Jósa 439 Barangolás Németországba és visszaemlékezések. Jóba Elek, Nyíregyháza 1906.

Jósa 439

‒ 3 ‒

Barangolás Németországba és össze-vissza.

            Azt hiszem, hogy ezen sorok irója, a mit a mai szecessziós világban nem illik ugy mondani, hogy "Én" honfoglaló őseink valamelyikétől származik, mert ha nem is vagyok czigány, hiszen pöszkének születtem, és csak most 70 éves koromban lettem nem ősz, hanem barna haju, még is szorult belém valami őseink nomád hajlamából, mert azt tartom, hogy mindenütt jó, de mégis legjobb nem mindég otthon, de másutt is lenni.

            A világegyetem azon elenyésző parányi kis porszemének felületét, a melyet földgömbnek nevezünk és a melynek én is egyik parazitája vagyok, mindég szerettem volna ösmerni, még mielőtt Gábriel arkangyal trombitája összerakandott volna, hogy az utolsó itélet alkalmával mai épségemben jelenhessek meg a legfőbb birónak itélőszéke előtt.

            Fiatal koromban az Amazon folyónak vidékét óhajtottam volna élvezni, a melynek 60 olyan mellékfolyója van, a mely a mi Dunánkkal egy kaliberü és a mely folyó 300000. négyszögméterföldnyi tropikus őserdőségnek vezeti le fölösleges vizeit az atlanti occánba, és a mely erdőnek mikroskopikus utánzatában az osztrák császári schönbrunni és ennél nagyobb frankfurti pálmakertekben tátottam el szemet-számat.

            Miután azonban Baross Gábor már ott van, a hova mi is mihamarább el fogunk jutni, azután meg a serdülő kort egy kissé már tulhaladtam, kevés kilátásom van arra, hogy féláru jegy váltására jogositó arcképes igazolvánnyal vagy pláne szabadjeggyel mostanában az Amazon folyóra eljuthassak.

            Egyszer volt Budán kutya vásár. Én is csak egyszer, - tavaly - folyamodtam főispánunk ajánlatával a kereskedelmi minisztériumhoz szabadjegyért, hogy muzeumunknak helyes berendezhetésének érdekében a Dunántuli muzeumokban tanulmányokat tehessek.

            Szárazon elutasitottak, tehát többé nem volt kedvem szemtelenkedni.

            Azt hiszem, hogy ezen elutasitás miatt  n e k e m  nincs okom szégyenkedni.

            Az utat megtettem saját emberségemből, a melynek eredményényéről annak idejében a "Nyirvidék" hasábjain hüségesen be is számoltam.

‒ 4 ‒

            A főeredrnény az volt, - a mit különben is tudhattam volna, hogy mentül többet tapasztalunk, annál inkább belátjuk ösmereteinknek fogyatékosságát.

            Ezen tudat, de meg azon tudat is, hogy a mi őskori - különösen bronzkorszaki - gyüjteményünk hazánk vidéki muzeumai között leggazdagabb, bátortalanná tett arra a vállalkozásra, hogy muzeumunkat ugy rendezhessem be, hogy az a szakférfiak kritikáját is kiállhassa.

E miatt már egy év óta huzakodtam ezen berendezéstől.

A sok között a mi muzeumunk is a "Muzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége" alá lévén helyezve, inditványomra a vármegye közönsége megkereste a főfelügyelőséget, hogy szakférfiut küldene segitségül a szakszerü berendezésre.

A válasz az lett, hogy ez felesleges, mert bennem teljesen megbiznak.

Csakhogy kettőn áll a vásár.

Nem érezvén magamat a nyeregben olyan biztosnak, hogy arról egy gáncsoskodó kritikus le ne vethessen, a vármegye közönsége ismételve felkérte a főfelügyelőséget egy szakértő támogatónak leküldésére.

A főfelügyelőség dr. Cserny Béla gyulafehérvári főgimnáziumi tanárt jelölte ki; a ki Alsó-Fehérmegye római korának történetét egy nemcsak vaskos, de alapos munkában irta meg és a ki ezen kornak hazánkban ma egyik legalaposabb ösmerője; olyan, a milyennek őt - legujabb külföldi utazásom alatt szerzett tájékozásom szerint - az ottani tudósok is ösmerik.

Természetes dolog, hogy végtelenül megörültem annak, hogy a szakszerű berendezés erkölcsi felelősségében a muzeumok és könyvtárak országos felügyelősége is osztozik.

Másrészt azonban egy kissé megrökönyödtem azon gondolattól, hogy most már a berendezésben hátul fogok kullogni.

Ez a kis hiuság árthat ugyan nekem, de használhat azon régészeti sportnak, melyet harminchét év óta - ugy, a hogy - vármegyénkben sokak támogatásával űzök.

Hazánknak legelső régésze dr. Hampel József is sportnak nevezi a régészetet, de olyan sportnak, mely a történelem tudományának is szolgálatában áll és egy kis olajmécscsel képes kissé bevilágitani azon korom sötétségbe, mely az irott történelem előtti időket szemünk elől eddig teljesen elzárta.

Fel ér tehát legalább is a lófuttatás, agarászat, kártya, tornászat, vivás, evezés, Lawn-Tennis, labda-

‒ 5 ‒

rugás és különösen a barbár bikaviadal sportjával, a mely mellett a spanyol nemzet olyan nagyra emelkedett és a mely magaslatra némelyek már nálunk is törekesznek, mert vannak urak, kiknek az ugorkafa egy kissé alacsony.

Legszánalmasabbak a vagyongyűjtés sportjának bolondjai.

Sokat ösmertem közülök, de keveset olyant, a ki ne érezte volna szerencsétlennek magát azért, mert nincs még egyszer annyija, mint a mennyi van.

Akkor tértek volna észre, mikor már a gyékényt kirántották alóluk, de egy kissé elkéstek.

Ezen ferde nézetekben fetrengve, a gymnázistáknak mult havi sóstói majálisán számos barátom előtt megmondottam, hogy pár nap mulva elíndulok, nehány németországi ősrégészeti tárgyakat is őrző muzeumokat befutni azon célból, hogy dr. Cserny tudós barátom tulságosan le ne főzzön.

Én már jó előre rakásra vertem a bankót, hogy ezen utat minden támogatás nélkül megtehessem. Liptay Jenő régi jó barátom azt mondja. Hallod-e, hiszen ez nem magán, de közűgy!

Hozzá akarok utadhoz járulni. Vedd ezt a száz forintot. - Köszönöm nem fogadom el. - Ha el nem fogadod szét tépem. - Mit tett volna az, a ki ezen sorokat olvassa. Nem is kérdem. Azt, a mit én. Erre Mandel Dezső, a kit csecsemő korától ösmertem és a kinek apja Eduárd Nyirbátort azzá a virágzó várossá emelte, a milyennek ma ösmerjűk, hasonló fenyegetéssel rontott meg száz forinttal.

Tudtommal illetlen dolgot soha sem követtem el életemben; igy tehát sértésnek tekintettem volna azt is, hogy élvezeti utra valaki nekem segélyt ajánljon fel. El tudok én utazni a magam emberségéből is; hanem örülve annak, hogy ezen két barátom a kereskedelmi miniszteriummal versenyez, a segélyt köszönettel vágtam zsebre, tudván azt, hogy Németországban pinczérnők szolgálnak fel, a kiknek nem illik csak pár krajczár borravalót adni, a mi pedig az én magán bugyelárisomból nem igen tellet volna ki.

Ha már egyszer bele botlottam a pinczérnőkbe, el el is kell mondani róluk azt, a mit láttam. Csak is olyat mondok, amit láttam, mert daczára annak, hogy idehaza fogadkoztam, miszerint utamban le fogom vetkőzni azon rosz természetemet, miszerint senkivel szóba nem állok hanem mindenről igyekezni fogok magamat tájékozni; hát bizony én alig váltottam szót mással, mint azon tudósokkal, a kik gyüjteményeknek élén állottak.

‒ 6 ‒

Csak szemléletből állitom tehát azt, hogy az a németországi pinczérnő nem hasonlitható össze a mi fogadóbeli szobaleányainkkal vagy a kávéházi u. n. kaczérnőkkel, még pedig azért nem, mert az ottani pinczérnők nyolcz, tíz asztalt szolgálnak ki, a melyek mellett ők fizető pinczérnők is, a kik épen ugy, mint a fogadóbeli személyzet, daczára az itt nyert tájékoztatásnak a borravalót talán még jobban megigénylik, mint a mi hasonló alkalmazottjaink.

Mint afféle vagyongyűjtő ember, s mint a ki Németországhan már régen nem járt, Schlichter Gyula és Leffler Samu világlátott barátaimtól igyekeztern megtudni, hogy borravaló dolgában miként illik amoda eljárni.

Azt mondották, hogy ez csak rosz magyar szokás. Meg ne merjek borravalót felajánlani, mert inzuliusnak tehetem ki magamat.

Azt merészeltem hinni, hogy az okos ember nem csacsi.

Hát ennek a téves hitnek mi lett az eredménye? Az, hogy Nűrnbergben két napi tartózkodás után a csinos szobaleánynak a féle gentry módra ötven pfenniget adtam, kézcsókot remélve tőle. - E helyett gúnyos Dankét kaptam.

Ezután aztán Liptay Jenőre és Mandel Dezsőre gondolva, észre tértem és ugy tettem, mintha én ők volnék.

A "Nyirvidék"-nek legutóbbi számában megemlékeztem Dr. Cserni Bélának "Alsó-Fehérvármegye története a római korban" czimü nagyobb szabásu önálló forrásrnunkájáról, de bévallom, hogy daczára annak, hogy nevével az Archeologiai Értesitő hasábjain gyakran találkoztam, működése iránt kevéssé érdeklődtem azért, mert szűkebb hazánkban, a "Nyírségben" rómaiak soha sem garázdálkodtak, más szóval nern terjesztették a culturát tűzzel-vassal úgy, mint ma az angolok, francziák, németek, hollandok sőt az emberiség gunyjára, még a békeapostolt játszó muszka czárnak kormánya is, a kiért olyanformán imádkoznám, mint a Szemeré Miklós által megörökitett bodrogközi lukai református pap József császárért.

Azon - akkor is - szomoru korszakban ki lett ugyanis adva büntetés terhe alatt a szigoru rendelet, hogy a császár születésnapja alkalmával minden templomba imádkozni muszáj a császárért.

Jó magyar gyomra nem vette be az osztrák császárt. De miután a mi muszáj, hát az muszáj; ekként imádkozott.

‒ 7 ‒

"Ne nézd uram, hogy ő német. Óh! ne nézd azt kérünk Téged. Hisz őt is Te alkotád !"

Különös dolog az, hogy a ki előre feltett szándékkal egy embert meg öl, azt fölakasztják; a ki pedig százezreket gyilkoltat le és milliókat borit gyászba, nyomorba, annak szobrot emelnek.

Ezen ferde nézetnek hatása alatt, de főképen azért mert a Nyírben római nyomok hiányoznak, nem látszik érdemesnek mi nálunk a rómaiakkal foglalkozni.

A napokban egy előkelő állásu, széles látkörü és ösmeretű barátom előtt elmondottam, hogy Cserni Bélát tulajdonképen csak az általa megküldött munkájának elolvasása után ösmertem meg, mint tudóst.

Az én tisztelt barátom nagyot mosolygott és azt mondotta. "Te még azt sem tudod, hogy "Nemo propheta in pairia". Szerettem volna a sutba bujni, de ilyen nem volt a szobában.

Elmondotta azt, hogy a budapesti műegyetemnek Huszár nevü franczia nyelvtanára egy értekezést irt a spanyol drámákról, a mely munkát a magyar tudományos akadémia a nyomdafesték pazarlására érdemesnek nem tartotta; a párizsi tudós társaság pedig ezen munkájának elismeréséül tiszteletbeli tagjává választotta. A

"Revue des deux mondes" pedig harmincz lapra terjedő dicsérő kritikára méltatta.

Már ötödik alispán alatt szolgálom a vármegyét, de valamennyi közül Szikszay Pál barátom érdeklődik legjobban muzeumunk iránt, a ki - mellesleg mondva - azt hiszem, hogy jobban szeretné ha nem Pál, hanem Pali volna.

Még azt sem engedte meg, hogy Cserni Béla az én vendégem legyen, mert azt mondotta, hogy miután Szabolcsmegye érdekében működik, a vármegye vendége legyen, pedig civillistám egy fillérrel sem emelkedett volna.

Belenyugodtam és jól is tettem, mert hajnaltól estig a muzeumban settenkedik; tehát mint vendégnek hasznát ugy sem vehettem volna.

Három heti szabadságidőt kérve takarékoskodni kellett az idővel; e miatt Regensburgig meg sem állottam.

Itt is egy ódon fogadóba a "Fehér Kakasba" szállottam, a mely hajdan zarándok barátoknak volt zárdája. Ét-teremmé a góth-templom van átalakitva. A falakon levő feliratok közül feljegyeztem a következőt:

Im weissen Hause wird viel gezecht

Der Ritter wie der Edelknecht,

Und auch der Domherr wusst in Ehren

Sein Schöpplein flott alleda zu leeren.

‒ 8 ‒

Als man so vieles reformirt

Manch Kirchlein säcularisirt

War die Kapelle abgethan

Nun Kräht drin der "weisse Hahn"

Wo eben du dein glas geleert

Ward einst "unser Herr" verehrt.

 

Drum denk ans Sprüchlein "Trink und iss"

Den lieben gott mir nit vergiss.

A sekrestye ajtó fölébe ez van irva:

"Ein liter Bier 26 Pfennig", még pedig olyan nagyszerü sör a milyent még álmunkban sem iszunk.

Isten házából csárda? és miért ne. Itt is ott is élhetünk Istennek kedvére, a mint ezt a "Csárda romjaiban" Petőfi még a mult században megénekelte.

A "Historisches Muzeum" is az óriás Szent Ulrik templomban van elhelyezve, a világhirü Domtól pár lépésnyire, a melynek tornyai brüsseli csipkére emlékeztetnek.

Azért, hogy nehány templomot profan czélokra használnak nem kell megijedni. Regensburgban nem szorul ki a templomból senki sem, mert a 45000 lakost számláló városban 17 olyan templom, a melynek legteljesebbje is bármely magyar városnak díszére válnék.

Itt a templomok nem konganak az ürességtől, mert nem csak vénasszonyok, hanem minden rangu koru és nemü egyének szorgalmas templom látogatók.

Kis dologból is lehet erkölcsre vonatkozó következtetésekre jutni.

A sörös poharak és kancsók alá rakott vastag nemez lapok a kifutó sörhabtól minden lépten átnedvesedvén, ezeket száradás végett minden korcsmában a nyitott ablaknak külső széléhez teszik, hogy mentül jobban járja a levegő. Nem tennék ezt ha lopástól tartanának.

Próbálja csak meg ezt valaki Besenyődön.

A Szent Ulrik templom kiváltképen római régiségekben gazdag, a min nincs okunk csodálkozni, miután Regensburg a római Regina Castra városnak helyén áll.

Ősrégészeti tárgyakban azonban szegény. Egy bronz kardjuk, egy kis köpüs balta és tiz szárnyas baltán kivül még vagy 50 - 60 darab olyan aprólékos bronztárgya van, melyeknek a mi leleteinkkel hasonlatoságuk nincs. Van egy pár kék és fehér körökkel diszitett narancssárga, nem átlátszó üvegből készült gyyöngy is, a milyen a

a Kaukázusban Kobanban, Erdélyben Gyalun, Hallstadtban és a Nyirben több helyen találtak, és a melyekről

‒ 9 ‒

dr. Hampel azt tartja, hogy azok Phoeniczából származnak.

Az egykor St Ulriknak szentelt óriási templom belsejének a XIII. századból származó - későbben bemeszelt - falfestményeit most igyekeznek nagy gonddal ismét láthatóvá tenni. Ha jól emlékezem, ezen czélra eddig az állam által 20000 márka lett folyósitva. Kár, hogy a padozatot boritó sírkövek a járás-keléstől nemsokára végképen elkopnak.

A nyiracsádi templomnak középkori falfestményeit néhány év előtt megtisztitották ugyan a boritó mészrétegektől, le is rajzoltatták, de azóta senki sem törődik velük.

Az ev. ref. egyház a képeket vászonnal saját költségén huzatta be és várja, hogy felülről intézkedés történjék; a mi valószinüleg meg is fog történni, mihelyt a katonai igények ki lesznek elégitve.

Különösnek és megfejthetetlennek látszik, hogy azon időben, vidékeken és városokban, a mikor és a hol Istennek dicsőségére örök szépségü kő vagy márvány dómokat emeltek, a hatalmasoknak szive is kőböl volt és Krisztusnak szeretetre épitett vallását sarkából kizökenteni akarván, gyülölet vallásává igyekeztek eltorzitani II. Fülöp, Ximenes, Arbuez, Torquemada, a kik százezreket hurczoltak máglyára, azon időben a világot uralták, ma pedig tébolyda lakói lennének.

A XIV ik században épült remek városházának egy jelentékeny része a lelki sötétség borzalmas emlékét képezi.

A nagy teremből nehány lépcsőn fel az igazságszolgáltatás zeg-zugos helyiségeibe lépünk, ahol csak annak nem áll minden hajaszála ég felé, a ki teljesen kopasz.

A ki gyanuba kerülve ide jutott, aligha menekült élve ezen helyről.

Legelőször is egy szük nyiláson pár öl mélységü harang alaku korom sötét üregbe bocsátották le, hogy ott három napig etlen szomjan magába térhessen.

Mikor a három nap eltelt, felhuzták a vallató szobába, melynek egyik oldala a biráknak rnintegy páholyát képezte. Ezen rekesznek középső harmada igen sürü fa rostélyzattal van ellátva, a hol a deliquens a különben is álarczos birákat fel ncm ösmerhette. A birák azonban mindent láthattak.

A koromsötét helyiség egy kézben-tartott nagy bádog lámpával lett bevilágítva, melynek azonban csak egyik oldalát képezte átlátszó üveg, hogy a birák és kinzók csak az áldozat kinjaiban gyönyörködjenek és ők maguk láthatatlanok maradjanak.

‒ 10 ‒

Ha vallani nem akart, előbb egy kényelmes székbe ültettek, melyből ujjnyi hosszúságu tompa szögek álottak ki. Hogy azonban a deliquens el ne álmosodjék, ma is ottlevő 20-30 kiló sulyu követ tettek ölébe. Ha ez nem használt meglovagoltatták. Egy vastag talapzatba erősitett fennálló deszkának felső széle tompa kést képezett. Erre ültették a deliquenst. Nehogy azonban, az áldozat a paripáról leessék, mindkét lábára sulyos köveket kötöttek. Ha ez sem használt, akkor betették a tövisekkel bélelt vas "szűz"-be, (Eisene Jungfrau) mely egy köpenyegbe burkolt alakhoz hasonlitott, melynek elől két ajtaja nyilott ki, és mely szekrény és ajtószárnyak belseje erős szegekkel volt kiverve. Ha a bűnös nem vallott ebben hagyták elpusztulni.

Ha a vallatásnak ezeken kívül is alkalmazott számos módjai sikerteleneknek bizonyultak, akkor az akasztásnak egy szemen szedett módját alkalmazták. A bírák páholyával szemben egy erős keresztfa állott. A keresztfa keresztezési pontján, két hosszu, szépen esztergált fa szeg álott merőlegesen, a melyek közébe a nyak beillesztetett, a fej azonban nem csuszhatott a villaközén át. A halálra ítélt lábait össze kötözték és a padozaton alkalmazott csigán keresztül a kötelet egy olyan hangerkerékhez vezették, mint a milyennel a vizet a kerekes kutaknál felhuzzák. Ugyanilyen készülék volt elhelyezve a két átellenes falnál a két kar részére. Ezen hengerek segitségével a deliquenst széttépték. A hullát egy lyukon keresztül a Dunába vezető csatornába tüntették el minden teketória nélkül.

Ezen kinzó eljárást és eszközöket a kapusnak csinos eladó-leánya magyarázgatta s ő is mint a régi birák, borzadásomat lelki gyönyörrel élvezte.

A földalatti helyiségekből félig kábultan kerültem ki a városház terére, hol a szembe levő világhirü dóm előtt hálát adtam Istennek, hogy az ilyen irtózatosságok ma már csak Szibériában történhetnek. A délutánt dr. Steinmetz gymnáziumi tanár élvezetes társasságában töltöttem, ki a muzeumnak konzervátora. Egész utamban ilyen olcsó várost nem találtam. Egy három ablakos, szegelet szobáért jó ággyal, világitással két napra két márkát fizettem.

Hajnalban folytattam utamat Nürenberg felé, a melyre gyermekkorom óta Velencze után leginkább vágytam. Mikor Nürenbergbe érkeztem a város fel volt lobogózva. A német fogadósok ez idén ott gyültek össze kongresszusra. A város leirásával az olvasót nem fárasztom, mert hiszen avval avatottabb tollak már kimeritően foglalkoztak. A városnak nemcsak az ad különös szinezetet, hogy még az uj épületek is ódon sty-

‒ 11 ‒

lusban vannak tartva, hanem az a szokatlan jelenség is, hogy ottan czégtáblát alig látni, hanem a nagy gótbetüs feliratok tarkitják az épületek falait.

Kerdélyes nép lehet a nürenbergi, mert még az előkelőbb Kaiserhof fogadó bejárásánál is ilyen tréfás felirat fogadja az embert:

"Es wünsch nur einer was er will

Dem gebe Gott zweimal so viel.

(Kivánjon nekem bárki, akármit

Adjon az isten annak kétszer annyit.)

A küszöbön római módra mozaikból kirakott "salve" fogadja az embert.

A nürenbergi fogadók legföbbjénél, az utczán a bejárat mellett keretbe foglalva a napi étlap ki van függesztve, a melyből kitünik, hogy az 50 pfeniges és másfél, ritkán két márkás menu minő fogásokból fog állani. Igy tehát barangolás közben mindenki kiválaszthatja magának azt az ebédet, mely neki leginkább megfelel.

Barangolásom közben feltűnt többek között, hogy a 260000 lakossal biró Nürenbergben épen ugy mint az általam látott többi városokban összenézve nincs annyi magastetejü kalap, mint a törzsgyökeres magyar Debrecenben. Csupán droschke kocsisoknak fején látni, de oly alacsonyakat, mintha valami magyar ököl érte volna tetejüket. Ugy, hogy tán azok se czilinderek voltak. Erről eszembe jut Schlichter Gyula barátomnak egy anekdotája: Tudvalevő dolog, hogy a debreczeni czivis mindent tud. Egyszer egyik czívis kérdi a másiktól, látott-e kigyelmed telefont? Mán hogye láttam vóna. Hol és mikor? Ezelőtt négy esztendővel Nagyváradon. Na de az se a vót.

Azután nem láttam Nürnbergbe szép fehér cselédet, az igaz, csúnyát se. A férfiak szépeknek mondhatók. Vagy kopasz arczuak, vagy szép bajuszosok, de molyette vágott bajuszut nem láttam, mint a milyenek most kezdenek nálunk divatba jönni. Láttam azután cégtulajdonos neveket mint pl Bleibinhau, (Maradj otthon) Bratwurstgut, (Jó a kolbász). Ez se bolond ember! Käsebohrer, (sajtotfúró) Rübfaamen, (Répamag) és több efféle ősmagyar neveket, melyeket már elfelejtettem.

Annyi kerékpározót sem láttam, mint ott. Mesterlegények, sőt megélemedett asszonyok is ugyancsak karikáznak. Mészáros legények ezen hordják balvállukra helyezett teknőben a húst megrendelőikhez. A kerékpárok megvannak számozva. 3000-nél nagyobb számut is olvastam. Külömben ez minden német városban ilyenformán van.

‒ 12 ‒

            Első dolgom volt a világhirü Germanisches muzeumot megtekinteni, a melynek mintegy 100 termében a világnak egyik legsokoldalúbb gyüjteménye van elhelyezve. Engemet azonban kiválólag csak az ősrégészeti osztály érdekelt. Hogy esetleg könnyebben nyerhessek felvilágositást egyes tárgyakra vonatkozólag, muzeumunknak mintegy 40 táblára felfűzött bronz tárgyainak fényképeit magammal vittem.

            Kőkorszaki gyüjteményük egy óriási termet tölt be. Sok ezer kőeszközük lehet, ki lehetne velük egy utczát kövezni, melyek többnyire Dániából származtak, mégpedig majdnem kizárólag kovából vagy homokkőből készültek. A mi csekély kőeszköz gyüjteményünk számra nézve elenyésző, de különböző eddig még többnyire meg nem határozott lelhelyről származott kőzetbőt készültek, a mi azt látszik bizonyitani, hogy a mi kőkorszaki népünknek távol vidékkel nagyobb összeköttetésök volt, mint Dániának vagy talán egész Németországnak is.

            A Germanisches Muzeumnak ősrégészeti osztálya leginkább csak tömegével imponál.

            A gyűjtemény nagy Németországnak külömböző részeiből került össze.

            4898 kőeszköz és szilánkok. 469 agyagedény és ilyeneknek töredékei, 745 bronztárgy, de a melyeknek tetemes része nem a tulajdonképeni bronzkorszakból, hanem a nem egészen helyesen hallstadti, La Tene korszaknak nevezett culturperiodusokból származnak; sőt vannak közöttük elösmert hamisitványok is és a rómaiak idejéből származó bronzok is.

            Nagy fogyatékossága a halmaz gyűjteménynek az is, hogy a lelhelyek igen sok esetben teljesen ösmeretlenek, még több esetben meg nem bizhatók, mert az adományozók, a kik a tárgyakat örökölték és a muzeumnak ajándékozták, a külömböző tárgyakat minden tájékoztató feljegyzések nélkül csomósan küldötték be. Bámulni való tehát sok van, tanulságos kevés.

            Ezen - a katalógusban is hangsulyozott fogyatkozásokon kivül megneheziti a tanulmányozást az is, hogy a tárgyakon csak a szám van feltüntetve, mely a katalógusra utal, de semmi egyéb irott feljegyzés mellékelve nincs.

            Tízszer annyi időt tölt el az ember a katalógusban való kereséssel és olvasással, mint a tárgynak szemlélésével.

            Itt az ember sokat lát, de keveset tanul; más szóval sokat markol, de keveset fog. Ez azonban nem az igazgatóságnak hibája, mert hiszen az őskori leleteket - épen az elmondott okok miatt - csak nagy nehezen fogadta be a külömben páratlan gyüjteménybe.

‒ 13 ‒

            A nűrnbergi "Germanishes Muzeum" régészeti gyüjteményének jó része Dániából, Schweizból és a lengyel Posenból is került.

            Ha tehát ezen - nem tudom hány - százezer négyszög kilométerről került gyüjteményt összehasonlitjuk a mintegy 4725 kilométernyi "Nyir"-ünkek történelem előtti, eddig napfényre került kincseivel - a mely területből Szabolcsvármegyére mintegy 3349 kilométer esik; - bátran állithatjuk, hogy a terülelhez arányitva a mi muzeumunk legalább is százszor gazdagabb ősrégészeti tárgyakban, mint a világhirü Germanisches Muzeum.

            Ezen felül az is jól esik egy nyiri sovinistának, ha kérkedhetik azzal, hogy a mi leleteinknek származási helye és lelet-körülményei - elenyésző csekély kivétellel - ösmeretesek.

Részletes összehasonlitásba nem bocsátkozhatom, részint azért, mert az ilyen tárcza-czikk-féle irka-firkának keretébe nem illik, de főképpen azért, mert a nürnbergi muzeum ősrégészeti osztályának tanulmányozása nem két napba, hanem hetekbe és sok bankóba került volna, a mely kellékeknek egyikében sem bővelkedtem úgy, a mint azt szerettem volna.

A muzeumnak többi részét csak vigécz módjára futottam át.

A 92. számu teremben, a mely körülbelől olyan nagy, mint a mi vármegyeházunknak nagy terme, csupán régi hangszerek, zongorák, (spinétek) egy kis czimbalom, hegedük, gitárok, mandolinák, különböző ódon trombiták és másféle, fuvó, pengető hangszerek vannak százával felhalmozva.

A hatodik szekrényben, a többi előttem közömbös hangszerek között olyas valamiket láttam, a melyekre az én magyar szívem örömében tánczolni kezdett.

Három tárogató tárult szemem elé. Olyan három ép példány, a melyből a mi nyiregyházi hires Bakay László czigányunk, ma is képes volna sokakból a labancz vért kifujni és a mely hangszerek harsogása elől osztrák labancz versenyt futott.

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a magyarság kishitü részének támogatásával legyürt II-ik Rákóczy-féle szabadságharcz után II ik Lipót a rettegett tárogatókból máglyát rakva, azokat elégettette és azokat, a kik ilyen félelmetes hangszert rejtegettek, lenyakaztatta, felakasztatta vagy börtönbe záratta.

Hazánkban tudtommal csak két tárogató kerülte ki a megsemmisitést. Mind a kettő gróf Andrássy Diénesnek krasznahorkai várában várja a feltámadást, a mely két tárogató általa a tavaly Kassán rendezett 200

‒ 14 ‒

éves Rákóczy-féle jubileum alkalmával rendezett ereklyekiállitásnak egyik legnevezetesebb tárgya volt. Másként állanánk, ha minden grófunk bele fújna.

Én mint aféle gyenge flótás nem tudok belefújni, de eddig ezt még más nem tette meg.

Gyarló hangszer-ösmerő lévén, nem tudom miért, miért nem? nem fújtam belé. A muzeum igazgatója Nürnbergből távol lévén, helyetteséhez futottam. Örömtől lihegve, mondottam el lelkesülésemnek okát.

A magyar érzület iránt sok más magyar ember is immunizálva lévén, az én lelkesülésem nem ragadt ugyan reá. Rákóczyval sem volt bővebbi ösmeretségben, de azonnal egy szolgát adott mellém, a ki egy oda hozott asztalra a három tárogatót elébem kirakta, hogy azt lerajzolhassam és leirhassam, a mit tőlem telhetőleg meg is tettem.

Miután a Nyirvidék technikai okok miatt rajzokat nem közölhet, e nélkül pedig a leirás tiszta képet nem nyujthatna, hallgatással háritom el magamról e sorok olvasóinak haragját.

A több jóakarattal mint tudással készült, rajzokkal és leirással szivesen untatom azt, a ki tárogatót akar csinálni, ha érdemesnek tartja hozzám elfáradni. Azt, hogy ezen három teljesen ép, és ma is fujható tárogató honnan került a "germaische museumba" meg nem tudhattam, nem is tudták mi fán termett.

Tajékoztató ösmertetésemet az igazgató helyettes azonban szívesen vette. Azonnal irtam Dr. Hampel József muzeumi igazgató őr tisztelt barátomnak, hogy legyen szíves lépéseket tenni arra nézve, hogy ezen osztrák-riasztó hangszer új életre kelljen. Történt-e ilyen lépés ez irányban nem tudom?

Szégyen volna, ha Ő Felségének óhajára II-ik Rákóczy Ferencznek haza hozandó maradványait Kassán nem tárogatóval üdvözölnék.

Ez a legelképzelhetőbb loyalilásnak lenne kifejezése.

Kétszáz év óta nem tudjuk azt, hogy a tárogatónak milyen hangja volt, de tudjuk azt, hogy kétszáz év előtti szabadságszerető őseinket ezen hangszer lelkesitette, még tán azon esetben is, ha azon az "Ó tulieber Augustint" fujták volna.

Akár milyen hangja lenne is, magyar fülnek jól fog esni.

A tárogatónak fuvókája, - ősmagyar kifejezés szerint - "Mundstuckja" épen olyan mint a klarinetté.

De azért még sem lehetett klarinett hangja, mert attól nem riadt volna a német. - Nem a nagy német nemzet tagjait értem.

‒ 15 ‒

Hanem valami más fajta osztrák-bokrositó hangjának kellett lenni.

Hiszen a zongorának, hegedünek, trombitának, gitárnak, meg Isten tudja, miféle hangszernek is ugyan azon hullámrezgésű hangja van, de a hangszinezetük nagyban külömbözik.

Kinek a pap, kinek a papné.

Nekünk kuruczoknak a tárogató hangja jó illat, a labanczoknak pedig bűz.

Nehány év előtt, mikor néh. Káldy Gyula a kuruczdalokat a vidéki közönségnek is bemutatta, Nyiregyházán Széll Farkas kir. táblai elnök barátommal (Kubelik ipjával) némely labancoknak mulattatására sűrű, szívből jött könnyeket hullattunk a tárogató hangjára; pedig az csak suggesztió volt, mert a tárogató nem volt egyéb, mint egy fagót-csikó.

De hát elhittük hogy az, pedig tévedés volt. Nem akarom mondani, hogy hazugság.

Azután előállott egy budapesti Schunda nevü hangszergyáros, a ki kikürtölte, hogy "hohó". Ő csinálja az igazi tárogatót, mert az egyedüli tárogató példányt lomtárában felfedezte és minden másféle tárogatónak hiresztelt hangszer csak Duni kutya. Az övé az igazi.

Sikerült neki a magyar publikumot sundán lefőzni, mert most alig van ember, aki ki nem röhögné azt, a ki állitani merné, hogy nem a Schunda-féle nagyobbszabásu klarinét az igazi tárogató, hanem az Andrássy-féle és nürnbergiek, a melyeknek hangját ma élő ember még nem hallotta.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Schunda-féle klarinettnek suggerált magyar hangja, magyar fülnek nem kedves és azon sírva vígadni ne lehetne, hanem csak azt, hogy a Schunda-féle tárogató mint ilyen színhazugság.

Feltéve, hogy nem hazudok, mit kellene tenni? Azt, hogy Kassa város közönsége, amely hazafias város Rákóczy hamvai őrzésével fogja azon rokonszenvet fokozni, melyben hazánk kuruczainak kegyelésével méltán kiérdemelt, megfogja a lépéseket tenni arra nézve, hogy Rákóczynak hamvait ne Flügelhornnal, hanem tárogátóval fogadják.

A miniszterium ellenkező áramlatok örvényében küzködvén, ilyen minimális kérdésekkel nem foglalkozhatik.

Kassa városát érte azon örökre szóló megtiszteltetés, hogy hallhatatlan szabadsághősűnknek II. Rákóczy Ferencznek hamvait megőrizhesse.

‒ 16 ‒

Kassa városának édes kötelessége lenne tehát az is, hogy hamvait az osztrák és labancz-futtató tárogató harsonája mellett ölelje keblére. Kérje el a külügyminiszter utján a nürnbergi "Germanisches Muzeum" 92. számu termének VI-ik szekrényében őrzött három tárogatót lemásolás czéljából, a minek, most már a legeslegelsőbb helyen sincs akadálya. "Kassa város gavallér, csörög nálla a fillér."

Ha kirándulásomnak egyéb eredménye nem lenne mint az, hogy az igazi tárogató iránt érdeklődést keltettem, teljesen meg lennnék elégedve.

Ugy értesültem, hogy Nyiri Sándor honvédelmi miniszter nem vonakodnék az igazi tárogatót a honvéd zenekarban meggyökereztetni, ahonnan a czigánybandáinkba is átszármazna.

Ha a Rákóczy kornak apostola, az én igen tisztelt Thaly Kálmán barátom nézetemet osztaná, a tárogató biztosan feltámadna halottaiból.

Sokan vannak, a kik a módinak nem hódolva szeretik az ódonságot.

Szeretik az ó bort; a kipróbált hűségű matróna feleséget, a kik megérdemlik, hogy a legdrágább anyaggal ki tömve (mentül későbben) örökidőkre múzeumba helyeztessenek el, hogy emlékük el ne enyésszen.

De vannak a nagy világban, ebben a túltömött bolondokházában, nem csak olyanok, a kiknek nem az a mániájuk, hogy tömegesen gyilkolják le azokat, a kik eltérő vallás mellett vélik üdvösségüket feltalálni, kiirtani azokat, a kik nem az ő nyelvüket beszélik, vagy bőrűk nem olyan szinü, mint az övék; a kik nem gyönyörködnek az agár és lókinzásban, a kiknek nézete szerint azon kártya-bolondnak, a ki egy hunczut krajczár nélkül nem létező, de elvesztett összeget husznnnégy óra alatt lefizetni képtelen, nem becstelen és aljas, ha főbe lövi magát. De vannak olyan bolondok is, akik világra szólló vitézségnek tartják azt, és a leghiresebb emberek közzé tartoznak azok, a kik a vérengző galambok közül legtöbbet tudott lelőni.

Ez mind óriási virtus ugyan, de az sem egészen elitélendő, ha valaki nem az ellentétekben, üldözésben találja gyönyörüségét, hanem kapcsolatokat keres, az ős multban, és a ma élő emberek között.

A régészeknek ártatlan - ma még bölcsőben levő - feladata ez.

Hajlamom szerint, - de csak mint műkedvelő ezen utóbbi iránnyal rokonszenvezem.

De jól van ez igy, mert ha mindenki egybe lenne szerelmes, régen kiirtottuk volna egymást.

 

‒ 17 ‒

            Feleségem kivételével egy bronzkardért a világnak összes vászoncselédjét odaadnám.

Ezt különben csak azért mondom, hogy valaki próbára tegyen, mert hiszen a papíros sok hazugságot eltűr.

Na de az már szent igaz, hogy régiségkedvelő ember nehezen válik meg Nürnbergtől, épen úgy, mint Velenczétől, a mely város a középkorban a tengeri (nem kukoricza) kereskedelemnek, Nűrnberg pedig a szárazföldi kereskedelemnek volt középpontja.

A ferde izlésü emberek sorába tartozván, mea culpa, mea culpa be vallom, hogy a Germanisches Muzeum után a világhirü Szent Lőrincz és Szent Sebaldus templomok háta mögött az úgynevezett "Schőnebrunnen" előtt tátottam ki szemet számat.

Mikor megláttam - szokásom ellenére - az Á betüt hosszura nyujtottam. Ez a XIV. században meg kezdett kút gót izlésben van tartva. Tizennyolcz és fél méter magas, vakitólag gazdagon megaranyozva.

Nem az arany kápráztatott el, hanem az a dús ornamentika, a mely talán a világnak egy gót izlésü remekén sincs úgy felhalmozva, mint ezen páratlan művön, a nélkül, hogy keresetségével a jó izlést sértené.

A forrás vizet négy ágyucső szolgáltatja, ha ezeket lebillentik, különben a nagy medenczében marad vissza.

A kutat a hét választó fejedelenmek, Caesarnak, Hectornak, Nagy Sándornak, Júdásnak, Makabeusnak, Józsuának, Dávidnak, Nagy Károlynak, Bouillon Gotfriednek, Chlodvignak, Mózesnek és hét prófétanak gyönyörü szobrai díszitik.

Miért gyönyörü? - Azért mert ezek nincsenek meghalva, mint a görög, római és a majomízlésü világnak ujkori bronzszobrai, a melyeknek faragása, öntése kifogástalan ugyan, dc nem élő, hanem meghalt embert ábrázolnak, a mi pedig életkedvelők előtt borzalmas lehet.

Ki látott valaha hófehér, márvány szinű, vagy bronz szinű élő embert?

Senki.

Mi joga van tehát az ily természetellenes alkotásoknak bámulatot arrogálni?

A nürnbergi "Schőne Brunnen"nek alakjai tartós szinekkel vannak természetszerüleg festve.

Ugy látszik, hogy a ferde izlésnek eltörlésére meg boldogult Gróf Tisza Lajos megtette nálunk az első lépést akkor, a mikor a budapesti parlament-épületnek kupola termében elhelyezett bronz szobrokat nem hazug, hanem temészetes szinben tüntette fel, nyilván a nűrnbergi "Schőne Brunnen" behatása alatt.

‒ 18 ‒

A husz millió forint prédaságnak ez az egyedűli flastroma.

Bámulatos tévengésnek tűnik fel az, hogy mai szobrász művészeink nem az eleveneket a maguk valóságában, de bonczasztalra fektetetteket örökitenek meg.

A mai szobrász csak akkor tartja magát Phydíasnak, Praxitelesnek, ha hulla-kinézésü, tehát hullaszagra emlékeztető, hófehér márvány, vagy barna és zöld bronz-szobrokat alkot.

Ilyen kinézésü ember pedig nincs. A hullaszobor nem természetet utánoz, hanem torzit, a torzkép pedig lehet nevetséges, de szép soha sem.

Valószinü, hogy a torzszobrokat a festett szobrok előbb-utóbb ki fogják szoritani, ha a szobrászok a majom természetből ki fognak vetkőzni.

A szobrász az élőt tüntesse fel, nem pedig a halottat.

