Jósa 476/6.
Csevegés Muzeumunk érdekében is VI. (Nyirvidék, XXIX. évf. 10 sz., 1908. március 8., 3. l.)
A következetesség azt kívánná, hogy ott folytassunk valamit, ahol azzal felhagytunk. De hát a Nyirvidéknek múlt heti száma eltűnvén, jöjjön az, aminek jönnie kell, vagy helyesebben szólva jöjjön az, aminek jönni sem érdemes.
Hogy feltüzelték-e, vagy más czélra használták-e, nem tudom?!
De az elhányivetésért nem merem megtámadni könyvtárnokomat, komornyikomat, inasaimat, háztartásomnak nagy személyzetét, de főképen kedves oldalbordámat sem, mert bizonyára én húznám a rövidebbet.
De megrónám a vármegyét, ha nem rettegnék attól, hogy kicsapnak nyugdíjjas méltóságomból; mert hát nemcsak a mának élünk és nemcsak botorkálnunk kell a jövő felé, hanem a multnak tanulsága szabhatja azt meg, hogy fogvicsorításokkal és harapásokkal, a felülről és alulról jövő támadásokkal szemben miként kell védekeznünk a jövőben.
Most ugyan még nem, de pár száz év múlva bizonyára fog akadni valaki, aki érdeklődni fog vármegyénknek múltja iránt.
A Times-ból, Neue Presséből, Reichsanzeigeből az a jövő kutató aligha fog világos képet alkothatni a Nyirnek multjáról.
Kötelessége lenne tehát ma, de nem holnap, gondoskodni a vármegye közönségének arról, hogy vidékünknek minden társadalmi, culturális, politikai mozgalmáról tájékoztatást nyújtson a jövő nemzedékeknek.
A képzeletben igen de a valóságban nem létező könyvtártól jogosan megkövetelheti a jövő nemzedék azt, hogy az eddig megjelent Szabolcsvármegyei lapok, “Nyirvidék”, “Szabolcs”, “Szabolcsvármegye” és az annak előtt megjelent lapok, a melyeknek czímére már nem emlékezem, bármilyen áldozatnak árán is teljesszámban megszereztessék, ha ugyan ettől, már el nem késtünk.
Az esetleges ellennézeteket a jövőben feltűnő történetkutató fogja összeköszörülni.
Könyvtelen és olvasóteremtelen könyvtár, jöjjön el a Te fejlődésed, Országod. De ti csak várja, várjatok.
De hát jönni fog, aminek jönni kell: Zágrábnak, Bukarestnek, Túróczszentmártonnak és Lueger úrnak daczára.
Él magyar, még ha Buda nem áll is most úgy, amint kellene!
Féltucat leányom közül egyik azon szóval lökött oldalba, hogy “Apa, hol marad a muzeum?!”
Észre térve megismételtem, hogy most nemcsak cseppenni de csorogni fog muzeumunknak.
Ennek azonban megint feneket kell keríteni, még pedig a régészet iránt nem érdeklődők szerint nagyon is szárazat.
Az egy Istenen kezdem, akiben, mint örök időktől kezdődő végtelen hatalmában szívem mélyéből hiszek, de nem hiszem azt, hogy elképzelhetetlen idők után csak néhány ezer év előtt gondolt volna a világ teremtésére és addig csak pihent volna.
A jóságos Isten senkire sem haragszik, mert ha haragudnék, hatalmában állana a Buddhistát, Mohamedénust, a tűzimádót, vagy akár a kálvinistát is a föld színéről elpusztítani.
Pedig eddig nem tette és valószínüleg nem is fogja tenni ezután sem.
A vallásnak alapja a morál, amelyet a mi Jézus Krisztusunk azzal fejezett ki, “hogy szeresd felebarátodat, mint önnön magadat.”
Ez minden jogosult vallásnak módosíthatatlan alapja.
Csak csűrés csavarással lehetne más morális alapon álló vallásokat lecsepülni.
