Küzdelem a járványok ellen. Nyirvidék XIV: 8. 1893. február 19. 3-4.
Küzdelem a járványok ellen.
II.
Hogy népünk mennyire fatalista szolgáljon bizonyságul a következő eset:
A tiszai járás derék orvosa dr. Sziklássy Lajos éppen most jelenté, hogy Eszeny községben vörheny járvány pusztít. A nép azonban meg van győződve arról, hogy ezen betegség nem ragályos, hanem az Isten adta, és gyógyítani felesleges. Mert mint tényleg igaz, 3 gyermek feküdt állandóan ugyanegy ágyban, kik közül 1 vörhenyben szenvedett, és daczára ezen körülménynek, a másik 2 gyermeknek semmi baja sem lett. Ez tehát teljes bizonyság előttük arra nézve, hogy a vörheny nem ragályos, persze az eszükbe sem jut, hogy nem mindenki van minden ragályos betegségre hajlamosítva.
A gyógyítás sem ér szerintük semmit, mert sokan meggyógyulnak, kik gyógykezelésben nem részesültek, a súlyos betegek közül pedig ‒ akikhez a büntetéstől való félelemből pap helyett orvost hívnak, ‒ a legtöbb meghal.
A szellőzetlen szobák nappal 20 fok melegek, éjjel az ajtók zúzzal vannak bevonva, és 20 fok hideg mellett a beteg gyermeket az udvarra viszik szükségét végezni. És mégis az ilyen hajmeresztő ápolás mellett sok meggyógyul. Arról persze tudomással nem birnak, hogy mi a halálozási százalék különbség a czélszerü és az oktalan kezelés mellett.
Az Isten kezébe van csupán életük letéve.
Betegek látogatása halottak melletti virasztás, népes temetések, fertőztelenités nem a község kegyétől függő kisbiróval, ki a legtöbb esetben az egyedüli rendőri közeg, hanem csak csendőrökkel ‒ még pedig nem egykettővel lenne meggátolható. Már pedig, hogy a ragályos betegségek terjedését, ‒ legyen az cholera, dyphteritiss stb. ‒ legfőképpen csakis elkülönítéssel lehet meggátolni, tisztában vagyunk.
Nem hiszem, hogy valaki ezen aksziómát alaposan lenne képes megtámadni.
Hogy elkülönítés a köznyugalom tetemes megzavarása nélkül megtörténhessék, mindenekelőtt hitté, ‒ meggyőződéssé, mert ehhez csak az ösmeretek és az észrostáján lehet jutni, ‒ kell válni annak, hogy betegségek ellen, különösen pedig ragályos betegségek ellen védekezni igenis lehet.
A hitet pedig csak a gyermek keble fogadja be, legyen az vallásra vagy másra irányítva.
Az idősebbeknek kérges agyvelejében a pap ékes szólása csak csekély nyomot hagy. A keresztény, mohamedánus, zsidó, fétis imádó hitét csak életével hagyja el, mert azt gyermek korában csepegtették szivébe.
Azt hiszem, hogy Oroszországban vannak ukázok, Törökországban fermanok vagy hattihumájok, melyek az egészségügy jobb karban hozatalát czélozzák, de azt nem hiszem, hogy az erőszak ezen példányszerű országaiban az egészségügyi viszonyok jobb lábon állanának mint nálunk, ahol pedig valóban a legjobb, ‒ és ha végre hajthatók lennének a legidvesebb közegészségügyre vonatkozó rendeletek és törvények tettleg léteznek.
Az ok tehát nem ezen rendeleteknek hiánya, ‒ hanem az, hogy azok ‒ karhatalommal részben talán igen, de ‒ sikeresen és általánosan végre nem hajthatók mindaddig, míg a nagyközönség vérében bele nem fészkelődik azon tudat, hogy ragályos betegségek léteznek, és hogy azok ellen védekezni sikerrel lehet. A többi magától jön.
Első sorban tehát alulról kell kezdeni. A dyphteritisz és a többi járványnyá fajulható ragályos betegség töprengéstől, félelemtől, a kormánynak szidásától nem fog megszaladni.