A nürnbergi ember sok középkori emlékeivel nagyra van, de mindenek felett még is csak a "schöne Brunnen" magaslik ki.

Nagyon büszkék a Szent-Móricz kápolnához tapasztott "Bratwurst-glöcklein" -- a középkorból felmaradt, - két lépés széles, hat lépés hosszu piszkos kurtakorcsmára, a melynél pedig még a kiskállói grand hotel is külömb.

Azért tartják nagy becsben és régi állapotában, mert a középkor nagy művészei mint Dürer Albert festő, a kit némelyek magyarországi származásunak tartanak, Vischer Péter a leghíresebb német szobrász és bronzöntő, kinek halhatatlan emléke az általa a XVI-ik században készitett Szt.-Szebáld siremlékéhez fűződik. Jamnitzer Kristóf a középkornak legnagyobb német ötvösse és sok más művész ezen kis csapszéknek voltak törzsvendégei.

A Rathhausnak egyik legnagyobb kincse egy Jamnitzer által ezüstből és drága kövekből készült virágcsokarnak másolata, a mely 30000 márkába került. Az eredetit -- nem tudom kitől - Rothschild szerezte meg 600000 márkáért.

Ilyen szépet talán még a tokaji aranyműves sem tudna alkotni, a kire azért haragszom, mert gyanakodom, hogy Szabolcsnak és a Bodrogköznek nagyobb anyagi értékü ősrégészeti leletei az ő olvasztó tégelyébe vándorolnak, vagy az ő révén tünnek el idegen országokba.

A fallal és számos toronnyal keritett városnak északi szélén egy dombon emelkedik a tulajdonképeni vár, mely már a XI-ik században ‒ mint ilyen ‒

‒ 19 ‒

fennállott. Innen nagyszerü kilátás nyílik a városra és környékére.

Egy nagyobb tornyában az u. n.: "nyolczszögű toronyban" kinzó és kivégző eszközök vannak nagy mennyiségben és sokféleségben felhalmozva. Van a többek között vagy tíz hóhér-pallos is. Az egyik azzal dicsekszik, hogy ő vágta le háromszáz nem tudom hány embernek a fejét. A többiek mellett is ki van irva, hogy hány embert szállitott a más világra.

A regensburgi kinzó eszköz gyüjtemény a nürnbergihez képest csak Kis Miska.

Meg is borzadtam tőle úgy, hogy harmadfél napi ott tartózkodás után másnap reggel Würzburgba utaztam.

Azzal fejeztem be utolsó soraimat, hogy eltelve a nűrnbergi vár nyolczszögü tornyában felhalmozott rengeteg kinzó és kivégző eszközöktől Würzburgba utaztam.

A béke-czár birodalmába kellett volna utaznom, a hol az ilyenekben tovább is gyönyörködhettem volna, az u. n. régi jó idők emlékeiben, a hol még sok Plehvének kell némelyek szerint megérdemlett, mások szerint martyr sorsra jutni, hogy a régi jó időket elfelejtsük.

A gusztus különböző.

Azt hiszem, hogy sokak izlésével egyezőleg lehet állitani azt, hogy nem a régi jó idők társadalmi viszonyaiba vagyunk szerelmesek, hanem a mi szűkre szabott életünknek réges-régen elmult időszakába, a mikor még ifjak voltunk.

Még ma is számban van azon legpompásabb vacsorának ize, a melyet Bécsben, medicus koromban Técsy Ferencz laktársammal, - későbben - a nagykállói közkórházban segédorvosommá lett barátommal elköltöttem, Sacher első csemege üzleténél, a honnan kijőve csak az nyalta meg száját, a kinek tárczája bőven volt megtelve bankóval, mert hiszen aranyat az aféle magunk fajta halandó azon időben csak ékszerészek kirakatában látott.

A közös kasszából nem tudtunk öt krajczárnál többet kikotorászni.

Eredj Feri! Hozzál a greislertől egy öt krajczáros schuster lajbit.

Ez volt a legkisebb szabásu czipónak műneve.

Elhozta.

Sovány vacsora lesz ez hé!

Ne búsulj! Megyünk Sacherhez vacsorázni. Vegyük fel a felleghajtó köpönyeget.

Mi a Mariannengasséban laktunk, a Sacher üzlete pedig a Rauchenstein és Weihburgasse szögletén csiklandozta az inyenczeket, félóra járásnyira tőlünk.

‒ 20 ‒

Ne bolondozz!

Te meg ne okoskodj, hanem induljunk, míg gyomrunk végképen össze nem zsugorodik.

Zimankós novemberi este volt.

A nagy szélnek, havas esőnek ugyancsak neki kellett feküdnünk, hogy a hónunk alatt őrzött fél-fél czipóval czélhoz juthassunk.

A kirakatnak nagy üvegtáblái mögött ott díszelegtek a rajnai lazaczok, pisztrángok, tengeri rákok, fáczányok, foglyok, nyulak, és más sokféle csemegéknek halmaza, a melyet egy diák gyomor csak hirből ösmer.

Na Feri mi kell!

Ne tréfálj!

Van még nálam egy pár forint dugaszban. Válassz! Ha igy állunk, egy kis őzpecsenyét kérek, mert az kiadóbb.

No hát vegyük elé a czipóinkat, mert én fáczánra éheztem.

Ezzel szeleteltünk czipóinkból és oda fentük a tükörüvegnek megfelelő helyére, de azután több félét is élveztünk. Olyan nagy ember tömeg gyült mögénk, hogy a kocsi közlekedést a rendőrségnek kellelt szabaddá tenni.

A néző közönségnek derült haugulata mellett soha sem vacsorált valaki jobb izűen, mint akkor mi ketten. Az a régi jó idő komiszabb volt, mint a mai, csakhogy ezelőtt negyven egynehány év előtt valamivel fiatalabbak voltunk.

A fiatalság adja meg egyedül az életnek zamatját. Pár hét mulva ezután, ugy este nyolcz óra tájban - nagy meglepetésűnkre - egy hunczut krajczárt sem találtunk zsebeinkben.

Kilátásunk volt tehát arra, hogy nem a napnál, de a holdvilágnál fogunk vacsorálni.

Kétségbe esésemben ócska ruháim zsebeiben kezdettem kotorászni.

Egy mosásból régen haza került, - akkor divatos - pikét báli mellényemben egy tizforintos bankjegyet találtam, a mi egy diáknak nem pénz, hanem kincs.

Felkerekedtünk, de éjfelre haza kellett térnünk, mert elfogyott a nóta; a banknóta.

Mai gondolkozásom szerint nem mondom, hogy ez helyes tett volt, de ha életéveimből negyvenöt évet le tudnék scartolni, hasonló körülmények között talán ma is igy cselekedném.

Elindulásomkor feltettem magamban, hogy napi észleleleimet esténkint felfogom jegyezni. Csakhogy ezen, mindenkiben meglévő csekély képesség nem áll

‒ 21 ‒

mindég egyenes arányban a feltett szándékkal és akarattal.

Idehaza széken, kocsin, vasuton ülök és csak nagy ritkán veszem alvégtagjaimat igénybe arra, hogy a szegény levél-kihordókat le főzzem.

Estére már nem az iróasztalhoz, hanem csak az ágyra vágyakoztam.

Kétszer próbáltam meg - Nürnbergben és Mainzban - cirkus élvezettel ölni el estéimet; csakhogy a fáradtság miatt - a külömben is a nem izlésem szernti ló és emberkinzást meg unva, az előadást felében ott hagytam, és nyugalomra tértem. Törődöttségem "dolce far nientét" igényelt.

Tudva levő az, hogy minden nagyobb városban este kezdődik az élet és csak reggel kilencz órakor kezdődik félig meddig ujra.

Ehez kellett volna tehát alkalmazkodnom, hogy kiélvezhessem a tisztességgel kiélvezhetőket, de épen olyan balek voltam, mint a milyen volt az én néhai kedves nagykállói ügyvéd barátom, Nagy János is, a ki ugyan termetre nagyon is kicsiny volt, de hazafiui tehát kurucz - érzületben nálánal nagyobb senki sem lehetett és a kinek szónoki képessége is a közepesnél magasabb szinvonalon állott.

Mostani utamban rendesen este nyolcz órakor lefeküdtem, reggel négy órakor pedig már felkeltem épen ugy mint ő.

Azt hiszem hogy ezen bevallással kiengesztelem őt azon apró csipkedésekért a mit rajta életében épen ilyen bünök miatt elkövettem, ha ugyan a kutya ugatással együtt ezen sorok is a menyországba juthatnának, a hol ő jelenleg időzik.

El mondom az esetet.

Az ezernyolczszáz hetvenes években rendezett párizsi világkiállitásra többen indultunk Szabolcsból, Mészáros Dániel Erzsi leányával, a ki nehány év előtt mint Bay Istvánné halt el, Kállay Albert, mostani szegedi főispán, Gencsy Albert, vagy a miként akkor hítták Berti, kis Nagy János, a feleségem és én.

Bankóval eléggé fel voltunk szerelve, csupán kis Nagy Jánosnak nem volt e féle szerszámja, mert tudta hogy külföldön a bankó nem járja, igy tehát csak 300 darab körmöczi arannyal indult utnak, a melyekkel azonban nagyon takarékoskodott, mert mindet a francziák nyakába akarta zuditani.

Mikor a felső ausztriai St Wolfgang tóhoz értünk, Kállay Albert és én nyolcz forintért egy-egy lovat béreltünk, hogy öt óra alatt a Schafbergre felérhessünk, a honnan csaknem páratlan kilátás nyilik az összes

‒ 22 ‒

felső ausztriai tavakra. Ezen kilátással Európában csupán a svájczi Rigi vetekedik.

Kis Nagy Jankó barátom lehordott bennünket ezen prédaságért.

"Ha igy prédáltok, Párisban éhkoppon maradtok." Miután azonban ő is gyönyörködött a szép kilátásokban, velünk kutyagolt fel.

Este értünk fel a hegy tetején levő kényelmes fogadóba, hogy ugyan azon lovakon a fel és le kialkudott 8 forintért reggel vissza menjünk St. Wolfgangba.

János barátunk lábán azonban a tegnapi gyaloglás óriási hólyagokat csalván ki, lejönni már képtelen volt, ugy hogy aztán csak 12 forintért sikerült magát lóháton levitetni.

Innen Salzburgba és Münchenbe mentünk, a mely városokban a takarékosság Jánost az ágyba szegezte, mig mi minden látnivalóban gyönyörködhettünk.

Münchenben a harmadik napon megbizott bennünket, már mint Kállay Albertet és engemet, hogy vegyünk neki egy nemez cipőt, hogy utját velünk folytathassa.

Jánosnak igen kis lábai lévén, barangolásunkban vettünk neki egy pár nemez czipőt, de a mely az ő parányi lábaira is kicsiny volt.

Követelte, hogy cseréljük be.

De miután a boltot meg nem találtuk volna, azt mondottuk neki, hogy itt az a divat, hogy a czipőkön nagy kokárdát hordanak.

A fogadóbeli szobaleánnyal czifra selyem pántlikából nagy kokárdát varrattunk, a cipőt végig hasitottuk és a czipőre alkalmaztattuk, hogy a felhasitást eltakarja.

Igy már tetszett; annyira, hogy mikor Basel felé elindultunk, a vasuti kocsiban lábait a szemben levő ülésre felrakta és leste a hatást a melyet divatos czipellője az útitársakban felidéz.

Baselben már kutyabaja sem volt.

Innen egyenesen Párisba váltván jegyet, Ő, feleségem és én egy kupéba ültünk. Meg kell itt jegyeznem, hogy Francziaországban csak olyan kocsiban szabad dohányozni, a melyen ez ki van tüntetve. Ilyen pedig alig van.

Mi nem dohányzóba szállottunk.

Kis Nagy János gyönyörüen kiszivott tajték makra pipával és a legfinomabb muskotály dohánnyal töltött, szépen himzett kostökkel látta el magát az utra, nem csak magának, de másnak is élvezetet és a magyar ter‒

‒ 23 ‒

A mellette ülő öreg franczia urnőt füstölte, azt tartván, hogy a füstölt hus tovább tart.

Ez indignálva kérdi tőle: "Ainsi Monsieur vouz fumez?" (Uram ön dohányzik?) Vuji Madám. A mi azt jelentette volna, hogy "Igen Asszonyom". Erre az öreg asszony kikiabált az ablakon, de a konductornak szíves hivogatására, hogy más rekeszbe üljön, mindég csak azt hajtogatta, hogy jó neki itt is, mig végre csakugyan ki és átszállitották.

Ettől a percztől fogva nehány napig nem láttam. Feleségem - mint akkor még fiatal menyecske kilencz óra előtt nem igen volt készen öltözésével, én pedig már hat órakor reggel barangoltam Párisban omnibusok tetején ülve, a honnan jól széjjel nézhettem.

Egyszer csak korán reggel a Louvre előtt öblös lassu léptekkel látom Jankó barátomat sétálni, kezében a vörös kötésü Baedeckerrel.

Mit csinálsz János ilyen koran reggel itt, a hol ilyenkor kofánál egyebet élvezni még nem lehet?

Hja barátom! ki kell használni az időt!

De hiszen ilyenkor még minden zárva van! Mit láthattál tehát ma eddig?

Nézd! a ma látottakat ime alá huztam. Láttam a Hotel de Ville-t, a Muzeum Clugnyt, a Tour St. Jaque-ot, most meg a Louvret.

Hiszen ez ilyenkor még mind zárva van. E szerint tehát ma semmit sem láttál.

Barátom! Ezen épületeknél szebbet soha sem láttam, a mi pedig talán benne van, az engemet nem érdekel.

Olyan forma izlése volt neki akkor, a milyenhez hasonlóban ma már én is fetrengem.

Most veszem észre magamat, hogy e fecsegés terén ugyancsak elbarangoltam.

Miután azonban a barangolás és utazás rokon fogalmak, eféle haszontalanságokat is be lehet szőni olyan igénytelen sorokba, melyekben a monologok közzé csak elszórtan óhajtom beilleszteni azon észleleteket, melyek az ősrégészetre és utamban felötlő egyébb dolgokra vonatkoznak.

Siketnéma voltam, mert rossz szokásból senkivel ösmeretséget nem kötöttem. Félig-meddig vak is voltam, mert alig figyeltem egyébbre, mint az ősrégészeti gyüjteményekre.

De azért bár milyen sötét hályog is fedi szemeimet, mégis észre kellett vennem azon óriási külömbséget, a mely nem csak a nürnbergi, de az általános nagy

‒ 24 ‒

szárnyú német-ipar és a mi behuzott farkú, némelyek szerint idegenektől mesterségesen és czéltudotosan vissza szoritott magyar iparunk között létezik és a mely észlelet nyomása alatt a magyar sziv méltán elszorul.

Ugy megbántam, hogy ezen sorokba fogtam, mint az a bizonyos kilenczes kutya.

De miután a tisztesség ugy hozza magával, hogy a mit megkezdettünk, azt be is fejezzük, - épen ugy mint azt az élettel is megszoktuk tenni, - hát biz én csak folytatom addig, a mig Inczédy Lajos szerkesztő barátom azt nem mondja, hogy a nyomda festék már fogyatékán van, vagy a mig a "Nyírvidék" valamelyik olvasójának hangos ásitása fülem dobját meg nem üti.

Nagyon restellem, hogy az eredeti thémától eltértem és a csevegés mezejére tévedtem, de egy magam fajta vén embernek annyi emlék torlódik össze pennája hegyére, hogy a papiros azokat onnan kicsiklandozza.

Csakhogy némely öreg embernek emlékező tehetsége a közelebbi időkre nézve egy kissé - de nem nagyon kissé - fogyatékossá is szokott válni, annyira, hogy még emberölésre is vezethet, a mint hogy ez én velem is megtörtént, mikor kis Nagy János barátomat, a ki pedig csak alig tizenöt évvel idősebb mint én, a hurik országába helyeztem.

Ki lett nyomtatva, tehát csak most lehet valahogy - ugy a hogy - visszaszippantani.

Öt-hat év óta nem láttam.

Tegnapelőtt tudtam meg Kállóban, hogy hála Istennek most is járja a Kállai kettőst Debreczenben.

Hogy pedig az ilyen élve eltemetett ember soká el élhet, magam is egyik bizonyiték vagyok.

Magam módja szerint a vizet mindég szerettem. Fiatal korombon szenvedélyes csónakázó voltam.

Három ízben jöttem le csónakkal Bécsből Budapestre.

Togó admirálisnak tartottam volna magamat, ha már akkor élt volna, pedig ő akkor talán még zeller sem volt, mint a hogy a hires Németh Albert mondotta egy nálánál sokkal fiatalabb ujdonsült képviselőnek, a ki az öreget tüntetőleg sűrűn tegezte, t. i. azt, hogy én már képviselő voltam akkor, a mikor te még csak e féle kerti növény lehettél.

A harmadik dunai utban a mely Bécstől Budapestig mindannyiszor ötödfél napig tartott, több amerikai és svéd orvos is részt vett, gyönyörködni óhajtván a mi felséges Dunánk szépségeiben.

Az admirális én voltam, a vicze admirális pedig Rákosi Béla, jelenleg budapesti rendőr orvos, Rákosi Jenőnek testvér öccse.

‒ 25 ‒

            Budapesten a csolnakokat eladtuk és vasúton tértünk vissza Bécsbe, a hova délután érkezve, szokott kávéházunkba mentünk kávét, nem sört vagy bort uzsonnálni. Az - akkor - magyarbarát "Wanderer"ben olvasom, hogy "Szeretett kartársunk Jósa András orvos-jelölt, a magyar társas körnek elnöke, a bécsi első csolnakázó egyletnek alalapitója, Bécsből Budapestre tett dunai csolnak-utjában merészségének áldozatául esett. A collegák felkéretnek, hogy holnap reggel kilencz órakor az Alser külvárosi plébánia templomában tartandó ünnepies gyászszertartásra megjelenni sziveskedjenek.

Mint aféle jó collega a meghivásnak én is eleget tettem, még pedig élő állapotban.

Mint a legkomolyabb jellegü egyetemi diák testületnek a "Társas Körnek" egyik tagja, - collegáim előtt - közismert egyéniség is lévén, a más nemzetiségű collegák közül is sokan jelentek meg a gyászpompába öltöztetett templomban.

Mikor beléptem, észrevettek; mosolyogtak; nevettek; úgy, hogy - botrány elkerülése végett - azonnal kiosontam.

A legnagyobb mértékben babonás lévén, teljesen biztosra veszem azt, hogy nem a phisikai és biologiai törvények alapján jutottam magas korra, - mint azt némely szamár ember hiszi, - hanem azért, mert mint élő ember halottnak nyilvánitottak.

Az elmondottak után alaposan reménylem, hogy kis Nagy János barátom nem csak hogy nem fog reám megharagudní azért, hogy őt a túlvilágba tuszkoltam, elparentáltam, sőt hálát fog adni azért, hogy példám szerint élete meghosszabbul.

Ne haragudjál öreg! ki tudja, nem fogok-e ötven esztendő mulva koporsód után kullogni?

A választ akkor fogom megadni.

A fejezetre az van irva, hogy: Egy kis kirándulás Németországba.

Most már belátom, hogy ez színhazugág.

Bele juthatnak ugyan Lucza napjára azok is a mik az általam látott németországi muzeumokban érdeklődésemet felkeltelték. De a feliratnak ezen - nagy lére - eresztett sorok meg nem felelnek.

Az elv el van veszve. Ez azonban - a mai gyakorlat szerint - nem meg rovandó.

Berzenkedő leszerelővé válik.

Országhirü emberek ugrálnak jobbról balra.

A következő sorokban azonban már vissza térek még pár pillanatra Nürnbergbe.

‒ 26 ‒

Igen, csakhogy ismét kátyuba jutottam, de azért nem feneklettem meg, mert folyton járok, csakhogy nem haladok. Épen úgy, mint azt ezelőtt mintegy 20 évvel a munkácsi várban hűsülő és szórakozás kedvéért, na meg a 60 ölnyi mély kútból vízhúzás kedvéért is, malom taposó raboktól eltanultam, a kik a mókus kalitkához alkalmazotthoz hasonló, de sokkal nagyobb szabásu dobnak lépcsőin törekedtek kegyetlenül izzadva fölfelé; fáradságuknak eredménye azonban csakis a felhúzott viz lett. Azoknak alapos okuk volt t. i. a muszáj, de én oktalanul taposom a malmot és rágom a tollat, mert tudom, hogy nem a Parnaszusra mászom fel, hanem vízizü sorokat huzok fel a kalamárisból ebb a kutya melegbe.

Azon végtelenül kedves kátyu, mely a Nűrnbergbe való visszatérésben megakadályozott, Dr. Samassa József egri érseknek megjelenése volt városunkban, a ki eljött felszentelni azon 600000 koronánál jóval többe került monumentális román izlésü templomot, a milyenhez hasonlót az újabb korból hazánkban alig ismerünk.

Ezen fogadalmi templom, melyet Istennek dicsőségére, ötven éves áldásos papságának emlékére, Nyiregyháza városának ajándékozott, nem úgy épült, mint a laskodi ev. ref. templom, melynek a homlokzatára az van irva, hogy "Épitette a nemes Jármy familia az Eklézsia költségén", nem is úgy mint fejedelmi áldatlan szerencsétlenségek emlékére, - nagy részben közadakozásból - létesült fogadalmi templomok épülni szoktak, hanem csupán saját zsebéből került ki, a mihez sem magánosok, sem semmiféle egyházi alap egy hunczut krajczárral sem járult.

Nyiregyháza városa soha sem látott, de nem is fog látni olyan fejedelmi fogadtatást, a mellyel a nagylelkü főpásztort nem csak a város, hanem a vármegyének szine java méltán megtisztelte és a milyenben itt koronás fők közül csak Mátyás király részesülhetett volna.

Ezen ünnepélyen politikai pártok nem szerepeltek, csupán minden vallás felekezetnek Isten-párti tagjai, a kikhez én is tartozom.

Adja az Ég ura, hogy gyémántmiséjét is elmondhassa, még pedig Nyiregyházán, saját templomában.

A vármegyei küldöttségben báró Feilitsch Berthold főispán vezetése mellett tizennyolczan vettünk részt. Tizenkettő díszmagyarban, hatan pedig dísznémetben, a kik közzé külsőleg én is tartoztam.

Mint hátul kullogót, a főispán engem is bemutatott, a mely alkalommal elmondottam, hogy "Volt szerencsém egyszer - harmincz év előtt - excellentiáddal

‒ 27 ‒

ebédelni, a mikor excellentiád orvosi én pedig némileg theologiai kérdéseket fejtegettünk."

"Akkor tehát ugyancsak szerepet cseréltünk." Tovább nem beszélgettünk, mert hiszen minden bemutatotthoz, - annak állásához mérten - szellemes szavakat kellett intéznie, a mint hogy igy is cselekedett.

Ugy vettem észre, hogy az emlitett ebéden folytatott beszélgetésre csak homályosan emlékezhetett, a min hetven éves tapasztalatom után nem is csodálkozom, mert hiszen annyi idő alatt egyhuzamban átélt emlékek oly soká dörzsölődnek egymáshoz, hogy azoknak kopniok kell.

Azt hiszem, hogy nem követek el sem indiscretiót, sem tisztelet sértést, ha az esetet - lényegében híven ezen időszerü alkalommal elmondom.

Az Érsek - ha jól emlékezem - 1874-ben Szabolcsmegyében bérmautat tett.

Egyik napon az orosi plébánián ebédelt, ifju Kállay Ákos akkori plébánosnál, a melyre czivilek közül a plébánosnak apja, sógorom, id. Kállay Ákos és én is meglettünk híva.

Az ebédnél a több papok között mint aféle czivil vendég az érseknek baloldalára kerültem, megfelelően erős baloldali érzelmeimnek.

Csak a mostan történt templomszentelési magasztos ünnep utáni napon tudtam meg Párvy Sándor szepesi püspök úrtól azt, hogy az érsek, - mint okos ember - soha sem lelkesült a homeopathia babonáért.

De mint évődni szerető és kedélyes ember adta velem szemben a nagy homeopathát.

Nem emlékezem már azon szavaira, a melyekkel engemet - ezen tekintetben - lóvá akart tenni. Lelkesülten nyilatkozott a homeopathiáról és kérdezte tőlem, hogy mit tartok felőle.

Egyenetlen fegyverrel küzdeni nem szeretvén, vonakodtam a választól.

Kitérni azonban nem engedett, mondván, hogy "Egy kérdés megérdemel egy feleletet."

Sarokba szoritott.

Megvallom, hogy akkor még nem tudtam, hogy a magyar országgyűlés azon időtájban creálta a homeopathiai tanszéket a budapesti egyetemen és hogy az érsek a kérdést czéltudatosan tréfából veti fel.

Azt feleltem, hogy, "Azon esetben, ha a homeopathiának alapelvei igazak, akkor ha Donaueschingenben - a Duna forrásánál - egy meszely bort öntenek a Dunába, az a ki Galacznál egy pár iccze dunavizet iszik, holt-

‒ 28 ‒

részeggé kell hogy váljék; vagy ha a Kaukázusnak valamely mély völgyében mérges növény díszlik, egy keleti szél annyit hoz hozzánk annak illatából, a mennyinek hatását meg kellene éreznünk. A mit pedig nem tapasztalunk.

Erre egy darabig elfordult tőlem és másokkal beszélgetett az ő szellemes modorában.

Kis vártatva ismét felém fordulva kérdi: Mit gondol a főorvos úr. Hol van az ország intelligentiájának központja?

Nem tudván, hogy hova czéloz, úgy tettem, mint a legtöbb zsidó szokta t. i. hogy viszont-kérdéssel válaszoltam, mondván, hogy miért kérdi azt Excellentiád?

A ki nem hiszi, hogy a zsidó viszontkérdéssel szokott felelni: megtudhatja, probatum est Erre a kérdésre szeriti-e a sárgarépát? A pápista azt feleli: megeszem. A lutheranus: szeretem is nem is. A kálvinista: szereti a fene. A zsidó vissza kérdi: Mért ne szeretném én a sárgarépát?!

Ő: Mondtam már az előbb, hogy egy kérdés megérdemel egy egyenes választ.

Én: Meggyőződésem szerint az ország intelligentiájának góczcza az egyetemi tanári testületben van, a melytől a magasabb ösmereteket nyerjük.

Ő: Akkor ön nem jó hazafi.

Én: Miért? Ezt a vádat magamra nem vehetem.

Ő: Azért, mert az ország szine-javának központja az országgyűlés.

Az országgyűlés által hozott és sanctionált törvénynek alapján a budapesti egyetemen homeopathiai tanszék létesült. Önnek mint honpolgárnak kötelessége a törvényt tisztelni és a homeopathiát respeklálni.

Én: Bocsánatot kérek. Kötelessége annak, a ki anarchiában elsülyedni nem akar, a törvényeknek engedelmeskedni, de nem kötelessége azoknak mindegyikét tisztelni is. Az országgyűlést meg épen nem tisztelem, mert annak legtöbb tagja a pálinkás hordóból bújt ki.

Ő: Lehet, hogy maguknál igy van, de nálunk nem. Erre igazság szerint azt feltem, hogy a külömbség csak az, hogy egyik helyen pálinkás, a másik helyen pedig vörös boros hordókból dugják ki fejüket az országgyűlési képviselőknek nagy része. Persze, hogy az ilyen bolond beszédet senki sem hiszi el, miután a tiszta választásokról lelkem mélyéből meg vagyok győződve, tehát ezeket csak tréfából és évődésből mondottam.

Csakhogy ugy vettem észre, hogy ezen badarságot az érsek talán, - de csak talán - komolyan vette, mert az egész ebéd alatt többé egy szóra sem méltatott.

Ebéd után fekete kávéra egy másik szobába mentünk.

‒ 29 ‒

Az érsek a fekete kávét állva - egy ajtófélhez támaszkodva - szürcsölgette.

Az ő engedelmével, szemben vele ugyanezt cselekedtem, kérve, hogy egy theológiába vágó kérdést vethessek fel.

Hát theologiával is foglalkozik?

Igenis, épen úgy mint kegyelmes uram orvosi kérdésekkel.

Ez derék. Hát kérdezzen!

Nem merem a kérdést felvetni addig, mig kegyelmes uram meg nem igéri azt, hogy kérdésemért meg nem haragszik.

Talán csak nem feltételezi rólam azon balgaságot hogy egy kérdésért képes lennék megharagudni.

Köszönöm. Ez bátoritó!

Legyen kegyes Excellentiád megmondani, hogy szabad-e az Istent az oltárról le dobni? Erre méltó indulattal viszonkérdezi, hogy micsoda vallásu ön?

Én római katholikus vagyok.

Hogy merészel ilyen kérdést hozzám intézni?

Azért, mert Nagyméltóságod kegyes volt megígérni azt, hogy felteendő kérdésemért megharagudni nem fog; de meg azért is, mert ebéd alatt több ízben azt méltóztatott mondani, hogy minden kérdés megérdemel egy feleletet.

Erre lecsilapodva válaszolta. "Hogy lett volna szabad ezt tenni."

Na lássa kegyelmes uram, ez pedig megtörtént. 1792. évben a franczia konvent az Istent detronizálta, az oltárról ledobta.

Talán még erősebb aposztrofálással is éltem; de ezen tekintetben emlékező tehetségem cserben hagyott.

Az oltárra Isten helyett egy nem kétes, de kétségtelen hirü vászon cselédet állitottak oda. Tehát ezen laikus testület - a dogmáknál is magasabb kérdésben olyan undoritó absurd határozatot hozott, a melyre azon nyomorult testület hivatva nem volt.

Némileg hasonló jogosultságu a magyar országgyűlésnek eljárása, a mely a homeopathiát tudománynak decretálta.

Azt hiszem, hogy az érsek osztozott nézetemben, mert azt válaszolta, hogy ha Egerbe megyek, látogassam meg.

Fájdalom, hogy erre eddig alkalmam nem nyílott, de kiközösitéstől is félve, csak most mikorra már ezen beszélgetést elfelejthette, mertem előtte tisztelegni.

‒ 30 ‒

Ha valami közbe nem jön, talán még visszatérhetek egy pár perczre Nürnbergbe.

Ma Dr. Kállay Rudolf kórházi főorvos öcsémmel és barátommal a nagykállói tébolydába utaztam, résztvenni azon orvosi bizottságban, mely büntettes elmebetegek kibocsátásának kérdésében határoz.

Utközben a valóságnak megfelelőleg mondotta, hogy ugy látja, hogy én tulajdonképen nem németországi utamról irkálok.

Hát ebben teljesen igaza van, sőt abban is igaza lenne, ha azt mondaná, hogy plagizálom magamat, mert olyan apróságokat is be kevertem ebbe az olla potridába, a melyeknek egy részét itt-ott talán már el is mondottam és talán még több ilyenfélének elmondásával is fogom a jó izlést sérteni.

Beláttam, hogy ez nagy bolondság lévén, bolondok házába is utazván, nem lenne-e okos dolog, ha végképen ott maradnék.

Miután azomban a bolondok házában kényszerzubbony alkalmazásának veszélye nélkül bolondozni nem szabad, arra határoztam el magamat, hogy egy darabig még szabadon járok; Gondolataimmal és éleményeimmel ezentul is ide oda fogok ugrálni.

A ki ezen netalán megütköznék, azt meg nem rugom, legfeljebb átugrom rajta és tovább botorkálok. Külömben is a gondolatnak szabadságában áll a legnagyobb távolságokat is egy pillanat alatt átugorni és csak is a végtelenségnek határát nem érheti el.

Ha Nürnbergből az orosi parochia asztalánál termettem, nem csak a végtelenség, hanem a gondolat által szabott mértékét sem léptem át, a mely szerint ezen két hires város nincsen távolabb egymástól, mint nálunk Nagy-Báka Kis-Bákától, vagy Nyirbakta Lórántházától, a mely községek egymástól egy milliméternek milliomodrészénél is közelebb esnek.

Hipp-hopp ott legyek a hol akarok.

Legyünk ismét egy pár perczre Nürnbergbe, amely városhoz nemcsak annak ódon szépsége; a középkorban az iparmüvészet terén kifejtett mindenekfelett kimagasló vezérszereplése vonz, a melyben ma is kimagaslik, hanem azon édes emlék, hogy a játékszereknek ezen ma is királyvárosából szerezhettem be évek előtt gyermekeimnek azon örömöt, a mely karácsonykor jobban tölti el a szülőknek szívét, mint a gyermekét.

A játékipar fejlettségéről fogalmunk lehet, ha tudjuk azt, hogy jelenleg 4 csont; 80 bádog; 2 nemez; 44 fa; 21 opticus, mechanicus és electricus, 12 ércz;

‒ 31 ‒

8 papir és papier-maché; 7 czinn; tehát összesen 198 gyermekjáték gyár virágzik.

Az egyikben, mely 4-500 munkást foglalkoztat, szerettem volna szétnézni.

Bekopogtattam az irodába, a hol 8-10 alkalmazott görnyedt az iróasztalok felett.

Nehogy azt higyjék, hogy gyári titkaikat elakarom lesni, rengeteg titulusokkal spékelt német névjegyemet adtam át, a mire nagyot hederitettek, mert rögtön lehető legnagyobb udvariassággal azt mondották.

Herr Sanitätsrath entschuldigen, aber die Fabrik is Niemanden zugänglich.

Ez magyarul röviden azt teszi, hogy "Czoki!"

A gyárnak titkaiból egy utczára néző souterrain helyiségnek nyitva hagyott ablakán át csak azt leshettem el, hogy egy leány előtt nagy halmaz - kellő alakra valamely gép által kivágott- vékony bádog lemez feküdt, melyet egy előtte levő gőzhajtotta gépbe dugott, a honnan egy pár másodpercz alatt, a másik oldalon egy omnibus vagy vasuti kocsi került ki.

Igy csinálnak Nürnbergben pár másodperczenkint két krajczárból egy koronát.

Nehogy esetleg valahogy kutyákat uszitsanak reám, nem mertem más játékszergyárba befurakodni.

De furta a fejemet akkor is, most is, hogy mi lehet annak az oka, hogy az egymásra fogvicsoritó nagy hatalmak - kölcsönös mosolygás és baráti kézszoritás mellett - igyekeznek egymásnak erőditéseiket, mozgósitási terveiket, és egyéb harczászati titkaikat, - szégyenérzet nélkül - kikémlelni, de ha elvétve rajta kapják egymást a turpisságon, kezeiket mossák és legfeljebb egy bűnbakot dobnak oda és tovább is szerelmes pillantásokat vetnek egymásra.

Ha ez nem szégyenletes; az ipari titkoknak kitudása még kevésbbé az.

Beh sok millió korona maradhatna meg évenkint hazánkban, ha az állam maga létesitene nagyobb szabásu, megfelelő gépekkel ellátott játékszer-gyárat vagy gyárakat, melyeket azoknak üzembehozása után társulatok vehetnének át.

Kormányunk jóakaratáról tanuskodik az, hogy liliput játék-gyárocskákat segélyez, de ennek nemzetgazdászati eredményét górcsővel lehet csak felfedezni.

A mi hazai játékszer iparunk ugy viszonylik a nürnbergi hasonló iparhoz, mint egy kis egér nem egy, hanem száz elefánthoz.

Nem azt kell hát mondani, hogy "Mégis hunczut a német!", hanem inkább azt, hogy "Mégis bárgyu a magyar!", a ki mindenkihez oda tolakodik fejős tehénül.

‒ 32 ‒

A magyarnak is van annyi esze, mint akár mely más nemzetnek, de faji sajátságunk az élhetetlenség és meghúnyászkodás, mig a zsidó, örmény, görög, angol, német stb. e tekintetben mind felettünk áll és minden téren bátran versenyre kél bárkivel.

Ha reá lehet valakit szoritani arra, hogy vérét áldozza olyan ügyért a mi talán nem is épen az ő érdeke, miért ne lehetne az államnak bár tetemes anyagi áldozattal olyan iparokat is mintegy felerőszakolni, a melyek végeredményükben lyukas zsebeinket befoldozná és nem engedné, hogy azokból keserves keresményünk a külföldnek pénzes zacskóiba hulljon.

Tessék olyan hazafias érzelemtől áthatott lelkesült spion-rajokat világgá bocsátani, mint a milyenek a harmincz év előtt még csaknem barbárságban fetrengő Japánországból Európának minden néven nevezendő ismereteit, tudományát haza vitték és hazájukat sok vagy talán minden tekintetben magasabbra is növelték.

Ugyan nem érdemes-e elpirulni, ha úgy Nürnberg valamint más német városok, Angol és Francziaország elárasztják a világot optikai eszközökkel, górcsövek, fotografiai készülékek, színházi látcsövekkel, míg Magyarországban még csak egy pápaszem sem készül, daczára annak, hogy műegyetemünk egyenrangú bármely külföldi műegyetemmel?

Egy icziny picziny páczélos hajóval kevesebbet kell késziteni; amely megtakaritott összeggel világra szóló optikai intézetet lehetne a bpesti műegyetemhez csatolni, úgy, hogy e tekintetben a külföldnek nyüge alól felszabadulhatnánk.

Sok mindenféle irányban lehetne hátul kullogó iparunkat fejlesztve megerősödnünk; és csak azután ha ezt megtettük teremtsünk olyan hajóhadat, amelylyel az egész világot kétségtelenül megfogjuk hóditani, majd ha fagy.

Harmadfél napi tartózkodás után Nürnbergtől nehéz szívvel megválva, gyorsvonattal két óra alatt a 102 kilométer távolságra eső 78000 lakost számláló Würzburgba repültem, a mely várost meg sem tekinthettem, mert programmszerüleg kiszabott négy órai időmet, csupán az ottani ősrégészeti gyüjteményeknek megtekintésére szántam. Az egyik az 1720-ban épiteni kezdett, azon időben az uralkodó püspöknek lakásául szolgáló palotájának egy pár szobájában van elhelyezve és a mely imposans épületben 5 nagy terem, 312 szoba van. Nevezetesek arról, hogy pompás termeinek frescoit részben a halhatatlan Tiepolo festetette, egyik szobájában pedig Luitpold mai bajor regens herczeg született a ki a tébolyodott Ottó király helyett bajorországot kormá-

‒ 33 ‒

nyozza, ha ugyais érdem születni, amiben semmi activ szerepünk nincs.

Időm nem engedte, hogy a faragott kövekből épült, Németországnak egyik leghíresebb palotáját megnézhettem volna, csupán az ősrégészeti gyüjteménynek élvezetére szoritkoztam. Hát bizony ez egy kissé szegényes. Nem azért, mintha ezen más tekintetben gazdag gyüjteménynek tudós őrei hosszu évek során azt gyarapitani nem igyekeztek volna, hanem kétségtelenül csupán azért, mert azon vidék az őskorban kevéssé volt benépesülve.

Jegyzeteim szerint van a gyűjteményben nyolcz szárnyas bronzbalta, egy tőr, egy tőr és kard között álló igen ritka szúró eszköz, egy boritott markolatu kardnak töredéke, egy lándzsa, egy csücskössarló, négy sima nyakperecz, öt különböző karperecz. Az u. n. hallstadti és La Téne korszakból, melyet egymástól elválasztani alig lehet, a Krisztus előtti évezredből, három fibula, (kapocstű) négy karperecz, ezeken kivül ugyanezen korszakból három egymástól lényegesen különböző bronzedény, melyek unikum számba mennek.

Cserépedények is gyéren vannak képviselve, a melyek közül egy kőkorszaki, hét La Téne izlésü, négy pedig határozatlan időből származik. Kőeszköz tizenöt darab van, többnyire nyéllyukkal ellátva.

Innen a rezidentiának nagy terjedelmü, ősfákkal diszlő parkján kutyagoltam végig a régi egyetemben őrzött ősrégészeti tárgyaknak megtekintése végett.

A termet az egyetem kapussa, a kit reménylem, a mi jóra való vármegyei kapusunk nemes Kiss Sándor is utánozna, ha koránál fogva egy kissé el nem késett volna nyitotta ki. A würzburgi kapus az egyetem megbizásából a Würzburg melletti Estenfelden ma is felösmerhető apró 28 sir közül nyolczat szép eredménynyel kutatott fel. A hozzá intézett kérdéseimre adott feleleteiből a müvelt embert ösmertem fel.

Csak később - midőn már jegyzeteimet megtettem - került elő a muzeumnak nagy tudásu őre Dr. Hock György, a würzburgi egyetem kulturtörténeti tanszékének fiatal koru assistense, a kinek mélyre ható szakismereteit csak szerénysége főzi le és a ki irodalmi tevékenységével számot tesz a német tudományos irodalomban.

