Jósa 476/4.
Csevegés Muzeumunk érdekében is IV. (Nyirvidék, XXIX. évf. 8. sz., 1908. február 23., 3. l.)
Író nem lévén, nem vagyok kötelezve az irodalmi tisztességnek betartására, amely szerint soha nem szabad azt mondani, hogy “Én”, vagy “E sorok írója”.
A megszólítás, az ön, vagy a kölcsönös címezés csak divat dolga
A fejedelmeknek nincsen sem négy lábuk, sem négy kezük, mégis többes számban, - per Mi - beszélnek.
Az Úristennek soha sem mondotta senki, hogy Kegyed vagy Ön, hanem “Te” megszólítással fordulunk hozzá, ha szorul a kapcza és ezért nem haragszik.
De ha én azt mondanám, hogy hallod-e te Wekerle! ne tégy bolondot, hanem csak adjál pénzt vagy katonát, ha a sorompót, az önálló bankot és a magyar vezényleti nyelvet már megkaptuk.
Ha ezt mondanám, csak azt nem tudnám megmondani, hogy mi fogna velem történni, aki azt a találós mesét képtelen lenne megfejteni.
“Miféle gyümölcs az, a melyik fán terem, hosszúkás kékszínű és ha felbontjuk, szilvamag van benne?”
A pályadíjat az nyerné meg, aki azt mondaná rá - hogy a nagykállói bolondok házába kell engemet dugni.
Dutyiba nem lehet, mert hát az osztrák vagy magyar (mert hát az egyre megy) büntető törvénykönyvnek 1. paragrafusa azt mondja, hogy “Gondolat nem büntethető”.
Én csak gondolok, de nem állítok semmit, hanem csak azt, hogy a címzés, akár magunknak, akár másnak szóljon is az, csak divatkérdés, mint a krinolin, vagy a szűkszabású szoknya.
Egykor Simor herczegprimás meghívót kapott az udvari bálra, ahova pedig a magyar közjog szerint kopogtatás nélkül is bemehetett volna. Persze, hogy úgy koránál, valamint állásánál fogva a különben is udvarképtelen kopogós csárdást nem járhatta, hanem olyan jól mulatott, mint ahogy udvari bálokon vagy fogadtatásokon illik.
Én is voltam egyszer egy ilyen murin a millenáris kiállítás alkalmából összejött orvosi kongresszusnak meghívott tagjai között.
Ásítással foglalkoztam, de az ásítást megúnva félóra mulva kámforrá váltam.
Simor primás is így mulatott és
“Elkeseredésében mi telhetett tőle,
Oda tette tenyerét a szája elébe.”
Egy szamaritánus megszánta a prímást és mellé szegődve kérdi tőle, hogy: Nagysád, Te, vagy eminenciád - már bizony nem tudom, hogy miként címezte.
Nem botránkozik meg ezen csaknem ővig dekoltált divaton.
Már hogy botránkoznám meg, mikor azon régen elmúlt kedves időkre emlékeztet, mikor édes anyámat szoptam.
Persze, hogy ezt nem mondotta fentszóval, mert különben rögtön káplánná avanzsíroztatták volna Kukutyinban.
A címkórságra vonatkozólag elmondok valamit.
Annak, aki átalja elolvasni, ne fusson ki a szeme, csak húnyja be.
A múlt században a diétára úgy a vármegyék, valamint a szabad királyi városok is követeket küldtek.
Latinul menvén a discursus, a vármegyei követek spectabilis, vagy ha magasabb rangban születtek illustris vagy magnificus címmel lettek illetve, azaz Tekintetes, Méltóságos, Nagyságos.
A városi követek prudens és circumspectus címmel lettek megszólítva; magyarul okos és körültekintő.
Egyszer egy ilyen rongyos városi követ, olyan prudens és circumspectus fajta dictiót mondott, amely valamelyik Illustris, magnificus vagy spectabilis vármegyei követnek nem volt ínyére és hátra vetett fejjel, gúnyos sárgaföldig lenéző gőggel a városi követet prudens és circumspectus visszacímzéssel vélte megsérteni.
Erre a városi követ viszontválaszát azzal kezdte, hogy a barom is lehet nagytekintetű, igen nagyságos és méltóságos magatartású tömeg, de prudens - okos - vagy circumspectus - körültekintő - csak ember lehet, és így hálásan fogadja ezen kitüntető címzést.