Egészségügyi kátét kell a népiskolákban tanítani és annak mikénti tanításának ellenőrzését a közszolgálatban álló orvosokra bízni és azon tanítókat, kik a legtöbb eredményt mutatják fel, külön jutalomban részesiteni. El van ugyan rendelve az egészségügyi káténak tanítása most is, de azt, hogy mit tanítanak, miként és mi ragad abból a gyermekekre, azt csak az egek tudják. Nekünk főorvosoknak csak hallomásból ismeretes. Mi igaz belőle, mi nem, azt nem tudjuk, legalább én nem. Olvastam egy pár ilyen kátét.
Jóakarattal vannak irva. Színigazság is van bennük. De ahhoz, hogy valaki a gyermekeszéhez leszálljon, nem elég tudni azon thémát melyről ir, hanem Győri Vilma, Pósa Lajos, Benedek Elek vagy Forgó bácsi talentumával is kell birni, hogy az írott malaszt a gyermekkeblében megfakadjon és gyümölcsöt hajtson.
Ha a honvédelmi minisztérium tudná, hogy 20 év múlva mennyivel több fog a mérőlécz alá állani, ha kifogástalan egészségügyi kátét tanitanának a népiskolákban, hiszem, hogy nem néhány száz, hanem néhány ezer forintot szánna egy olyan pályázatra, melyre hazai vagy külföldi a gyermek világ kedélyéhez leszállani képes, és az orvosi tudomány magaslatán álló szakemberek is érdemesnek tartanák magvas munkáikkal megjelenni.
Persze, hogy ezzel rögtön s egy nap alatt nem fognánk a járványnyá fajulható ragályos betegségeket a földszinérül eltörülni. A termést nem azon napra aratjuk a mikor vetjük, és valahára meg kell az utat törni a czél felé.
Nincs vélemény különbség arra nézve, hogy a ragályos betegség sikeres meggátlása csak az elkülönítés és fertőtlenítés utján lehetséges.
De nézzünk szemben azon akadályoknak, melyekbe ezen törekvésünk ütközik.
Nem elég, ha a beteget magát elkülönítjük az egészségesektől, hanem el kell különíteni azon személyeket és mindazon tárgyakat, melyek a ragályozottal érintkezésben voltak, és zár alatt kell tartani azokat mindaddig, mig alaposan nem fertőztelenittettek.
Eltekintve az erkölcsi akadályoktól melyeket fentebb emlittettem, a köznép lakásviszonyai és életmódja olyanok, hogy ez megkedveltetett, ‒ és ezt különösen hangsúlyozom ‒ járványkórházak nélkül kivihetetlen.
Tudjuk, hogy népünknek többnyire csak egy szobája és 1 pitvara van, mely egyszersmind konyha is. Soknak 2 szobája van, melyek közül rendszerint csak az egyiket használja és melyet a pitvar választ el egymástól. Tegyük fel, hogy mindenütt az utóbbi körülmény áll fenn és a beteget a másik szobába helyezik el. Meg van ezzel akadályozva az, hogy a baktérium a pitvaron át ne hurczoltassék? Azt hiszem, hogy olyan naiv ember nem akad aki azt elhinné. Lehet, hogy azok kik a beteggel érinkeztek a ragályra hajlammal nem bírván, azt maguk el nem kapják, de másoknak átadhatják. Az pedig megint képtelenség hogy a fertőzött házból valaki mással ne érintkezhessék. Hiszen a földmivelő népnek munka után kell látni, hogy családja eben ne vesszen. Hát a rokonokat és barátokat kíváncsiakat ki gátolja meg a betegek látogatásában. De még ha elzárná is magát a családtag az emberektől, nem zárja el magát az Istentől. Hiszen a falu összes gubája, a mire pedig a baktérium legjobban tapad, vasárnaponkint légyottot ad egymásnak annak házában. A templom látogatásnak be tiltása pedig kulturharczot idézne elő Ezt pedig a mai mérges világban ki merné megkezdeni?