A mint már előbb valahol megemlitettem, negyven táblán felfűzött bronztárgyainknak fényképét magammal vittem. Épen úgy ő, mint más tudósok is, elcsodálkoztak azon, hogy miért rejtjük mi véka alá azon kincseket, melyeket a Szabolcsvármegyei muzeum

‒ 34 ‒

őriz, hiszen Európának keleti részén, - a m. nemzet muzeum gyüjteményét kivéve - a mienkhez hasonlitható bronzkori gyüjtemény alig, vagy talán nem is létezik.

Azon válaszomra, hogy hiszen legtöbb leleteink az akadémia által kiadott "Archeologiai Értesitőben" közölve lettek, azt válaszolta nem csak ő, de későbben más tudósok is, hogy a magyar nyelvet nem birják, tehát ő reájuk nézve ezen ösmertetések csak az esetleg mellékelt rajzok alapján birhatnak némi értékkel.

Ilyen nyilatkozatokból tehát az következik, hogy gyüjteményünket illustrátiókkal bőven ellátva, magyar, német és franczia szöveggel is közzé kellene tenni.

Ezt pedig Szabolcsvármegyében csak egyetlen ember tehetné lehetővé, az én igen tisztelt és szeretett barátom gróf Dessewffy Miklós, a ki sajnos, hogy tudományát véka alá rejti, pedig azt hiszem, hogy Dr. Réthy után hazánknak első éremtudóssa.

A kutya és ló kinzás sportjának nem barátja. A harminckét lapu bibliát sem szereti forgatni, se nem czigányozik, se nem küllőfércz. Boldog otthonában él, csupán az ivadékot tagadta meg eddig a sors tőle, pedig volna mit apritani a tejbe.

Ketten megösmertethetnénk a külfölddel muzeumunk kincseit.

Ő, a ki bármely szakfényképészszel felvehetné a versenyt és a Diwald-féle heliographálást is könnyen eltanulhatná, a munkának illusztrálását vállalhatná némi áldozattal magára, én meg a könnyebb végét fognám, a szövegnek megirását az illusztrátiókhoz, a mi nem kerülne fejtörésbe, csupán tintába és papirosba.

Bronztárgyakban a würzburgi “Alte Universität” régészeti gyűjteménye sem gazdag.

Egy bronz lándzsa; egy szárnyas baltára emlékeztető magasan kiálló diszitésű fülecskével ellátott köpüs balta; egy négy egyenlő oldalu négyszögü köpünyílásos tokos balta, melynek fülecskéje nem a peremnek magasságában, hanem hosszának felső harmadában van, a milyenhez hasonlót még eddig nem láttam; képezik a bronzkorszaknak emlékeit. Többre nem emlékezem, legalább jegyzeteimben nem találom, pedig ha lettek volna nem felejtettem volna ki azokat.

Bronzkorszaki edényük nincs. Sem bronz, sem cserép.

Ifjabb, u. n. hallstadti és La Téne korszaki cserépedény szép számmal van képviselve. Egyik szekrényben 22, egy másikban 36, a melyek közül némelyek a mi gyüjteményünkben levőkhőz is hasonlítanak.

Figyelmemet és érdeklődésemet főképpen azon hét darab, némileg kávés findzsákhoz hasonló cserép-

‒ 35 ‒

edény kötötte le, melyet Schlieman a híres sok milliomos régész ajándékozott, a ki Görögországban és Mykenében, Tyrinsben, és Orchimenosban, de nagy szabásu eredményes ásatásokat végzett a mai Hissarlik mellett fekvő Trója romjai alatt is.

A tudósok a trójai háborut a Krisztus előtti 1194-1184 időre teszik.

Ezen edények nem ezen, hanem egy mélyebben fekvő másik, tehát sokkal régibb culturrétegből kerültek. Dr. Torma Zsófia, a kolozsvári egyetemnek eddig egydeüli tiszteletbeli nő doktora ezen kitüntetést azzal érdemelte ki, hogy az Erdélyben, tordosi birtokán talált ős cserépedényeknek szoros rokonságát a trójaiakkal kimutatta.

Gróf Vay Gábor és fenkölt lelkü neje gróf Zichy Mártha úrnő berkeszi birtokuknak “Csonkás” dűlőjében szőllő talaj mélyités alkalmával egy mintegy száz négyszögölnyi területü bronzkorszaki temetőt fedeztek fel, az egyedülit, a melyet vármegyénkben ösmerünk, daczára annak hogy bronztárgyakban hazánkban mi vagyunk a leggazdagabb.

Azon körülményből, hogy sok bronz lelhelyünk és bronz tárgyaink vannak, temetőt pedig ezen korból a gyulaházi őshalmot és a Csonkás dülőt kivéve sem csontvázas sem égetett temetkező helyet nem ösmerünk, azt kell következtetnünk, hogy vidékünk bronzkorszaki lakóinak hullái porrá égetve szélnek szórattak.

A “Csonkás” dűlőben talált, megmentett és - muzeumunknak ajándékozott - 24 cserepedény közül 11 nem csak hasonló, de mondhatnám azonos a Schlieman által a würzburgi egyetemnek ajándékozott hét edénykével.

A muzeum más szakmákba vágó gyüjteményeinek megtekintésére időm nem szakadt.

Würzburgot lóvonatu vasut hálózza be. Jegyet nem adnak, hanem a tíz fillért egy kis résen egy erős üvegtáblákkal ellátott, lámpához hasonló szekrénykébe kell bedobni. A szekrényke alsó lapját egy sárgarézből készült lemez képezi. A conductor a kocsinak indulása után száll fel; megolvasván a tízfilléreseket, és az utasok számát, egy kis rugónak megnyomásáva: a sárgaréz-lapot felbillentvén, a pénzdarabok egy alantabb fekvő perselybe hullanak, melyhez a conductornak kulcsa nincs.

Egy táblán fel vannak kérve a bentülők egymásnak ellenőrzésére. Csalás az utasok állitása szerint soha sem történik.

Ulmban a villamos kocsiban egy automata szerkezet van, a melyből a tízfilléres pénzdarabnak bedobása után egy kéregjegy hull ki.

‒ 36 ‒

Itten a conductori méltóság ösmeretlen fogalom, úgy hogy a jegyeket sértetlen állapotban hoztam haza.

Münchenben legalább ötvenszer ültem villamosban, de csupán itt láttam két ízben ellenőrt; nem úgy mint nálunk, a hol mindenkiről csalási szándékot tételeznek fel

Ha Nyiregyházáról az esti vonattal megyünk Budapestre, nemcsak itt, hanem Szerencsen, Miskolczon is kérik a jegyeket, ezenkívül ellenőrök raja is háborgat bennünket éjjeli nyugalmunkban. Mirevaló már ez!

Néhány év előtt megjárta velem az utasoknak egy ma is fungáló ellenőr réme.

Budapestről jöttem haza egy elsőosztályu jeggyel, és egy kis kézi táskával. Debreczenben, félórai időzés után más vonalra kellett átszállani. - Országos vásár lévén, számos első és másodosztályban utazó ösmerősöm hívott szakaszába. Miután beszelgetésre fáradtnak éreztem magamat; bevárva a harmadik csengetést, egy harmad osztályu egy-termes kocsinak előszobácskájába ugrottam fel.

Már sötét volt, midőn Hadházhoz közel a conductor és a rém bejönnek jegyeket lyukasztani. Engem akkor nem láttak meg, mert a teremnek kifelé nyíló ajtaja spanyolfalként eltakart szemeik elől.

De mikor dolgukat végezve kijöttek, észrevették, hogy szerényen a szögletbe huzódva ott állok.

Kérem a jegyet, mondja a rém.

Tessék kérem, alázatosan átnyujtva jegyemet. De hiszen ez elsőosztályu jegy, miért szállott tehát az úr harmadosztályu kocsiba?

Köszönöm kérdését. Jó nekem itt is.

Na ez különös, megfoghatatlan dolog.

Az Istenre kérem hagyjon meg engemet itt és esedezem, hogy a rendőrségnek ne szóljon. Na jól van mondja, s azzal kimentek. A mint később vasuti tisztektől megtudtam Hadházról az ujfehértói csendőrségnek és a a nyiregyházi rendőrségnek sürgönyözött, hogy egy nemzetközi tolvaj van a vasuton, tehát fogják el.

Az ujfehértói csendőrök nem foghattak meg, mert a csendőrlaktanya majdnem félórai távolságra lévén az állomástól, akkor érkeztek ki, mikor már a vonat Nyiregyháza felé robogott.

A nyiregyházi állomáson csak egy rendőr biztos szokta a vonatot fogadni. Most hármat küldtek ki. Egy a vágány mellett leste a tolvajnak érkezését, kettő pedig a kijáratnál őrködött.

Midőn a vonat az állomásra érkezve megcsendesedett, előbb ugrottam ki a kocsiból, mint azt a conductorok tenni szokták és szaladtam a kijárat felé. Ugyan

‒ 37 ‒

ezt tette a rém is, torkaszakadtából kiabálva: “Fogjátok meg a tolvajt! Fogjátok meg a zsiványt!”

A rendőrbiztosok előtt ösmeretes lévén, akkor nyitottak nekem utat a kijáratnál, mikor a buzgó ellenőr már majdnem galléron csipett, felvilágositván üldözőmet, hogy hiszen ez nem tolvaj, hanem dr. Jósa megyei főorvos.

Volt nevetés sok részről, sarkon fordulás orrcsüngetés egy részről.

Pár évig restelkedve, de kötelességszerüleg szigoruan ellenőrizte jegyemet.

Tavaly megint volt vele egy kis afférem. Debreczenen át jöttem valahonnan hazafelé.

Sejtettem, hogy találkozni fogok vele.

A szakasz melyben ültem, tömve volt utasokkal, midőn egyszer csak beront az én szigoru emberem potyautazókat keresni, a milyeneket pedig eddig nem sokat találhatott, kevés Zeitung nevü szabólegény lévén vidékünkön, a ki ládába csomagoltatta volna magát, vagy kéjutazásokat tegyen potyára.

Mindenkinek rendben volt a jegye, de én hiába forgatom ki öt perczig zsebeimet, számszerint tizenegyet - mert annyit szoktam viselni - a jegyemet sehol sem találom.

Kétségbe voltam esve, midőn utitársaimnak kárörömére mondja, hogy “Tessék három forint büntetést fizetni és ezen felül a jegyet megváltani.” Hiába mondtam, hogy hiszen Debreczenen túl már egyszer megvizsgálták a jegyemet. Nem használt semmit. Mit volt mit tennnem. Lehuztam a czipőmet, a melyből jegyem végre-valahára mégis csak előkerült.

Azóta már gyakran mosolyogtunk ismét egymásra. Ha már egyszer benne vagyunk a vasuti tréfákban, elmondok még egy párt, a mi nem illik ugyan egy németországi út ösmertetésének keretébe, de valahogy még is csak utazással függ össze. ”Quodlibet”-et tenni. Nem nagy fáradtságba kerül és igy rendben is leszünk.

Réges-régen egyszer Szametz Márk kereskedővel az esti vonattal Miskolcz felé Bécsbe utaztam. Az ő zsebében 12000, az enyémben 6000 forint volt, a mi nekem nagy pénz. Szerettünk volna tehát külön rekeszbe utazni, a mi Miskolczig sikerült is.

Akkor még nem voltak folyosós kocsik, csak olyan oldalmászók, a milyenek némely viczinális vonatokon most is használatban vannak.

‒ 38 ‒

Miskolczon sokáig várván az indulandó vonatra, ki mentem a konduktort praeparálni, a kik jó oldalamról ösmertek, de hiába igértem akármennyit, nem sikerült külön rekeszre szert tenni, mert pár nap előtt kaptak rendeletet, mely szerint minden ajtónak nyitva kell lenni az utasoknak tetszés szerinti beszállhatása végett.

Ha a rendelet ellenére cselekszik, állásával játszik. Beláttam, hogy igaza van.

Szametzel együtt lehangoltan vacsoráztunk, kilátással egy álmatlan éjszakára.

Ő duplán búsult, mert épen még egyszer annyi bankóját féltette mint én.

Lehangoltságunk feltűnhetett, mert egyszer csak titokzatosan oda jön hozzám Zoltán Géza kir. táblai biró. Újjával megbök és kérdi:

“Te! ki az a kivel olyan titokzatosan beszélgetsz?” Tenyerem élét kiterpesztett ujjaimmal legyezőként baloldali szájzugomhoz illesztve, szerepüket nem tudó vándor szinészek sugójához illő hangon, - amit nem csak Géza, hanem Szametz és mások is meghallhattak, - azt válaszoltam, hogy ezt a szerencsétlen őrültet viszem a Lipótmezőre, a ki egyik pillanatban kaczag a másik pillanatban pedig kést ragadva, mindenkinek neki ront.

Géza elugrott mellőlem, a pillanat előtt még szomoru Szametz pedig lelökve kést, villát, - az asztalt ökleivel verve, - mind a harminczkét fogát mutatva szűnni nem akaró, falrengető kaczagásban tört ki. A legalább három lépésnyire hátra ugró közönség pedig szemeit rémülten kettőnkre szegezte, tájékozva lévén már Zoltán Géza által arról, hogy a szabolcsmegyei kórház főorvosa dühös őrültet visz a Lipótmezőre.

Mikor kettőt csengettek, hívom Szametzet, hogy szálljunk be, mert különben itt hagynak. Kaczagásával nem tudott felhagyni. Homlokát, arczát simogatva mondom neki:

Kedves Szametz úr, maga okos ember, ezek a többiek bolondok, a kik borju módra magát új kapunak nézik.

Karját hónom alá fűzve vonszoltam ki a vonat elé, a melynek minden ajtaja nyitva volt. Felkellett taszigálnom a coupéba, mert a szakadatlan kaczagás miatt erre igazán képtelen volt. Mindenki került bennünket. Hiába kiabáltam rimánkodó hangon, hogy lenne valaki kegyes hozzánk beszállani, mert egymagamban ezen szerencsétlen embert az éjjelen át megfékezni képtelennek érzem magamat. Nem akadt vállalkozó szamaritánus. Nagy hang-

‒ 39 ‒

gal esdekeltem a konduktor előtt is, de ennek sem lett egyéb sikere, mint az, hogy Budapestig kettecskén úgy aludtunk mint a bunda, azon külömbséggel, hogy a bunda nem hortyog, mi pedig azt nagyon is megtettük.

Ezen év karácsonyán lesz épen 40 esztendeje annak, hogy Szabolcs és a szomszéd vármegyék temetőinek benépesitésén más orvos társaimmal együtt szakadatlanul fáradoztam; mert hiszen én részemről soha senkitől sem hallottam azt, hogy valaki a maga emberségéből halt volna meg, hanem a halálozásnak mindég az orvos volt az oka, épen úgy, mint nagyatyám Jósa István, ‒ a ki két évig a nagyszombati, majd a budapesti egyetemen mint assistens; tiz évig mint Békésmegye főorvosa, onnan meghivás folytán pedig 50 évig Szabolcsvármegyében ‒ irtotta az embereket.

Ezen negyven év alatt minden törekvésemnek daczára nem voltam képes magamnak nyilt ellenségeket szerezni.

Ugy érzem magamat, mint Szabolcsvármegye 280.000 lélekből álló családjának egyik tagja, a kit legfeljebb megmosolyognak azért, mert nemcsak a németországi muzeumok őskori kincsei között, de össze vissza is barangol, a miért agyon nem köveznek.

Eddig még csak a regensburgi, nürnbergi és würzburgi muzeumokról referáltam röviden. Hátra van még nyolcz. Azok is sorra kerülnek, ha a szóból ki nem fogyok.

Miután ezen sorok szélesebb értelemben vett családomnak - Szabolcsvármegyének - határát csak itt-ott lépik át, bocsánatot kérek, ha referádomban saját éleményeimnek egy részét - talán kelleténél bővebben - közbe szurom, igyekezvén azon, hogy régészeti magva teljesen ki ne maradjon.

Ha valaki a sok kitérést, elcsapongást zokon venné, nem tudnék mást mondani, mint a mit Debreczen város hires ötös fogatának kocsisa mondott József főherczegnek, a ki figyelmeztette a dugóhuzó bajuszu kocsist arra, hogy ne kezelje a suhogót olyan gyakran, mert ki találja vágni a szemét.

Nagy indignációval nézett hátra a vén kocsis, mondván, hogy “Én leszek akkor a hibás.”

Én se vágom ki a szemét vagy aestetikai érzékét senkinek, ha a vasutazással kapcsolatos tréfákat tovább folytatom.

Egy alkalommal, akkor, a mikor még a vonat induláshoz három izben csengettek, nem emlékezem már, hogy hova kellett vonaton mennem.

A nyiregyházi indóházzal szemben levő vendéglőben - több napi utazás után elfáradtam - két deczi vinkót kezdettem szopogatni, a mikor Kállay András

‒ 40 ‒

volt főispánunk és Szögyényi János barátaim asztalomhoz telepedtek.

Nem tudom miről miről nem beszélgettek, csupán arra emlékezem, hogy olyanról, a mi engemet egyáltalában nem érdekelt; tehát csak ide-oda néztem, de reájuk nem figyeltem. Csak az tünt fel nekem, hogy Szögyényi Jankó gyanakodó tekintettet sandit felém, a mit én nem tudtam mire vélni.

De kisült; mert az ő vonatja tiz perczczel utóbb lévén indulandó, mint az enyém, Kállay Andrással karonfogva, tőlem elbúcsuzva, kimentek, magam maradtam. Kis várfaiva Kállay András sietve tér vissza hozzám és kérdi: “Nem haragszol, ha valamit mondok neked”

Csak ki vele.

Jankó azt hallotta tegnap Nagykárolyban, hogy te megőrültél.

Én is észbe kapva kérdem. “Beszállott már Jankó?”

Még csak öt percz mulva.

Rohantam a perronra, a melynek jobb oldalán akkoriban az első és második osztályon utazók, a baloldalon pedig a harmad osztályosok ácsorogtak vonatjukat várva.

Dühös őrültnek tettetve magamat dűhösen a harmad osztályosoknak rontottam, a kik rémülten menekültek előlem.

Tudtam, hogy ezen jelenetet Jankó is élvezi.

Az okozott rémület pillanatában az első és másod osztályu utazók közé, de csakis Szögyényi Jankónak ugrottam.

Hamm, hamm! mindjárt felfallak, megöllek. Elkezdtem orditani.

Sarokba futva, ő is ilyen forma hangon dadogva rimánkodott kegyelemért.

Te csacsi! Még ha megbolondulnék is, akkor is maradna annyi eszem, a mivel megélhetnék.

Lehet, hogy talán egy kissé czifrábban is fejeztem ki magamat, de ezen szavakra Kállay András jobban emlékezik. De azért jó barátságban maradtunk és vagyunk ma is.

Volt még egy tragikomikus vasuti élményem.

A nyolczvanas évek végén kilencz szabolcsi leány habzsolta az erkölcsöket és tudományokat az eperjesi angol kisasszonyok zárdájában.

Az én Mártha leányom, Kornis Ferencznek, Farkas Balázsnak, Kerekréthy Miklósnak egy-egy, Fehér Imrének, Jármy Gyulának kettő-kettő és Dessewffy Gizella.

Jön a sürgöny, hogy nemcsak a zárda égett le, de apáczák és növendékek is oda égtek.

Rémülve rohantam fel a legközelebbi vonattal. A vidéken lakó szülök későbben értesültek a szomoru esetről mint én.

‒ 41 ‒

Kassáról másnap különvonatok vitték a kiváncsiakat a rémhelyre.

Olyan szakaszban utaztam, a melyben egy kassai önkéntes tűzoltó fotografus vitte feleségét azon csata helyre, a melyen előtte való napon ő is buzgalommal működött.

            Mondotta, hogy ő a főutczán volt elfoglalva, de hallomás után biztosan mondhatja, hogy egy apácza és két növandék oda égett; pedig hát a mint Eperjesen megtudtam, igazság szerint valamennyinek oda kellett volna égni, mert egy vakbuzgó apácza, névszerint Neuschwentner kisasszony a kaput bezáratván, és maga köré térdepeltetvén az összes növendékeket, közös imádkozást rendezett, mondván, hogy Isten kezében vagyunk, meg fog bennünket menteni. A házi káplánnak azonban több esze volt, mint az elcsavarodott elméjű bigott kisasszonynak és megmentette a butaság által halálra itélt gyermekeket. A legutolsó perczben kifutott a leányokkal és apáczákkal a szabadba.

            Kerekréthy Miklós véletlenül Eperjesen időzvén a vonat érkezésekor megnyugtatott, hogy senki sem égett oda és hogy a gyermekek szét vannak osztva Sóváron uri családokhoz.

            Örömömben félóránál tovább nem birtam szóllani, sem zokogni, csak néma örömkönyek hullottak sürün szemeimből.

            Kerekréthy a saját leányát, én pedig a többi nyolczat pakkoltam fel a tűzvészben megmaradt czókmókjaikkal együtt a legközelebbi vonatra, hogy itthon szétosszam őket szüleiknek.

            A leányok mind egyforma elegáns ruhában és kalapban voltak.

            Miskolczra éjféltájban érkeztünk.

            Na leányok szóljatok, kinek mi tetszik. Egyik theát, másik kávét szürcsölt vagy pecsenyéztek a lehető legjobb kedélylyel, örülvén, hogy a nagy vakáczió ilyen hamar beköszöntött.

            Egyszer csak oda sompolyog hozzám a pinczér és csodálkozva, kérdő hangon megszóllit.

            “Ez a sok szép kisasszony mind a tekintetes uré?”

            A biz a! még pedig ikrek!

            “Tyhű!!! Ez már aztán igazán nagy Isten áldása!”

            A biz a!

            Az egész váró publikum folyton körül állott bennünket. Bámulták a sok szép bakfischt, de leginkább az “apát”. Nem is éreztem soha magamat olyan nagy legénynek.

            Na de most már folytassuk utunkat Würzburgból Aschaffenburg felé.

            Würzburgból azért nem mentem egyenesen Frankfurtba, a mint ezt utitervemebe felvettem, mert az egye

‒ 42 ‒

temi muzeum őre Hock György azt ajánlotta, hogy tekintsem meg az utközbe eső aschaffenburgi és hanaui muzeumokat is.

            Igy tehát június 11-én délután Aschaffenburgban kiszállottam.

            Szép kis város a Majna partján 22000 lakossal, gyönyörű residentiával, egy a folyó part megetti magaslaton, mely előbb a mainzi érsekeknek és választó fejedelmeknek volt székhelye; most pedig egy 30000 kötetet tartalmazó könyvtárnak és 300 többnyire német festők kíváló munkáinak őrző helye.

            Szerettem volna megtekinteni, de már délután lévén, csak másnap tekinthettem volna meg a gyüjteményeket, és igy egy napot vesztettem volna azon rövid időből, melyet pedig csak ősrégészeti gyüjteményeknek megtekintésére szántam.

            Hermann Ottónak vagyok majma, nem tudományosság tekintetében, a kit képesség és idő hiányában ugy sem érhetnék el, hanem abban, hogy szerinte periodice hol egy, hol más irányban kell kutatni, de soha sem kétfelé ugyan egy időben.

            Pár év előtt a pásztorélet tanulmányozása végett nagy körutat tett hazánkban.

            Nem tudom, hogy miért gyanusitott engemet azzal, hogy a pásztorélet iránt érdeklődőm, mert én ezen tekintetben sokkal alacsonyabb szinvonalon állok, mint bármely juhász, kondás vagy gulyás-bojtár, a ki a gondjaira bizott állatokat személyenkint ösmeri, örömükben, bánatjukban osztozik.

            Hát én bizony imádom a juhusos kását, a malacz vagy bélszin pecsenyét, de az igen tisztelt barmok dajkálásához érzékkel nem birok.

            Mindazonáltal igen megtisztelve éreztem magamat azért, hogy három napig vendégemül láthattam.

            Az öreg tudós, a ki úgy testileg, mint szellemileg gumilásztikumból készült, és a kiről azt tartják, hogy nagyot hall, én pedig azt, hogy kicsit hall, hajnalban kiugrott ágyából, mert ‒ ha nincs is Nyiregyháza körül havas, ‒ a csordások még is havasi kürttel riasztják fel a luczernával álmodó ártatlan teheneket.

            Drága pénzért szedte össze a homoki havasi kürtöket. Követelte tőlem, hogy mutassak neki őseredeti pásztor életet.

            Uram Istenem hova legyek?! Országhirű vívó volt ifju korában. Még felnyársal.

            Rémületemben gróf Forgách László urat kértem fel táviratilag, hogy mentse meg életemet és nyujtson

‒ 43 ‒

módot arra, hogy az Isten háta megett levő, de azért mégis nagyhirü eszenyi gulyáját megtekinthesse.

            A pásztorélet iránt érzékkel nem birva, de rajongva az idealista tudósért, félig meddig kénytelen kelletlen még is csak hozzá szegődve indultam vele Mándokra, a honnan a nemes grófnak egyik tisztje továbbitott bennünket a néhány órányi távolságra fekvő eszenyi gulyás tanyára.

            Olvastam Hermann Ottónak a halászatról irott fél kilós könyvét, a melybe több mázsányi tudományt raktározott le, tehát jogosan hittem azt, hogy a halászat iránt most is érdeklődik.

            Miután többnyire a Tisza mentén haladtunk és tudtam, hogy a halászat iránt érdeklődik, minden léptennyomon a halászatra igyekeztem a discurzust terelni, annál is inkább, mert a halat végtelenül szeretem a tálban.

            De pórul jártam, mert azt mondta: Tudja én nem szoktam időmet elforgácsolni.

            Ha én egy bizonyos czélt tűzök magam elé, nem kóválygok össze-vissza. Vagy halászok, vagy barmászok. Most az utóbbi sportnak élek. A halak most halottak előttem. Ugy is tett, mert az utunkba akadt pásztoroktól búsás áron összeszedte az ostorokat sótartókat és mindenféléket, mig én nagyokat ásitottam.

            A sulyomtermő Csaronda-ér mellett levő gulyás tanyán nem csak neki, de nekem is igen tetszett a 6–8 lépés átmérőjü, – nádból készült – kerek palota-kunyhó, körlóczával, körpolczczal, a hol mindenfele pásztor-eszközök között ébresztő órát, és zománczos bádog edényeket is találva, olyan indulatba jött, hogy azt hittem, én rajtam fogja bosszuját kitölteni; de az öreg őszbeborult számadó gulyás által feltálalt igazi gulyáshussal telt tálat az anyaföldön körül ülve, egy kis jó féle luhi vizzel vegyített. nyiri vinkóval leöblitve, nem gulyásodott ugyan meg, de megjuhászodott.

            Sokat ásitottam, mert a pásztor élet nem érdekelt, de élveztem a tudós idealistát. De főképen annak örültem, hogy megtanultam, miszerint két vagy többfélével foglalkozni helytelen, mint ugyan egy időben nem egy, de több czéltáblára lövöldözni.

            Hermann Ottót majmoltam akkor, a mikor az utamba eső nagyszabásu muzeumoknak csak ősrégészeti gyüjteményeit tekintettem meg futólagosan, mikor pedig egyebek is érdekelhettek volna.

            Száz évet szánván magamnak, harmincz év alatt ki fogom pótolni az elmulasztottakat.

            Ne adja az Isten.

‒ 44 ‒

            Aschaffenburgban a városi történelmi muzeum őrét kerestem fel.

            Friedrich Jánosnak hivják, a ki egy tudós könyvkötő mesterember.

            Nyakig érő zöld köténynyel, mellette csirizes tállal, könyvtáblának ragasztása mellett találtam.

            Munkás öltönyét egy percz alatt szalon öltözettel megcserélve elvezetett muzeumukba, a hol nagy szakavatottsággal mutatta be többnyire római korszakból származó gyűjteményüket, a mely azonban engemet, csak kevéssé érdekelt.

            Ősrégészeti tárgyak csak gyéren vannak képviselve.

            A kőkorszakból van egy kova lándzsa, egy kova kés, hat nyél lyukas kőbalta, 32 kővéső. Hét cserépedény, valószinűleg ugyanezen korszakból.

            A bronzkorszakból két lapos karperecz melyeknek két vége a karpereczekre merőlegesen álló spiralisokban végződik.

            Egy kunkoritott végü karperecz. Egy nagy, reczésen rovátolt karperecz. Egy szárnyas balta; hét sima nyitott végü hengerded karperecz; két lapos peremes véső; egy lándzsa; egy nagy nyakperecz; egy vaskos bronzsodronyból készült csavarulatos gyűrű, – hasonló a berkeszihez, – egy kilencz és egy hat csavarulatu karvéd, egy bronztü és sok bronz gyöngy, végül egy Krisztus előtti harmadik évezredből származó szinarany huzalból készűlt sok csavarulatu gyűrű, melyeknek Vissről került két hasonmását Lázár Kálmán királyi ügyész barátom ajándékozott muzeumunknak.

            Az u. n. La téne izlésü tárgyak közül itten két bronz karpereczet és hat edényt találtam, melyek közül az egyik nálunk szokatlan szép diszitéssel bir.

            Az ilyen régészetbe vágó tárcza czikk feléből nem lehet a hallstadti és La Tene korszakot, vagy ujabb időben egy kissé módositva, a hallstadti, vagy La Tene izlés kifejezéseket kikerülni.

            Azok előtt, a kik régészettel ‒ bár mint csak műkedvelők is, a milyen magam is vagyok ‒ nem foglalkoznak; az ilyen kifejezések olyan értékkel birnak, mint az ájtatos vén asszony előtt a templomi szószékről ledörgött “ó Kleofás, ó Kleofás!” Egyeb nem fakasztotta érzékeny keblét sirásra, mint ezen műszó. Da ez aztán hatott.

            Óh Hallstadt! óh La Téne!

            A régészeknek némelyike előtt ezen két műszó dogmává fajult és porba hullanak előtte. Kullancs módjára kapaszkodnak belé, és mindennek ezen keretbe kell be-

‒ 45 ‒

szorulni. Inkább bele szakad fejük, mintsem hallstadti és La Téne vallásukkal felhagyjanak.

            Ha nem volnék arról meggyőződve, hogy ezen korszakokból, ‒ nem a tárgyak mennyiségét, hanem a lelhelyek számát tekintve ‒ Európában Szabolcsvármegye a leggazdagabb, feleslegesnek tartanám a szóvesztegetést.

            De miután vármegyénknek kicsinyje nagyja, szegényje, gazdagja önzetlen buzgalommal halmozott fel olyan gyüjeményt muzeumunkba, a melynél – ősrégészeti tekintetben – a nemzeti muzeumnál gazdagabb a kerek földnek területén aligha van, megérdemli, hogy az u. n. hallstadti és La Téne kornak jelentőségére nézve innen is tájékozás nyujtassék.

            Felső Ausztriában a mult század közepe táján mintegy 2000 ős sirt kutattak át, a melyből került kincseknek legnagyobb részét a bécsi császári muzeum őrzi, a mely császári gyüjteménynek legértékesebb tárgyai a magyar királyság területéről kerültek oda, de a melyek idővel valószínűleg illetékes helyükre, a magyar nemzeti muzeumba kell hogy kerüljenek.

            A vaskalapos professzionátus régészek azt vallják, hogy azon kultura a mai olaszország egy részéből ‒ Etruriából ‒ származott oda, ahonnan azután ezen kultura hozzánk is átterjedhetett.

            Kétségtelenül meg van állapitva az, hogy a hallstadti nép már a vasnak ösmeretére jutott és felhagytak a bronzból készült kardok, fülecskével ellátott köpűs vagy szárnyas balták, sarlók, kések, fűrészek és másféle szúró-vágó eszközök használatával és ilyenek a 2000 sirban csak kivételesen fordultak elő.

            Apróra megnéztem a bécsi cs. muzeumban őrzött hallstadti leleteket, a melyek között vagy 180 bronz fazék diszeleg minden diszités nélkül. 1854. évben Böszörményben épen ilyen alaku és nagyságu bronz fazekat találtak, a mely edény azonban igen gazdag trébelt diszitéssel ékeskedett, és a melyhez hasonló az osztrák császári hallstadti gyüjteményben nem létezik.

            Ezek mind sima felületűek és valószinüleg profán czélra ‒ sófőzésre ‒ szolgáltak.

            A böszörményi gazdagon díszitett bronzedény mellett egyrakáson 20, mások szerint 30 ép bronzkardot találtak, melyeknek nagy része a nemzeti muzeumba, a debreczeni kollegium és a Graffenried-féle gyüjteménybe kerültek.

            Ugyanezen rakásból két bronz sisak, két példány kétguzsos bogrács, egy a kurdiakhoz hasonló abroncs diszitésü veder került napfényre teljesen ép állapotban. Ki van zárva tehát az, hogy ezen tárgyak egy őskori

‒ 46 ‒

rézöntőnek ujbóli öntésre szánt összegyűjtött bronztöredékei lettek volna. Valamennyi teljesen ép példány volt.

            Nekünk is van egy a böszörményi bronzfazékhoz minden tekintetben nem hasonló, de teljesen azonos ‒ Sényőről került ‒ gyönyörü patinás bronzedényünk, a melynek díszitését a koppenhágai, stockholmi, glauheimi, karintiai és Morvaországi edények közelitik meg, de csakis megközelitik.

            A kétfüles bográcsokat is hallstadtiaknak tartják, a mely bográcsokban azonban semmi olyan tárgyat nem találtak, a melyek a bronzkorszakra vallanának, és a melyeket mi nálunk a Krisztus elötti harmadik ezrednek végére kell tenni, még pedig azért, mert kétséglelenül be van bizonyitva az, hogy a hallstadti sirmező a Krisztus előtti évezrednek első feléből származik, a mikor ott már a vasat kellő módon tudták felhasználni. A situlát (fazekat) cystát (abroncs díszitésü vedret) a két füles bográcsot hallstadtkorinak tartják, de azt is tartják, hogy a cnltura onnan származott volna hozzánk.

            Már pedig van egy kis hiba a kréta körül, mert ilyen minden igaz hivő előtt hallstadtinak tartott két füles bográcsban, ‒ nem mellette, közelében, hanem benne ‒ Ibrányi János Kántor-Jánosi községnek egyik nagyobb birtokosa, Segesváry főesperes, Csuja János községi jegyző és másoknak kétségbe nem vonható tanusága szerint olyan bronzkorszaki 24 darab tárgyat ajándékozott nekem, melyet muzeumunk egyik legnagyobb kincsének tartok, a melyekhez hasonló régi tárgyak Hallstadtban nem találtattak.

            A mainzi muzeumnak ősrégészeti tekintetben világhirű őre dr. Reinecke Pál – midőn ezen leletnek fényképeit bemutattam, elösmerte, hogy a kántor-jánosii lelet régibb származásu a hallstadti sírmezőnél.

            Egyik nagy hírnevü tudósunk azonban most is kélelkedik és azt hiszi, hogy valami régi hallstadt kori rézöntő bronzleletre akadt, a melyet az ujabb származásu bográcsba rejtett el.

            Ezen nézetet a böszörményi lelet megczáfolja. Nehéz a hitet megingatni.

            A hallstadti nézetekkel leszámolva, térjünk át az u. n. La Tene korszakra.

            A gyengébbek kedvéért nem helytelen az ilyen La Téne féle műszavakkal röviden foglakozni.

            Mindjárt kisül, hogy miért.

            Midőn pár hét előtt Dr. Cserny Béla az általa több heti muzeum-rendező munkálatáról a vármegye alispánja és több vármegyei tisztviselőkből álló küldöttség előtt beszámolt, egyik ifjabb tisztviselő-társam azon megjegyzést tette, hogy helyesebb lett volna a berendezés, ha

‒ 47 ‒

az egyes őskori tárgyak mellett ki lett volna tüntetve azok származásának évszáma is.

            Már pedig ez azon kicsiny, de nem nagyon kicsiny akadályba ütközik, hogy a mi vidékünkön lakó őskori népek olyan ravaszok voltak, miszerint leveles ládájukat oly mélyen tudták elrejteni, hogy azokhoz eddig hozzáférkőzni senkinek sem sikerült.

            Nagyon titoktartók lehettek; annyira, hogy még ma sincs tisztázva az V-ik században hazánkat uraló hunok irástudásának kérdése.

            Az Attila világhóditó hadseregének zömét képező góthok minden valószinüség szerint tudtak ugyan írni, mert Ulfilas ariánus góth püspök a IV-ik század közepe táján a bibliának egy részét góth nyelvre leforditotta, melynek egy részét Svédországban Upsalában őrzik, de az Attila góthjai irásmaradvanyainak nyomai, ‒ de csak is nyomai – csupán a nagyszentmiklósi nagy aranyleletnek egyes darabjain maradtak reánk

            Hogy a hunokat megelőző időben hazánk területét lakó ösmeretlen nyelvü népek tudtak-e irni? minden legkisebb adatnak hiányában több mint kétséges.

            Vannak tudósok, a kik azt álmodják, hogy tudnak besenyőül meg kúnul.

            Én szerettem volna besenyőül megtanulni, de sem nyelvmesterre, sem besenyő nyelvtanra minden erőfeszités mellett sem tudtam akadni.

            Vannak tudósok, a kik a kun nyelvvel dobálóznak: már pedig Gróf Kun Géza a velenczei San Marco-féle Kódexnek közlésével kimutatta, hogy különálló kúnnyelv nem is létezett, mert az a török nyelvnek csak egyik dialectussa volt. Beolvadt ezen két népség nyelvével, szívével a magyarba.

            Hát bizony mai napság az ősrégészetben még úgy állunk, hogy örülünk, ha a legtöbb esetben csak az évezredet, vagy – legfeljebb megközelitőleg – az évszázadot vagyunk képesek meghatározni, melyből a leletek származnak.

            A régészetnek fejlettsége nem érte el még azon fokot, a melynek alapján a legtöbb tárgynak származási korát ki lehetne deriteni: de miután jogosult főcélja még is csak ez lehet, nem pedig az, hogy ócska csuprokat. bronz vagy vas tárgyakat bámuljunk, sem az, hogy ma csak gyűjtsünk, kiváncsiságunkat igyekezünk kielégiteni.

            Kiváncsi volnék tudni, honnan származtak a hazánkat lakott ős népek; mely vidékekkel voltak összeköttetésben, milyen befolyással voltak más vidékek lakói a mi ősnépeink müveltségi, ipari fejlődésére, azoknak vallására, szokásaira sat.

‒ 48 ‒

            A kiváncsiságnak ezen értelemben vett jogosultságát némely tudós igen szük korlátok közzé szeretné szoritani és csupán a gyűjtés jogosultságát engedi meg, későbbi időknek tartván fel a következtetéseket. Nem nyugszom bele, mert minden keletkezőben, vagy fejlődésben levő ösmeretág hypothesisekre szorul.

            A régészetben az egymástól nagy távolságra eső vidékeknek analog régészeti leletei kényszeritőleg követelik hypothesisek felállitását. A későbbi bővebb leletekkel rendelkező kornak fog kötelességévé válni, az előbbi téves következtetéseket helyesbbiteni.

            A mi szabolcsi leleteinek helyesbbitik azon csaknem dogmává vált nézetet a mely szerint az u. n. hallstadti kultura, onnan terjedt volna széjjel, tehát mi hozzánk is.

            A ki kételkedik, jöjjön hozzánk és meg fog győződni arról, hogy azon kultúra innen terjedt Hallstadt felé a Krisztus előtti III-ik évezrednek vége felé, nem pedig megforditva.

            A szabolcsvármegyei leletek arra is hivatva vannak, hogy megczáfolják azon nézetet, hogy az előbb La Téne korszaknak, most már La Téne izlésnek módositott axioma szerint azon kultura nem onnan származott hozzánk, de talán mogforditva.

            A papiroson vetett sok bukfencz után végre orromat megütve, orrolom azt, ha azt állitják, hogy a Krisztus előtti évezredben a kultura nem keletről, de nyugatról terjedt hozzánk.

            A tőlünk nyugatra eső népek minden kulturát kiárendálták és a keleti népek előtt szemüket bekötve a kulturképességet megtagadják tőlünk és mint barbárokat visszakergetnének bennünket a kulturára képtelen barbát szumirok, assyrok, indusok, perzsák, kinaiak, japánok vidékére.

            Szép az önérzet, ha a kóros superlativusba át nem csap.

            Hát mi ez az u. n. La Téne kultura? A Schveiczban fekvő Neuschatel tónak környékét többnyire francziák lakják.

            A tónak északi része mellett fekszik egy Marin nevű falu. A tónak egy része ezen falunak közelében sekély, gázló, vagy a mint a Tiszaháton mondják, langó.