Három év előtt Londonban a Kensington Muzeumban láttam egy őskori gyíkfajtának (Brontosaurus) csontvázát, amelyet “Carnegie” rongyos 3000 millió koronának tulajdonosa ajándékozott a Muzeumnak.
Csontvázának 30 lépés a hossza.
A koponyája pedig csakolyan kicsi, mint egy Duni kutyájé.
A tudósok ezen állatnak létezését 7-8 millió előtti esztendőre teszik, mert hát akkor is volt Isten.
Hajoljunk meg tehát az Úristen előtt és ne diktáljuk neki, hogy mikor volt joga világot teremteni.
Nagy az Isten!
Ne diktáljunk neki és ne kalandozzunk a milió évek alatt letelt világban, hanem szorítkozzunk egy pár rongyos évezredekre, amelyeknek nyomai a “Nyir”-ben is feltalálhatók.
Ezen haszontalan elmefuttatásnak kapcsán még is csak ki kellene lyukadni muzeumunknak remélhető gyarapodására.
Kezdjük meg.
Nem akarván bortól fecsegőbbé válni, néha néha eljárok a sörcsarnokba, hogy lelohasszam szóbőségemet és legfeljebb 3 kis pohár sör mellett pletyka szövésben is résztvehessek.
Miután a munkaszünet alatt az adóprés is szünetel, vasárnaponként a pénzügyigazgatóságnak tagjai is odajönnek a szidásokat hallgatni.
A multkor ifj Liptay Ede pénzügyigazgató titkár is velünk dőzsölt.
Régészetre kerülvén a beszélgetés, egy karneol gyűrűt mutatott fel, amelynek vésetét nem tudtuk megfejteni, csak sejtettük, hogy török vagy perzsa írás.
A nagyfalui tiszaparti terramáréban találták. A tudósok azt tartják, hogy ez tiszteségesebb szó mintha cikornya nélkül ős szemétdombnak neveznénk, pedig hát csakugyan nem egyéb, de hát a kenés sem használ, hanem csak úgy, ha massagenak mondjuk.
Vármegyénkben tudtommal két ilyen ősszemétdomb van, ahol az ősnépek a kő, réz, bronz és népvándorlás korszakaiban egymás fölé telepedtek.
Az egyik mintegy 500 lépésnyi hosszúságban a Rakamaz és Timár közötti Aranyos ér közelében vonuló partszakadékon látható, ahonnan több érdekes régiség gyűlt muzeumunkba.
A másik terramáre amint említettem, a nagyaflui határban van, ahonnan idősb Liptay Ede úr olyan régészeti gyűjteményt állított ki Budapesten az 1877-iki nemzemtközi régészeti congressus alkalmával, amely méltó feltűnést keltett.
Ez a varázsgyűrű szolgált alkalmat arra, hogy vármegyénknek művelt lelkű áldozatkész fia, az én igen tisztelt id. Liptay Ede bátyám, aki 85 és fél évet mint tollat cipel a hátán egy caligraphiai szempontból is kiváló levélben gyűjteményét muzeumunknak felajánlotta, amelynek átvételére a napokban fogok hozzá kirándulni.
A pecsétnyomónak török feliratát Dr. Pröhle Vilmos nyiregyházi főgymnásiumi tanár és a keleti nyelvek magántanára a kolozsvári egyetemen, aki 24 nyelvet tud, tehát hazánkban nyelvtudományokban leggazdagabb és akinek a budapesti egyetemi tanszéken kellene ülnie és nem Nyiregyházán megpenészedni, a következőleg fejtette meg.
Lutfuna - Luft = kegyelem, kegyesség
Lutfuna = kegyelmednek. Mazar = részese. Ola = legyen. já Rabbi = Óh Uramistenem! Mehemmed.
Egy fohász, amelyet vagy Mehemmed maga, vagy egy ajándékozó vésetett a kőre.
