Küzdelem a járványok ellen. Nyirvidék XIV: 7. 1893. február 12. 5.
Küzdelem a járrányok ellen.
— Két közleméuy. —
Dr. Jósa András, vármegyénk főorvosa, abból az alkalomból, hogy legutóbb a képviselőházban és a sajtóban általában Magyarország közegészségügyi viszonyai s különösen az a kérdés, hogy a járványos betegségek pusztításai ellenében mily módon lehet és kell védekezni: élénk diskusszió tárgyát képeztek ‒ egy memorandumban kifejtette e tekintetben a maga nézeteit.
E munkálat őméltósága a főispán úr által a m. kir. belügyminiszterhez terjesztetett föl. A főorvos úr szívességéből mi is közöljük annak egy részét, ajánlván azt mindazoknak figyelmébe, ‒ kik épen a főorvos úr fejtegetései alapján ‒ hivatva vannak arra, hogy ennek az igen nevezetes ügynek szolgálatokat tehessenek.
I.
Mai napig az orvosi világ tisztában van azzal, hogy minden járványnyá fajulható ragályos betegségnek okozói és terjesztői microorganismusok.
Ha azok olyan nagyok volnának mint egy elefánt, mindenki hinné létezésüket. Vagy megfutnának tőlük, vagy megölnék azokat, és a ragályos betegségek nagy mérveket nem ölthetnének. Azonban mint minden igazságnak, úgy ennek is idő kell, hogy utat törjön magának a közvéleményben. Hiszen 1000 közül egy tudja bebizonyítani, hogy a föld forog a nap körül, nem padig megfordítva, és a philloxerát és a peronosporát sem sokan látták, de már hiszik.
Nem kell tehát egyébb, hogy sikeresen védekezhessünk a ragályos betegségekkel szemben, mint az, hogy általános legyen a hit a baczillusokban. Ha ez bekövetkezik a szakembernek nem csak azon állítását fogják elhinni, hogy ilyen ártalmas parányszervek léteznek, hanem azt is, hogy mik azoknak életfeltételei, hogy kell azokat elkerülni, tenyészésüket megnehezíteni, sőt lehetetlenné tenni.
Mig ez meg nem történik, a legüdvössebb rendeletek is, ‒ a melyek kibocsátásánál hiány nem volt, ‒ meddők maradnak.
A járványnyá fajulható ragályos betegségek ellen kiadott óvintézkedésekre vonatkozó rendeletek csak akkor lesznek pontosan végrehajthatók és sikeresek, ha azok nem csak felülről lesznek elrendelve, hanem alulról is követelve; vagy ha óriási pénzáldozattal minden kis község tisztán az egészségügy szolgálatában álló rendőri közegekkel lesz megrakva.
Tehát vagy népnevelés, vagy erőszak. Tertium non datur. Hogy a köznép felvilágosítása mennyire czélhoz vezető, szabadjon illusztrációul egy példát felhoznom. Nálunk fájdalom Magyarországon a veszedelmes karról karra való oltás van elrendelve, az eredeti tehénhimlőnyirkkel való oltás pidig csak megengedve.
A gyermek, a kiből oltanak, látszólag duzzad az egészségtől, pedig bujasenyves szülőktől származott. Az orvos tehát jóhiszemüleg olt belőle; már pedig egyetlenegy vértestecske ‒ a mit szabadszemmel látni nem lehet ‒ elegendő arra, hogy a ragály másra átvitessék.
A Bach korszakban a vármegye területén több községben egész generatiók lettek ily módon megfertőzve. A megyei közkórháznak ‒ melynek számos évekig főorvosa voltam ‒ ezereket fizetett az állam bujasenyvesek ápolási dijai fejében. Husz év kellett arra, mig ezen veszélyt nagy részben kiirthattuk. A nép tudta, hogy a ragály a himlőoltással terjesztetett. Nem csuda tehát, ha attól vonakodott. Az elöljárók is tudták a veszélyt, mely a karról-karra való oltással jár és igy az oltó orvosoknak maguknak kellett nagy küzdelemmel összehajkurászni az oltásra kötelezetteket ‒ a mi teljesen soha sem sikerült. Nyílt titok, hogy a szülék nagy része az oltás helyét haza tértük után rögtön szappannal vizzel jól lemosták, hogy az oltás meg ne fakadjon.
Nem állítom, de lehetőnek tartom, hogy miután a csekély 10½ kr. oltási dij csak azon esetben fizettetik ki az államkincstár által, ha az oltás sikeres volt, ez pedig a szemlére való meg nem jelenés miatt csak a legritkább esetben állapítható meg, nehogy nagy fáradságuk jutalmául még a silány díjazást se kapják meg, a papiroson minden gyermek beoltottnak lehet feltüntetve, a valóságban pedig nem az.
A halottkémlés szigorú végrehajtása 1884 ben kezdetett meg és 1887-ben a vármegye egész terültén teljesen életbeléptettetett. Az azelőtti statisztikai adatok nem egészen megbízhatók.
Hólyagos himlőben Szabolcsvármegye területén 1887. évben 852. 1888 ban 183 egyén halt el. Ezen évben a vármegye törvényhatósága a karról-karra való oltás ellenében a községeknek, kellő indokolás mellett az eredeti tehénhimlővel való oltást ajánlotta. Az eredmény az lett, hogy azóta az oltástól népünk többé nem idegenkedvén, 1889 ben 7, 1890-ben senki, 1891-ben 2 községben 13, 1892 ben senki. És igy 4 év alatt összesen csak 20 egyén pusztult el ezen borzasztó betegségben. Nem az erőszak, hanem a népnevelés felvilágosítása szülte tehát az eredményt. Ez a kulcsa a járványnyá fajulható betegségek meggátlásának is. Uj intézmények csak lassan nyerik meg a nagy közönség bizalmát.
Midőn 1884-ben kórházi igazgatói állásomat elhagyva, megyei főorvossá lettem megválasztva, szégyenkezve olvastam, hogy vármegyénk egészségügyi tekintetben a 63 vármegye közt legutolsó helyen áll; 5 évi átlag szerint ugyanis átlag szerint Szabolcsmegyében állítólag 1000 lakos közül 45 egyén esett a halálnak áldozatul. A halottkémlés még akkor végrehajtva nem lévén teljesen tájékozatlan voltam. 1887 ben ezen ügy már rendbe lévén hozva, azt tapasztalom, hogy mig a zsidóknál 1000 lakosra 20, addig a keresztény felekezetek közül 35-40 esett áldozatul a halálnak, pedig a lakás és táplálkozási viszonyok átlagosan a zsidóknál sem jobbak, talán még roszabbak. Hiszen a katona sorozásnál látszik, hogy mennyire satnyán nőnek fel. A keresztényeknél a gyenge test alkotású gyermekek már csecsemő korukban vissza térnek az anya földbe. Ezen körülménynek az oka nézetem szerint nem lehet más mint az, hogy a zsidóknál az egészség gondozása a vallással szoros összefüggésbe van hozva és hogy a családi összetartozandóság érzéke nagyobb mértékben van náluk kifejlődve, mint nálunk keresztényeknél.
A mi keresztény népünk csekély kivétellel fatalista, azonfelül a beteg gyermeket gyakran tehernek tekinti és közönbösen veszi, ha az elpusztul. A köznép gyermekeinek temetésénél nem mindig látunk siró szülőket.
Dr. Jósa András.