            Az ott lakó franczia nyelvü halászok a langót LaTénenek nevezik, a milyen a tónak több szélein is található.

            A Marin közelébén fekvő langóban – La Téneben – számos évek előtt első izben találtak igen számos olyan régészeti tárgyakat, melyek között olyan

‒ 49 ‒

dolgokat is találtak, a melyek kétségtelenül bizonyitották azt, hogy ezen telep a Krisztus előtti évezred második felében szolgált egy ösmeretlen nyelvű, vallású népnek lakóhelyül.

            Ezen körülményből azon téves következtetést vonták le, hogy a Marin melletti La Téne volt azon nap, melynek sugarai a világ más részeinek sötétségbe burkolt népeit életre keltették.

            Több oldalu elfoglaltságom között, – luczaszék készítés módjára – most foglalkozom vármegyénk régészeti térképének összeállitásával.

            Nem tudom tehát most pontosan megmondani, hogy hány La Téne korszaki lelhelyünk van, de hatázottan löbb, mint világrészünk bármely hasonló területü vidékein.

            Csupán Nyiregyházán hét különálló olyan urnatemetőnk van, melyekből a Marin melletti La Téne-ben talált tárgyakkal azonos vagy hasonló tárgyak kerültek muzeumunkba, még pedig csak néhány négyszög kilométernyi területről, nevezetesen a közvágóhid, a vasut melletti temető, a lovas laktanya, a Dr. Trajtler Soma városi osvosfőnök szőlője, a Lichtmann Dezső sertés hizlaló telepe, a Pazonyi utcza, az Epreskert-utcza végéről.

            Fejem káptalan nem lévén, nem tudom felsorolni azon tárgyakat, különösen érmeket, melyek a Marin melletti La Téne telepnek korát meghatározták, de még csak kanonok sem lévén, sem időm, sem bankóm nincs arra, hogy a korhatarozó tárgyak után kutassak.

            Elég azt tudni, ha leleteink a mariniakkal azonosak.

            Azon körülmény, hogy eddig nálunk korhatározó tárgyra nem akadtunk, a Marin melletti langóban pedig igen, azt látszik bizonyitani, hogy ott már római érmek is akadtak, mig nálunk eddig ilyen korhatározó nyomokra daczára számos lelhelyeinknek nem bukkantunk.

            Számos lelhelyeink és leleteinknek azonossága megengedi azon következtetés, hogy azon La Téne kultura nem onnan ide, hanem innen oda származott.

            A kölcsönös behatás ezzel azonban nincs kizárva.

            Többen szememre vetették azt, hogy “Egy kis kirándulás Németországba” feliratu közleményben alig van szó a németországi muzeumokról, de többnyire apróbb éleményeimről fecsegek.

            Több mint 2000 kilométernyi utat tettem meg csupán azon czélból, hogy az őskori agyagiparban magamat jobban tájékozhassam.

            Ennek a törekvésnek az lett az eredménye, hogy meggyőződtem arról, miszerint az őskori keramikának ösmeretét nem csak nálunk, de Németországban is igen nagy homály boritja.

 

‒ 50 ‒

            Rágtam a fülét némely külföldi tudósnak. Rimánkodtam, hogy jelöljenek meg egy művet, mely ezen keramikai hályogot szemeimről levenné. De fájdalom, eddig még ilyen munka még japáni nyelven sem jelent meg, a mely nép pedig nem csak a hadászatban, de a tudományok majd minden ágában Európát csaknem túlhaladta.

            Nem kell nevetni.

            Egy igen előkelő, magas társadalmi állásu, közszeretetben levő úrnő több izben szenvedett sulyos szembetegségben, a mely többször ismétlődve, hirneves tanárok gyógykezelése mellett is hónapokig eltartott. Ezen betegsége pár hét előtt, az előbbieknél sokkal sulyosabb és rohamosabb, aggályosabb alakban lépett fel.

            Mi gyógyitotta meg aránylag igen sokkal rövidebb idő alatt? A Jokosimi Tamimura Japáni tudós által felfedezett, állatok mellékveséjéből előállitott u. n. Adrenalin-nak, Tonogennek becsepegtetése, a melyet Richter Gedeon budapesti gyógyszerész készit az angol gyártmányokkal teljesen egyenlő, de sokkal olcsóbb minőségben.

            Bizony le a kalappal a Dávid japán előtt, a ki most egy legbarbárabb Góliáttal áll szemben.

            Adja az Isten, hogy parittyája jól találjon, bár épen úgy sajnálom a vágóhidra erőszakkal tolt muszka katonát és azoknak családjait, mint a létfentartásáért küzdő japán népet.

            Beh szeretnék német császár lenni. Azt mondanám a királykáknak, hogy fütyölök, tánczoljatok. Járjuk el a kállai kettőst Tokióban, Pétersburgban és ne irtsuk egymást, minden tiszteslelküeknek megbotránkoztatására.

            Ez nem politikai, hanem humanizmus sugalta óhaj lévén, nem hiszem, hogy a sajtóbiróság esküdtszékének vádlottak számára gyalult lóczájára kerüljek.

            Miután azonban a bajon nem segithetek, szedem a sátorfát és Hanauig meg sem állok.

            A “Nyirvidék” legutóbbi számában azzal hagytam félben ezt a Luczaszékel, hogy szedem a sátorfát és indulok Hanauba.

            Könnyü ezt kimondani, de hát előbb ki kell egy azóta képződött kottyanóból vergődnöm.

            Ez pedig nem egyébb, mint az általam felvetett tárogató kérdésnek egy reám nézve kellemetlen phásisa.

            Mintegy 20–25 év előtt láttam a gróf Andrássyak krasznahorkai várában őrzött azon használhatatlan állapotban levő két hangszert, melyeket ott mint tárogatót mutogatnak és a melyek tavaly a Kassán rendezett

‒ 51 ‒

Rákóczy-féle ereklye kiállitás alkalmával, mint ilyenek szerepeltek.

            Pedig hát ugy látszik, hogy egy kissé felsültem vele, a mi hébe korba másokkal is megesik.

            Az a lárma, a mit a nürnbergi tárogatókkal csaptam, Berzeviczy Albert, Nyiry Sándor minisztereknek és Szalay Imre nemzeti múzeumunk igazgatójának is megütötte füle dobját.

            Az utóbbi tudós szept. 10-én közelebbi adatokat kért tőlem, a mire azonnal feleltem a nürnbergri hangszereknek tőlem telhető pontos rajzával és az általam ösmert körülményekkel spékelve.

            Igen helyesen irta, hogy mielőtt a tárogatókat ilyeneknek elösmerné, tudakozódni fog a nürnbergi germanisches muzeum igazgatóságánál, – a hol én bővebb tájékozást nem nyerhettem, mert az igazgató távol volt – és Krasznahorkán.

            Hogy Krasznahorkáról milyen választ kapott, nem tudom, de tegnapelőtt közölte velem a nürnbergi igazgató levelének másolalát, a mely szerint a kérdéses hangszereket 1780-ik évben Passauban egy Lotz nevü hangszerkészitő találta fel és a mely hangszernek neve Bassethorn. Mit mond erre Krasznahorka? Nem tudom. Szalay Imre úr, a ki a tárogató ügy iránt melegen érdeklődik ugy van tájekozva, hogy II. Lipót koronázása alkalmával tarogatók is szerepeltek, a mi egy kissé különösnek tetszik, mikor tudjuk, hogy a tárogatók kiirtására mindent elkövetett.

            Nem lehetetlen tehát az, hogy valamint most több handzsár van Magyarországon és Ausztriában, mint Boszniában, úgy a Rákóczy-féle szabadságharcz után is több tárogató került Ausztriába, mint a mennyi hazánkban megmenekült.

            Nincsen kizárva az, hogy Schundának élelmes passaui elődje 1712. évben kipusztitott tárogatókból 68 év mulva lomtárában talált egy régen elfelejtett példányt, melyet mint saját találmányát Bassethorn név alatt forgalomba hozott, azonképpen mint azt a Schunda-féle tárogatónak keresztelt klarinetnét látjuk.

            A nemzeti muzeum gyüjteményében tárogató néven négy egymáshoz hasonló fuvó hangszert őriznek, melyeknek emeltyüs szelepei nincsenek, csak olyan furulyaféle lyukai. Alsó végük harang vagy tölcsér alakulag szélesednek ki. Felső végük (fuvókájuk) hiányzik, de úgy látszik hogy az oboé-éhez hasonlítottak.

            Ezek szerint most már a gróf Andrássyak volnának hivatva a tárogatókat végképen eltemetni, vagy új életre támasztani.

‒ 52 ‒

            Ez a retiráda a hagyományos Rückwärts-conceutrirunghoz és a Kuropatkin dicsőséges liaojangi visszafutásától csak annyiban külömbözik, hogy a kátyuból ugy, a hogy kivergődve én is futottam, csakhogy nem hátra, hanem előre felé Hanaunak. Azaz hogy nem rögtön futottam, mert az aschaffenburgi vasuti hordár nemcsak megakarta mutatni, de meg is mutatta, hogy különb legény a nyiregyházi hordároknál, mert azokat nagy rettegések között a vonatindulás előtt pár másodperczczel még is csak elő lehet valahogy keriteni, az aschaffenburgi hordár pedig csak a két órával későbben induló vonathoz volt előczibálható, a miért aztán huszármiatyánkkal is fogadtam.

            Ösmerőssel nem találkozván, ezen késedelem alatt Gambrinus ur volt szives mulattatni.

            Az Aschaffenburgtól 46 kilométer tavolságra eső Hanauig a vasuti küszöbfák (schlipperek – á la fából vaskarika – ) öt év óta nem fából, de vasból vannak.

            Száraz talajban jól beválnak, nedvesben azonban hamar rozsdásodnak és törnek.

            A milyen híres város az alföldön Kecskemét (de nem tudom miről) olyan hires város a 30000 lakost számláló Hanau is, különösen kimagasló ötvös iparáról és gyémánt köszörüléséről.

            Akartam is haza hozni egy rakást, de átallottam utitáskámat megterhelni.

            Arról is hires lehet, hogy szeretnek az emberek gyalog járni, mert fiaker félét, villamost vagy lóvonatot nem láttam.

            A város központjától mintegy két kilométer távolságra eső állomás előtt egy pár fogadóbeli omnimusz lézengett.

            Az “Oriás” (zum Riesen) Hotel omnibuszába szállottam, a mely több mint 20 percz alatt be is röpitett, és arról hires, hogy még soha senkit sem gázolt. el, épen úgy, mint a mi egyetlen Babej nevü nyiregyházi omnibuszosunk sem, a ki szintén ilyenformán rohan és csak azért nem okozott eddig még szerencsétlenséget, mert ha a láthatáron élő alakot lát, ugy trombitál, mint akármelyik kétségbeesett, tisztességtudó automobil. Este fél kilenczkor értem az “Óriásba”, a hol nem valami óriási lehet a forgalom, mert az étteremben csak kettecskén lézengettünk. Az étlapon azonban 15 féle pecsenye szerepelt. A legolcsóbb 1 márka 20 fillér voll a mi pénzünk szerint 72 krajczár. Egy fél liter közünséges, de jó asztali bor is ennyi volt, tehát sokkal drágább mint az általam útba ejtett akármelyik német városban.

 53 

            A mellettem levő 7. számu szoba feliratán olvastam “Hier rastete Napoleon I. am 16. Dec. 1812.” (Itt pihent I Napoleon 1812. Dec. 16-án.)

            Sokat adhatnak a tisztaságra, mert reggel 6 órakor már minden utcza bőségesen fel volt locsolva, még sokkal jobban, mint az Nyiregyházán a városháza előtt néha-néha szokás.

            Miután a Wetterau-féle és a városi “Historisches muzeumot” csak d. e. 11 órakor nyitják, össze-vissza barangolva, kifáradva, pihenés végett kávéházat kerestem, de nem találtam, hanem egy czukrászdában tűzről pattant leányka által feltálalt pompás kávét reggeliztem süteménynyel 30 fillérért.

            A borravalót sértett büszkeséggel utasitotta vissza.

            Vasárnap lévén, barangolás közben három templomba kukkantam be, de miután mind a három pogány lutheránus templom volt, nem fért össze lelkiösmeretemmel, hogy itten imádkozzam, amit annál inkább sem tehettem, mert az isteni tisztelet még meg nem kezdődött.

            Ugy látszik, hogy a hanaui leányoknak jól fel van vágva a nyelvük, mert csoportokba verődve, egy veréb csoportnál hangosabban csicseregtek, mintha női kaszinóban lettek volna.

            A hány ház, annyi szokás.

            De mikor a derűlt arczu tisztes pap minden páthosz nélkül belépett, mindenki helyre futott, egyszerre siri csend váltotta fel a zsibongást és mindegyiknek igazi ájtatosság sugárzott le arczáról szerényen ájtatosan borulván le az Úr szine előtt, a kiről tudják, hogy nem csak a jó szívü, de a jó kedvü, tehát nyugodt lelkiösmeretü teremtményeit is szereti.

            A “Wetterau” muzeum előtt bugafővel ácsorogtam, mig végre 11 órakor kinyitották.

            Bemutattam magamat a tisztes őszbe borult custosnak, a ki biztosan félkegyelmünek tartott, mert a gyüjtemény kizárólagosan természettani lévén, csak bekukkantam, de azonnal sarkonfordulva, kirohantam, nehogy a városi “historisches museum” ősrégészeti gyüj teményének élvezetéről lemaradjak.

            A hanaui muzeum egy kis ragyogó tisztaságu térségnek foglalja el egyik oldalát, melyből szűk, zeg-zúg utczák ágaznak szét, melyek közül egy pár nem is utcza, hanem csak aféle kutyaszoritó.

            A németnek kegyeletes lelkületére vall az, hogy a hol csak lehetséges, régészeti gyüjteményüket a legódonabb épületekben helyezik el.

‒ 54 ‒

            Hanauban is az ó-városban levő régi városháza szolgál a történelmi muzeum elhelyezésére. Érdemes megemliteni, hogy az általam meglátogatott minden németországi városnak van egy ugyevezett Altstadt (ó-város) része, a melyet nem vetkőztetnek ki ódon jellegéből, nem tarkitják izléstelen modern bérkaszárnyákkal, hanem hogy ha egyik másik ház rombadűléssel fenyegetődzik, a – minden emeleten előbbre ugró, hézagaikban téglákkal kitöltött, vastag gerendázatból álló – házakat, lebontják és helyébe tisztán kő vagy téglából épitenek olyan uj házakat, melyek kinézésükben a lebontott 3-400 éves házakat megközelitik.

            Az épitkezés terén nálunk is kezd némi kegyelet mutatkozni, a mennyiben Budapesten az iparművészeti muzeum állitólag magyar izlésben van tartva csakhogy erre azon megjegyzést lehet tenni, hogy honfoglaló őseink sátorban laktak. Eddig legalább sem irásban sem leletekben ősmagyar épitkezésnek nyomai nincsenek. Honnan vehették volna tehát egy ősmagyar háznak mintáját. Legfeljebb az alkalmazott díszitések adhatnának az épületeknek magyar jelleget, csakhogy itt meg úgy állunk, hogy eredeti ősmagyar ornamentika nincs. Legszebb honfoglalás körüli időbőli sírokban talált ornamentikát a szolyvai, galgóczi, bodrogvécsi, bezdédi és tarczali esüstből készült tarsolylemezeken találunk, még pedig a tizedik század első felében vert perzsa érmekkel, a mi azt bizonyitja, hogy őseink még a honfoglalás utáni több évtizeden át a Samarkand és Balch közép ázsiai perzsa culturának befolyása alatt állottak. Ornamentikájuk vissza vezethető a parthusokon át az assyrokig.

            A kétségtelenül honfoglaláskori 3 ezüst lemezzel és hét szijdiszitéssel talált gégényi ezüstcsésze, mely eddig unicum, szakasztott olyan, mint a milyent egy Babylonban talált domborművön a divánon fekvő Nabukodonozor lába elé helyezett asztal mellett ülő díszruhába öltözött egyik feleségének kezében 1átunk, ki azt ajkához emeli.

            Pusztaszeren a hét vezér ilyenből ihatta véráldomását.

            Ezeken kivül száznál jóval több honfoglaláskori sirokból került ezüst szíj és ruhadiszitéseket ösmerünk.

Őseink által a perzsa ornamentika lett adoptálva. Nem vétünk tehát a kegyelet ellen, ha mi is őseinket követjük.

            Azt a tulipán, szekfü, gránátalma-féle diszitéseket, melyeket az ujabb kor magyar motivumoknak tart, csak az ujabb középkorban hozhatták be hozzánk. A régit tehát inkább elfogadhatjuk magyarnak. Ezeket pedig sem a budapesti, sem a más városokban levő u. n. magyar izlésű épületeken alkalmazva nem találjuk, sem pedig Munkácsynak, vagy másnak ősmagyart ábrázoló képein vagy szobrain. Az ősmagyar izlés iparunkban tehát még mindig feltámadásra vár.

‒ 55 ‒

            Miután honfoglaláskori dolgoknál akadtam meg, felemlitem azon kürülményt, hogy daczára annak, hogy őseink vagy husz izben törtek be Németországba, a hol tehát sokan eleshettek, honfoglaláskori nyomokra nem akadtam.

            A hanaui muzeum is főképen római és ó-germán tárgyakban gazdagabb mint kő, bronz sat. kori leletekben.

            Számra nézve összes gyüjteményüket kevesebbre becsülöm, mint a mienket, de hogy az ottaniak méltán nagyra becsülik, onnan következtetem, mert a muzeum irodájában hárman is tanácskoztak régészeti ügyek felől. Leglelkesültebbnek a 80 év felé sétáló, Suchier tanár látszott lenni.

            Kőkorszaki tárgyak: 22 drb véső, részben szarvasagancs-nyélbe erősítve.

Nekünk is vannak épen ilyen vésőink, de nyélbe erősitve még egyet sem találtunk, mig a német muzeumokban nem ritkán látunk ilyeneket.

            Miután pedig ezen korszakból több szarvasagancsból készült, jól conservált eszközeink vannak, valószinü, hogy a mi kevésbbé érdeklődő találóink az agancsnyelet eldobják, mert a mi népünk babonája szerint az agancsnak hasznát nem vehetik, a kővéső pedig csalhatatlan eszköz a tehén tőgyének éss a torokfájásnak gyógyitására. Jóval többre becsülik a Behring-féle difteria elleni serumnál.

            A régészetet hátrányosan érintő babona az is, hogy a földben talált őskori gyöngyöket, – különösen a calcedonból készülteket – hályog ellen tartják csalhatatlan óvszernek és nyakban hordva hályogkőnek nevezik, a szemészeknek és muzeumoknak nagy hátrányára. A földben talált edényekről pedig azt tartják, hogy a ki azokat szét nem veri, hanem haza viszi, szerencsétlenséget hoz családjára.

            Boda Ferencz sényői mészáros és jómódu gazdaember mintegy 30 év előtt dicsekedve beszélte nekem, hogy szántás közben a “Sugorón” egy nagy edényben egy valamivel kisebb és ebben egy még kisebb edényt talált. A nagy edényre háromszor kellett neki ráugrani mig össze tudta törni, a kisebbekkel könnyebben elbánt.

            Boda Ferencz uramat azonban meg kell dicsérnem, mert neki nem babonából   k e l l e t t az edényt elpusztitani, hanem azért, mert nem volt benne pénz, azt

‒ 56 ‒

pedig, hogy az ősidőkben nálunk még pénzt nem vertek, nem tudhatta.

            Felsorolom azon bronztárgyakat, melyeket a hanaui muzeumban találtam.

            Nagyon ki kellene terjeszkednem és unalmassá válnom, ha az egyes bronzleleteket külön-külöm mint bronzkorszaki, hallstadt vagy La Téne izlésü leleteket akarnám osztályozni. De főképen azért nem teszem, mert a disztárgyaknak némelyikét, mint a ruhákat összetartó nagy gömbös és gombostűk, a karpereczeknek némely alakjai, nem csak az emlitett korszakokon látjuk átvonulni, de bronz karpereczeket a karászi árpádházi királyok alatt benépesült temetőben olyan csontvázakon is találtunk, melyeknek fogai között Szt. István, Péter és Szent László királyoknak ezüst érmei akadtak.

            Annak bizonyitására, hogy a diszitések alkalmazásában mennyire conservativek a népek, igazolni látszik az is, hogy a Kállay András által muzeumunknak ajándékozott nagy kemecsei bronzleletben levő mintegy 3000 éves, gyönyörü bronz csótárnak vagy sallangnak legyező alakulag kiszélesedő fogas végtagjai teljesen hasonlóak a mai debreczeni szijjártók műhelyeiből kikerült szijjsallangok alsó végződéseihez.

            A hanaui muzeumban kétségtelenül a bronzkorszakba helyezendő tárgyak a következők:

            Egy tőr alaku rövid kard, – egy szárnyas balta, két ép és egy kettétörött csont vagy fával boritva volt markolatu, egy nyélbe szúrható kés, egy késnek áttört művü markolata, egy lándzsa, két 9 ctm. hosszu szakálas nyilhegy, két nyolcztekerületü karvéd.

            A bronztük közül, négy hasonló azon népvándorláskori diszes arany tűhöz, melynek ábrája az Archelogiai Értesitő 1894. évfolyamának 125 lapján látható. A hanauiakon egy nagy és egy ebbe helyezett sokkal kisebb karikát hat küllő köt össze. Ötnek fejét gömb, kettőnek korong képezi. Két korongos tűnek nyaka vastagon kibunkósodik. Van ezen kivűl egy vastag és egy vékonyabb varrótű, a mi nagy ritkaság lehet. Én ilyeneket, de finomabbakat csak Kőszegen a velemszentvidi La Téne kori lelet között láttam.

            Nyitott végü nyakperecz van 16, zárt kettő és nyolcz töredék.

            Felkarperecz: 3 zárt és kettő trombita alakulag kivastagodó nyitott végü.

            Alkar-perecz: az utóbihoz hasonló 7 drb, spiralisban végződő nyitott 1, különböző nyitott végü 10, melyek közül 3 vékony lemezből készült és hasonló a Tiszalök és Rázom p között La Téne sirokban jelleg-

‒ 57 ‒

zetes gyöngyökkel találtakhoz, két sürü csomós, két igen vastag, belül üres, kivűl sürün bordázott karperecz. Különbőző nagyságú, diszités nélküli karika 20 és végül hengerded huzalból készült 16 drb gyürü.

            Számos La Téne izlésü vastárgy között hat kard tűnt fel, melyeket itt, mint általában Németországban ó germán emlékeknek tartanak.

            Bár mi is olyan soviniszták lennénk, mint a németek.

            Ős cserépedényük szűkön van.

            Összesen tizenegy darab tünt fel, melyek közül csak egy lefutó gerizdes öblü edény származik kétségtelenül a bronzkorszakból, a többi pedig diszités nélküli, különböző alaku és nagyságu, határozatlan ősidőből származók. Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. Korukról önkényes véleményt mondani átallok.

            A bronzkorszakban nyugot-Németországot pásztor nép lakhatta, mert sarlót Hanauban egyet sem, a többi muzeumokban is csak itt-ott talátam egyet kettőt elvétve, mig a mi muzeumunk a Nyirnek területéről 72 ép sarlót és 136 töredéket őriz.

            Szúró, vágó, faragó bronzeszközökben is sokkal magasabban állunk, mint bármely más általam eddig látott külföldi museum.

            Ennek a kis szép és kedves Hanau városkának valamivel kevesebb népessége van mint Nyiregyházának, de hogy valamivel előbbre állanak, sok mindenféle között abból is kitünik, hogy 53 gyárban arany ezüst csecsebecsék és ékszerek készitésével mintegy 1500 munkást foglalkoztat, mig a mi nyomott iparviszonyaink mellett három ékszerészünk csaknem bugafővel áll boltjában.

            A mi iparunkat főképen csak a csizmadiák, czipődiák, szabók stb. képviselik, de a helyi érdekek kielégitésén túl nem terjeszkednek.

            Kiapadhatatlan szorgalommal leginkább csak a finánczok és a végrehajtók műkődnek, a legedzedtebb emberfaj, mely soha ki nem fáradva, éjjelt-nappalt egygyé tesz, a kikhez a mészárosok is szegődnek a kik néha a gumilasztikumból készül húsnak kilóját 56 krajczárért árulják, mig a félórányi távolságra eső Pazony községben csak 24 krajczáért.

            Valóban csupán a cukrászok és mézeskalácsosok édesitik meg életünket, na meg oldalbordáink, a kik megadják életünknek savát, borsát.

            Hanaut mindezek mellett sem becsülhetem sokra, mert az új városház előtti nagy terén, melynek a mi vármegyei székházunk előtti turószacskó alaku diszpar-

‒ 58 ‒

kunk a lajbi zsebjébe is elférne, Grimm Jakabnak és Vilmos öcsének olyan hatalmas bronzemléket emelt, a mely úgy aránylik a mi Bessenyei szobrunkhoz, mint ehez, a mi kis élemedett, de csak négy arasznyi magas törpe Turcsányi nevü ujság kihordócskánk.

            A mi felfogásunk szerint pedig aligha megérdemelték ezen megörökitést, mert nem csináltak egyebet, mint azt, hogy a német irodalomnak, különösen a német jogirodalomnak legrégibb kutforrásait kutatták és erre világosságot deritettek.

            Mielőtt Hanaunak hátat forditanék, nem hagyhatom szó nélkül, hogy 1803 év október 13 és 14-én a lipcsei vesztett csata után 80000 emberrel visszavonuló I. Napoleont itt akarta Wrede bajor generális tulnyomó bajor, osztrák és muszka csapatokkal végképen tönkre tenni, de csizmadiát fogva, a Rückverts concentrirung elvét tűzte ki zászlójára, a mely hasznos futásáért azonban urától épen úgy lett megdícsérve, mint Kuropatkin a liaojangi hát-forditásért.

            Gusztus dolga. Szégyen a futás, de hasznos. Szomoru emlék ez nekünk, mert sok jó magyar fiu alussza ott örök álmát, a kik ép úgy lelkesültek ott, mint későbben Solferinó Magenta, vagy Kőnigrätznél, vagy mint a szegény oroszfiuk ma Mandzsuriában vagy Port Arthurban.

            De ments meg Uram a gonosztól. Amen! Hanautól a Majna melletti Frankfurtig jun. 12-én ismét vasslipperes vasuton repültem, a hol naponta 200 személyvonat közlekedik.

            A budapesti keleti indóház ehez képest csak aféle hodály, mert nem 20–30, hanem 260 lépésnyi széles és vagy húsz sínpár végződik itten.

            A be és kiszállás nem az óriás épületnek oldalán, hanem hornlokán van.

            Nem kell össze-vissza mászkálni, mig az ember a vonatját megtalálja, mert a sínpárok végződésénél nagy feliratok tájékoztatnak bennünket. Minden ilyen sínpárhoz rácsos ajtón lehet jutni, a mely mellett egy vasuti portás-féle a jegyet ellenőrzi.

            Daczára az óriási forgalomnak, a pénztárak előtt tolongás, könyökölés nincs, mert van kassza bőven. Ha jól emlékezem, van vagy húsz.

            Szurtos, piszkos alakot egyet sem láttam, hiában kerestem; ezért aztán az ilyen magamfajta ember nem csak Frankfurtban, de egész Németországban III-ik osztályon utazik, mert nem félhet sem bűztől, sem bogaraktól, illemet sértő viselkedés, vagy beszélgetésektől, sem afféle B-vel kezdódő baka vagy huszárimádságok-

‒ 59 ‒

tól. Az esetleg derültebb hangulatba jutottak nem ordítanak, hanem énekelnek úgy, hogy akár concertben is felléphetnének.

            Másodosztálynak utasai azon exclusiv-kaszthoz tartoznak, a mely nálunk az I-ső osztályt használja. Az első osztályban már csak a félistenek feszengenek.

            Rend, tisztaság mindenütt.

            Az illem-hely tágas és ugy ragyog a tisztaságtól, hogy akár báli teremnek is beillenék.

            Ennél tisztábbat csak a nyiregyházi vasuti állomáson láttam. Ha kiállitásra lehetne vinni, bizonyára az első dijat nyerné.

            Az állomás előtt fogadóbeli omnibus helyett olcsó és tiszta droschkék állanak az utasok rerdelkezésére.

            Az utczai nagy forgalmat sűrű villamos vasuthálózat közvetíti. Többszöri átszállásért is csak 10 pfenniget = 6 krajczárt fizetünk. A városon kivül eső távolabb helyekre 15 pfenniget.

            Forgalmasabb helyeken többnyire két kocsi van összekapcsolva és néha három ilyen kocsi-pár is megtorlódik, de csak addig ácsorognak, mig a várakozók beugrálnak. A kisebb megálló helyeken a villamos kocsis nem várja a conductor csengetését, hanern ha látja, hogy várakozók nincsenek, hajt tovább.

            Most nem folytathatom tovább, mert sürgősen beteghez kell utaznom.

            Megérkezésemkor Frankfurtról körülbelől annyit tudtam, hogy nem az Oder, hanem a Majna mellett fekszik; körülbelől tehát annyit, mint a mennyit a franczia geografusok tudnak Magyarországról. Ezek pedig azt tudják, hogy a magyarok nyereg alatt puhitott nyers gulgus hust esznek, egyebet nem ordítanak, mint azt, hogy Éljen. Ezen felül azonban még azt is tudjuk, hogy a nálunk elterülő óriási pusztaságok csárdáiban folyton hangzó czigányzene mellett betyárok menyecskéket forgatnak.

            Na hát én nem vagyok ilyen felületes geografus, mert azt is tudom, hogy a frankfurti virstli leghiresebb a világon, de csak az a frankfurti, a mit Bécsben csinálnak, és a minek élvezete után gyakran megnyaltam számat.

            Mivel azon bandához tartozom, a mely azt vallja, hogy csak az a mienk, a mit megeszünk, megiszunk, Epicur bácsival tartva, nem néztem se jobbra se balra, de még csak muzeumra sem, hanem mindenek előtt kikajtattam egy első rangu reggeliző helyet.

            Kérek egy pár virslit tormával.

‒ 60 ‒

            Sülve vagy főve?

            Micsoda! Sült bolond az, a ki sült virslit eszik. Hozzon nekem főtt virstlit, a hogy mondtam. Hát bizony komisznak elég komisz volt, de jónak azért még sem mondhattam.

            Indignácziómat kifejeztem a méltóságteljes főpinczér ur előtt, a mire aztán ezzel a szóval búcsuzott el tőlem, hogy Gsammszter, fél németül Gehorsammster Diener.

            A magyar pinczér is tud eféle stenograficus nyelven, mert ez meg azt mondja, hogy “Ásszá”, a mi azt akarná jelenteni, hogy Alászolgája.

            Ki somfordáltam, mert nem csak enni és inni, hanem nézni is csak kell valamit.

            A világhírű Dómba vetődtem, a hol Nagy Károlytól kezdve a német császárokat, – a gaz rebellisek szerint a német bálványokat – koronázták.

            Be marhák voltak a régiek, a kik azt mondották, hogy “Dulce et decorum est pro patria mori magyarul Édes és tisztességes a hazáért halni.”

            Ezt az ostobaságot helyreigazitotta a mostani Vilmos német császár, mert a szentirásnál hitelesebben hangoztatja, hogy a császárért dicsőség meghalni, de azért megengedi azt is, hogy mellékesen a hazáért is megtehetik ezt, ha kedvük tartja.

            A legszentségesebb, legeslegfelsőbb császárkoronázó templomban legalázatosabb arczraborulást megunva, a legeslebb nagyobb ihletteljességgel távozva, Frankfurt városnak lakosságát számláltam meg.

            Épen 300000 ig mentem, de tovább számlálni már meguntum. Zsidót épen harminczezeret találtam. Csakhogy ezek nem aféle máramarosszigeti, beregszászi, munkácsi ungvári pájkeszes zsidók .

            Kerestem munkácsi, szigeti jellegzetes arczokat, de nem találtam, de láttam annyi gyönyörü női arczot, a mely csak a zsidók amalgamizácziójából kerülhett ki.

            Ezt a typust azonban megtaláljuk nálunk is a törzsgyökeres szabolcsi, Bleier, Klár, Propper, Groák, Flegmann, Ház, Mandel sat. zsidó családokban is.

            Csak az kár, hogy nem Kék, Világos, Tiszta, Göre, Higgadt, Nyul vagy Himke nevet viselnek. Ezek a családok vagyonukat nem mások megrontásával, de munkásságukkal, szorgalmukkal, életrevalóságukkal szerezték.

            Be kellene oltani a zsidót a magyarba. Ez nem bolond beszéd. Csakhogy ennek utját állja a felekezeti hóbort.

            Négy vőm van és még kettőre számitok, de bizony Isten soha sem kérdeztem, de nem is tudtam, hogy mi-

‒ 61 ‒

lyen templomban cseppentették rájuk a szent vizet. Tisztesség, becsület, ész, szorgalom, békés természet egyedüli alapjai a családi boldogságnak.

            Vadeszü emberek azonban ma is mocskolják a világot.

            Egyszer egy szatmármegyei elegáns uri ember jött, hozzám orvosi tanácsért. A mint az nap délután Hvezda gyógyszerész barátomtól megtudtam, miért, miért nem nagyon megtetszhettem neki, mert azt mondta, hogy “Derék ember volna ez a Jósa, de nagy kár, hogy nem közibünk való.”

            – Miért?

            – Azért, mert pápista! Nesze neked. Bujj a föld alá.

            Szégyenlem is azóta szememet felnyitni. A butaságnak és vallási türelmetlenségnek ilyen nyomorult példányai manapság talán alig akadnak, de azért nem állok jót érte.

            Bölcsen tudom, hogy ezen badarságok nem illenek egy németországi kirándulásnak keretébe, de hiszen ha szabad másnak formákon és törvényeken vadon áttörni, én is tultehetem magamat az illem korlátain és fogok kószálni össze-vissza, tekintet nélkül az összefűgésre és kritikára.

            Csak ugy rapsodice, mert most már szabad a vásár.

            Hol is hagytam el referádámat?

            Ott, a hol kijöttem a német császároknak, vagy miknek koronázó templomából.

Vasárnap lévén, a boltok be voltak zárva és igy a kirakatokat nem bámulhattam. Leültem egy sarok kőre és a Bädeckertől akartam tanácsot kérni, de az sehogysem akarta megmondani, hogy vasárnap délután hol lehetne szórakozni.

            Egy fiatal úriember megáll előttem és kérdi, hogy mit akarok tudni?

            Hát én bizony valami népkert félét keresnék, hogy az itteni köznépnek szórakozási módját láthassam, olyan félét mint Bécsben a Wurstlprater, vagy Budapesten a városliget.

            De hát azt én sem itt, sem más utamba eső nagy városokban nem találtam.

            Szinte büszkén tekintettem széjjel, én is ilyen magas szinvonalon álló városnak lévén polgára, a hol van ugyan egy nép kert, de a melyben népet forgolódni eddig meg senki sem látott, ha csak holdvilágtalan éjjeleken turbékolókat, vagy vasutra siető gyalogosokat a kik pár lépés távolságot takaritanak meg.

            Itt nem sérti a szemet sem hinta sem körforgó,

‒ 62 ‒

sem kuglizó, paprika Jancsi, panorama, vagy holmi haszontalan ozsonnáló söröző helyiség.

            Itt leszámitva a fülemülék helyett vigan fütyörésző mozdonyok andalitó hangját és vonatok robogását, siri csend honol.

            Több haszna volna a városnak, ha luczernás kerteknek, vagy házhelyeknek osztaná ki.

            A fiatal frankfurti uri ernber azt tanácsolta, hogy nézzem meg délután az állatkertet, vagy a pálmakertet, mert itten vasárnap másféle szórakozó hely alig van.

            Én az állatkertet választottam, melynek első része tündér virágoskert egy palotaszerü vendéglő előtt; mögötte van a tulajdonképeni állatkert, a mely minden tekintetben gazdag, de legfőképen a macskafajoknak csaknem teljes sorozatával tünik ki.

            Sokkal szebb és gazdagabb a budapesti állatkertnél és nem is kell olyan nagy utakat megtenni, mig az ember valamiféle ujabb állattanyára bukkan, pedig ez is lehet vagy husz holdnyi terület. Csak úgy hemzsegett a diszbe öltözött környékbeli sváb parasztoktól, a kik igen jó módban lehetnek, mert a piros pozsgás leányok és menyecskéket nagy értékü arany nyaklánczok ékesitették. Az egy márka belépti dijat pedig nem sajnálták.

            Egy mintegy ötven tagból álló Straussal vetekedő első rangu czivil zenekar classzikus zenedarabokat jatszott, sőt még egy magyar zenedarabot is. Na de evvel kár volt dicsekedniök, mert egy malaczbanda is több érzéssel játszik, mint ez a művészekből álló orseszter.

            Be nagyokat kaczagott volna Benczi Gyula. Miután kirándulásomnak tulajdonképeni célja az volt, hogy gyarló ősrégészeti ösmereteimet gyarapitsam, eddig több izben mentegetőztem, ha egyéb ezen utazásomhoz nem tapadó emlékeket közbe mertem szurni. Da ehez már úgy hozzá szoktam, hogy most már azért kell bocsánatot kérni, hogy most csupán a frankfurti “Historisches Museum” őskori kincseit sorolom fel.

            A “Historisches Museum” az ó-városnak egy kis térségén levő ódon palotában van elhelyezve, a mely térségen és általában a német városok ó részében a házak tűzfalas homlokzatukkal az utczára vagy térség felé néznek.

            A 3–4 emeletes házaknak vázza igen vastag gerendázatból áll és csak igy volt lehetséges olyan házakat épiteni, melyeknek minden emelete jóval kijjebb áll a közvetlen alatta levőnél. A gerendázatnak közei téglával lettek kirakva.

            Kár hogy itten Frankfurtban kezdik ezen ó-várost modernizálni, utczákat szélesiteni, bérkaszárnyákat épiteni.

            Lehet, hogy egészségügyi szempontból jobb így,

‒ 63 ‒

de sérti a kegyeletet és a régiekhez való szeretetet, ragaszkodást.

            Buslakodva néztem egy ilyen négy emeletes favázas partricius háznak lerombolását, melynek 300 éves gerendázata még egészen épnek látszott.

            A sok oldalu muzeum ősrégészeti osztályának őre Welcker Rudolf igazgatósági segéd igen szívesen fogadott és készségesen megengedte, hogy a múzeumban egyedül és tetszésem szerinti időtlen jegyzeteket tehessek és rajzolhassak.

            Harmadfél napi tartózkodási időmet főleg itt töltöttem. Igen hosszadalmas és sokakra nézve unalmas lenne, ha a gyüjtemény leirásához reflexiókat is fűznék. Ezért tehát csak a tárgyaknak felsorolására szoritkozom.

            A kőkorszaki tárgyak kevés kivétellel a svájczi Robenhausen, Moorseedorf, Mőrigen és a bieli tóból származnak.

            Van 58 kővéső, melyek közül tizennégynek élvége hiányzik; 24 nyéllyukas balta, kettő nyéllyukánál ketté törve.

            Ebből a korszakból összesen öt agyagedényt láttam, a bronzkorszakból pedig négyet, míg a mi muzeumunk pár százat őriz.

            A bronztárgyakat nem leletek szerint sorolom fel, mert ugyan egy leletben láttam szárnyas baltát, a mely vagy a Kr. előtti II-ik III ik évezredből származik olyan nagy tűvel együtt, mely a Kr. e. év ezred II-ik felében is még divatban volt, a mi azt bizonyitja, hogy némely bronztárgynak származási korát annak alakjából nem mindég lehet meghatározni, legtöbbször csak a leletkörülményekből.

            Egy kard a mi hires, – Dr. Horváth József által ajándékozott – kardunkhoz hasonlit, melynek származási helyét azonban nem tudom, 60 cm hosszu. Kettőnek markolata nem korongban, hanem felfelé hajlitott kerülék alaku lemezben végzödik, 55 cm. melyek Olaszországból lettek először ösmeretesek és az ottani lelhely után Ronzano név alatt szerepelnek. Egy perem nélküli csont vagy fával boritva volt markolatu, vastag pengével 67 cm.

            Egy ép és egy töredék tőr, legrégibb typus.

            Lándzsa öt. Egyiknek hegye hiányzik.

            Nyil 3 darab köpüs, 3 szárnyas, melyeket némelyek szittya, mások avar származásuaknak tartanak; egy szakállas köpüs és egy szakállas nyélbe szurható. Mind a három fajtát egy helyen, az “Altkönig” lejtőjén találták, tehát valószinüleg egy időből valók.

