést nem találjuk. Gyakran felül vannak a kőkorszaki és alól a vaskorszaki maradványok, vagy fordítva. Ezen cserép darabokkal és más hulladékokkal tömött, tehát csakis szemétdombnak használt televényes rétegben szinte a történelem előtti korból származó sírok vannak elhelyezve, nem egyenlő távolságban egymástól és nem is egy sorvonalban. Csak egyet ástunk fel, de a csontok már annyira el voltak porladozva, hogy egy darabban csontváz-részleteket kiemelni nem sikerült. Ezen csontváz kuczorodott helyzetben arczczal lefelé, háttal felfelé fekve találtatott minden egyéb lelet nélkül. A sírok keresztmetszete nem egyforma. Némelyik lefelé keskenyedik, míg a másik lefelé szélesedik. Régi időben bolygatott sírra is akadtunk és azt, hogy bolygatva volt, onnan következtetem, hogy például találtam az omlás homlokán egy kéznek csontvázát, melynek részei természetes helyzetben feküdtek, de az alkar, melynek azzal összefüggeni kellett volna, található nem volt, hanem a kéz körül koponya és más csontrészek feküdtek. A partomlás felett elterülő szántóföldeken igen sok kagyló (unió pictorum) hever, nem a viz által oda hordva, hanem emberek által felhalmozva. Néhány lépésnyire ezen omlás szélétől került azon arany torques, mely 1890. évben a nemzeti múzeumba jutott, és a mely kincs Szelóczky barátom ébersége nélkül most valami külföldi gyűjteményt ékesítene. (Rajzát lásd Arch. Ért. 1890. 86.). Nyíregyháza, 1892 február 16-án. Dr. Jósa András.