Nem marad tehát egyébb hátra, mint a beteget azonnal a járványkórházba vinni és a fertőzött lakást fertőtlenítem. Eltekintve nagyobb városoktól, hol van ilyen az egészségügy érdekeinek megfelelő járványkórház? nem tudom.
A cholerától való rettegés benyomása alatt minden községben létesítettünk szükségkórházat. A szoba szépen ki van meszelve, nyoszolya, ágynemű is van benne, sőt betegápolásról fogalommal sem bíró ápolókról is van gondoskodva. Megparancsoltuk, hogy hány cholerás betegnek szabad ugyan egyidőben a községben lenni mert különben nem tudjuk őket hová tenni. Többnyire a csordást vagy más községbeli szolgát kellett családostul a szabad ég alá utasitani, hogy hely legyen az esetleg beteggé lett egyének számára. Dacára a községek túl terheltetésének ezen szükségkórházak létesítése túlságos ellenzésbe nem ütközött, mert emlékükben van az 1873 diki cholera járvány idejéből, hogy azon községek, melyeknek elég ereje és akarata volt, magukat a külvilágtól teljesen elzárni, a cholerától teljesen mentesek maradtak.
Én azt hiszem, hogy az csak azért ment oly simán, mert a cholera nem csak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is veszélyezteti.
Miként lehet feltételezni azt, hogy az anyák gyermekeiket ilyen primitív szükségkórházakba dobják meg halni? Az anya fellázad ilyen insinuatió ellen. Sok anyai szivét kellene szuronynyal átdöfni, mielőtt ilyen körülmények kőzött gyermekét kebléről elszakithatnák. Bizony magam sem adnám gyermekemet hasonló esetben oda.
Rendes járványkórházakat kell létesíteni, könnyen fertőztelenithető megfelelő berendezéssel, főző, mosó konyhával, fertőztelenitő készülékkel, naponta rendelkezésre álló orvossal, ápolónéval. Mig ilyen intézetek nem létesitetnek, be lehet ugyan a beteg gyermeket csendőrökkel a szükségkórházba vonszolni, de erőszak alkalmazása nélkül önként egy szüle sem fogja gyermekét oda bevinni.
A kórháztól való idegenkedést leküzdeni nehéz Dr. Korányi Frigyes buzgósága hozta létre 1864 évben N-Kállóban a vármegye székhelyén az 1874 től kezdve már nyilvános közkórházat, kezdetben még csak 8 ágyra berendezve. Az ő távoztával én vettem át ezen kisded intézet vezetését. Pár évig fogni kellett a beteget, hogy az ágyak üresen ne maradjanak. Lassankint azonban bizalom váltotta fel a borzadályt és a kórházat mindinkább bővíteni kellett, ugy hogy 1884-ben 87 ágyat hagytam ott
Bevallom bűnömet, hogy volt olyan idő, mikor a 87 ágyba 101 beteget is elhelyeztem, mert a súlyos betegeket a kórház kapuja előtt letették, s a szekerek tovább hajtottak; tehát inkább felvettem őket, mint a sövény alatt hagyjam meghalni.
Gyermekeket azonban, kivévén oly eseteket., hol műtétre volt szükség, alig hoztak.
Szabályrendeletünk értelmében a fertőző betegségben szenvedő gyermekek a nem létező járványkórházakba helyezendők el. Meg van engedve, hogy a beteget ott egy családtag ápolni segítse, természetes a legtöbb esetben az anya. Ez azonban a veszély tartama alatt sem családjával, sem másokkal nem érintkezhetik. Cseléd a legtöbb esetben nem lévén, ki fogja a férj távollétében a háztartást vezetni és a családot gondozni? Felelet: Senki. Az otthoniak éhen pusztulhatnak.