            Kard alaku tőr. Boritott markolatú 8 aklalyukkal.

            Buzogány hat tövissel, egyik letörve.

‒ 64 ‒

            Kés 4 nyélbe szurható, egy tömörnyelü: körülfutó lécczel. Két boritott markolatu. Egyiknek markolat végén felakasztásra szolgáló lyuk. Egynek nyele áttört művezetü.

            Karvéd 3. Egy 16, a másik 9 tekerületü felnőtteknek és egy öt tekerületü gyermek részére, mind sima bronzszalagból.

            Szárnyas balta hét. Egyik fülecskével ellátva.

            Peremes véső öt.

            Vállas véső négy.

            Fülecskével ellátott köpüsbalta. Kettő európai typus; kettő szárnyak nyomával; kettőnek éle hirtelen kiszélesedik; egy pedig négyszögü hasáb alakú, némileg hasonlit az erdélyi typushoz, a milyen nálunk csak egy van.

            Sarló tizenhárom, minden diszités nélkül, mig a mieink sokféleképen diszitett nyelüek.

            Halászhorog egy.

            Karperecz 14. Nyitott kivastagodó végü hét, – belől vályus, kivül hornyolt kettő, – egy nyitott végü hornyolt, – egy csőszerüen üres, – két nyitott kivéknyodott végü. Ezeken kivül 7 töredék.

            Karika 41 zárt, 11 cm. és kisebb átméretűek. 11 nyitott végű, 1 egymásra hajló végü, 1 sürüen göbös felületü, 2 pedig gyürünél nagyobb, karperecznél kisebb átmérőjű.

            Nyakperecz 12, ezek közül 5 kiegyenesitve és 10 db töredék.

            Gyürű karika tíz.

            Pápaszem alaku tekercs egy.

            Nagy tű huszonkilencz, gömb alatt bunkósan kivastagodó egy, egyszerü gömbös fejü 10, korongos 1, csészés fejü alatta három göbbel 1, fején egy szabadon mozgó karikával 1, hat küllővel összekötött kétkerekes fejü 4, Lutherczből 8, melyeknek fejét feljegyezni elmulasztottam.

            Kardtoknak szárnyas vége (Ortband) egy.

            Fibula (kapocstü): öt hallstadti izlésü egy La Téne, egy pedig a mi báro Vécsey József által ajándékozott fibulánkhoz hasonlit.

            La Téne izlésü láncz négy darab: 5., 9., 10., 12. tagu. Némileg a mi szennyes pusztai lánczunkhoz hasonlit, melyet Török nagybérlő úr ajándékozott, és a mely sokkal szebb.

            Csüngödisz. Egy egyszerü, kettő pedig két karikából álló nyéllel. Egy lemezből készült, melynek körvonala némileg lopótökhöz hasonlit; nyele áttört diszitésű.

            Bronzlemez töredék hét.

            Lámpa boritó haranghoz hasonló, ösmeretlen rendeltetésü bronztárgyacska.

            Egyebeknek élvezetére nem telt az időből.

‒ 65 ‒

            Ha az ember nagyobb utat tesz, szeret néha egy-egy kis pihenőt is tartani, annál is inkább, mert az egyformaság rémitő unalmas lévén, pihenés számba megy többfélével is foglalkozni.

            Tegnap előtt egy igazmondó hirében álló, kissé csipkedő és kancsal-mészáros természetü barátom azt kérdi tőlem szereted a fogoly vagy fürj pecsenyét?

            Nern képzelek olyan bolond embert, a ki ne szeretné.

            Na látod, XIV-ik Lajos franczia királynak udvari papja is azt mondotta, hogy nem bánná, ha soha sem kellene fogolynál, fürjnél egyebet enni.

            Az inyencz papot dutyiba dugták és egyéb eledelt fürjnél, fogolynál nem kapott.

            Két hét mulva “Tonjour perdrix, tonjour perdrix!” kiabálással jajveszékelt és sírásra fakadt.

            Lajos megkegyelmezett neki.

            Te se csömöröltess el másokat cserépedényekkel, kőbaltákkal, bronzokkal, mert ezeket nem az embernek, hanern csak a struczmadárnak gyomra képes befogadni, már pedig a “Nyirvidéknek” legutóbbi számában ezekről locsogtál, fecsegtél.

            Köszönöm a czélzást. Forditsunk egyet. Nem is kellett, de erős fogak hiányában nem is tudtam volna az aczéltollat rágni. Szükség sem volt reá, mert Neukom Ferencz ‒ méltán világhirü hypnotizáló barátom ‒ tegnap előtt kérésemre meglátogatott; az az ember, a kit a részleteket nem ösmerők Salamon Ella halála okozójának tartanak.

            Ez a férfiu nem megrovást, de tiszteletbeli tudori oklevelet érdemel. Ő tőle – a nagy mestertől – sajátitottam el némely fogásokat, a melyekkel egy-két esetben csoda, számba menő eredményeket értem el, amelyeket elfogok mondani és a mely eseteket még azon esetben is el kell hinni, ha azért hazudozónak tartanának, mert azon eredmények, a melyeket elértem, szabolcsmegyei orvostársaim és értelmi felsőbbségei előtt ösmeretesek, de meg ha valótlanságot mondanék, megczáfolnák azok, a kik neveiknek kezdőbetüiről magukra ösmernének és a hazugságot orrom alá dörzsölhetnék.

            Az elejéről kezdem.

            Neukom, a kinek Versecen virágzó gépgyára van, de mély fúratu kutaknak vállalatával is foglalkozik, mintegy tizenhárom év előtt kezdette meg ilyen kutaknak létesitését vármegyénkben, a mely műveletet kisebb nagyobb értelemmel mások is elsajátitván, most már mintegy 400 ilyen kútunk van, a melyek halálozási arányszámunk csökkentésére lényegesen folynak be.

‒ 66 ‒

            Martiális tekintélyes alak, szuró tekintettel, a ki semmiféle szeszes italba még bele sem kóstolt és a kinek egyedüli szenvedélye a czigarettázás és hypnotizálás, a mely utóbbi képességével embertársainak csak is javára szolgált.

            Tagadom azt épen ugy, mint a legközelebb érdekelt Salamon és gróf Forgách család, mintha az ő ténykedése Salamon Ella halálához hozzá járult volna. Megint kezdjük előlről.

            Tizenhárom év előtt azt sem tudtam, hogy Neukom Ferencz melyik fán termett.

            Egyszer csak azt hallom, hogy a nyiregyházai gymnasiumban a tápintézet javára harmincz krajczár belépti dij mellett hypnotikus mutatványokkal fog fellépni.

            Patay András – akkor csendőr ezredes – sógorommal a ki vendégem volt, olyan nagy tudás vágygyal mentem el, hogy nem 30 kr., de öt forint belépő dijat fizettem; de az egész productio olyan szélhámosságnak tünt fel előttünk, hogy rövid idő mulva undorodva fordultunk haza.

            Ez valahogy Neukomnak fülébe juthatott, mert másnap a 14-ik huszárezred kaszinójába két czivil, dr. Trajtler városi főorvos és én meghivást kaptunk vacsorára, a hol már jól tudták, hogy a hypnozis nem világ csalás, hanem nálunk eddig ösmeretlen valóság.

            Dömötör hadnagyot hypnotizálta, a ki a suggestio befolyása alatt a krumpliba narancs helyett fogait csaknem beletörte, beszélni elfelejtett, nők által fördés közben meglepetve abroszt rántott magára és azzal bujt el szégyenkezve az ajtó mögé, a tiszta vizet budai keserüviz helyett rohamos sikerrel itta, a szoba árviz alá jutva, a legkétségbeesettebb arczkifejezéssel úszással igyekezett menekülni stb.

            Ezen mutatványok tamáskodásomat agyonverték. Meg is kértem Neukom urat, hogy pár nap mulva – csütörtökön – legyen szíves este hat órakor Dömötörrel hozzám fáradni, hogy becsmérlésemet családom és ösmerőseim előtt vissza szippanthassam.

            Másnap azonban megtudtam, hogy Dömötörnek őrnagya szigoruan megtiltotta, hogy én nálam vele komédiát űzzenek.

            Meg voltam tehát győződve arról, hogy hozzám eljönni nem fog.

            Csütörtökön közigazgatási bizottsági gyűlés volt, a melynek két tagja gróf Pongrácz Jenő és Kállay Leopold nálam ebédeltek.

            Szóba sem hoztam a hypnozist, mert megvoltam győződve arról, hogy Dömötör feljebbvalója tilalmával daczolni nem fog és igy hozzám el nem jöhet.

            Ebéd ulán beteghez hivtak és ezen idő alatt feleségem a Dömötör féle esetet elbeszélte.

            Haza tértemkor mindketten megtámadtak, hogy még is csunya dolog az, hogy nálam olyan érdekes estély igérkezik és én ezt elhallgatam.

            Na ugyan szép házi gazda vagy!

            Miután mentül későbben akarok föld alá bujni, csak ötöltem-hatoltam.

            Igy hát a nyakamon maradtak.

            Pont hat órakor Dömötör hadnagy és kis vártatva uánna Neukom berukkolnak hozzám és két hitetlen vendégem elé.

            Gúnyosan fogadták őket, mondván, hogy mi nem vagyunk kutyák, azokat tessék bolonddá tenni. Neukom azt mondja a grófnak, hogy téves nézetétől azonnal megfogom tériteni.

            Lássuk!

            Neukom megáll az egyik szobában az ajtó mellett, Dömötört pedig a szomszéd szobában szemben állitja magával de úgy, hogy a fal közöttük lévén egymást nem láthatták.

            Pongrácz Jenő a küszöböt fogta lábaival közre, a kinek Neukom megmondotta, hogy Dömötörre azon pillanatokban, mig az ő, t. i. Neukomnak kezét fogja érinteni, épen olyan hatalma lesz Dömötör felett, mint neki magának, de azon pillanatban a melyben Neukom kezét nem érinti, hatalma Dömötör felett azonnal megszűnik.

            Neukom a posztra állitott Dömötörre reá rivall: “Aludni!”

            Dömötör egy másod percz alatt villámsujtottan hypnotikus álomban összerogyott volna, ha segitségére nem ugrom.

            Gróf Pongrácz Neukomnak kezét megfogva parancsolja Dömötörnek, hogy énekeljen.

            Ez szabadkozik, hogy zenei érzéke nem lévén nem nótázhat; de hát muszáj lévén, valami fülsértő módon elkezdett gajdolni; de ez csak azon pillanatokig tartott, mig a gróf Neukomnak kezét érintette. Olyan megszakitásokkal énekelt, mint azt a táviratozásnál halljuk. Orditás, némaság másodpercz töredékekben váltakozik.

            Ezt tapasztalva, az én tisztelt Jenő barátom olyan hypnotiseurré alakult át, hogy Bashalmán, nem akadt olyan konyha szolgáló a kivel – e téren meg ne próbálkozott volna.

‒ 68 ‒

            Eleinte én is majmoltam Neukomot, de csak ugy tréfából; későbben azonban már gyógyitás czéljából is alkalmaztam.

            Számos tréfás kisérleteim közül csak két hypnotizálásomnak részletét mondom el; de elmondok azután hármat, a mely gazságot gyógyitás czéljából követtem el, és a mely csak azért igaz mert számtalanul tudják az esetet és megvédhetnek a valótlanság állitásának vádja alól.

            A sok tréfás hypnotizálásaim közül, csak egynek phazisát mondom el, a hol még a nevet is megemlithetem a nélkül, hogy indiscretiót követnék el.

            A Nyiregyházán mintegy tiz év előtt is itt állomásozó 14. huszárezrednek – a dolog természete szerint – legtöbbnyire magyarul nem tudó tiszti karának sok tagja mindég szívesen látott vendégem volt.

            Egyet meg is csípett Vilma leányom Dr. Dohnál József – ma törvényszéki elsőd orvos – személyében.

            Szívesen látott vendégem volt gróf Normann Hyppolit hadnagy is, a kinél jobb mediumot elképzelni sem lehet.

            Egy alkalommal többen vacsoráltunk nálam együtt. Közöttük akkori főispánunknak kedves felesége Vilma, Jármy Gyuláné barátnőm, Paula és Tóni leányaival.

            A két leány között Normann Hyppolit, – vulgo Hipi – adta a negédest, a kit vacsora előtt hypnotizáltam, és véznaságának daczára olyan meredté tettem, hogy a tarkója egyik, sarka pedig egy másik széken nyugodott, ha ugyan nyugvásnak lehet nevezni azt, ha ilyen helyzetben hanyat fekvő embernek hasára ülnek, a nélkül, hogy egy embernek sulya alatt testének átellenes részére nem esik.

            Vacsora alatt Hipi, Tóni és Paula között élénken beszélgetvén reám egyáltalában nem ügyelt.

            Vele átellenben Anna leányommal egymás mellett ültünk.

            Egy pohár savanyu vizes borra ráfogtam, hogy az tinta, egy fogpiszkálóra pedig, hogy az irótoll.

            Nemcsak hogy hűségesen elhitte, de valóban tintának látta a hogy mindjárt ki fog sülni.

            A fogpiszkálót kissé bemártottam a boros vizbe, és a fehér abroszt gyengéden érintve, nevemet oda irtam de ugy, hogy az abroszon sem karczolásnak sem nedvességnek még csak nyoma sem látszott. Normann nem is figyelt arra, hogy mit csinálok, de ha figyelt volna sem láthatta volna irásomat, mert tenyeremet állitottam az irás elé sövényül.

‒ 69 ‒

            Hipi jer ide és olvasd el mit irtam ide. Hipi oda jön és habozás nélkül olvassa Jósa. Menj vissza, parancsolám. Vagy tiz percz mulva ismét oda hivtam. Hja ezt nem tudom elolvasni, olyan formán sejtem, hogy Panna lehet oda irva. – Miért nem tudod elolvasni? Azért, mert ez a szó az elébbi fölé lévén irva a vonások össze vannak kuszálva. Én Paula nevet irtam, tehát még nem is sokat hibázott.

            Későbben vigyázva, hogy ne ugyanazon helyre irjak, mindnyájunk előtt láthatatlan betükkel Normann szót vetettem egy kissé távolabb helyre. Én az ebédlő asztalként használt billardnak ellenkező oldaláról Normannt előhivtam, hogy olvassa el. Én a harmadiknak ültem az asztal szögeletétől. Hipi nem is jött egészen hozzám, csak messziről odatekintve mondja, hiszen ez az én nevem. Anna lányom látta csak, hogy rnilyen szavakat irtam az abroszra. Egyéb mutatványokat is végeztettem vele, amelyeknek elbeszélésével nem akarom magamra zúditani olvasóimnak haragját.

            Normannal végeztettem el egy más alkalommal olyan dolgot a mely bebizonyitja azt, hogy rossz lelkü embernek kezében a hypnotizálás szerfelett veszedelmes lehet, de erről majd a Nyirvidék jövő számában.

            Az eset ugy történt, hogy grf Normann közös huszárhadnagy testi lelki barátjával, Franz nevü honvéd tisztihelyettessel ellátogatott hozzám, a ki Hevesvármegye hirneves főorvosának volt fia.

            Jó képü, jó modoru és lelkületü kurucz érzelmü fiu volt, mint akárhány a honvéd, de még a közös hadseregbeli tisztek közül is, a kik össze tudják egyeztetni a hazaszeretetet a királyhoz való hűséggel.

            Szegény Franz pár év múlva főbe lőtte magát, bár jellemét semmi sem terhelte és a mely tettének okát csak családja tudja.

            Vacsora előtt Hipit hypnotizáltam és a vacsora után egy fidibuszt tartva elébe, kérdeztem tőle, hogy mi ez?

            Fidibusz, volt a válasz.

            Nem igaz, mert ez egy legfinomabb toledói tőr.

            Most már látom.

            Azt parancsolom, hogy ezen tőrrel Franz barátodat – a ki háttal a divány előtt áll – azonnal szíven szúrjad.

            Nagy lelki küzdelem ulán, magasra emelt tőrrel neki rontott Franznak és ugy vágta a fidibuszt szíve tájékára, hogy az divánra terült.

            Ekkor kiejtve kezéből a törnek vélt fidibuszt, az ablakhoz rohant, arczát tenyereibe hajtva hangosan

‒ 70 ‒

zokogva jajveszékelt: Istenem mit tettem? Megöltem legjobb barátomat.

            Meg vagyok győződve arról, hogy ha azt mondtam volna neki, hogy egy hónap mulva fogod megölni, megtette volna anélkül, hogy tudta volna, hogy ez az én parancsomra történt.

            Nem lehetetlen, hogy a politikai gyilkosságnak egy része is ilyen hypnotizálás eredménye.

            Az értelmi szerzőt senki nem ösmeri, a tettest pedig kivégzik.

            Ennek a Normannak későbben Korbuly nevü tiszttársával sulyos kardpárbaja volt, a melyben két sulyos sérülést kapott; egy csontig ható vágást a jobb felkarján, a melynek következtében karizmai elsorvadván, nyugdijjaztatott. Egy másik hatalmas vágást, mely egy vállára csüngő nagy szeletet hámozott le jobb arczáról.

            A párbajnál jelenlevő katona orvosok dr. Dohnál József, a ki későbben Vilma leányomat vette el és jelenleg törvényszéki elsőd-orvos; dr. Fried Jakab, miután fecskendő, tehát lekötni való üterek nem voltak, a szivacsos vérzést elállitván, huszonegynehány varrattal a sebszéleket egyesitették.

            Pár óra mulva azt mondta a sebesült Dohnálnak: Miután tudom, hogy a híreket nagyitani szokták és tartok attól, hogy sulyos megsebesülésem mint halálos sebesülés fog Ibronyba menyasszonyom füléhez jutni, meg akarom a hirt előzni és azonnal kikocsizom oda.

            Ilyen bolondot ne tégy, mert az ut most rázós, Ibrony ide huszonkét kilométer. Közelben orvos nincs és az esetleg beállható vérzést ki fogja elállitani?

            Ezen beszélgetésig vérzésnek még csak nyoma sem volt. Normann azonban az esetleg bekövelkezhető vérzéstől való félelmében nyomban vérzeni kezdett. Lapos arcza a vérzéstől kidomborodott, a varratok között pedig vér szivárgott ki.

            E miatt tehát nem Ibronyba, hanem a helybeli katona kórházba szállitották, a hol másnap mély narcosisban a varratokat kiszedték, az aludt vért eltávolitották, de lekötni való üterek most sem találkoztak. A vér azonban a nagy terjedelmü seb felületről folyton szivárgott, a mi miatt belől egymás felett két sor varratot kellett alkalmazni, a harmadik felső sor varrat kivülről is láthatólag a sebszéleket egyesitette.

            A műtét másfel óráig tartott, de daczára ezen egyedül helyes eljárásnak, a vérzés tovább tartott.

            Lenk ezredes, aki tudta azt, hogy én Normannt egy párszor hypnolizáltam és igy feltételezte, hogy most is hatalmam van felette, két tiszt által felkéretett, hogy parancsoljam meg Normannak, hogy azonnal menjen

‒ 71 ‒

Budapestre vagy Bécsbe, mert folyton vérzik, elutazni pedig vonakodik.

            Megüzentem az ezredesnek, hogy a beteget meglátogatom ugyan, de esetleg nem azt fogom tenni, a mit ő akar, hanem azt, a mit én fogok jónak látni.

            Azonnal kimentem a katona kórházba és Fried ezredorvos kórházi parancsnok beleegyezésével bementem a Normann kórszobájába.

            Ott feküdt szegény a vérvesztéstől halálsáppadtan. Nyakhártyái is olyan halványak voltak, mint külfelülete. Jobb arcza szederjesen feltáskásodva. A külvarratok között sáppadt vérsavó szivárgott. Szemei homályosak. Érlüktetése alig érezhető. Ha ólom szemhéjai lezáródtak, halottnak tünt fel.

            Ilyen beteget egy másik szobába is alig lehet szállítani, nemhogy Budapestre vagy Bécsbe.

            Oda állok az ágy végéhez és hosszasan, mereven nézve a betegnek szemei közzé, nem vártam be, hogy végképen elaludjék, hanem ezzel a szavakkal rivallottam reá.

            – Hipi! Te haszontalan fráter vagy!

            – Miért Andris bácsi?

            – Hát csak azért, mert Te nem azért vérzel, mintha nagyobb ütered vagy ütereid lennének elvágva, hanem tisztán és csupán csak azért, mert te a vérzést magadnak elképzeled.

            Tekintetemet műránczba szedett homlokkal, nagyképüsködő pofával folyton szemeire szegezve, tőlem telhető dörgelmes hangon rárivalltam.

            – Hipi!!!

            – Mit parancsol Andris bácsi?

            – Azt, hogy ez a vérzés azonnal megszünjék, még pedig azon egyszerü okból, mert én igy akarom. Érted!

            – Értem Andris bácsi!

            A vérzés abban a pillanatban maradandólag megszünt és a sérülésnek ezen életveszélyes egyik tünete rohamosan meggyógyult.

            Valahogy én is hypnotizálva lehetek most, mikor németországi barangolás helyett olyasmiről firkálok, a mit utazgatással semmifél csűrés-csavarással kapcsolatba hozni nem lehet.

            Hypnozissal mindent lehet csinálni, még lex Danielt is.

            Hát én csak járom a bolondját tovább.

            Volt Szabolcsmegyében egy igen szép, magas műveltségü kedves asszonyka.

            Nápoly mellett a sorrentói apácza zárdában nevelkedett. Gyönyörüen énekelt, zongorázott, több

‒ 72 ‒

nyelveket beszélt. Nem csoda tehát, ha idegei finomabbak és érzékenyebbek voltak, mint az átlagos embereké.

            Idegessége azonban nem abban nyivánult, hogy környezetével kellemetlenkedett volna, vagy pláne a családi életet purgatoriummá, pokollá változtatta volna, hanem csupán abban, hogy néha egyik szobából a többi szobákba minden czél nélkül össze-vissza járkált és automata módjára néha negyed óráig is rakosgatott a nélkül, hogy ezen ténykedésére vagy időre visszaemlékezett volna.

            Pusztai tanyán vacsorál a házaspár. Odakint koromsötétség, zuhogó eső.

            Nagy kutya ugatásra az asszonyka ki siet az érkező vendégek fogadására, pedig hát vendégnek se híre, se hamva nem volt.

            Az örvös juhászkutyák csak szeszélyből ugattak, mint azt néha még emberek is megteszik.

            Az asszonyka sokáig maradván kint, a férje keresi konyhában, másutt; tűvé tesz mindent.

            Eltünt.

            Végre megtalálja az udvaron, arczczal, tenyerekkel a sárban. Lábai a házhoz felvezető lépcsőzetnek legalsó hatodik fokán nyugodtak.

            Eszméletlen állapotban fektették ágyba.

            A szomszéd községbe levő házi orvosuk mihamar ott termett, de segiteni nem tudott.

            Harmadnapon engemet is kivitettek.

            A beteget én is eszméletlen állapotban találtam.

            Első pillanatban azt hittem, hogy agyrázkódást kapott; de miután az agyrázkódásban szenvedő egyéneknek kivétel nélkül azon rossz szokásuk van, hogy hánynak, pupillájuk a világosságra nem reagálnak, érlüktetésük szabálytalan, külsérelemnek pedig nyoma sem volt, az agyrázkódást ki kellett zárnom.

            Az eszméletlenséget tehát minden kétségen kivül az esés pillanatában támadt ijedtség okozta.

            Mit tegyünk? Bromkalium oldatott öntöttünk belé siker nélkül.

            Egy hét mulva megint kihívtak a tanyára.

            Ekkor már a beteg eszméletnél volt ugyan, sőt a betüknek legtöbbjét is felösmérte, de olvasni képtelen volt.

            Felösmerte ugyan az egymás mellé nyomtatott M és A betüt, valamint az E és S betüt is, de arról, hogy ezeket Ma, illetve És-nek kell olvasni, fogalma sem volt.

            Nehány nap mulva ujból kimenve a tanyára, a beteg már irni és olvasni is tudott, de holt siket volt, a mire magamban egy kissé csóváltam a fejemet. Kösd

‒ 73 ‒

fel a szoknyádat, ha engem lóvá akarsz tenni. Ezt ugyan nem mondtam, csak ugy gondoltam magamban.

            A beteg galamb ősz, de ifjuarczú igen szép anyját végtelenül szerette. Ezen az alapon akartam gyöngéjére tapintani.

            Összebeszélve férjével, háttal fordulva a betegnek ágyához, velem szemben álló, feleségének viselkedését figyelő férjének nagy hanggal mondom:

            – Jancsi! Ugy hallottam, hogy feleséged ő nagyságának anyja Jászón súlyos tüdőlobban fekszik és a kezelő orvosok nem sok reményt fűznek életben maradásához.

            Semmi visszahatás; tökéletes süketség!

            Na most légy okos Domokos!

            Okosabbat nem tudtam tanácsolni mást mint azt, hogy miután a süketségnek alapját szervi elváltozás nem képezi, csak villanyozás segithet.

            Hat hétig villanyozták minden legkisebb siker nélkül.

            A szép asszony lesoványodott, sáppadttá vált, kedélye összetörött.

            Ez az eset kevéssel a Salamon Ella halála után történt, a ki pedig igaz, hogy a hypnosis alatt, de nem igaz hogy a hypnosis miatt halt el, a mit majd alább el is fogok mondani, mert, azt hiszem, hogy erre competens vagyok.

            Abban az időben az egész világ fel volt lovalva. Ellát mindenki a hypnotizálás áldozatának tekintette. Nem csoda tehát, ha én is kismértékben az általános nézet befolyása alatt állottam.

            De miután megvoltam győződve arról, hogy ezen esetben csupán csak a hypnozis segithet és erről a betegnek férjét is meggyőztem, egy czédulát adtam az asszonykának kezébe, a melyre ezen szavakat irtam:

            “Nagysád! Ha engedi magát általam hypnotizáltatni, reménylem, hogy elveszett hallását vissza fogja nyerni.”

            A süketség aggodalmai miatt lesoványodott, halálsáppadt asszonykának arcza örömtől kipirult, szemei reménytől ragyogtak.

            Istenre kérem altasson el. Inkább aludjam el örökre, mintsem süketnek maradjak.

            Na jo! De most már én vagyok pácban, mert hát mint a féle rendkivüli tagja az országos egészségügyi tanácsnak, ezen testület elnökének dr. Korányi Frigyes barátomnak a Salamon Ella esetéből kifolyólag azon tanácsot adtam, hogy hasson közre a tekintetben, hogy a hypnotizálás csak gyógyczélokra legyen megengedve és ezen esetben is csak egy másik orvos jelenlétében.

‒ 74 ‒

            A belügyminiszier ilyen forma rendeletet ki is adott, Igy tehát külömb ember lettem, mint a valóságos belső titkos tanácsosok, mert azoknak némelyikét valósággal csakis a legritkább esetben szokták pro forma meghallgatni, az udvari tanácsosokat nem az udvarnál, legfeljebb csak az udvarban, a királyi tanácsosokat pedig mint ilyeneket – sehol sem.

            Itt tehát egy csapásra két legyet akarván ütni az akkor Vilma leányom körül settenkedő dr. Dohnál, katona orvost is óhajtván megragasztani, kivittem magammal.

            Elaltattuk a menyecskét, de csak gyengén, mert a mint emlitettem, egy kissé én is az Ella szomoru esetének nyomása alatt állottam.

            Ez alkalommal se jó, se rossz eredmény nem mutatkozott.

            Egy hét mulva ismét kimentünk, de ekkor már mélyen elaltattam. A süketséget elsuggeráltam siker nélkül, a miért azt hittem, hogy nem is aludt, hanem csak tette magát.

            A beszélgetés a beteg és közöttem férjének közvetítésével történt, a kinek szája járását ösmerte. A mit pedig így sem értett meg, azt papírra írva közöltem vele. Egyszóval megértettük egymást.

            Elővettem egy ív egészen tiszta minden gyűrődés nélküli miniszter papirost, melyet nyolcz egyenlő darabra vágtam. Elébe terítve, kérdeztem? Mi ez? – Papiros. – Milyen papiros? – Irópapiros. – Nem az, hanem cartonpapir, a milyenre a fényképészek a képeket felragasztani szokták. – Engemet nem lehet bolonddá tenni. – Nem is akarom azzá tenni, de fogja meg csak és meg fog gyözödni arról, hogy ezek csakugyan cartonpapirok. – Most már látom! – Mit lát ezen az egyiken? – Semmit. – De hogy nem. – Erre az egyikre a Nagysáddal szemben ülő Dohnál doktornak arczképe van felragasztva, még pedig olyan, a milyen sikerültet a nyiregyházi Babar Ferencz fotografus életében soha sem produkált. – Csodálatos dolog! – Most már látom!

            Erre összeszedtem az egyforma nyolcz receptpapirost, felülre tévén azon lapot, melyre a Dohnál arczképét suggeráltam.

            Férjével kimentünk a másik szobába és egy puha plajbásszal jegyet tettünk a láthatatlan fényképnek sarkára, csak alig érintve a papirt, nehogy a papirnak másik oldalán érintésnek nyoma látszassék.

            Ez megtörténvén, visszamentünk és megforditva össze-vissza hányva leteritettem előtte a lapokat és parancsoltam, hogy adja ide a Dohnál arczképét. Minden habozás nélkül azonnal kezembe adta azt, azon meg-

‒ 75 ‒

jegyzéssel, hogy ez nem csak lapjára van megforditva, de a feje is feléje van forditva és nem ugy mint a képeket nézni szokták.

            A hypnosis tehát egy irányban sikerült, a süketség megmaradt.

            Ebéd után a lehangolt asszony néhány lépésnyire tőlem férjével társalgott, ha ugyan társalgásnak vehetni azt, ha az egyik csak a másiknak szájmozgásáról tudja azt, hogy mit akar vele közölni.

            Ekkor egy nagyot tapsoltam.

            Erre az asszony mintha villámcsapás érte volna, hirtelen sarkon fordulva, kipirulva, végtelen örömtől sugárzó arcz kifejezéssel, égfelé nyujtott karokkal, szívet renditőleg felkiált :

            – Istenem én hallok.

            Ez a hallás azonban csak addig tartott, míg ezen három szót kiejtette. Azonnal mélyen lehangolva vissza esett a teljes süketségbe.

            Na lássa Nagysád, hogy hallása nem ment végképen tönkre. Ma csütörtök van. Legyen szerencsém férjével Jancsival együtt ebédre vasárnap, a mikor harmadszor fogom elaltatni és csaknem biztos sikert igérhetek.

            Vasárnap bejöttek, de nem kellett elaltatni, mert még tán a sugást is kiabálásnak tartotta.

            Kedélyét, szépségét teljesen visszanyerte.

            Jövő számban Salamon Ella esetéről.

            A sikertelen villanyozás után tanácstalanul mentem ki barátomnak feleségéhez.

            Mond meg himezés hámozás nélkül, hogy tulajdonképen mi a baja az én kedves feleségemnek.

            Doktorhoz illő nagyképüsködéssel azt válaszoltam, hogy “Édes barátom! Ez nem egyéb mint idegesség.”

            Ez a válasz engemet fel nem világosit és feleségemnek komoly betegségére vonatkozólag meg nem nyugtat.

            Beszélj érthetőbben.

            Hát beszélek.

            Volt nekem egy testi lelki öreg zsidó Dr. Bleuer Miklós nevü barátom, a kihez hosszú áldásos orvosi szereplése alatt sokszor intéztek ehez hasonló kérdést, hogy miért van ez, vagy amaz így és nem másként. Ő a Talmudnak egy passzusára hivatkozott, ahol valaki azt kérdezi, hogy mi ennek az előtte érthetetlen dolognak az oka.

            A válasz az lett, hogy egy bolond hatezer kérdést tud felvetni addig, mig a bölcs csak egyre képes válaszolni, a minthogy igaz is.

                        Ezen kitérő válasz nem nyugtatta meg az én Sz. János barátomat, mert azt követelte, hogy mondjam ‒ 

meg, hogy hát tulajdonképen mi az a nyavalya, a mit idegességnek neveznek.

            Sarokba lettem szoritva. Egy darabig ötöltem hatoltam, nagyokat nyeltem, de végre is valamit csak kellett válaszolnom.

            Édes barátom! Az ideges ember, de leginkább nem ember, de asszony sokszor sok mindenféle kinokról és kellemetlen érzésekről panaszkodik. Ezeket hypochondrikusoknak, hysteriásoknak bélyegezzük.

            Nem ez a bolond, hanem az, aki azt hiszi, hogy valaki olyan kinokról és kellemetlen tünetekről panaszkodik, a miket nem érez.

            Ezek a nyomorultak fejős tehenei azon orvosoknak, akik a betegséget nem el, de beszuggerálni akarják; mert ezen fogás nélkül aligha képesek volnának vagyont gyüjteni.

            Minden szervi elváltozáson alapuló betegség olyan, a mely - ha kezdetében nem is, de lefolyásában rövid idő alatt kétségtelenül megállapitható; a mely vagy gyógyulható, vagy gyógyitható, vagy gyógyithatatlan, a mely, utolsó eset pedig köznézet szerint bolond beszéd.

            Én még soha sem halloltam, hogy valaki saját emberségéből halt volna meg, de mindég az orvos ölte meg felületességével vagy tudatlanságával.

            Ilyen nézetek szerint negyven éves orvosi gyakorlatom alatt én is benépesitettem már egy temetőt, a mit más előttem élő orvos társaim is megtettek, de az utánnunk jövők is kétségtelenűl meg fognak tenni, sőt voltak és talán lesznek is olyan szamár orvosok, a kik kaszással vivott párbajban maguk is alól kerülnek. Na de ezzel nincsen az idegességnek lényege megmagyarázva, a minthogy azt soha senki megmagyarázni nem is fogja, mert az Ur Isten nem köt mindent orrunkra.

            Mi csak az életnek megnyujtói, de nem megszüntetőjük, vagy örökitői vagyunk.

            A kutató emberi elme igyekszik a betegségeknek okait kimutatni és nagyon röstelli, ha a betegségnek okát megmondani képtelen.

            Most Karácsonykor van 40 éve, hogy Szabolcsvármegye felcserjei közzé sorakoztam, ‒ azért mondom hogy felcserek közzé, mert tudom, hogy sokan az orvosi tudományt ‒ Há-há hanggal ‒ a ló és agár kinzás alá sorozzák.

            Minden emberfiók szopik, de némelyik nem az anyját, hanem csak a dajkáját szopja. Sokan az ujjaikból szopják az orvosi tudományt.

            Csakis ezen nagy tudósok bosszankodására érdemes megmagyarázni korunknak legáltalánosabb beteg-

‒ 77 ‒

ségét ‒ idegességet ‒ mondván nekik, hogy “Nesze semmi, fogd meg jól.”

            Az ideges ember minden elképzelhető nyavalyáról panaszkodik. Kérdezősködése nincs olyan kóros tünet, a melyet ő ne érezne. Ha ilyen panaszokat udvariasságból kutyába venni nem lehetvén, tetőtül talpig megvizsgáljuk a beteget, mert hiszen ilyeneknek néha ezer közül valamelyiknek még is lehet valami egyéb baja is.

            Az elmondottak után önként vetődik fel azon kérdés, hogy az idegességnek mi hát a tulajdonképeni oka.

            Egy kis kerülő uton sejtelemhez juthatunk.

            Volt nekem Bécsben egy hires tanárom ‒ Brücke ‒ a ki az élettant igyekezett a fejünkbe verni. Nagyon kiváncsi természetü lévén, megakarta tudni, hogy igaz-e az, hogy a denevér az embernek hajába ragad.

            Neki szegénynek nem ragadhatott a hajába, mert egy szál sem volt a fején. E miatt tehát nehány vezetővel ment be az adelsbergi barlangba, a hol fáklyát soha sem használtak nehogy a gyönyörü cseppkő alakulatok beszennyeződjenek, mint az aggteleki barlangban, hanem stearin gyertyát használtak, a mi sem nem piszkol sem nem büdös ha eloltják. Ma már villamos világitás mellelt gyönyörködünk benne.

            Kisérőivel egy szük folyosóban állott meg, mely két nagy üreget kötött össze egymással. A gyertyákat eloltatta és ezen teljes sötétségben egy lőgyapottal  tehát szagtalan anyaggal  töltött pisztolyt sütött el, a melynek dörejjére az üregeket lakó denevérek felriadtak és a folyosón át egyik üregből a másikba repültek a nélkül, hogy valakit megérintettek volna. Azon közhiedelem tehát, hogy a denevér az embernek hajába ragad, nem igaz.

            Ekkor egy tapasztalt vén denevért keritett, a melynek szemeit elpusztitotta úgy, hogy a szemeknek helyén csak heg maradt vissza. Szobájának falába szögeket vert, azokra fehér czérnát kötve a szobát behálózta úgy, hogy azért egy denevérnek repülése lehetetlenné nem lett téve.

            A vak denevér elbocsáttatván, össze-vissza repkedett a szobában a nélkül, hogy szárnyával a falat vagy a kifeszitett czérnaszálakat érintette volna.

            A növényrostból keszült czérna mérhető mennyiségben semmiféle természeti erőt nem vezet.

            A levegőben lévő villamos feszültség létezése érzékeinkre nem hat. Galvanometerrel pedig fokok szerint meghatározzuk.

‒ 78 ‒

            Egy óriási delejes aczélt a mely egy métermázsa vasat is megbir, nem tudunk megkülönböztetni egy hasonló nagyságu és alaku vastól, a melyhez még egy varró tű sem tapad.

            Ha a denevér kikerülné a czérnát a minthogy kikerüli, azt bizonyitja, hogy van egy előttünk teljesen ösmeretlen természeti erő, melyet növényrost is vezet és a mely erői a denevérnek ösmeretlen szerve távolról is meg érez.

            Ha tehát – mint ezen kisérlet bizonyitja, – van olyan természeti erő, melyet érzékeinkkel és eszközeinkkel ki mutatni képesek nem vagyunk, lehet egy második sőt egy századik is.

            Az agy velőben és annak kiágazásaiban az idegekben több előttünk ösmeretlen összhangzatosan együtt működő suly nélküli láthatatlan természeti erőket kell feltételezni, a melyek egyensulyának megbomlása a legkülönbözőbb ideges bántalmaknak özönét idézi fel.

            Nem csak az idegességet, más szóval az idegeknek rendellenes működését, hanem a hypnotismust is csak a denevér magyarázza meg.

            A hypnosis nem egyéb mint megszünése az önakaratnak és korlátlan érvényesülése a hypnotizáló akaratának idegen személy agyában.

            Mindenki képes hypnotizálni, de nem mindenki hypnotizálható. A ki pedig nem akarja magát elaltattatni, ahoz jöhet akár ezer Neukom is, a ki pedig saját tudomásom és tapasztalatom szerint csudákat művel, és akit méltatlanul vádolnak azzal, hogy Salamon Ella halálának okozója lett volna.

            Salamon Ella serdülő leány korában atyjának a Dunajecz folyó mellett fekvő Nedecz várában tartózkodott. Egy izben olyankor fürdött meg a hideg folyóban, mikor nem kellett volna. Erre olyan hashártya-lobot kapott, a melynek nyomát a bonczolás alkalmával nagyon is kiderithettük.

            Nagy foku idegessége eme kóros elváltozásnak volt folyománya.

            Magas, vérszegény és majdnem mindég nyomott kedélyű volt. Többnyire szobájában ült és csak étkezésekkor hagyta azt el. Gyakran szenvedett főfájásokban, a melyek azonban csillapitó szerekre könnyen tágitottak.

            Halála előtt vagy másfél évvel nagyobb főfájási roham lepte meg. A kastélyban állandóan alkalmazott házi orvos Béres Árpád és a kisvárdai kórháznak nagyképzettségü igazgató főorvosa néhai dr. Küzmös György mindent elkövettek, minden siker nélkül. Már két hétig szakadatlanul kinlódott.

‒ 79 ‒

            Az óriási főfájás miatt szakadatlanul torkaszakadtából kiabált. Gyomra sem ételt, sem italt sem gyógyszereket nem tűrt, mindent kihányt.

            Ekkor lettem én is a beteghez híva. A jajgatás az ötödik szobába is elhallatszott.

            A beteg körül forgolódtak Salamon Tivadarné szül. gróf Forgách Margit, özv. gr. Forgách Kálmánné, gr. Forgách Lászlóné, báró Jungenfeldné a betegnek testvérnénje, azon kivül angol, franczia, német nevelőnők, komorna, szobalány stb. Kiakarták szegény betegből a fájdalmat kenni, de biz az nem sikerült.