Az előbb pápává változott vármegyei követ siketnémává lett.
Hát én magamat nem titulálom, úgy hogy “Mi” vagy “E sorok írója”, hanem csak per “Én”, mert hát az ”Én”-jét csak egy hypocrita tagadhatja meg.
Nincsen türelmesebb valami a papírosnál. Nem jön dühbe. Bármilyen badarságot, szamárságot, hazugságot harag nélkül elszenved, nem úgy mint “E soroknak szerény írója”, aki pár év előtt Nyiregyházán rendezett képkiállítás alkalmával akkori főispánunkkal, báró Feilitsch Bertholddal, több festőművésszel és néhány budapesti ujságíróval Turán Propper Samunál egy lucullusi ebédnek voltam részese. Annál a Propper Samunál, akinek vagyona tisztán szorgalom és értelemnek gyümölcse, amihez semmiféle szenny nem tapad; aki muzeumunknak Kállay Andráson és gróf Vay Gáboron kívül egyik legbőkezübb mecénássa és aki most is egy telket és 6000 koronát ajánlott fel egy Turán létsítendő óvodára.
Az ebéd alkalmával az egyik ujságíró apró gombostűkkel spékelt hosszú czifra dictiot vágott ki, amire “E soroknak legeslegszerényebb írója” volt az “Echo”, amely egyebek között azt is hangoztatta, hogy ennyi szamárságot olyan szép szavakkal előadva még soha sem hallott.
Szerencse, hogy ezen sorokat aligha olvassa, mert különben rekontrázna azzal, hogy ő pedig ennyi szamárságot felpongyolázva el sem tudott képzelni.
Igaza lenne! Mert muzeumunkról akartam szólani; már pedig eddig szó sem esett róla.
Arról a muzeumról, amely Isten oltalma alatt áll; mert különben f. hó 19-én a tűzvésznek áldozatul esett vármegyeházában elpusztult volna, dacára annak, hogy nagy személyzettel rendelkezik. Egy rakás van nálam feljegyezve, igazgató, de akinek nincs kit igazgatni, létesítő, gondozó, conservátor, őr, legutóbb már felügyelő.
Valamennyi állás egy vén ember személyében van felhalmozva, aki talán így már azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány.
Az elmúlt évben és azóta gyüjteményünk alig gyarapodott; talán azért, mert a néhány év óta használt, mélyebben járó Sack-féle ekék, valamint a szöllőtalaj forgatások már minden felületesen rejtett őskori tárgyat napfényre hoztak.
A tespedésnek egyik oka azonban az is lehet, hogy a régészet iránti érdeklődést a levélbélyeg, szivarvég, vagy fogpiszkáló gyűjtés háttérbe szorította.
A bankógyűjtés sem utolsó mesterség, de csak annak, aki ért hossá. Én nem!
Azért ha nem csorog is cseppen.
Nevezetesebb őskori tárgyakban gyűjteményünk a következőkben gyarapodott: Gencsy Alberttől kaptunk egy bronzkorszaki tehát mintegy 4000 éves színaranyból készült, Kislétán talált szívalakú láczszemet, a milyeneket Gyulafehérváron, Tiszafüreden, Bodrogkőváralján, Szentesen és hazánkban több helyen találtak, míg tőlünk nyugotra alig. Egyebek mellett ez is azt bizonyítja, hogy a cultura keletről hatolt Európa szívébe, nem pedig Görög- vagy Olaszország felől, mint azt a keleti fajoknak kulturképességét tagadó lgtőbb nyugoti tudós állítja.
Ugyancsak Gencsy Bertinek halászi “Homoktanyájáról” egy igazán tudós Jeney Szabó Árpád kéményseprő ajándékozott egy avarkori vasbárdot, amelynek ikertestvérét pár év előtt Buday Gyula ajándékozott egyéb tárgyakkal együtt Ófehértóról.
Dobrászky Gyula úr Kótajból egy szép díszítésű töredezett bronzkori cserépedényt; egy őskori őrlőkövet, három, több száz éves ép cserépedényt ajándékozott.
Ifj. Elek László egy a bronzkorszakot megelőző időből származó rézbalta töredéket adott, amellyel most már 13 drb. rézkori eszközzel büszkélkedünk.