Azonban a kállói kórház körül szerzett tapasztalatok alapján hiszem, hogy a minden községben felállítandó, czélszerüen berendezett és ellátott járványkórházaktól való idegenkedés lassankint bizalomra fog változni. Csak hogy minden községben járványkórháznak kell lenni, mert ragályos beteget egyik faluból a másikba hurczolni nem lehet. Ilyen a czélnak megfelelő járványkórház létesítése 2 vagy 3 ezer forint befektetést igényel. Ily magas összeggel azonban kivált a kisebb községek nem rendelkeznek és rögtönözve az elő sem teremthető. Alapról kell hát gondoskodni.
Ezen alap meglenne, ha az állategészségügy az emberi egészségügy fölé nem helyeztetnék.
A magas minisztérium egy ebtartási szabályrendelet megalkotását rendelte el; ezen rendelet észszerüleg csakis az emberi egészségügy érdekében történhetett azért, hogy az ebtartás adóval lévén megterhelve, a kutyák száma és a veszettségi esetek száma is apadni fog, és kevesebb lesz azoknak száma, kik a Pasteur intézetre szorulnak; s ezért Szabolcsvármegye közönsége azon kéréssel járult a földmiv. m. kir. miniszter Őnagyméltóságához, ‒ hogy az ebtartási adóból befolyó pénzek első sorban ember egészségi s ezek azután az emberi egészséggel szoros kapcsolatban levő állategészségügyi czélokra legyen fordítandó. Ámde ezen járványkórházak létesítésére ekként fordítható és évenként 10‒12000 frtot tevő alapot a vármegye kérelme daczára a magas földmiv minisztérium kizárólagosan állategészségügyi czélokra akarja felhasználtatni és igy természetes és jogosult czéljától elvonni. Ezen kérdés még függőben lévén, óhajtjuk és reméljük, hogy a nagyméltóságú belügyminiszter ur közbeléptével ezen szándék megváltozik és lehetővé tétetik az, hogy járványkórházak, ha nem is egy, de mondjuk 10-15 esztendő múlva Szabolcsmegye minden községében létesülhetnek. Az alapgyüjtést előbb utóbb meg kell kezdeni. Ha semmit sem kezdünk, semmit sem végzünk. A mult évben ebtartási adó czimen mintegy 12000 forint gyűlt be, ‒ biztosan állíthatom, hogy a községek, ha a befolyt összeg nem emberi egészségügyi czélokra lesz fordítva oly lazán fogják ezen szabályrendelet végrehajtását kezelni, hogy daczára minden hatósági intézkedésnek, ezen összeg felére vagy még kisebb töredékre fog devalválódni.
Sokat gondolkoztam a felett hogy mit lehetne ezen imminens veszélylyel szemben jelenleg tenni. Azonban a kérdés a guadratura cirkuli vagy az örök mozdonyéhoz hasonlít s ez elmondottakon kivül nem tehetek mást, mint hogy fennálló törvényeink végrehajtását szorgalmazzam.
Anyagi áldozat nélkül, mint minden más téren ugy ezen sem lehet sikerre jutni. A sopánkodás czélhoz nem vezet.
Egyetlen módot gondolok csupán, ‒ mely az ügyön valamit lendítene, t. i. azt, hogy azon községek elöljárói, kik a hivatott közegek tanúsága szerint járványnyá fajulható ragályos betegségek elleni óvintézkedések végrehajtása körül kiváló és sikeres buzgóságot fejtenek ki, anyagi jutalomban vagy kitüntetésben részesüljenek.
Ha minden község a járványnyá fajulható ragályos betegségek ellen elrendelt óvintézkedések végrehajtása körül a népnek felvilágosítása utján oly egyénekkel birna, mint a milyen a t polgári jegyző Virányi János és a pátrohai ev. ref. lelkész Horváth József, kik a községünkben rohamosan fellépett járványt a közönség felvilágosításával és lankadatlan buzgóságukkal elfojtották, akkor sokkal kevesebb gyermekkel számolnánk be a halálnak. Az ilyen egyének üdvös ténykedésének, kik a fellépett ragálynak nagyobbmérvü terjedését megakadályozták, teljes elismerése: fogna szolgálni buzdításul másoknak.
Dr. Jósa András.