            A beteg egy teljesen elsötétitett szobában feküdt, mert fájdalmait a világosság tetemesen fokozta, ugy hogy a spaléttáblát ki sem merték nyitni. Gyertyával közeledtem felé, hogy legalább szeme közzé nézhessek és annak módja és rendje szerint megvizsgálhassam.

            Meggyőződtem, hogy rendkivül heves hysteriás rohamnál egyéb baja nincs, de avval is tisztában voltam, hogy a körülötte elkövetett nagy sürgés forgás, kenegetés, kérdezősködés a rohamot nem el, hanem folyton jobban bele szuggerálta. Hiába kértem, hogy hagyják magára egy ápolóval, a ki kivánságait teljesitse, de ne beszélgessen.

            Estére fordulván lefeküdtem. Éjfél után három órakor a betegnek édes atyja Salamon Tivadar kétségbe esetten rohan szobámba, kérve, hogy azonnal siessek le a beteghez, mert az megnémult.

            Igyekeztem a családot megnyugtatni, mondván, hogy Hiszen ez nem néma, hanem a két hétig szakadatlanul folytatott jajveszéklés miatt hangját vesztette és a némaságot csak tetteti. Fürdessék meg jó meleg vizbe és hagyják magára egy ápoló nővel, mint azt tegnap ajánlottam.

            Szót fogadtak. A kínok megszüntek. Egy hét mulva ismét elhívtak, mert a hányás folyton tartott és a beteg végképen ki volt merülve.

            Ella azóta, hogy megmondottam, hogy a némaságot csak tetteti, engemet annyira gyülölt, hogy szobájába a világért nem bocsátott volna. Kérdeztem, hogy mi czélja van idejövetelemnek, ha a beteget nem láthatom?

            Hát csak azért kérettük, hogy mint öreg tapasztalt orvos, adjon valamiféle tanácsot.

            Tanácsoltam, hogy hypnotizálni kell. Csakhogy engem magához nem bocsátott. Küzmös pedig hypnotizálást soha sem látott.

            Nem kell ahoz barátom semmi extra tudomány. Ültesd székre, háttal az asztalhoz. Tégy egy lámpát az asztalra. Adjál egy ezüst kanalat a kezébe és parancsold meg hogy felfelé tekintve szemét a kanálnak fénylő pontjá-

‒ 80 ‒

ról le ne vegye. Mindég csak azt hajtsad, hogy aludjék, mert csak ezen esetben remélhet gyógyulást.

            Mélyen elaludt, Küzmös elszuggerálta hányását és megparancsolta, hogy másnap reggel 8 órakor egy csésze kávét reggelizzék két kiflivel, 1l órakor teázzék, egyék meg két borju vagy sódar szeletet vajas kenyérrel.

            Másnap reggel 8 óra előtt Ella – a ki már három hét óta egy falatot sem evett – indulatosan követelte, hogy adjanak neki kávét két kiflivel; 11 órakor még indulatosabban, Mégis csak borzasztó, hogy itt a kutyának is jobb dolga van mint nekem, mert annak még is csak löknek valami konczot. Hozzanak két borju vagy sódar szeletet, theát és vajas kenyeret.

            Ezen időtől fogva étvágya megtért, nem hányt, későbben Neukom Mándokon gróf Forgách Lászlónál kutakat furt és ha Ellának hében korban főfájása támadt, azt hypnoticus álomban mindannyiszor elsuggeralta és azt is meghagyta, hogy egy év alatt 10 kilót hizzék, a mi meg is történt.

            Későbben Ella clairvoyante (távolba látó) lett, a miről az egész grófi család, Dr. Sziklássy Lajos és sokan mai napig meg vannak győződve. Én ezt soha sem akartam elhinni, de későbben én is megtértem mint azt majd későbben el fogom mondani.

            Ellát bosszantotta az, hogy az ő látnoki képességében sokan kételkednek és igen meg örült, mikor Dr. Vragassi a bécsi önkéntes mentő egyesületnek volt főorvosa engedelmet kért, hogy egy ilyen hypnotizálásnál jelen lehessen.

            Ellának édes atyja maga beszélte el nekem, hogy Ella Vragassinak megérkezése előtt három napig rendkivül izgatott volt.

            A sáppadt leánynak arcza azonnal kipirult, folyton tapsolva járt fel s alá. Mikor jön már Vragassi? Miért nem jött még meg Vragassi? Étvágya csökkent és alig aludt a nagy izgalomtól. Vragassi megérkezvén, követelte, hogy őt előbb Neukom altassa el, hogy szakértő előtt is be legyen bizonyitva az, hogy ő csakugyan távolba látó és csak azután fogja kérni Vragassit, hogy ő is hypnotizálja.

            De bizony ez nem történhetett meg, mert a Neukom hypnotisálása alatt szivszélhüdésben meghalt.

            Ugy az első bonczolásnál valamint az exhumatio alkalmával, a második bonczolásnál is jelen voltam.

            A hasürben levő egyik szervben olyan elváltozás észleltetett, a mely a nagy foku hysteriát megmagyarázta. Az agyalapon a lágy agykérgen nagyobb terjedelmü elhomályosodást találtam, melyre én nagy sulyt fektettem, a bonczoló kórboncztani assistens Dr. Lovrich csekély jelentőségünek tartotta. Ella vagy fél év előtt a

‒ 81 ‒

kocsiról leesett, fejét megütötte és eszméletlenül terült el a földön. Az elhomályosodás ezen esés folytán beállott kisebb foku agykérlobnak volt maradványa.

            Az én nézetem szerint ez lényegesen bele játszott a szomoru esetbe.

            Azt, hogy Ella agyrázkódást szenvedett, csak pár hét előtt tudtam meg.

            Nem csak a Neukom hypnotizálása, de bármely nagyobb izgalom is halálát okozhatta.

            Csodákban soha sem hittem, így tehát a clairvoyancek-ban – a távolra látásban – sem.

            Hogy is lehet elhinni azt, hogy valaki sok mértföldnyi távolságra lásson, még pedig olyan eseményeket is, melyek a multban történtek.

            Ilyent csak buta vagy bolond ember hihet el.

            Na hát én vénségemre megbutultam, megbolondultam, mert a bizonyitékok kényszeritő hatása alatt megkellet adnom magamat.

            Elmondom hogy történt.

            Neukomot – a mint talán már el is mondottam – nehány hét előtt egy ideges betegemhez hivattam. Elhozta azon vaskos kötetet is, mely szószerinti jegyzőkönyvéül tekinthető Salamon Ella azon távollátásainak, melyek gróf Forgách Lászlónál többek jelenlétében a gróf ur akkori titkárja Szikszay Sándor által azon melegében leirattak.

            Szikszay Sándor barátom megigérte, hogy egy pár esetet le fog részemre írni, a melyeket a jelenvoltak által hitelesitve közzé is tehetek, ha kiszimatolhatom azt, hogy ezzel unalmassá nem válok.

            Meg nem állom, hogy kóstolóul egy esetet röviden el ne mondjak.

            Botka Béla kételkedve a távol és multba látásban, jó barátját gróf Forgách Lászlót Mándokon meglátogatta és távozása előtt megmondotta, hogy valamely értéktelenebb tárgyat el fog tőlle lopni és csak akkor fog a távollátásban hinni, ha Salamon Ella meg fogja tudni mondani azt, hogy mit lopott el és hova rejtette el azt Nábrádon, a hol Ella életében sohasem járt. Senki sem tudta, hogy Béla mit vitt el.

            Pár nap mulva Neukom hypnozissa alatt Ella nagy fejtöréssel le ir egy sárgarézből készült kupalaku, belől aczélkéssel ellátott kis eszközt, a minőt Ella nem ösmert és csak a környezet jött reá, hogy az nem lehet más mint egy plajbász hegyező készülék, a mi jó formán használatban sem volt.

            Megmondotta, hogy ezen tárgyat Botka Béla nadrágjának jobb oldali zsebébe dugta.

‒ 82 ‒

            Azon kérdésre, hogy hova lett a tárgy Nábrádon elrejtve, mosolyogva mondotta, hogy “Sehova, mert most is ugyanazon zsebben van”, ami utóbb valónak bizonyult.

            Menjünk tovább.

            Neukom egy izben Aradon volt kutfurással el foglalva, a mely alkalommal egy nagyobb társaságban szó esett a Salamon Ella féle távol és multba látásról is.

            A társaságban jelen volt az aradi kincstári jószágigazgatójának Csernovics Diodor miniszteri tanácsosnak neje és Ypsilanti herczegnek Szutter nevü gazdatisztje is, a ki daczára annak, hogy jól megtermett ember, igen jó médiumnak, távol és multba látónak bizonyult.

            Mellékesen megjegyzem, hogy Neukom az általa hypnotisált – mintegy 6500 – egyén között csak két távollátóra, Salamon Ellára és Szutterre akadt, de rosszul emlékezik, mert dr. Sziklássy Lajos tb. megyei főorvos és Szikszay Sándor szerint ezeken kivül csupán Mándokon még két távollátó medium került.

            Csernovicsné elbeszélte, hogy pár hónap előtt egy drága köves igen értékes gyürűje veszett el és minden utánjárás mellett sem került meg. Vajjon nem tudná-e megmondani a hypnotisált Szutter, hogy hova lett?

            A hypnosisba esett Szutter lényegében a következőket mondotta szaggatottan.

            – A méltóságos asszony mosdott. A tágan járó és a szappantól sikossá vált gyürű ujjáról észrevétlenül lecsuszva, a fal és az ágylába közé gurult, a hol a finom por és a pihe által bekéregezve egy későbbi nagyobb takaritás alkalmával a sepregető szoba leány által észre nem vétetve a szemét ládába és ebből az utcza felőli léczes kerités mellé került, olyan helyre, a hol két-három lécz ki volt törve és a mely résen egy béresnek fiacskája szokta a kacsatojás lopásának nemes sportját üzni.

            A fényes ragyogó gyürü szurván a fiunak szarkaszemét, felkapva azt hazavitte anyjának, ki a kovácsműhelytől harmadik béresházban lakik és most is ott van egy ilyen és ilyen szekrényben, egy ilyen és ilyen ládácskának fenekén mindenféle lomok alatt.

            Megjegyzendő, hogy Szutter ott soha sem járt. Mikor Csernovicsné haza ment, elővették a béres asszonyt a ki mindent tagadott, de nehogy elsikkaszthassa, reá mentek lakására és megtalálták az értékes gyürüt ott, a hol azt Szutter jelezte.

            Természet feletti dolgokban soha sem hittem, Neukomnak ezen elbeszélése után is csak Tamás maradtam, de a következő esetnek documentumait saját szememmel olvastam, a minek végre is csak hinnem kell akár fér az eszemhez akár nem.

‒ 83 ‒

            Kálmán Gusztáv kereskedelemügyi miniszteri tanácsosnak neje megtudván azt, hogy barátnőjének Csernovics Diodor min. tanácsosnénak elveszett gyűrűje milyen módon került meg, egy levelet írt Csernovicsnénak, a melyet saját szememmel olvastam és a melyben arra kéri barátnőjét, hogy járjon közbe Neukomnál egy elveszett, opálkővel díszitett értékes arany meltűjének (broche) megkeritése végett, mely szivéhez nőtt legkedvesebb emléktárgya, mert ez volt férjének első ajándéka, melyet még menyasszony korában kapott töle.

            Neukomnak ismét dolga akadván Aradon, Csernovicsné kérésére hypnotizálta Szuttert, a ki Gödöllöt a hol a melltű elveszett, – csak hirböl ösmerte.

            Sok aprólékos és mellékes részleteket elfelejthettem, de annak velejét a mit Szutter Neukom állítása szerint álmában mondott, híven feljegyeztem emlékezetembe.       Ezeket mondotta.

            A méltóságos asszony a harmadik villában nyaralt a gödöllői állomás indóházától számitva. A kerten ment át beteg szomszédnéját meglátogatni. Hazatérve észreveszi, hogy meltűje elveszett. Tudakozódni visszament a beteghez, a ki azt állitotta, hogy meltüje még felvolt tűzve, mikor onnan eltávozott. A betegnek ezen állitását Szutter is megerőssiti és azt mondja tovább.

            Mikor a méltóságos asszony első utjából hazatért a saját kertjében jobb kezével a fejéhez kapva a melltűnek peczke karpereczébe akadván, kikapcsolódott és egy kis gödröcskébe hullott. Kisvártatva a kis tacskó kutyájuk is oda ment olyan dolgot elvégezni, a mit találjanak ki a rébusz fejtők. Miért miért nem, mert hisz ez örök rejtély marad, a kís kutya hátulsó lábaival nehányat rug és a meltű pár lépésnyi távolságra repül azon helytől, a hova leesett egy kis gyepbarázdába.

            Csernovicsné Szutternek ezen látományát Kálmánnénak megirta, a kinek a kertet gondosan ápoló házmesternéje azt mondotta, hogy a melltű elveszésének idejében pár hónap előtt körülbelül ezen és ezen helyen takaritott el valami kutyaemléket, de a helyet egészen pontosan megjelölni nem képes.

            Egy délutánt sikertelenül töltöttek el a melltűnek megkeresésével.

            Másnap délelőtt azonban csakhamar megtalálták a becses emléktárgyat egy kis gyepbarázdában.

            Hidje, a ki akarja.

            Nekem hinnem kell, mert szintén saját szememmel olvastam azon hálakifejezésekkel telt levelet, melyet Kálmánné Neukomnak irt.

            Neukom, a kit én talpig becsületes igazmondó embernek ösmerek, nem veheti rossz néven, ha én ezen

‒ 84 ‒

sorokat Csernovics Diodorné és Kálmán Gusztávné Ő Méltóságaikkal is közölni fogom, kérve, hogy igazolják vagy czáfolják meg. A részletek talán hézagosak, de a lényegest el nem hallgattam.

            Nem kell nevetni! Vannak csodák!

            A Salamon Ella távolba és multba látásáról tanuságot tehetnek azok, a kik a birtokomban levő fényképnek hátlapján levő idemásolt okmányt aláirták és akik magas értelmiségük mellett félre vezethetők nem voltak, és saját észleletük alapján a claivoyance-ról is meg vannak győződve.

            Másolat:

            Alólirottak ezennel bizonyátják, hogy Neukom Ferencz társaságunknak egyik tagját, névszerint alapi Salamon Ella urleányt jelenlétünkben hypnotizálta és balkezén suggestió utján egy – a kisasszony által neki átadott közönséges és hideg hajtüvel egy valódi égési sebet – mint azt a tuloldali fénykép mutatja – ejtett.

            A seb egészen azonos küllemü egy izzó hajtüvel égetett sebbel.

            Ezen felvétel körülbelől tizennyolcz órával a kisérlet után lett gróf Forgách István és Szikszay Sándor titkár urak által eszközölve.

            Kelt Mándokon, 1894. február 22-én.

            Salamon Forgách Margit. Forgách Eleonora. Gr. Forgách Lászlóné. Alapi Salamon Ella. Dr. Sziklássy Béla tb. m. főorvos. Béressy Árpád orvos. Gr. Forgách László. Bodiczky Ágoston. Gr. Lónyai Pálma (herczeg Odescalchi Zuárdné). Szikszay Sándor. Ifj. Salamon Géza, Almássy Elvin. Lucie Prunot Paulu Ott.

            Ez okmány eredetijét nálam a muzeumban bárki megtekintheti.

            Kár, hogy a sulyos, de nem szervi alapon fejlett idegbajok gyógyitásának hypnoticus kezelése eddig még lábra kapni nem tudott.

            Abban hagyom már a hypnózist és a távollátást mert hiszen ezt csakis az hiheti el, a ki látta, vagy maga is megpróbálta.

            A régmult időben is voltak okos emberek, még is hittek a boszorkányokban, ördögökben és ördögűzökben szemmel verőkben, de nem hitték azt, hogy a föld gömbalaku, vagy azt: hogy a föld kering a nap körül, nem pedig megforditva.

            A gőgtől pukkadásig megtelt buta II.-ik Fülöp spanyol kiraly és czinkos társai: Torquemada, Arbuez Peter, Ximes sat, a kik Jézus Krisztusunknak szeretetén is türelmességen alapuló vallásának gúnyjára százezren-

‒ 85 ‒

ként dobták máglyára azokat, a kik gondolkozni merészeltek, megégették volna azokat, a kik elég vakmerőek lettek volna gőzhajóról, gőzkocsiról, telegraphról, telefonról, phonographról, fotografiáról, fonografról, villamos kocsiról és világitásról, Röngten sugarakról Rádiumról stb. csak álmodni is

            Sok millió ember életének feláldozása árán végre hozzá jutottunk a szabad kutatás és gondolkozás jogához.

            Sok millió szabadságra törekvő ember van itt ott még kazánokba csömöszölve, a mely kazánok alá erősen fűt az abszolutizmus.

            Oroszországban már kezd a kazán lyukadozni, de hála Vladimír nagyherczegnek és társainak, ezen lyukak nehány nap alatt be lesznek dugva bagnéttal, meg golyóval és fűtenek tovább.

            Azt, hogy mi lesz ennek a vége én nem tudom. Találják ki az okosok. Hála Istennek, hogy mi nem Oroszországban, hanem Magyarországban élünk, ahonnan senki ki nem kivánkozik és a hol még a tisztviselő, vagy hivalalnok is szabadon, minden presszió nélkül érvényesitheti politikai jogait.

            Hiába! “Extra Hungariam non est vita”. Na de vegyük a mankót és döczögjünk Frankfurtból a 38 kilométernyi távolságra eső Mainzba, a hova Nürnberg után leginkább vágytam, mert az ottani “Römisch-germanisches Museum” világhirü ősrégészével dr. Reinicke Pál muzeumi őrrel óhajtottam megösmerkedni, a ki mintegy 35 éves korával annyi tudományt tudott felszippantani, a mennyire én 350 év alatt sem lennék képes.

            Daczára rengeteg tudományának nem vakaródzik rühes malacz módjára.

            Sokkal szerényebb mint egy secundás gymnasista. Három napig élveztem társaságát és bámultam kora reggeltől késő estig tartó munkásságát, valamint annak eredményét, a világon páratlan őskori gyüjteményt. Itt ugyan nem kell katalógus-böngészéssel időt fecsérelni, mert minden tárgy mellett magyarázó szöveget találunk.

            Itt nemcsak rajnavidéki ősleletek vannak legszakszerübb rendezésben felhalmozva, hanem sok más muzeumokban őrzött hasonkorszakbeli tárgyaknak az eredetieket színekben is hiven utánzott gypsz másolatai, melyeket csak azért nem tartunk eredetieknek, mert mint utánzatok vannak feltüntetve.

            Leginkább népvándorláskori utánzatokat látunk, melyekben különben csak Párisban, Kölnben, Münchenben és Isten tudja hány más muzeumban lehetne csak gyönyörködni.

‒ 86 ‒

            Csekély áldozattal – bár nagy távolságból mi is megközelithetnénk a mainzi múzeumot.

            Miután azonban orvosi hivatásom miatt ezen sorokat félbe kell szakitanom, csak a “Nyirvidék” jővő számában fogom ezen unalmas sorokat folytatni.

            A mostanában 85000 lakost számláló Mainz a Majna és a Rajna folyónak egyesülésénél az utóbbinak balpartján fekszik. Büszkék, hogy Németország kertjének nevezik termékeny vidékét, mely már a legősebb korban is települőket vont oda, olyan népeket, melyek kőeszközöket használva az agyagiparban, a bronzkorszaki népeknek adták át finom izlésüket. Itten, de csupán csak itten láttam, köeszkőzökkel együtt talált sokféleképen diszitett, sokszor csücskös edényeket, a milyenek nálunk, de másutt is csak a bronzeszközök használata idejében dívtak.

            Utazásomnak egyik főczélja az volt, hogy az őskori keramikában magamnak némi tájékozást szerezzek. Mainzban azonban zátonyra jutottam és e tekintetben csak azon meggyőződést hoztam magammal haza, hogy az őskori keramikát csak most füröszti a bába, de még bölcsőbe sem tette, bár némely – sok tekintetben nagy nevű, nagy tudásu – régész azt állitja, hogy az ősedényeknek származási korát, már a megtapintásból is képes meghatározni. Hát hidje a ki akarja. Én is el fogom hinni száz esztendő mulva, t. i. akkor, a mikor egy kimeritő őskori keramikára vonatkozó szakmunkát fogok egy unalmas léghajózási utamban olvasni. Addig minden állitásra csak csóválni fogom fejemet, a mint azt Dr. Reinicke is teszi, a ki pedig fáradhatatlan munkás életét az ős és római kor tanulmányozásának szánta.

            Ezzel nem azt mondtam, hogy semmit sem tudunk, hanem csak azt, hogy éles határvonalat ma még nem húzhatunk a kő, bronz, hallstadti, La Téne, népvándorláskori, honfoglaláskori agyagipar között, mert gyakran találunk hasonlatos cserépedényeket, kétségtelenül ezen különböző korszakokból származó egyébb tárgyak társaságában.

            Az archeologiai ösmeretek fejlesztésének érdekében kivánatos volna, ha valamely vagyonos magyarországi gazdag ember, a helyett hogy báróságot, vagy másféle titulust vásárolna, pályadijat tűzne ki egy őskori keramikai pályamű megirására.

            Annyi erre vonatkozó anyag van már eddig a szakfolyóiratokban felhalmozva, hogy egy-két lelkes ember néhány év alatt azt feldolgozhatná.

            Az általános lefegyverkezés idejéig, a melyet mindnyájan óhajtunk és sokan reménylünk, nem igen

‒ 87 ‒

fog erre bankó akadni. Addig pedig “ha nincs píz, igyál víz”. “Lesz még egy jobb kor, mely után búzgó imádság epedez, százezrek ajakán.”

            Ezért tehát nem merészelek a mainzi Römisch-germanisches Muzeum ős cserépedény gyüjteményének osztályozásába bele kontárkodni, csak annyit emlitek meg, hogy ezen gyűjtemény nem egy olyan elenyésző kis pontocskáról van összegyüjtve, mint a Nyir, hanem Németországnak egymástól távoleső részeiből, és hogy számra nézve ősedény gyüjteménye a miénket meg közeliti, de csakis megközeliti.

            Nincs okunk szégyenkezni, de szégyenleném azt, ha muzeumunk fejlődésében tespedés állana be.

            A vármegye közönsége a mult évben egy muzeum és könyvtár bizottságot alakitott, melynek hivatása lenne muzeumunknak több irányu fejlődését előmozditani.

            A jó szándék, a törekvés meg van, de meg is volt, mert gyüjteményünk csakis a közérdeklődés mellett fejlődhetett annyira, hogy büszkén elmondhatjuk, hogy őskori gyüjteményünk, a nemzeti muzeumét kivéve, hazánkban leggazdagabb.

            Ezen gyüjteménynek gyarapitásában csekély személyemnek csak annyiban volt része, hogy 38 éven át igyekeztem az érdeklődest ébren tartani, tehát csak eszköz voltam. Hetven évet túlhaladva, erélyességem a természet rendje szerint csökkent.

            Csak az akarat maradt meg. Már pedig “Sokat akar a szarka, de nem birja a farka”, a mi szó szerint igaz is.

            Ezért jó lenne, ha a muzeum és könyvtár bizottság gondoskodnék arról, hogy egy fiatalabb ember, – mondjuk valamelyik gimnáziumi tanar – vállalná magára a segédőr szerepét. De miután levegővel nem lehet tojást festeni, ezen segédőrnek némi javadalmazást is kellene biztositani a közmüvelődési alapból, a ki rövid idő alatt úgy ösmerné gyüjteményünket, mint én, a ki annak létrehozásában évek hosszu során gyönyőrüségemet találtam.

            Halad az idő. Nem kell a fejlődésnek szünetet engedni.

            Visszatérve a mainzi muzeumba, meglepett az, hogy Dr. Reinicke Pál a magyarországi őskori leleteket úgy ösmeri, mint bármely hazai régészünk. Ly, ny, gy, ty, zs betüket tartalmazó lelhelyeinknek nevét úgy ejti ki, mint egy tősgyökeres magyar. Csak azon csodálkozott, hogy bronzkori gyüjteményünkről, melynek 40 táblára felfűzött fotografiáját bemutattam, csak annyit tudott, hogy annak némely részét az Archeologiai Értesitőben megjelent közleményekhez csatolt ábrákból ösmeri, de a magyar szöveget nem érti.

‒ 88 ‒

            Fizimiskájából azt is kiolvastam, hogy hazug embernek tartott volna, ha a fotografiákat fel nem mutatom.

            Folyóiratokban megjelent nagybecsü közleményeinek külön lenyomataival, de meg azzal is megtisztelt, hogy ott tartózkodásom harmad napján tőle elbucsuzva, nem csak elkisért szállásomra, a “Veres rák” fogadóba, a mely a muzeumtól egy jó kilométernyi távolságra esik, de még szokása ellen quaterkázott is velem, mert hát Bort iszik a magyar ember, jól teszi. Ahoz is ért egy kicsit, de csak nagyon kicsit.

            Meg vannak a jegyzeteim és vázlataim az ottan látott ősrégészeti tárgyakról, de miután itten rajzokat nem közölhetek, a rengeteg tárgyaknak rajzok nélkül való közlése íveket töltene be, világos képet pedig még sem nyujtana, a türelemmel visszaélni kidobatás veszélye nélkül meg sem kisérlem, csak annyit mondok, hogy itten az ember, nem csak lát, hanem tanulhat is ha akar, még olyan ember is, a ki régészettel nem foglalkozik.

            Hazánkban csak két ilyen fajta muzeum van, a Wozsinszky-féle szegszárdi és a Darnay Kálmán sümeghi muzeuma. A többiekben csak a szakértő gyönyörködik, a többi csak bámul, de nem tanul.

            Igaz, hogy a legtöbbnek – ha ugyan igaz – van catalogusa, de a látogatónak esetleg nincs annyi ideje, hogy annak egy tizedrészét a tárgyak szemlélésére kilencz tizedrészét pedig a catalogusnak böngészésére forditsa.

            A mainzi múzeumban láttam és tanultam meg azt, hogy miként lehet egy aránylag kis gyűjteményt nagygyá, de főképpen tanulságossá tenni, t. hát így a mienket is.

            Ott nem elégesznek meg azzal, hogy a közelebbi vagy távolabb eső vidékekről származó tárgyakat lehetőleg korszakok szerint csoportositva kiállitják, hanem a hasonkoru érdekesebb tárgyakról gypsmásolatokat szereznek, vagy azokat lemásolás, jobban mondva utánzás végett kölcsön kérik a legtávolabb eső muzeumokból a melyek ezen kérést alig tagadják meg ezen nagy erkölcsi hitelü intézetnek.

            A muzeum épületében levő hosszu folyosószerü műteremben három szakmunkás van alkalmazva, átlalános napi hat márka fizetéssel. Egyik a gypsz (magyarul fősz) mintákat késziti az eredeti tárgyakról; a másik az öntést végzi, a melyeken az esetleg nem jól látható bekarczolt díszitéseket ki igazitja, a harmadik munkás pedig úgy megadja az ódon tárgynak színezését, hogy ember legyen a talpán az, a ki az eredetit az utánzattól megkülönböztetni képes.

‒ 89 ‒

            A régészet sportjának ezen ágát nem művelik kellőleg. Tudtommal még a müncheni Glyptothékában és Berlinben készitenek eféle utánzatokat, de müncheni múzeumokban hiába kerestem ilyeneket, arra pedig, hogy a berlini muzeumokban vannak-e ilyen utánzatok, nem emlékszem, mert utóljára mintegy tíz év előtt voltam ott, de ezen ügy iránt akkor még érzékem nem lévén, vissza emlékezni nem tudok.

            A régészet iránti érdeklődést nagyban fejlesztené az, ha nem kellene bolha módjára minden európai múzeumot beugrálni, hogy a hasonló koru őskori remek vagy ritka tárgyakat magunknak tiszta képet és fogalmat alkossunk.

            Egy muzeumnak nem lehet kizárólagosan azon czélja, hogy az ősemlékeket meg mentse és megőrizze, sem pedig csak az, hogy unicumjaival dicsekedhessék hanem legfőképen az, hogy az ősmultnak kulturemlékeit minden érdeklődőnek részére szemlélhetővé téve, az ősök iránti kegyeletet felébressze ahol ez még hortyog, vagy pedig hogy álmos szemét kitörülve vissza tekinthessen azon sötét multba, melybe pár évtized előtt még csak pislogó mécs világitott be, most pedig faggyugyertyával, de úgy látszik, hogy lassan-lassan petróleum, gáz és idővel villany világitással fogunk betekinthetni.

            Hazánkban önzetlen tudományos czélból ilyen utánzatok nem készülnek, daczára annak, hogy ilyen törekvés a régészet érdekét nagyban szolgálná.

            Azt tartják némelyek, hogy az utánzat készitéséhez szükséges míveletek esetleg az eredeti tárgyaknak megrongálásával járnak.

            Én ezt téves nézetnek tartom, mert Osváth Károly helybeli gypsz-szobrász professzorom és az ő utasitásai után én is készitettünk már féltettebb tárgyainkról igen sikerült utánzatokat a nélkül, hogy a tárgyak csak legkisebb elváltozást is szenvedtek volna.

            A bankóhamisitás igen szép kéziügyességre vall. Én is csinálnám, ha tudnék hozzá, de csak akkor, ha azzal m á s o k n a k  k á r t  n e m  o k o z n é k. De miután ez a mesterség gazsággal jár, hát csak csinálják mások, hanem régiségeket még is fogok tovább is hamisitani azon világos megjegyzéssel, hogy bolond ember az a ki a hamisitványt fel nem ismeri, különösen akkor ha kitüntetem, hogy ez bizony csak utánzat. E tekintetben a mainzi muzeumnak vagyok majma és óhajtom, hogy minden hazai múzeum e tekintetben majmolja egymást.

            Azt mondja a magyar, hogy “Sok szónak is egy a vége.”

            Miután pedig én is azon törzshöz tartozom melyet a chlopyi hadi parancsban aposztropháltak, hát én is

‒ 90 ‒

végét szakasztom a sok szónak és komolyra forditom a dolgot, azt mondván pár szóval, hogy a mainzinál tanulságosabb múzeum minden általam látott muzeumok között nincs.

            Már csak azért is szerelmes vagyok bele, mert itt hatalmas bizonyitékaira akadtam azon régen belém rögzött nézetnek, hogy a Krisztus előtti évezredben a cultúra nem délről Olaszországból vagy északról Skandináviából, hanem keletről származott át Középeurópába, és a mely cultúrának egyik megállapodási pontja és tova terjesztője a mi hazánknak akkori lakói voltak.

            Hazánknak ezen őskorára vonatkozó írott adatok hiányában, bizonyos megállapitott körülményekből mintegy nyomokból kell a képet megalkotni.

            A kopó kutya sem látja a rengeteg erdőben előle menekülő őzet, de a szimatja nem csal.

            Ilyen őz azon állitás is, hogy a mi mai hazánkon át terjedt a műveltség Krisztus előtti évezrednek úgy első mint második felében a mívelt keletről az akkor még barbár Középeurópába.

            Nem én, vagy valamely magyar tudós, hanem Mainz és vidéke őstörténelmének kutatói deritették ki azt, hogy a Krisztus előtti évezred elején kelelről a Duna középfolyásának tájáról, tehát a mai Magyarország területéről kelta törzsek nyomúltak Németország délnyugoti részébe és a Rajna partjaira.

            Mintegy 500 évvel Krisztus eőtt german törzsek hatoltak utánnuk és részint elűzték a keltákat, részint pedig és főképpen a Rajna középfolyásánál összevegyültek és a Kr. előtti 3-ik, vagy 2 ik, században kelta-german cultúrát fejlesztettek. Német tudós állitja azt is, hogy a cultúrát nyujtó fél minden valószínüség szerint nem a gerrnán hanem a kelta volt.

            A Rajna partjain számos helynév kelta eredetre vall, a mely helyneveket a Krisztus előtt 38–20 évben betolakodó hóditó rómaiak egy kis nyakatekeréssel megtartottak.

            Ilyenek Novíomagus (Nimwegen), Rigomagus (Remagen), Antunacum (Andernach), Borbetomagus (Worms), Mogontiacum (Mainz). Magus keltául mezőt jelent, Mogó pedig a napistent vagy Apollót.

            A Balaton déli vége mellett Keszthely közelében ott a hol jelenleg Fenék község gróf Fesztetich Tasziló ménesével kényeskedik, állott hajdan egy római telep erős castrummal (várral), melyet Csák Árpád keszthelyi szolgabíró és régész barátom ásott fel és ösmertetett. A rómaiak Pannóniát Augusztus császár alatt a Krisztus sz. utáni tizedik évben foglalták el és a mai Fenék-et Mogentiana névre keresztelték. A Rajna melletti Mogontiacum és a

‒ 91 ‒

Balaton melletti Mogentiana egy eredetre, a kelta eredetre vall.

            A német tudósok kutatásának azon eredménye, hogy a kelták a Rajna vidékére a Kr. e. évezred I-ső felében a Duna közép folyásának tájékáról, a későbbi Pannóniából kerültek a Mogontiana kelta eredetű helynév is nyomatékosan támogatja, de meg azt is hogy 1000 évig is lakhatta hazánkat egy fejlettebb kulturáju nép, a mely a Kr. előtti évezred elején rajt bocsátott ki az akkor még barbár délnyugoti Németországba, különösen a Rajna vidékére.

            Még egy másik bizonyitékra is akadtam a mainzi muzeumban, a mely a kulturának keletről származó behatolására vall:

            Ösmerünk egy egészen különleges fajta gyöngyöt, melyet sokan phöníciai gyártmánynak tartanak.

            Ezen mogyorónyi, gyakran diónyi nagyságu gyöngyök narancs sárga nem átlátszó üvegszerü pasztából készültek. Felületükön váltakozó fehér és kobaltkék körkörökkel diszitve, a mely körkörök azonban nem felfelrajzolva vannak, mert ha a gyöngyöt kétfelé törjük azt látjuk, hogy azok egymásra rakott kék és fehér lemezkéknek a felületen mutatkozó szélei.

            Ilyeneket találtak Kobanban a Kaukázusban, Erdélyben Gyalun (a kolozsvári muzeumban), a hallstadti sirmezőn mely a Kr. e. évezred I-ső feléből származik (bécsi udvari muzeum), nálunk a Nyirben tőbb helyen, különösen a nyiregyházi közvágóhid tájékán levő urnatemető edényeiben. Ilyet láttam a mainzi muzeumban is, mely oda a nem igen nagy távolságra eső Starnbergi tónak Rózsaszigetjéről került és 6088 szám alatt van kiállitva.

            Ezen gyöngyök többnyire szabályos gömbalakuak tömör és felületén fénylő anyagból készültek. A nyiri ilyen fajta gyöngyök, valamint a mainzi is azonban szabálytalan alakuak és homályos szivacsos küllemüek, a miből azt lehet következtetni, hogy ezek a phöniciaiknak itten készült durvább utánzatai.

            Tudtommal ezen keletről nyugot felé terjedő vonaltól észak vagy dél felé hasonló gyöngyök nem találtattak.

A mainzi múzeum ősrégészeti kincseiről irott jegyzeteimmel nem akarván haragot zuditani nyakamba, csak beszélgetés közben fogom azokat közölni azokkal a kik az eféle ócskaságok iránt érdeklődnek. De meg hát a dohos, kriptaszagu praehisztórikus múzeumok után még is csak kell hébekorba egy kis lélegzetet is venni.

            Eddig már hét múzeumról mondottam el sületlenségeket. Hála Istennek már csak öt van még hátra azok közül, a melyekbe bekukkantam; a karlsruhei, stuttgarti, augsburgi, müncheni és linzi.

‒ 92 ‒

            Várjanak sorjukra. Tudom, hogy úgy sem szaladnak el; de ha el szaladnának is, elcsipném őket úgy a hogy 70 évet túlhaladott ember szaladni tud.

            A pauzát ki kellene tölteni valahogy, mert ebből a zagyvalékból csak azon esetben kapok 150 külön lenyomatot Jóba Elektől, ha megszakitás nélkül folytatom.

            Könnyü valamit akarni, de nehezebb megtenni, a mit azonnal be is bizonyitok.

Van nekem egy múzeumba való öreg barátom, a ki annak idejében tántorithatatlan függetlenségi párti országgyűlési képviselő volt, a ki ezen felül még nem is szűkbeszédü.

            Egy obstructiós gyülés már vége felé járt, a mikor már egy függetlenségi vezérszónoknak nem lett volna elég ideje az ülés berekesztéséig mondókáját eldörgeni.

            Az elvtársak nagy zavarban lévén, az én tisztelt barátomat kérték fel, hogy tartson egy beszédet, a mely az ülés berekesztéséig tartson. Beszélek én egyhuzamban nem egy félóráig a mint kéritek, hanem akár egy fél évig is.

            Általános megnyugvás és öröm.

            Öt percz mulva azonban az én barátom elnémult, leült.

            Természetes dolog, hogy erősen neki támadtak. Csakhogy az öreg ügyesen és szellemesen kivágta magát. Barátocskám! Beszéltem volna én akár itélet napig, vagy a világ végéig is, de nem volt idea.

            Na hát most én is ilyen helyzetben vagyok. Iró nem vagyok, de kitűnő kritikusnak tartom magamat addig, a mig valaki vissza nem kritizál.

            Elmondom ennek a históriáját röviden, de nem nagyon röviden és nem velősen.

            1851–52-ben atyámnak akarata folytán jogász voltam Bécsben két évig, de mivel akkor is csak olyen kurucz érzelmü voltam, mint a milyen halálomig leszek, Beamter pedig nem akartam lenni, Magyar-Óváron a gazdasági akadémiának jó sikerű vizsgája után két év múltán hátat forditottam neki.

            A csónakázásnak, igy tehát természetesen a vizeknek is egész életemen nagy imádója léven; a mint meghallottam, hogy a Duna jege megindult, leszaladtam a Lajtának negyedórai távolságra eső torkolatához.

            Az ott levő bódéból kihuztam kis csonakomat, mely két embert is csak nehezen birt el. Magamhoz véve egy csáklyát és egy kézi evezőt, állva csáklyáztam a zajló Dunának jégtáblái között a folyónak közepe tájáig. Itten a csáklyámat nekifeszítettem egy mállékonynyá vált jégtáblának.

‒ 93 ‒

            A jégtábla átlyukadván, csáklyástól a Dunába zuhantam a jég alá, a csónak pedig megmerült.

            Jól átgondolván, hogy nem hasznos dolog sokáig viz alatt maradni, felszinre vergődtem és még oda lent eltökéltem magamban, hogy segitségért fogok kiabálni.

            Ekkor tanultam meg, hogy nem csak a bortól, de a viztől is okos lesz a szamár is, mert a vizből azonnal beláttam, hogy ezen pusztaságban halandó nem botorkázván, hiába kiabálnék.

            Azt is beláttam, hogy igen okos ember volt az, a ki kitalálta azon mondást, hogy Segits magadon és az Isten is megsegit. De eszembe jutott ám az a huszár is, a ki a csatában arra kérte az Istent, hogy ne segítse sem az ellenséget, sem őtet, hanem maradjon semleges. Meg is tette, mert csoda nem történt, hanem csak az, hogy bolondot tettem, a mi nem először történt meg életemben, mert oldalról akartam a csónakba mászni, a mi miatt a csónak színig megmerült. Körmeimet a puha jégtáblákba meritve, vállammal a kis csónaknak végeit két jégtáblára lökdösve, nagy küzdelemmel annyira vittem, hogy a csónaknak széle a vizből vagy egy czentiméternyire kiállott. Egyik karomat jégtáblára támasztva, másik kezemmel majdnem egy óra hosszáig mertem ki a vizet a csónakból, mindaddig, mig végre nem oldalról, hanem a hegyéről a csónakba nagy óvatossággal bemászhattam, kezeimmel a csonakból a vizet végképen kimerithettem. A csáklya és az evező mint hűséges uti társak együtt utaztak velem egészen Mosonyig. Itten ezeket is kimentettem. A csáklyának pedig nem kellett volna megkegyelmeznem, mert ezt vádoltam balesetemért, valamint a gyufát gyanusitják a tűzveszedelmekért.

            Nem is biztam reá ismét sorsomat, hanem kieveztem a partra, kihuztam a csónakot és futottam haza Óvárra ugy, amint az ilyen esetben illendő és a mint azt kimerültségem megengedte.

            Ki is melegedtem, de hogy még jobban kifőjjek, a Duna után dunna alá bujtam, be teáztam és aludtam mint a bunda, ha ugyan látott valaki bundát aludni, vagy hallott bundát hortyogni.

            Olyan jól éreztem magamat, hogy feltettem magamban azt, hogy azon esetben, ha megbolondulok és valaha orvos leszek, a – miről akkor még nem is álmodtam, – mindenkinek hidegvíz kurát fogok ajánlani.

            Reggel azonban észre tértem és beláttam, hogy a hidegvizkura rendkivül hasznos lehet a hidegviz-gyógyászoknak, de csak azon hypochonderek kaczérkodnak vele mindég sikertelenül, a kik a butaság vagy őrület határa körül settenkednek. Beláttam pedig azért, mert reggel a kopogós csizmáju inasnak lépését nem

‒ 94 ‒

hallottam és olyan holt süketté váltam, hogy későbben a sikeres vizsgát csak a katedrán tehettem le, még pedig csak ugy, hogy két trombita-félét fülembe dugva, tanáraim a kérdéseket nem belekiabálták, hanem beleorditották.

            Atyámhoz mentem ezután Bécsbe, a ki akkor mint septemvir-féle udvari tanácsos Bécsben lakott.

            Az ottani egyetemi tanároknak, akik szamarak nem voltak, köszönhetem, hogy egy álló évig tartó fáradozásuk után hallásomat visszanyertem.

            Több tinta folyván ki a pennából, mint ahogy akartam, csak a jövő számban mutatom be magamat a kritikusoknak, mint kritikust.

            Kerülgetem mint a macska a forró kását, mikor el akarom mondani, hogy miként és mikor lettem én életemben először és utóljára kritikus; csakhogy ez természetesen nem olyan dolog, hogy azt rövid szóval, hoszszabb bevezetés nélkül megtehetném.

            Brückétől a bécsi egyetem világhirü élettan-tanárától, nem csak a denevérről hallottam egyetmást, a miket fentebb az idegesség megmagyarázásának mankójául hoztam fel, hanem azt is begyembe szedtem, hogy a ki sok bort iszik, vénségére fecsegővé válik, de szellemi képessége ép marad és utódai sem szenvednek szellemi fogyatkozásban. A ki sok sört iszik, vénségére kissé megbutul, de ivadékai ép eszüek lesznek. A ki sok pálinkát iszik megbutul; gyermekei is többnyire tompa elméjűségtől tarthatnak.

            Azt nehéz megmondani, hogy mi a sok. Én azt hiszem, hogy csak az a sok, a mi megárt.

            Kemény János erdélyi fejedelem önéletleirásában panaszkodik, hogy az erdélyi főuraknak többsége rendetlen életet folytat. Gazdaságukat elhanyagolják. Egymásnak feleségeiket eludvarolgatják és néha egy hétig is isznak, dőzsölnek.

            Ezekkel minden tekintetben szembe állitja saját viselkedését és a harmadik pontra vonatkozólag azt állitja, hogy ő soha sem részegeskedett, mert ritka nap volt olyan, a melyen hét pint bornál többet ivott volna, a mi épen tizennégy itcze.

            No hát én ennyire nem tudtam vinni, mert mint mulatozó fiatal ember sem igen vittem többre két pint nyiri vinkónál, azt is csak savanyu vizzel.

            Részeges soha sem voltam, különösen sem pálinka, sem sörhős.

            De bizony egy hosszura nyult élet alatt apránként mégis le nyeltem annyi folyadékot, a mely egy kis malmot egy napig elhajtott volna, a mint ezt a békatermészetüeken kivűl más rendes életű emberek is megteszik.

‒ 95 ‒

            Hanem még is csak fecsegővé váltam és ezért rövidesen nem tudok valamit elmondani.

            Feneket kell tehát keritenem kritikussá létemnek, a mi pedig a bécsi magyar egyetemi társaskör alakulásával és beléletével szorosan összefügg, és a melyről most igazán csak röviden untatom azon barátaimat és ösmerőseimet, a kikhez ezen sorok szóllanak.

            Erőltetett esztergályozás miatt tályogom keletkezvén, egy – szerszámait rendetlenségben tartó – vidéki felcser operált. Fél évi kinlódás után félhóttan felvittek Pestre, a hol 11 hónapig feküdtem a Váczi utczai “Nádor” szállodában. A negyvenharmadik műtét alkalmával került napfényre egy zsákvarrótü és egy borsónyi viasz, a mely ide-oda mászkálva, ujabb és ujabb tályogokat okozott. Hosszas betegségemnek ezek voltak okai.

            Még egy fél évig jártam mankón, mikor aztán elhatároztam magamat arra, hogy én is orvos leszek, hátha kevesebb kinzással fogom embertársaimat a másvilágra szállitani.

            Meg is tettem és 1859-ben felmentem a bécsi orvosi egyetemre, a melynek catedráit azon időben világhirü tanárok ülték és a mikor a – ma már magas szinvonalu – budapesti egyetemet a germanizáló bachkorszak igyekezett lenyomni.

            Pár száz lenézett magyar ifju volt ekkor Bécsben a különböző fakultásokon, felekezetenkint, vidékenkint, a szülőknek társadalmi vagy vagyoni állása szerint apró csoportokra oszolva, ugy, hogy egymást alig ösmertük, tehát az egyetemi életben semmi legkisebb sullyal sem birtunk, páriák voltunk. Kutyába se vettek.

            Nem emlékszem már azon néhányunkra, a kik mozgalmat inditottunk, de élnek a kezdeményezők közül még tudtommal Rákossy Béla budapesti rendőrorvos, Jenőnek öcscse, Hodoly Elek honvéd főtörzsorvos, Kepes Gyula honvéd vezértörzsorvos, Jéger Kálmán szatmári főorvos, Bródy, Ágay Adolf, a kik később a bicskát tollal váltották fel.

            Lehet, hogy még többen is élünk a kezdeményezők közül, de 45 év sokat elmos az emlékezetekből. Megboldogult Siklóssy Gyulát akartuk elnöknek megválasztani, de ő azt reám háritotta és az is maradtam, míg az egyetemtől megváltam.

            A sok mindenféle Burschenschaft görbe szemmel nézte megalakulásunkat; de bizony a Társaskör komoly irányt tűzött ki magának. A vitézséget nem a schläger által okozott karczolásoknak varratszámával és az angol flastrom mekkoraságával akarta fitogtatni, hanem kimondotta, hogy a párbajt komoly dolognak tartván, pisztolynál, vagy legalább is kardnál könnyebb fegyvert

‒ 96 ‒

nem ösmer. Tudván azt előre, hogy a vitéz burschok spadaszinjaikat a “Társaskör”-nek leggyengébb tagjaira fogják uszitani, kimondottuk a burschokkal is közlött alapszabályainkban azt, is, hogy azon esetben, ha a sértésnek szinezete, bár burkoltan is, de a Társaas-körre mint testületre vonatkozik, a “Társas kör” fog eltegtételt adni, vagy követelni egy kisorsolt tagja által.

            Megalakulásunk után néhány nap mulva a “Sílézia” vagy “Germania” kiválasztott hőse elébe köpött a “Társaskör” beteges, gyenge testalkatu, Ofner nevü tagjának, a ki alapszabályaink értelmében az esetet nekem bejelentette.

            Az urnából Técsy Ferencz került ki, a ki későbben a nagykállói közkórházban segédorvosommá lett. Tömzsi, erős, székely fiu, a kinek kezében azonban kard soha sem volt.

            Ez a kis Dávid behunyt szemmel rontott neki a Góliáthnak és takarosan össze szabdalta a nélkül, hogy ő csak egy karczolást is kapott volna.

            Egy rövid ideig tartó fegyver szünet után az előbbihez hasonló insultus történt.

            Ekkor Siklóssy Gyula sorsoltatott ki, egy athléta, kitünő vivó, uri ember tetőtől talpig és a kit mindnyájan imádtunk.

            Ez aztán ugy helyben hagyta henczegő ellenfelét, hogy magyar szólásmód szerint lepedőben vitték haza.

            Ezen időtőt fogva megszünt a japán orosz háboru a japánok javára és mindenkorra nem csak békén maradtunk, hanem ezután a bécsi egyetemi életben a magyarság vitte a vezérszerepet.

            A “Társaskör” minden pénteken esteli összejövetelt tartott, a mi bizony gyakran éjfél utánig is tartott. Évenkint pedig hangversennyel, szini előadással és más müvészi mulatványokkal összekötött estélyeket rendezett, melyeken egyetemi tanárok is megjelentek.

            A heti összejövetelek alkalmával az egy példányban megjelenő Izé czímü humorosnak lenni akaró lap lett felolvasva.

            Eleinte ugy omlottak a czikkek, mint a záporeső, későbben azonban kezdettek elmaradozni.

            Mit volt mit tenni mint azt, hogy minden pénteken kisorsoltunk öt tagot, a kiknek kötelessége volt a lapot megtömni.

            De miután nincsen mindenkinek ilyen szamárságra kedve vagy vénája, a kisorsoltak Rákossy Bélát, vagy engemet vesztegettek meg egy-két, de nem is több pohár sörrel, hogy nevük alatt mi firkáljunk.

            Már akkor is voltak megvesztegethető nagy nevü írók.

‒ 97 ‒

            Irodalmi nagy hírünk eljutott Rákossy Jenőhöz, Bélának öcscséhez, a ki akkor, a fehérmegyei lángi Zichyeknek egyik uradalmában mint gazdasági irnok az Izé-hez hasonló sokszámban megjelenő heti lapnak volt főszerkesztője.

            Nagy irói tekintélye lehetett Bélának és nekem előtte, mert egyszer csak felrándul hozzánk egy rakás irodalmi termékkel azon kéréssel, hogy mondjunk felette birálatot.

            Akkor mi még nagy kutyák voltunk, ő pedig még csak kis kutya. Most már megforditva áll a dolog.

            Nolens volens, bekellett állanunk kritikusnak.

            Pápaszemet akartunk feltenni, hogy annál tudósabbnak tartassunk. De hát azzal nem láttunk volna olyan okosan, mint a milyennek látszani akartunk.

            Figyelmes meghallgatás és bölcs pislogás után azon enyhe itéletet mondottuk ki, hogy jó lesz ez gerjesztőnek.

            Jenő lehangoltan forditott hátat kritikusainak. Pár év mulva a nemzeti szinház kapufélfájára ki akasztott szinlapon olvasom “Aesopus, irta Rákossy Jenő”.

            Micsoda?! Hiszen ezt itéltük mi Bélával együtt halálra.

            Ez volt a Rákossy Jenő fényes irodalmi szereplésének alapköve. Ettől a percztől fogva vetem meg a kritikus szerepét.

            Ugy-e jól teszem?

            A mainzi római-germán Muzeumnak kincseiben harmad fél napig gyönyörködve, fájó szívvel váltam meg tőle.

            Az ezután látott őskori gyüjtemények is tetszettek ugyan, de majdnem olyan formán, mint a fogoly pecsenye után a paczal.

            Jól lakván gourmanddá váltam.

            Innen Heidelbergbe iramodtam, a mely 41000. lakost számláló város a Neckar folyó partján gyünyörü hegyes vidéken fekszik. Az utcza csak ugy hemzseg a külümböző szinü és nevetséges alakú sapkás egyetemi diáktól. Az egyik fajta burschnak bubjára félig palacsinta, félig pogácsa alaku sapka van illesztve, melyet álladzó-szij nem enged le esni. Egy másik fajta burschnak megyszin főkötő féle sapkája van, mely a tarkóját is teljesen elfedi, néhány centiméter átmérőjű teteje pedig előre fityeg és kissé a mérges pulyka orrára emlékeztet e mellett roppant fesztelen viselkedesü legénykék; olyan büszkék mint valami pótentát.

            Magyar fiu átallana ilyen komédiás forma sipka alá bujni.

‒ 98 ‒

            Mint több más németországi városban, itt is van az utczán, vagy téren egy számos meteorologiai eszközöket tartalmazó szekrény. Az árnyékos oldalon elhelyezett hőmérő délelőtt 11. órakor 40 celsius fokot mutatott junius 17-én.

            Ebbe a kutya melegbe átkutyagoltam a Neckar hidján, az innen még jó egy kilométer távolságra eső palotaszerü azon elemi iskolába, a hol a városi régészeti gyüjtemény is el van helyezve.

            A tanitók, akik óraközben az udvaron sütkéreztek és beszélgettek, szivesen fogadtak, de miután a muzeum nem az ő gondozásuk, hanem a gymnásium igazgatójáé alatt áll, a múzeumba be nem juthattam daczára annak, hogy a tanitók kérték a kulcsot őrző házmesternek csinos eladó leányát, hogy azt nyissa ki, mert jót állanak arról, hogy lopni nem fogok.

            A kis boszorkány nem tágitott, hanem követelte, hogy hozzak az igazgatótól meghatalmazást, mert a mutogatástól el van tiltva.

            Hát én bizony abban a rettenetes hőségben pár kilométer utat befutni nem akarván, le mondottam a heidelbergi muzeum élvezetéről.

            E helyett megnéztem az Egyetem könyvtárát, mely majdnem olyan gazdag, mint a Szabolcsvármegyéjé, lévén benne 400000 kötet könyv, és 6000 becses kézirat. El is olvastam mindent, be is vágtam szóról szóra, mint megboldogult Jármy Jordán bátyámnak nemes Zámbory László nevü kocsisának hat éves fiacskája, a kiről utközben elmondotta nekem az atyja, hogy milyen lángész lakik benne.

            Hoztam a multkor Nyiregyházáról fiamnak egy nagy rakás könyvet. A kapuban leadom neki, hogy tanulja ki azokat.

            Kifogom a lovakat, bekötöm a jászolhoz, egyszóval elvégzem a dolgomat a lú körül. Bemegyek a házba. Elibém áll a fiu és asszongya. Ides Apám! Hozzon kend nekem más rakás könyvet, mert ezeket mig kend dógát vigezte, kitanultam. Nem akartam hini, de felkérdeztem és az egészet szórul-szóra felmondotta. Persze, hogy ezt úgy hittem, mint a szentírást.

            Nem is sajnálom tüle a pízt. Fére is tettem már ötven forintot, mert beakarom adni a nyiregyházi gumináziumba, hogy csináljanak ezért belőle doktort vagy fiskálist.

            Ezután felmentem a fogaskerekün a heidelbergi várba, mely már a XII-ik században fennállott. Sokszor elpusztult, de hamvaiból ismét feltámadott; ma azonban már régen romokban hever. Legszebb középkori várnak tartják Németországban. A kilátás pedig a városra és a

‒ 99 ‒

Neckár völgyére páratlan. Tul rajta a városnál is jóval nagyobb területü erdőség parkirozva van, mely még a mi népkertünknél is sokkal szebb.

            A várnak pinczéjében van a világnak 1751. évben készült 221726 liter űrtartalmú legnagyobb hordója.

            Ha annak a választó fejedelemnek torka is ilyen öblös volt, a ki ezt készittette, bátran ki állhatta volna a versenyt még a bácskai urakkal is, a nyirieket nem is emlitve.

            Már régen üres lévén, tartalmát meg nem kóstolhattam így tehát kárvallottan bandukoltam haza, “Tannhäuser” czímű fogadómba.

            Egész utamban csak itt volt alkalmam magyarul beszélni a szállodásnak feleségével, a ki férjének állítása szerint tíz év magyarországi tartózkodás alatt, daczára német származásának, tősgyökeres magyarrá változott.

            Megösmertetett egymással bennünket és nagy lelki örömmel gyönyörködölt beszélgetésünkben, a melyből pedig egy kukkot sem értett.

            Az elég csinos asszony csak törte a magyar szót, de azért minduntalan kérdezősködő urának azt mondottam, hogy classikus magyar nyelven beszél. Mindketten híztak.

            Kérdeztem a menyecskétől, hogy hol szerezte magyar nyelvtudományát?

            Egy grófi családnál voltam 10 évig nevelőnő és 8 év előtt hagytam el Magyarországot, azóta bizony sokat felejtettem.

            Későbbi kereszt-kérdéseim után kisült. hogy Szt.-Mihályon gróf Dessewffy Aurélnál volt mint bonne alkalmazva.

            De azért végtelenül jól esett, hogy pár heti némaság után magyarul beszélhettem.

            Szerettem volna megcsókolni, de ezt két okból nem tehettem.

            Előszőr azért, mert férje mellette ült; másodszor és főképen azért, mert feleségemnek kitünő hallása lévén, a czuppanást esetleg meghallhatta volna, már pedig minden pertűl, legfőképen pedig a válópertől irtózatosan rettegek.

            A kedves Heidelbergből junius 15-én reggel félhétkor szakadó esőben robogtam az innen 116 kilométer távolságra eső Karlsruhe fele.

            Az utamba eső és a Neckarnak a Rajnába torkolásnál fekvő 146000 lakost számláló Mannheimben is ki kellett volna szállanom, mert ott is van ősrégészeti gyüjtemény, de miután a mainzi muzeum élvezetétől egy kissé inyenczczé váltam, de különösen azért, mert térképe csak annyiban különbözik az ostáblától, hogy

‒ 100 ‒

64 helyett 136 négyszögü mezőből áll, az egyformaságot pedig begyemből utálom, hát bizony megfosztottam ezt a várost látogatásomnak szerencséjétől.

            Hadd haragudjanak; mert hiszen én is végtelenül szeretek megharagudni, de csak azért, hogy a kibékülés örömét mielőbb élvezhessem.

            Azután meg időt is kellett spórolni, mert muszáj volt, de meg a bankóval is, mert ez véremben van és csak is igy lehet meggazdagodni.

            Egy nap nem a világ, hát spóroljunk gondoltam magamban, eszembe jutván megboldogult öreg barátomnak dr. Bleuer Miklósnak azon melegében elmondott anekdótája Leveleki Sijéről, a ki vagyon nélkül lépett az élet küzdterére és legalább is másfél millió forintnak összegyűjtése s több mint nyolczvan életév után szállott a sirba. Végtelenül takarékos volt, de nem nélkülözött. Soha életében beteg nem volt. A maga igényei szerint jól és kényelmesen élt, egy kissé kövér is volt.

            Egyszer háromnapi Budapesten való tartózkodása után haza térve, a nagykállói főtéren ösmerőseivel – a kik közé dr. Bleuer is tartozott – beszélgetvén mondá, hogy mit gondolnak, mennyi pénzt költött el ezen utazása alatt, a vasuti menetjegynek árát leszámitva?

            Óriási összeget mondtak 10–20 forintot.

            Hohó, nem, nem annyit, hanem csak 30 krajczárt.

            Hogy lehet ez? kérdezék csodálkozva.

            Hát csak ugy, hogy öt napi élelmemet tarisznyába magammal vittem, gyalog mentem be a városba egy rokonomhoz, a hol beköszönve megmondottam, hogy csak azon esetben maradok nálatok, ha semmivel meg nem kináltok és csak egy divánt adtok, a melyen meghálhatok. Borravalót senkinek sem adtam. Dolgaimat három nap alatt elvégezve, ismét gyalog mentem ki az állomásra.

            Erre aztán azt kérdezték tőle, hogy hát mire prédálta el a 30 krajczárt?

            Nem prédáltam, hanem a vasuton nem dohányzó szakaszba ültem. Budapesten azonban naponként két öt krajczáros kubaszivart élveztem, a mi három nap alatt az emlitett összegbe került.

            A külömbség tehát, közöttünk csak az, hogy én csak egy napig, ő pedig egy hosszú életen át spórolt.

            Ehez némileg hasonló azon megtörtént anekdota, a mit a mostani erdélyi püspök atyjának, gróf Mailáth György volt kanczellárnak rokonától és jószágigazgatójától Szmrecsányitól hallottam.

            ‒ 101 ‒

A régibb telekkönyv előtti időben a káptalani hiteles levéltárak (locus credibilis) közzé tartozott a bécsi magyar canczellária levéltára is.

            Azon időben, mikor gróf Majláth György volt a kanczellár, Koppéli, a ma élő báró Harkányinak apja, vagy nagyapja, jótékony czélra egy nagyobb, 40 vagy 60 ezer forintos alapitványt tett, és az alapitó okmányt a kancellária levéltárában akarván elhelyezni, a kanczellárnál is tisztelgett.

            Ugyan édes Koppéli! Én magát ezelőtt 30 évvel mint szegény bochert-zsidó talmud tanulót ösmertem.

            Tanitson meg engemet arra, hogy milyen módon szerezhetnék ilyen aránylag rövid idő alatt olyan nagy vagyont, a melyből jótékony czélra hasonló nagy alapitványt tehetnék?

            Kegyelmes uram! Nem olyan nagy boszorkányság az. Mindenek előtt kitartóan iparkodónak és szorgalmasnak kell lenni. Azután rosszul kell lakni, enni, és ruházkodni.

            “Hogy értsem ezt?”

            “Hát csak ugy, hogy én egy szobában lakom, azt magam takaritom. Cselédet nem tartok. A piaczon magam vásárolom meg a hagymát, túrót, tojást, húst, és egyéb élelmi czikkeket, magam készítvén azt el otthon. Egy öltözet ruhát tíz évig, meg tovább is elhordok.”

            “Most már nem csodálkozom. Köszönöm is a tanitást, de nem követem.”

            Hát én Karlsruhéban csupán csak nehány órát utczák benyargalásával és az ősrégészeti gyűjteménynek megtekintésévcl töltvén el, közben valami pörköltféléért és egy pohár sörért épen harminczat, de egy hunczut krajczárral sem többet költöttem el.

            Na, de ez a város sem kedvemre való, mert parancsszóra épült, épen úgy mint Pétervár; a melyiknek egy gazdája sem volt inyem szerinti.

            Ott, ahol most a síkságon Karlsruhe terül el, régente olyan Bakony féle erdőség volt; Károly Vilmos őrgrófnak kedvencz vadászó helye.

            A kedvencz erdőnek egy kedvencz tölgyfája alatt szokta volt vadászfáradalmait kipihenni.

            1715. évben székvárosára, az innen keletre egy órányi távolságra eső Durlachra, melynek lakossága azóta ötezerre olvadt, elűttem ösmeretlen okból megorrolván, a kedvencz tölgyfa helyére vadászkaskélyt épitett, mely most már a badeni nagyherczeg pompás palotájává bővült.

‒ 102 ‒

            A palotának ólomfedelü tornya (Bleithurm) képezi a városnak központját, a melytől 34 sugárut, nagy részben beépitve sugárzik szét.

            Ez a vadászkastély volt Károly Vilmos pihenője, németül Karlsruhe.

            Kedvező feltételek alatt osztogatta a háztelkeket úgy hogy öt év múlva már 100 faház épült ott, a hol most már sok száz palota áll.

            1864-ben még csak 330000 lakost számlált, ma már 100000·nél is többet. (Bár a mi királyunk is megneheztelne és a Magyon építene magának őpalotát.)

            A hálás utókor meg is emberelte ezt a dicső fejedelmet, mert a kofapiaczon, ahol azonban a városháza is áll, mellképének domborművével díszített olyan pyramist emelt, amely legalább is van négy méter magas és dolgozhatott is rajta 10 álmos köműves legény vagy két hétig, mig a hatvan millió métermázsa sulyu faragott kőből épült egyptomi, gizehi Cheops-pyramison 30 esztendeig szakadatlanul 100,000 ember dolgozott.

            A rosz nyelvűek azt hiresztelik, hogy Péterváron is széndékoznak egy hasonló hatalmas pyramist emelni vajból, vagy némily ezzel rimelő anyagból.

            Abban a hideg pátriában nem is igen olvadna el, legfeljebb kimaradna a hóból.

            Van nekem Nyírbátor vidékén egy vegetariánus jó barátom, (ha ugyan ezt a kosztot – melynek apostola volt – már meg nem unta) a ki itt találná meg az Eldorádót.

            Csakugyan hemzseg a vegetariánus csapszék, ahol csak vizet mérnek és spinót, meg ilyen féle pecsenyével hizlalják magukat.

            Miután aazonban a hizás csak disznónak való, hát nem vártam be az ebéd idejét, csak elkértem és elhoztam pár ilyan vendéglőnek tegnapi étlapját.

            Végtelenül sajnálom, hogy azokat elhánytam és nem csorogtathatom a nyiri vegetariánusok szájának váladékát.

            A leglukullusosabb ebéd sem kóstál többet egy márkánál, a vizet is beleszámítva.

            A legtöbb időt a. grossherzogliche mueumban töltöttem, a melynek azonban csak ősrégészcti részében tettem jegyzeteket és rajzoltam vázlatokat, a mely rajzokat azonban technikai akadályok miatt nem közölhetek, tehát csak felsorolom.

            A kőkorszakból jegyeztem: 12 kővésőt, mind szarvas agancsba foglalva.

‒ 103 ‒

            A tizenhét kőkorszaki cserépedény közül hat füllel vagy fülecskével van ellátva, a mi nálunk tudtommal elő nem fordul. Ezek között egy köcsög alaku füles edény is volt, a mely olyan nyalka alaku és munkálatu, hogy egy mai fazekasnak is dicséretére válnék.

Legkülönösebb egy mind a hat oldalán zárt hosszas négyszögű edény, melyen két sorban zegzugos karczolat képezi a díszítést. Csak egyik keskenyebb oldalának felső végéhez közel eső, hüvelyknyi átmérőjü nyilás van az edénynek kényelmetlen kiüritésére.

Azt hiszem, hogy unicum.

Azt tapasztaltam utamban, hogy Középeurópában, a kőkorszakban a fazekas ipar magasabb szinvonalon állott, mint hazánkban; ellenben a bronzkorszaknak ipara sokkal fejlettebb volt nálunk, mint ott.

Miután a történelem tanusága szerint az ipar csak békében fejlődik, biztosan lehet feltenni azt is, hogy közép Európában a kőkorszakban sok ideig béke uralkodott, a bronzkorszakban pedig nem.

Nálunk pedig megfordítva.

Feljegyeztem a következő bronztárgyakat.

Negyvenhárom bronztü, melyek közül négy drbnak gombja 2–3 ctm. átmérőjü, egynek fejébe szabadon mozgó karika van illlesztve.

Hat drb. bronz halászhorog.

Egy küpűs véső (nem balta), a milyen a mi muzeumunkban is van egy. Kőkorszaki izlésű cserépedény társaságában találták. – Egy legrégibb alakú bronztőr. Négy európai izlésü fülecskével ellátott lapos balta diszités nélkül. Három nagy nyakperecz (torques). Tizenegy szárnyas balta. – Nyolcz sarló. – Három bronzkés. – Öt brunzrög, bizonysága annak, hogy ott is öntöttek bronztárgyakat, nem csak máshonnan szerezték be azokat. Egy kétkeresztes fülü bográcsnak felső része. A guzsok csavarulatosak. A felső Rajnavidékről egy Ihringen közelében levő sírhalomból került.. Egy pápaszemes tekercs. Öt darab, a karikára merőlegesen álló spirálisban végződő karperecz. Tizenhét egyszerü karperecz. – Hét kisebb karika. – Három karvéd. – Négy darab négyküllős karikafejü tű. – Végül feljegyeztem hat bronzkorszaki cserépedényt. – Két töredék ostábla, illetvc zegzugos diszitéssel van ellátva. Elég ennyi egy szuszra.

Ugyan hol is hagytam el? Biztosan nem tudom, mert a “Nyirvidék” utóbbi száma elhányódott. Folytatom tehát vaktában. Ugy emlékezem, hogy a Karlsruhe-i ősrégészeti gyüjteményről vakogtam el egyet-mást, a mi egyet kettőt érdekelhet, de kevés mást. Ruhe tehát. Karlsruhe!

‒ 104 ‒

Bizony az ilyen ókori dolgoknak penésszaga fojtja, fullasztja az embert; már t. i. azt, a ki a megfulladáshoz, haldokláshoz szokva nincsen, annyira mint én vagyok, a ki ugy találomra sokszor lefőztem a kaszást és talán még Bali Mihályon is kifognék.

Gyerrnek koromban sokszor kértem bünöket kölcsön leirás végett, hogy meggyónhassak, mert hát a mi muszáj, az muszáj. A bünök lajstrornában mindent hitelesitettem és magamra vállaltam, de a hazugságot kitörültem. E miatt néha egy kicsit be is tört a fejem, de hamarosan mindég begyógyult.

Azon kevesek, a kik ösmernek, tanusithatják, hogy a hazugságnak, – a boldogulásnak – ezen rendkivül előnyös mesterségéhez nem sejtek.

A vén embernek jövője nincs, csak multja van; már csak olyan a milyen. Tehát nem a jövőn töri a fejét, de multján szórakozik, rágódik és abban gyönyörködik a maga módja szerint.

El lehet tehát hinni, – annak a ki akarja – és el is türi azt, ha nem folytonosan utazásról fecsegek, hanem azon életveszélyes kalandokról is, melyek Karlsruhe és Stuttgart közötti utamban eszeme jutottak multamból és a melyeket most feltálalok.

Kezdjük hát! A ki unja, olvashatja a lapnak hátlapján tündöklő – esetleg – gumi hirdetéseket. Mindent csak gusztus szerint.

1845-ben Budapesten, a mely község akkor még tizedrésznyi területén volt beépitve a mai világvárosnak III-ad osztályos gimnáziumi tanuló voltam a piaristáknál.

Együtt ültem a padot Gerlóczy Károly, később Budapest polgármesterével és Navratil Imre mai hirneves egyetemi tanárral és többekkel, a kikről már nem tudom, hogy hányan ültek közülök a szamárpadon, de azt tudom, hogy a siker nem lett arányos a padok sorszámával.

Mint 11 éves gyernrek uszni tanultam a “Nemzeti Uszodában.”

Ez a nemzeti uszoda közvetlenül a mai lánczhid alatt állott, a melyet azon időben kezdettek alapozni; még pedig nem caisonnal, mint azt a mai fejlettebb technikai ösmeretek alapján teszik, de csak amugy kő, vagy jobban mondva fakorszaki módon.

A laínczhid colossális két oszlopjának helyét óriási gerendák, – vagy az én kedves Kubassy Gusztáv barátom szerint genderákkal – verték körül ugy, hogy ott egy óriási kádhoz, vagy hordóhoz hasonló alkotmányt teremtettek, a mely gerendákat valamivel erősebb vasabroncscsal szoritották össze, mint az a gönczihordóknál szokás.

‒ 105 ‒

            A magam caliberü emberek óraszámra bámultuk azon – akkor Budapesten egyedüli és bámulatos – gőzgépet, mely az óriási dongákon átlhatoló vizet éjjel nappal szivattyúzta, hogy a munkások dolgozhassanak.

Az uszó mesternek szivességéből, a kinek kezében egy a korlátra támaszkodó rud volt, ezen a rudon egy kötél, a kötél végén egy öv, a mely az én derekamra volt körülkötve, tehát azon csüngöttem, hamar meg kellett tanulnom úszni, mert ha butának tartott, be-be merített a Dunába és annyi vizet itatott velem, a mennyi nekem ugyan nem tetszett, de színjózan lettem volna tőle még azon esetben is, ha szinrészegen mártott volna be.

Ezen bölcs oktatásnak köszönhettem azt, hogy ugyanazon évben a nagy próbát letehettem és 11 éves koromnak daczára úszómesteri oklevelet nyertem.

Mi volt a nagy próba? Az, hogy a Margitszigretről két csónak közütt leusztunk a Bombatérig, ottan öt perczet pihenve a nemzeti uszodáig.

Az úszómesteri oklevelem egy bélhurutos állapotomban valahogy eltűnt, de megmaradt az úszási tudomány, a mint hogy az csakhamar ki is fog tűnni.

Szeretném ezt valahogy stenographice elmondani, csakhogy nem lehet; pedig hát a régi időben egy szabocsmegyei úriember igen megneheztelt azért, mert nem értették meg azt, hogy mit akart azzal mondani, hogy Encspergencs. Ő szerint ez azt jelentette, hogy Encsencs, piricse, Gebe, Pete, Gecse, Gencs. Na hát én Encspergencs módon nem tudom elsuttogni azon életveszélyeket, a melyekbűl mégis csak valahogy ki menekültem.

Kezdjük az elsőn.

Lesz még több is.

Mindenki tudja, – kivételével azoknak a kik nem tudják – hogy 1847. előtt út, vagy hídvámot csak a nemesek és a diákok nem fizettek.

Buda és Pest között a lánczhíd még bölcsőben feküdt. A két várost csak hajóhíd kötötte össze. Zajlás előtt felszedték a hajóhidat és a közlekedést 20–30 embert befogadó ladikok közvetitették, az akkor még két külön álló város között.

Abban az időben nemes ember és diák semmi néven nevezendő vámot nem fizetett, tehát én sem, aki nemes is, diák is voltam egy személyben, de garasom vagy krajczárom nem volt, mulatni azonban épen úgy szerettem, mint ma, és ha meg lenne hozzá a kedvem úgy, mint akkor volt, ma is mulatnék, de a kor letöri az embert.

‒ 106 ‒

Mint a potyamulatságnak tántorithatatlan kedvelője, a szerdai, szombati és vasárnapi recreátiót felhasználtam arra, hogy a dunazajlás idejében Buda és Pest között valahogy le ne maradjak egyetlen egy közlekedő csónakról sem.

Csakhogy addig jár a korsó a vizre, míg eltörik.

Hát majd eltört; de még sem tört el.

Elmondom, hogy miként volt.

Egy délután a legnagyobb zajláskor, vagy húsz huszonöten beszállottunk egy négy evezős ladikba, a kik közül vagy tíz kofa részint kosárban, részint puttonyban akart Budára átszállitani zöldséget és egyéb élelmi czikkeket. A puttonyosok átjutottak Budára, de a batyusok, kosarasak közül a fiatalabbak az angyaloknak; a vénebbek t. i. a boszorkányabb kinézésüek pedig az ördögöknek konyháját gazdagították, a minek kizárólagosan ők voltak az okozói, mert mikor a nagy zajlásban a ladikot összeszorító nagy jégtáblák miatt elöbbre hatolni nem lehetett, a kormányos elkiáltotta a végzetessé vált commandó szót, azt, hogy:  “Lulaj!”

Az akkori dunai tengerészeti nyelven ez annyit jelentett, hogy szétterpesztett lábakkal fel kellett állani és a ladikot jobbra balra himbálni az összeszoritó jégtábláknak elháritása végett, hogy tovább haladhassunk.

Már a Duna közepe tájára jutottunk, mikor egy ilyen lulájra valamennyi terhes, helyesebben megterhelt kofa egy oldalra tehénkedvén, a ladik nehány iczcze vizet – mert akkor még liter nem volt – meritett. A vászonnépség erre ugy megijjedt, hogy valamennyien a ladiknak másik oldalára ugrottak és a csónak teljesen megmerülvén, mindnyájan a jég alá kerültek. Természetes dolog, hogy a jó példát én is azonnal követtem.

Csinos fiú lehettem, mert valamelyik kofa a jég alatt szerelmi mámorában olyan szorosan megölelt, hogy alig tudtam lerázni nyakamról.

Egy darabig – de nem tulságosan sokáig – azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek. Víziszonyba esvén, jónak láttam a jég alól levegőre felvergődni és nem csak sikerült, de az is, hogy egy mentő tutajumul szolgáló jégtáblára is sikerült nagynehezen felmásznom.

A jégtáblán roppantul unván magamat, olyan concertnótát énekeltem, a mely mellett az oroszlán ordítás is csak suttogás.

Körülnézve láttam, hogy csak vagy tízen menekültünk meg. A puttonos asszonyok nem tudtak ugyan

‒ 107 ‒

jégtáblára mászni, de ezekre könyökölve mint páholyhölgyek gyönyörködtek a nagy világban.

Miután ezt a mulatságos esetet az alábbfekvő mindkét oldali parton észre vették, több csónak sietett mentségünkre.

A mai vámházon tul elterülő pusztaságban emelt u. n. lógerispitály körül halásztak ki bennünket.

Mikor a jégtáblán felállva ki egyenesedtem, ropogott rajtam a megfagyott téli kabát, de azért jó kedvem el nem hagyott, mert az oroszlán nótát – vígan szaladva – haza felé folytonosan zengettem, a szamár kritikusok szerint pedig ordítottam.

A vége az lett, hogy ma is élek, de a Dunavizet megutáltam és most már csak luhi Margit vizet iszom, de azt sem magában, hanem tőlem telhetőleg mérsékelt adagban nyíri vinkóval.

“Egy kis kirándulás Németországba” czímen kezdettem meg ezen sorokat, de később úgy megbántam, mint a kilencz magzatos kutyamama.

Azt, hogy megbánásom őszinte volt, bizonyítja az, hogy ennek a zagyvaléknak csak némely zugában akad olyas valami, a mi németországi utazásra vonatkozik és csak is ezen zugban van emlités téve azon ősrégészeti gyüjteményekről, melyeknek megtekintése pedig utamnak főczélját képezte.

Három hét alatt tizenegy muzeumot futottam be, de csak befutottam; mert sem az idő, sem a bankó nem futotta ugy, hogy tüzetes tanulmányokról számolhatnék be.

Mint régész-vigécz csak annyiban külömböztem a más fajta vigéczektől, hogy utamban senkit be nem csaptam. Csak ezen sorok olvasóit fonom be azzal, hogy mindenről többet fecsegek mint utamban szerzett régészeti tapasztalataimról, a melyek amúgy is csak keveseket érdekelnének.

De hát mint aféle vigécz, ha kitessékelnek az ajtón, vigyorogva köszöntök be az ablakon.

Vigécznek semmi sem szégyen. Igy tehát most már nekem sem, ha utamat megszakitva egy darabig vizi és száraz földi sokszor életveszélyes – kalandjaimnak elbeszélésével bosszantom barátaimat és ösmerőseimet; mert hiszen ezen sorok csak is ezeknek van szánva. Másoknak haragjával pedig nem csak hogy nem törődöm, de örülök neki, mert hát ha senki sem haragudnék, kivel lehetne kibékülni, a mi pedig a legnagyobb élvezet ebben a marakodó világban.

‒ 108 ‒

Míelőtt tintatartóm kiszáradna, elbeszélem még a következő viz-ellette vizenyős sorokat. Rákosi Jenőnek testvéröccse Béla, mostan bpesti kerületi orvos és Jósa András együtt medikuskodtak Bécsben mintegy 40 év előtt. Castor és Pollux voltak. A kölcsönös baráti érzület azóta sem csökkent közöttük.

Ugy látszik, hogy ebben a Rákosi családban a genialitás öröklő nyavalya.

Három testvért ismertem, Gyulát, Bélát, Jenőt. Volt-e több testvér? nem tudom. Victort – Sipuluszt – személyesen nem ösmerem ugyan, de épen úgy szeretem mint Bélát már csak azért is, mert egy kuruczvalláson voltunk, vagyunk és leszünk. Soha sem adta bérbe, – hogy is mondjam – a nyakát.

Szeretnék is egyszer vele egyet kettőt kocczintani. De az én koromban bajos dolog már az embernek kihuzni a lábát a koporsó-mágnesből azért, hogy Budapestre sétáljon.

Az általam ösmert három testvér közül Gyula – a legidősebb, – mint kereskedő segéd összetakarított magának egy marék tallért, a mellyel Triesztbe ment condiciót szerezni, a mi azonban nehezen sikerülvén, a kikötőben lőgérezve, egy pár hét óta tengeri sóval megterhelt veszteglő hajóra bukkant, a mely nem volt képes rakományát értékesíteni.

Gyulának öccse Jenő most főrendházi tag, azon időben irnoka volt a budapesti közteleken az országos gazdasági egyesületnk.

Ettől elkérte a “Gazdasági Lapok” előfizetőinek névsorát és ennek az alapján, minden előfizetőnek megküldte ajánlatát, melyben kitüntette, hogy mennyiért szállit a legközelebbi vasuti állomására marhasót. Pár hét alatt elkapkodták.

Egy hajórakomány után több is elkelt és igy Gyula rövid néhány hónap alatt szép vagyonra tett szert.

A nyereségen vett. Horvátországban egy birtokot 60000 forintért, a mely birtok azonban későbben merész speculátiók miatt vajjá válván, elolvadt; de abban az időben, a melyről szólok – gondolom 1861-ben még urasan élt Triesztben.

Miután nincsen kellemesebb, gondtalanabb és olcsóbb élet mint vendégnek lenni és erre Bélával együtt hivatást szimatoltunk magunkban, elhatároztuk, hogy megörvendeztetjük Gyulát látogatásunkkal, mert hiszen a pünkösdi kéjvonat a harmadik osztályon Bécstől Triesztig és vissza csak tizenkét forintba került. Ezt az összeget pedig egy kis koplalással és a zálogháznak jóindulatu támogatásával valahogy csak kiszoritottuk. Az

‒ 109 ‒

ezenfelőli anyagi gondokat Gyulának a vállára szántuk és raktuk.

Annyi Á! Á! betüt még ábéczés korunkban sem kiáltottunk, mint a mikor először láttuk meg Nabresinán túl a tengert felvillani, a melyen a vitorlás halászbárkák csak apró sirályoknak tüntek fel.

Agyvelőnk akkor még nem volt csontosan megkérgesedve. A puha agyvelőről a mély benyomás még más napig sem enyészett el.

Egy kis aesztétikai spanyol fal okozta módosítással ma is azt mondanám, hogy Lieb mich du Wasser fall; Wasser find ich überall.”

Nem hiszem, hogy Rotschild boldogabbnak érezte volna magát millióival, mint mi azzal az egy pár krajczárral, a mely zsebünkből hiányzott.

Királyoknak képzeltük magunkat és összebeszéltünk, hogy ha azokká válunk, a tallérok kerületére nem azt fogjuk veretni, hogy Viribus unitis, hanem Socratesznek azon mai napig is megcáfolhatatlannak maradt axiomáját, hogy Mi a világ, tök a tromf.

Fel is tettem magamnak, hogy ismét fiatal leszek; a mit álmomban csakugyan sokszor megteszek.

Most is annak érezném magamat, ha az a lemorzsolt 70 esztendő nem settenkedne körülöttem.

De mielőtt újra kezdeném, hát elmondom első siralmasan végződni igérkezett – tengeri kalandomat.

Behorpadt gyomrunkat Rákosi Lucullus Gyulánál kidomboritva tengeri fürdőbe mentünk, már pedig a mint ki fog sülni, jobb lett volna a pattogatott, mint az igazi.

A tengeri f'ürdő pedig nem volt egyéb, mint egy L alaku tutajra rakott vetkező kabin-sorozat. A másik L alak pedig két hosszu gerenda volt, a mely a kabinos tutajjal egy négyszög alakot képezett, mintegy udvarát az uszodának. Szabadság érzettől duzzadó lelkületem azonban korlátot akkor sem nem tűrvén, a korlátozó gerendák alatt a kissé háborgó sik tengerre bujván ki, nagy örömmel tapasztaltam, hogy a tengerben sokkal könnyebb úszni, mint folyó vagy tó vizben.

Öt percz alatt már annyira elrugtam magamtól Triesztet, hogy a házak körvonalai kezdettek elmosodni.

Fáradtnak nem éreztem ugyan még magamat, de nehezen szuszogtam és friss erőben akarván az estére igérkező szórakozásokra maradni, vissza fordultam. Nem hűltem meg, de elhűltem, mikor tapasztaltam, hogy nem haladok.

‒ 110 ‒

A trieszti uszodából száguldozva és vigyorogva usztam ki felé. Tollnak éreztem magamat, de mikor vissza felé kezdettem uszni, meghült bennem a vér, mert nagy megerőltetéssel is alig haladtam valamit. Karom nem fáradt ugyan el, csak a tüdőm. Szuszogásommal egy véka korpát is elfújtam volna.

Meg voltam egy kicsit rémülve, de nem nagyon kicsit, mert – nem Pál, hanem – András fordulásánál rögtön beláttam, hogy a kissé háborgó tengerben a távoli partról vagy hajóról egy Vay István-féle pályadíjnyertes tököt sem, annál kevésbbé pedig egy tökfejet észre venni nem lehet.

Segítséget nem várhattam és így tisztán magamra lettem utalva.

Az volt szerencsém, hogy a nagy szuszogásban – nem a vékából, hanem a – koponyámból a korpa kifúvódott és agyvelő rukkolt a helyébe. Amint ezt észre vettem, mint a féle értelmes ember, megparancsoltam neki, hogy gondolkozzék.

Rögtön kisütötte, hogy az “Adriai tenger” három százalék sót tartalmaz, tehát fajsulya nagyobb az én testem fajsulyánál, igy hát ha eszeveszetten nem kapkodok, kunszt lenne elsülyedni.

Azt is kifőzte, a mit pedig korpa ésszel is tudhattam volna, hogy a tenger vize dagálykor a part felé, apálykor pedig a sik tenger felé áramlik.

Ezért volt könnyű befelé, de annál nehezebb a part felé uszni.

Hadi tervet főztünk ki a tenger ellen. Mai eszemmel a tengert muszkának, magamat pedig japánnak néztem volna.

Mit nekem egy rongyos tenger.

A mint emlitettem, jó úszó voltam és nem a karjaim, csupán a tüdőm fáradt el, a mi akkor sem nyerte volna el a nagy dijjat. Hátamra feküdvén tüdőm a viz nyomásától felszabadulva, csakhamar kipihente magát; karjaimmal pedig csupán annyi munkát végeztem, hogy a haladásban nyert előnyt el ne veszitsem.

A taktika bevált, mert nagy küzdelemmel, de egy jó fél órai késéssel elértem az uszoda udvarát keritő egyik gerendát, melyet dobogó szivvel, lángoló szeretettel öleltem magamhoz és keblét el nem hagytam addig, míg magamat teljesen ki nem pihentem. Ekkor bujtam szégyenletemben – nem a föld, hanem – a tenger alá, hogy a kabinok előtt üssem fel fejemet.

Ezen kalandnak örömére aztán víg estét, nagy murit csaptunk. Másnap reggel – ha jól emlékezem, – macska simogatással szórakoztunk.

‒ 111 ‒

Eddig volt.

A budapesti telefon hirmondótól tanultam azt, hogy ha az előbbivel összefüggésben nem álló dologról akar fecsegni, unalmas és álmos hangon azt mondja, hogy Más! és ezzel az előbbi bűnei meg vannak bocsátva.

Na hát. Más!

Técsy Ferencz székely fiu collegám és laktársam, a ki mint már feljebb elmondottam, mint a Társas Körnek urnájából kikerült tag, daczára annak, hoggy kard soha sem volt a markában egy Bursch-spadászint párbajban jól helyben hagyott, jobban szeretett Bécs felséges vidékének szépségeiben gyönyörködni, mint betüket rágni. – A rigorosumra való készülés tehát csak egy beteges csiga módjára haladt. Azt tanácsoltam tehát neki, hogy menjen egy csendes magányba tanulni, a hol szórakozások nem kisértenek.

Ilyennek ösmertük Dürrensteint, a mely liliput városka 11 mértföldnyire Bécstől a Dunának balpartján fekszik, egy nagy sziklás hegynek töve és a Dunának partja közzé szoritva, ugy hogy csak egyetlen-egy keskeny utczából áll. Szántóföldje meg annyi sincs mint Debreczennek vagy Szabadkának. – Összesen négy–öt holdnyinak becsülöm.

Szőlő, illetve bortermelésből élnek.

Azt hiszem, hogy lakosai puttonnal hátukon jönnek a világra, mert az öt–hat éves gyermek is kis puttonokkal hordja fel a földet a kőfalas kopár terraszokra, hogy a szőllő megteremhessen.

A magas szikla-hegyen Dürrenstein várának romjai hirdetik a hajdani dicsőségnek, helyesebben mondva erőszaknak – ököljognak – emlékét.

A keresztes háboruból visszatérő oroszlán szivü Richard angolkirály – Dalmátiában – személyes ellensége IV. Leopold ausztriai herczeg által 1192. évben elfogatván, Dürrenstein várába záratott, és csak két év multán 100000 márka váltságdij mellett bocsájtatott szabadon.

Maga nemében igen szép várrom, ha ugyan a romot egyáltalán szépnek lehet mondani.

A városban van egy ódonizlésü nagyobb terjedelmű tömör emeletes épület, mely József császár előtt a Clarissa apáczáké volt, az én ottlétemkor egy jómódu korcsmáros-féle embernek tulajdonává vált.

Itt huzódott meg Técsy, a kit odaköltözte után pár hónap múlva Lágler László athleta termetü közös collegánkkal és barátunkkal, a ki később, a Dunába ölte magát, gyalogszerrel meglátogattunk.

‒ 112 ‒

Téchy már ekkor egészen otthonos volt, csaknem dürrensteini spieszbürgerre qualificálta magát. A betüt ekkor sem tulságosan szerette, inkább ösmerkedett és barátkozott fűvel-fával; az udvarlás pedig kedvencz szórakozásai közé tartozott.

Este fáradtan érkezve meg az ódon apácza klastromba, és alapos szemlét tartván az osztrák izlés szerint legfinomabb dürrensteini borokkal teli hordókkal ellátott tágas pinczékben, megállapitottuk, hogy az apáczáknak főjövedelmét a bortermelés képezte és azt, hogy vendégeik szomjan el nem pusztulhattak.

Muszáj lévén lefeküdni, szidtuk József császárt mint a bokrot mert csak szép apáczákról álmodhattunk.

Técsy és Lágler már több mint 30 év óta a Clarissákkal oda fent lejtik a kállai kettőst; a mely tánczról ma már Mazzantininek sincs fogalma, de melyet a Schmerling-féle kőkorszakban Kállóban Sarkady Dániel, Pelyvásné, Fazekas Sándor pandur hadnagy barátom – kurucz hajdú ivadékok – mutattak be néha a multra fátyolt vető ivadékoknak; a mely tánczból egy két figurát ma is betudnék mutatni, ha a kor inaimat a megérdemlett nyugalomba nem helyezte volna.

A tánczot épen úgy nem lehet szavakkal élvezhetővé – érthetővé – tenni, mint a színeket, hangokat, más szóval festményeket vagy zenedarabokat. Csak annyit állithatok, hogy az eltemetett híres Kállai kettős vidám kedélyből merült vegyüléke volt a spanyol etiquette sugallta hypocrita színezetü menuettnek és a frivol franczia cancannak, a mellyel a can-nak ellenkezői is émelyegtetik és undoritják a nézőt.

            Bocsánatot kérek, ha tánczról emlékezve, tollam bakugrásokat tesz és közbe szúrom a Kállai kettőst, a melyet már csak a mi híres Benczy Gyula czigányunk tud elmuzsikálni és a ki 24000 forintos – a tokaji utczán épített – uri módon berendezett. fényes lakásában harmincz év óta reménykedik ivadékra. Csakhogy az a baja, hogy haját a dér kissé már megcsipte.

            Meg nem állom, hogy mielőtt a dürrensteini egy napon átélt életveszélyes kalandjaimat elmondanám, meg ne emlékezzem atyjáról is, a híres Benczi Bertiről, a ki a nagykállói Kállayaknak, Ibrányiaknak, Vayaknak, Szunyoghyoknak borus napjait. gyakran változtatta derűre.

            Benczy Gyula nem szégyenli, de nem is szégyenelheti azt, hogy czigány, épen úgy mint nem szégyenli Debreczen várossa azt, hogy Csorba polgármester – a keresztnevét már elfelejtettem – volt az, a ki a város lendületének lavináját meginditotta és a ki egy baranyai vármegyei

‒ 113 ‒

czigány brugósnak volt fia, a kit megboldogult édes atyám Jósa Péter mint főispán, tett meg Debreczen polgármesterévé.

            Ezen sorok szűkkörbe szoritott barátaimnak olvasására lévén szánva, orrom alá dörgölhetnék a hazugságot, tehát mint a féle prudens és circumpectus nyiregyházai – nem nyiregyházi – civis elmondok róla egyet-mást.

            Benczi Gyula, ha tányérozásra, de külőnösen ha zajongó közönség előtt játszik, méltatlankodva igyekszik malaczbandával versenyezni, a mi persze legjobb akarata mellett sem sikerül.

            De ha varázshegedüjének hangjára zeneérzékűek némává válnak, hegedüje tetszése szerint külömbőző hangulatokba ringat.

            Mondja meg Kállay András volt főispán és kedves barátom, nagy zeneértő és művelő rokonom, a ki pedig quaterkának nem nagy barátja, hogy igazat mondok-e vagy sem? Azt hiszem, hogy nem fog meg meghazudtolni, ha azt állitom, hogy Benczy Gyula hegedűjének hangja ér annyit, mint az öreg Boka Károlyé, a kit egykor Debreczenből ötven egy nehány év előtt magamhoz kérettem nagyszántói birtokunkra, a mely most báró Königsegg uradalmának egy kis kiegészitő részét képezi.

            Az öreg Bokát tüzes lovaim és részeg kocsisaim feldültvén, három napig az egész banda nálam, – jobban mondva – édes anyámnál, a ki harmadéve halt el 93 éves korában – tanyázott.

            Volt tehát alkalmam a “Boka kesergőt” is többször élvezni.

            A Benczy Gyula “Boka kesergője” hű fotografiája az öreg Boka Károlyénak, ha nem külömb.

            Bohém természat szorulván belém, imádom a potya czigány zenét.

            Most már vén koromban betegekhez nern járok, házi orvos kivételképen csak a szomszédomban lakó báró Feilitzsch Berthold főispán barátomnak vagyok; mert azon esetben, ha ilyesmi szerepre vetemednék annyi adót rónának reám, hogy Osztrák-Magyarország az egész világot meghódithatná.

            Ne fejezzük le Benczy Gyulát, hanem fejezzük be a mondókát, mielőtt a dürrensteini – egy napon három ízben ismétlődő életveszélyes kalandokra – visszatérnék.

            Réges-régen czirkusz volt Nyiregyházán, melyre a végtelen jótékonyságu királytelki Dessewffy gróf család tagjai – Dénes, Alajos, Béla és Marianne is néha-néha be szoktak járni.

            A czirkusz után, az akkor virágzó – most már nem létező – “Európa” fogadóba mentünk vacsorálni.

‒ 114 ‒

            A mindenki által tisztelt, becsült és szeretett grófi család egy pár ösmerőssel egyik, én pedig másokkal külön asztalnál ültünk.

            Benczy Gyula a grófoknak huzta, a kiktől egy nótáért 50 forintot szokott kapni.

            Én tőlem sem azelőtt, sem azután nem kapott semmit, lévén a banda tagjai súlyosabb megbetegedésének esetén konzultáló orvosa.

            Ezzel eldicsekedve, valaki azt mondja: “Most lássuk a czigány-becsületet.”

            Vonakodva szólottam oda Gyulának, hogy jőjjön ide és húzzon nekem is egy nótát, mint a banda egyik kiszemelt orvosának.

            Félben hagyva a nótát, oda jött asztalunkhoz és szívhez szóló nótájának kezdete után megkértem, hogy menjen vissza, mert ez csak önzetlenségének próbája volt.

            Benczy Gyula józan életű ember, két–három év alatt megesik egyszer az, hogy többet önt a garatra, mint a hogy azt erős, egészséges természete megbírja.

            De ilyenkor alaposan végzi munkáját, a melyet két nap alatt szokott bevégezni, hogy pár év mulva megint ismételhesse.

            Ilyenkor aztán szerelmes lesz egy nótába. Elmegy a gőzfürdőbe. Beállít a gőzfürdő bazinjába. Egy bandabelit ruhástól, – akár hegedűst, akár klarinetost, akár kis vagy nagy bőgőst – maga mellé állít és huzat magának órahosszáig egy, de csak egyetlen egy nótát.

            llyenkor két czigány nem húzza, csak egyetlen egy; az is ruhástól a vízben, de ujat vesz neki és fizeti, mint egy részeg gavallér.

            Réges-régen eljött Nyiregyházára a híres szegedi czigányprimás Pákh a bandájával, akkor, a mikor még jó világ volt.

            Nem akarok neveket emíteni, mert ezen esetben magukra ösmernének Patay András sógorom, nyugalmazott csendőrtábornok; Böszörményi Kornél árvaszéki elnökhelyettes; Téchy Gyula igazi árvaszéki elnök, aki a kappan tenyésztés eszméjével régóta foglalkozik.

            Ez a Pákh híres czigány muzsikus volt, és bátorsága is volt arra, hogy Benczy Gyulával is versenyre keljen, a mi meg is történt.

            A vendégek kötődésből azt mondották, hogy a Pákh banda szebben játszik. Erre Benczy Gyula azt válaszolta, hogy fujjuk el a gyertyát és a két banda felváltva játszék. Ez megtörténvén, a két banda felváltva játszott.

            A nedüvel bőven ellátott műbirálók – ösmervén a két híres bandának nótáit és játékmodorát, csak tréfából nyújtották a babért Pákhnak.

‒ 115 ‒

            Benczy Gyula minden neheztelés nélkül kétszáz forint áru pezsgővel csititotta le teljes belenyugvással a versenyző szegedi czigányokat és ádáz kritikusait, a kik pedig csak tréfával adták ezt a babért Pákhnak.

            Na most már a társalgást félbe szakitva pár perczre csak a jövő számban fogom folytatni, az egy napon Dürrensteinban élvezett, három igazán életveszélyes kedves kalandjaimat, a melyek csak azért kedvesek előttem, mert véletlenül nem pusztultam el ugy, a hogy megérdemeltem volna.

            Azt mondják, hogy ahány sógor vagy vő, annyi nyárs.

            Én a vőmnek egyikéről mondom ezt.

            Hamarosan öt jut eszembe azon sorrend szerint, a hogy elkapkodták leányaimat és a kiknek egyenkint száz-százezer forintot szántam, de nem adhattam.

            Egyik sem hajhászott bankót, csak művelt, eléggé csinos, jó feleségre vadászott, a mint hogy hát ugy is lett. A numeró egy dr. Dohnál József törvényszéki orvos, ezután jönnek Virányi Sándor szolgabiró. Szentimrey Imre az egri káptalannak 162 pályázó közül megválasztott jószág-felügyelője, Elek Pál földbirtokos és báró Babarczy Jenő.

            A numeró egy kegyetlenül megtámadott azért, hogy a Nyírvidéknek legutóbbi számában háromszor emlegettem azon – Dürrensteinban – egy napon átélt három életveszedelmet, a mellyel azonban illendőség szerint be nem számoltam és a mely kalandokról jól tudta azt, hogy agyon kellett volna magamat zúzni; bele kellett volna a Dunába fulni és agyon kellett volna magamat veretni.

            Hogy a nagy szósznak egy kis magva is legyen, hát elmondom, hogy Dürrensteinnak a puttonynyal született gyerrnekeken kivül legfőbb nevezetessége a várrom lévén, reggel oda igyekeztünk felmászni, a melynek két utja van. Egy kényelmes kerülő ut, a melyre a vezető Técsynek sikerült Láglert elcsábitani és egy sokkal rövidebb, a várnak leomladozott köritő fala. Én ezt az egyenes utat választottam, mert Kotzebue azt mondja, hogy “Der Gerade Weg ist der beste.”

            A mintegy egy méter vastag omladozó falnak kezdete nem volt nagyon meredélyes és a jobbra balra tátongó mélység felett vigan haladtam. De mikor már a várudvarnak gyepes sikjához közeledtem, az omladékfal csaknem egészen meredek volt, ugy, hogy a kiálló kövekbe kapaszkodva, lábaimnak tapogatózva kellett helyet keresni.

‒ 116 ‒

            Mikor már csaknern czélomnál voltam, tehát a legutolsó lépéskor, a várudvarnak gyepes fensikjáról kinálkozó mogyoró vagy galagonyának egyik ágához kaptam és igyekeztem jobb lábamnak a meredek omladékban helyet keresni, a mi ha sikerült volna, gyermek játék lett volna feljutni, de hiába tapogatóztam, nern találtam. Bal lábamat ki nem huzhattam a lyukból, mert azon esetben csak félkaron csüngöttem volna le a bokorról. Könnyebb lehet az ugorkafára vagy a miniszteri székbe felkapaszkodni, mint ilyen helyzetben nekem akkor a várudvarára.

            Életemért küzködve, karomnak minden erejét megfeszítettem, hogy feljuthassak. Hideg veriték csorgott rólam. Karom a rendkivüli megerőltetéstől rángatózni, remegni kezdett. Még csak néhány másodpercz és én a mélységbe zuhanok. Csak ekkor kezdettem kiabálni, hogy Feri, Laczi! Segítség! Mert hát ha nem szégyen a futás, de hasznos, bizonyos körülmények között a kiabálásról is ezt lehet mondani nem csak mamelukoknak, de másoknak is.

            Czimboráim már fent voltak a várban és meghallván segélykiáltásomat, oda rohantak, lehasaltak a gyepre és lenyújiott karjaikkal mint egy hullát vonszoltak fel magukhoz.

            Azóta, ha várromot látok és Dürrenstein eszembe jut, a tengeri betegség környékez.

            Az ijedtséget és fáradalmat csakhamar kipihenvén, a városkának egyéb nevezetessége nem lévén, Técsy kieszelte, hogy nézzük meg a temetőt, a mely legfeljebb egy vékányi területen fekszik, házakkal körülvéve, úgy, hogy a lakók éjfélkor a feljáró kisértetekben gyönyörködhetnek.

            A temető közepén egy kis kápolna emelkedik, alatta jóval nagyobb kriptával, melybe a szűk temetőből kiszedett csontokat helyezik el ölfarakás módjára, csak hogy a fahasábokat szárcsontok képezik, tarkázva koponyákkal. Több ilyen igen magas sor van egymás mögé elhelyezve.

            A temetőben csak egy három szóból álló sír felirat tünt fel azért, rnert a Friede seine Asche utolsó szavába egy r betü is volt nem épen a megfelelő helyre közbe szúrva, a melyre a szomorú helyen hangosan kellett kaczagnunk.

            Az épületekkel körülvett temetőbe csak főutczáról egy díszes vasrácsos kapun lehet jutni, melynek kulcsát Técsy az ösrnerős egyházfitól kérte el és tartotta rnagánál.

            Én azon időben a sziklacsontba rejtett labyrinthusnak – fáradságos és sok időt igénylő – kikészítésével

‒ 117 ‒

foglalkoztam, a melyben a halló idegnek igen complicált végszálai terülnek el.

            Medicusnak egy kissé drága foglalkozás, mert valamint a péknél a kiflinek ára két krajczár, úgy a bonczszolgánál egy koponyának az ára azon időben három forint volt.

            A sok potya koponyának megörülve, kiválasztottunk öt darabot, és félre tettük, hogy majd az éjjeli órákban azokat magammal vihessem. 'I'ermészetes dolog, hogy a csont-máglya ezzel a. manipulatióval meglazult ugyan és ingóvá vált, de még össze nem omlott.

            Mi, rnint a ki dolgát jól végezte és délfelé járván az idő, de meg vasárnap is lévén, sörözni, később ebédelni mentünk; délután egy kis ideig kugliztunk és megbarátkoztunk a dürrensteini civisekkel.

            Lágler siestára vissza maradva lefeküdt, én pedig Téchyvel felkerekedtem a Duna tulsó partján fekvő Rosatzban lakó tilókus barátját meglátogati.

            Azon a tulsó parton, az itten sebesen áramló folyón 10–15 hajómalom volt egy sorban a parthoz megerősítve.

            Egy kis csónakba ülve, kettecskén átevezvén, a legalsó malom alatt kötöttünk ki.

            Nehogy visszatértünkben az ár Kremsig sodorjon le bennünket, a part és malmok között az utóbbiakba kézzel és csákánynyal kapaszkodva szerencsésen feljutottunk a legfelső malomnak felső végéig.

            Técsy a csolnak orrán állott, én pedig mint hajós kapitány hátul ülve, a kormányzó evezőt kezeltem.

            Ekkor kiadtam a parancsot Técsynek, hogy egy helyben állva, fogódzék a kötélbe, mely a malmot a parthoz erősítette, hogy így a csónakot a parthoz húzhassa.

            Megmarkolta ő a kötelet; de nem állott meg egy helyben, hanem egész súlyával hátra felé lépkedve, a csónaknak az orra nem a part, hanem a Duna közepe felé hatolt, a mely irányon evezővel, a délelőtti erőlködés miatt meggyengült karommal változtatni nem tudtam. Ő a kötélen csüngve a partra kúszott, én pedig a csónakkal a malomkerék alá jutottam, csakhogy ezen legutolsó pillanatot be nem várva, fővel a vízbe ugrottam és nehogy a malmok fenekén valahogy fennakadjam, a víznek fenekére igyekeztem. Itt jól bele körmölvén a fenéket képező kavicsokba, megfeszített erővel igyekeztem lefelé haladni.

            Életemért küszködve automobilként rohantam. Azt hittem, hogy még csak fele útján lehetek a malomsorozatnak. A szusz végképen kifogyván belőlem, már mindegy volt akár a vízbe fulok, akár a malmok zúznak szét, vagy akadok fel valamely kiálló részükbe.

‒ 118 ‒

            Felszinre vergődve és hátra tekintve láttam, hogy a legalsó malmot is pár száz lépéssel túlhadtam.

            A csónakot a molnárok megmentették, én pedig a, víznek egy részét magamról kutya módjára lerázván folytattam Técsyvel kitűzött utunkat, mint a kikkel semmi stickli nem történt.

            A vén rosatzi felcsertől nagy áldomás után visszatértünk Dürrensteinba, a félben hagyott kuglizást folytatni, azon jó lelkü civisekkel, a kik őseinek néhány koponyáját a kriptában profán czélra ádázul félre raktuk.

            A serdülő kort ma már egy kissé tulhaladva, ilyen tettet nem követnék el, annál is inkább nem, mert hiszen azon időben még haláluk okának részese nem lehettem. Ma inkább eshetném ilyen hibába vidékünkön, mert hiszen köztudomásu dolog az, hogy senki sem hal meg saját emberségéből, hanem a kaszásnak mindég bünrészese az orvos, tehát nekem is lehet némi jussom, az általam gyógykezelteknek koponyájához.

            Ezen – fiatal koromban elkövetett – bünt csak azért merem bevallani, mert azóta 32 év régen elmulván, a polgári törvények szerint már elévült, de az Uristen is megbocsáthatta, mert ezt már minden husvét előtt meggyónhattam volna, a mint meg is gyóntam sokszor, ha nem is fentszóval; de magamban meg bánva. De meg is bocsátotta, mert családomat elég boldognak ösmerem.

            Jelentéktelén apró cseprő zivatar csak frissiti a levegőt. A folytonos egyformaság pedig annak, a ki be van jukkolva a viszontagságok változataiba, végtelen unalmas lehet. Nekem nem.

            Hála Istennek ezen érzést nem ösmerem.

            A kisvárosnak patriarchalisan együtt érző honoratiórjai; a pap, polgármester, egyházfi, bakter, czipődia, szabó stb. és mi hárman csak a beállott sötétség miatt hagytuk félben a kedéllyes játékot és csapatostól mentünk a Grandhotel Metropol de Dürrensteinba, a hol a polgárokból alakult minden vasárnap összekerülni szokott, még az orosi bandánál is sokkal jobban játszó zenebanda mellett tánczolt és zenebonázott a dürrensteini ifjuság.

            Hébe-korba énekeltek is egyet, de nem orditottak olyan virtusosan, mint azt a mi bevonuló ujonczaink tenni szokták.

            A hány ház, annyi szokás.

            Itt kénytelen vagyok közbe szúrni, hogy az én és a Gesammtmonarchia legtöbb magyar tagjai előtt a magyar zene, legszebb, legváltozatosabb és legszívrehatóbb és ennek leghívebb közvetítője a magyar czigány.

‒ 119 ‒

            Megfejthetetlen bámulatos dolog az, hogy köznépünk nem képes elsajátitani a czigányoktól – azon külföldiek előtt is – elragadóan szívhezszóló kifejezést, mely nélkül az igazi magyar zenének varázshatása nem lehet.

            Az uri rend közül tudtommal ma már csak Kállay András, főképen Bandi fia, elég jól Emil fia tudnak énekükkel könnyeket kipergetni a magyar szemből.

            Az öreg Andrisnak csak sátoros napokon jönnek ki torkán a varázshangok.

            A kérés elnémitja.

            A régi jó nyírivilágban nem igy volt.

            Mikor a nagyhatalmi állásból származó, szükségszerü óriási terhek a lélegzetet még el nem folytották hazánkban, volt. a Nyírnek a társadalmi állásából egy kimagasló alakja, – nagybirtoku ur – a kit a nagyhatalmu állás főszolgabiróvá tett, a kinek legfőbb gyönyörüsége, öröme abban állott, hogy szerényebb viszonyok között élő ifju rokonait neveltesse; idősbb megb. Vay István, a kinek fia apjának jó szívét örökölte és már nehány év óta mint szintén főszolgabiró nyugalomba vonult.

            Ennek az én igaz jó barátomnak olyan recsegő hangja volt, mint a legkomiszabb törött fazéknak; de énekének kifejezése még azt is elbűvölte volna, a ki soha életében magyar hangot nem hallott.

            Majdnem ilyen hangja, – de még rosszabb – volt Szent-Máriay Gyurkának, a ki a Miksa császár-féle szerencsétlen mexikói hadjáratból tizenhárom érdemjelet hozott mellén haza.

            Füredi Mihálynak, a nemzeti szinház hires magyar dallosának énekét ifju koromban gyakran hallottam, de nem élveztem annyira, mint a recsegő hangu Gyurkáét.

            A csehnek sincs külömb torka, mint a magyarnak, még is a legelsö zeneművelővé tudott felemelkedni azért, mert az elemi és felsőbb iskolákban nagy sulyt fektetnek a zenetanitásra.

            Ezt kellene tenni nálunk is, ha ugyan Mannlicher ur is ezt meg fogja engedni.

            A dürrensteini emeletes fogadócskának egy az utczára mélyen kinyuló, beüvegezett massiv erkélye volt, a melynek lóczáin és székein a város vénjei és mi a három Aesculápnak utódai – foglaltunk helyet és szopogatással foglalkoztunk.

            Megjegyzendő, hogy dajka nélkül.

            Ennek a viselkedésnek derült kedély lett a vége, de a koponyákról meg nem felejtkezve, a mint ugy éjfél ulán egy óra tájban, holdvilág hijján, korom sötét felhőből sürü eső villámlás, menydörgés keletkezett, a dürrensteiniak előtt érthetetlen magyar – hun nyelven

‒ 120 ‒

megállapitottuk, hogy itt az ideje a koponyákról gondoskodni.

            Láglert ott hagytuk.

            Técsy és én észrevétlenül elosontunk, és lomoltunk a krypta felé a koponyákért.

            A krypta lépcsőjén mondom Técsynek, hogy gyujtsunk gyufát, mert huszonhat lépcső lévén, felbukhatunk, mert volt bennünk egy kis nedű.

            Hogy lehetsz ilyen ostoba? Hiszen a temetőt köritő házakban még ég a világ, tehát a krypta ablakából kisugárzó világosságot megláthatnák és mint sírrablókat agyonverhetnének.

            Ez már okos beszéd; de vigyázz, mert huszonhat lépcső van.

            Én csak jobban tudom, mondja ő. Na hát igy is jó.

            Az előlmenő Técsy a meghaladott husz lépcsőt számlálva, azt hitte, hogy már a kryptának sikalapjára jutott és bátran akart volna ezen haladni, hogy a félre rakott koponyákot felszedhessük.

            Csakhogy ennek az lett a vége, hogy a legközelebb eső megbolygatott csont-máglyára rohanva, Técsyt ez óriási robajjal betemette.

            Egy kissé kiabált is, hogy jöjjek segitségére, a mire a temetőt környező házak ablakaiból riadalom ütötte meg füleinket.

            Az a genális ötletem támadt, hogy fussunk. Rövid tanácskozás után meg is tettük ezt, de a közelben levő tanyánkról is rohantak a lárma forrásához a rablók üldözésére.

            A koponyákat fájó szivvel hagytam ott, de rá jöttem arra, hogy szégyen a futás, de hasznos.

            Korom setétség lévén, igy Técsyt nem vették észre, a ki haza futván, a legmélyebb álmot tettetve, mély álomban találtatott.

            Csak engemet vettek észre, a kit eszeveszett őrült futásomban utól érni nem tudtak és egy kremsi kurta korcsmában meghálva, reggel a legközelebbi gőzhajóval hazautaztam Bécsbe.

            Nem is mentem, de ezentul sem fogok menni Dürrensteinba romot bámulni, hajómalmok alatt uszkálni és koponyákat lopni.

            Ez eddig volt.

            Azt hiszem, hogy egyik-másik elnéző jóbarátom vagy jóösmerősöm talán már régen észre vette azt, hogy ezek a sorok nem tekinthetők utleirásnak, régészeti közlemenynek, hanem csak fecsegéssé vált épen azon sablon szerint, a mint Abderiáhan az alkotmányosság

‒ 121 ‒

absolitusmossá fajulhatott volna, ha ugyan Wielandnak Abderiája valóban létezett volna, a mi egy legesleg alkotmányosabban kormányzott országban sem képzelhetlen dolog.

            Az előbb emlitettem azon három életveszedelmet, a melyen Dürrensteinban mintegy negyvenhárom év előtt szerencsésen túlestem és a mely igazán megtörtént kalandoknak elbeszéléséért a tegnapi tavaszi közgyűlés alkalmából az én kedves gyermekkori barátom Okolicsányi Lajos engemet amúgy négy szem között hazugnak szeretett volna bélyegezni és a mely gyanusitása miatt csak azért nem történt meg a többnyire harczképtelenségig szólló, de mindég ártalmatlanul végződő párbaj, mert segédeket nem kaptunk, de meg mellékesen azért sern, mert ilyeneket nem is kerestünk.

            A tegnapi közgyűlésen engemet kevéssé hangolt le az, hogy még csak a kőkorszakban lett Dobos Imre és Zoltán István barátom szolgabiróvá. (Az utóbbi akkor mikor Kállay Zoltán kezdett felcsapni hevesi főispánná) és azóta öt főszolgabiró lett vármegyei jegyzőkből, árvaszéki ülnökökből minden hosszuszolgálati szolgabiráknak mellőzésével megválasztatva, a kiktől pedig a qualificatiót megtagadni nem lehet, hanem azon rémültem meg, hogy a mai közgyűlésen, volt főispánunk: Kállay András barátom és rokonom megtámadott azért, hogy tegnap a gyűlés utáni banquetten miért nem jelentkeztem mint akasztani való.

            Ő nyomta. a tollat kezembe, hogy ennek az akasztásra érdemes történetnek a. históriáját itt elmondjam.

            Hozzám akart szólani a társas ebéden, de távollakó kedves vő-vendégeim miatt jobban szerettem itthon maradni, mint negyedórákig várni az asztalra hidegen érkező fogásokra.

            Kevés lére eresztve, elmondom ennek a czélba vett akasztásnak rövid történetét, a mi a rnagyar királyi udvartartásra is némi világot vet.

            1892. évben a tiszai tutajosok cholerát hoztak le hozzánk Máramarosból.

            Miklós László akkori alispánnal egyetértőleg megnehezitettük a közlekedést a tiszamenti községekkel, daczolva a szabad közlekedést megengedő miniszteri rendeletekkel szemben.

            Törvényhatóságunk nagy erélyt fejtett ki a járvány korlátozásának érdekében, még pedig a lehető legjobb sikerrel.

            Ezért Miklós László királyi tanácsos lett, engemet pedig megkérdeztek, hogy elfogadom-e a Ferencz József-rend lovagkeresztjét. A mire azt feleltem, hogy mint

‒ 122 ‒

aféle incarnatus consequens függetlenségi kurucz fráter köszönettel fogadom, ha ez csupán kötelesség teljesitésemnek elösmerése és nem elvtagadásnak előlege.

            El is fogadtam: Jelvényét is viseltem sokszor, addig, míg Beck, Pittreich és Isten tudja hány ellenségünk Ő Felségét ellenünk nem informálta. Nern is viselném addig, míg a nemzet és uralkodó között a mindkét fél létérdekében az egyetértés helyre nem áll.

            Felmentem tehát Mátyás király palotájába a kitüntetést megköszönni.

            Mint aféle Árpáddal bejött fajzatnak ivadéka klakk, frakk, lakkban jelentem meg a királyi palotában.

            Az ösmerősök közül csak Kállay Zoltán hevesi főispán és Miklós László vártak, hogy mikor taszitanak be rangsorozat szerint.

            A magamfajta cholera vitézek csak hátul kullogtunk, tehát alkalmam volt a magyar királyi udvartartásról némi fogalmat szerezni. Az előszobában, vagy jobban mondva tágas előteremben vagy ötvenen ácsorogtunk, várva, mig rangszerint sorra jutunk. A legtöbb annyira druckolt, hogy nyelni is alig tudott.

            De mindenkinél nagyohb Druckban volt egy bajusz és szakáll nélküli kamarás, vagy Isten tudja micsoda, a ki egy hangot se tudott magyarul, de olyan czifra volt, hogy egy papagály hozzá képest kéményseprőnek nézett volna ki.

            Valami skarlát szinü quekkerbe volt bujtatva, a rnelyen több látszott az arany himzésből, mint a veres posztóból, nehogy egy spanyol bika felöklelje. A nadrágjára már nem emlékezem, de térdig érő fehér strimfli volt alszárán. Csattos czipőt hordott.

            Roppant udvarias volt. Egy ivvel kezében, melyre a kihallgatásra jelenkezőknek névsora volt irva, csaknem kétségbe esett pofával szaladgált lábujjhegyen össze-vissza és szinházi sugóhangon szólitgatott össze annyit, hogy az Ő Felsége ajtaja előtt libasorban készenlétben álljon négy–öt ember, nehogy a király várakozni legyen kénytelen, a mi nem is járja.

            Egyszer csak azt kiabálja sugva: “Ich bitte Herr von Akasztani. Wo ist der Herr von Akasztani? Ich bitte sehr.” De akasztani való úr lehetett ugyan a várakozók között, azonban nem jelentkezett. Miklós Laci találta ki nagy nehezen, hogy ezen udvarias sógor tulajdonképen Ágoston Józsefet a földhitelintézet magasabb állású hivatalnokát csalogatja.

            Megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor Ágostont megkaparithatta.

            Kis vártatva megint lót-fut és Péne urat kajtatja. Végre nagy sokára kisül, hogy nem Péne, hanem Bene

‒ 123 ‒

úrról van szó. Csakhogy a német sógor nem képes a B betüt a P betütől megkülönböztetni.

            Egy kis idő mulva megint elkezd kiabálni, hogy “Korcsma! Herr von Korcsma!” – Már azt kezdettem hinni, hogy talán a nagy druckolásban meghibbant az agyveleje, de Kozma főfő királyi ügyész maga találta ki, hogy őt kutatja a sógor, a ki megtanult csehül olvasni, de magyarul nem.

            Ha a cseh – nyomtatott – Z betü fölé egy kis hunczutkát tesznek, vagy a légy oda piszkol, nem Z-nek ejti ki a cseh ezt a betüt, hanem a magyar nyelvet kificzamitó olyan féle hangot ad, a mely r-nek és s-nek vegyüléke. A Kozma z betűjét is ilyen légy-malőr érhette és igy lett belőle Korcsma.

            Zenebohóczon sem mulathattunk volna jobban.

            Végre valahára mint a féle huszadrangu koleravitézre, én reám is sor került.

            A Kállay Poldi frakkjába voltam bujva, Vezsenyi Jani barátomtól pedig klakk-kalapot kaptam, mert ilyen szerszámokat nem tartok.

            Mikor a tükörbe néztem, majmot láttam magam előtt.

            Bejelentettek és gyengéden betaszitottak.

            Ő Felsége azon hosszú zöld posztóval boritott asztal mögül sietett ruganyos léptekkel elébem, mely ezen nagy szobának egyetlen butorát képezte.

            Illendően, de nem komédiás módon meghajtva magamat.

            “Eljöttem Felségednek megköszönni, hogy kötelességemnek teljesitéséért a Ferencz-József-rend lovagkeresztjével ki tüntetni kegyeskedett.”

            “Ön dr. Jósa? Szabolcsvármegye főorvosa? Én mindég örülök, ha érdemet elösmerhetek. – Hogy áll az egészségügy Szabolcsvármegyében?”

            “Úgy Felséges uram, ahogy vesszük.”

            Erre mosolyogva kérdezte: “Hogy értsem ezt?”

            “Hát ugy Felséges uram, hogy a tavalyi 1892. évi vendégünk – a kolera az idén nem ismételte ugyan látogatását, de van annál egy veszedelmesebb állandó vendégünk a diftéria. A kolerában egy évben csak mintegy 230 ember halt el, a difteriában pedig 1200 gyermek.”

            A király olyan féle mozdulatot tett, mintha a kihallgatásnak már vége lenne. De miután Schwungba voltam, tehát folytattam eként:

            “Hyeronimi belügyminiszter köszönetet érdemel a nemzettől azért, mert ki küldött két orvost Roux-hoz Párisba, és Beringhez a diftéria-elleni serumnak előállitást tanulmányozni.”

‒ 124 ‒

            “De nagyon sok pénzbe kerül ám az!”

            “Felséges Uram! Kegyeskedjék megfontolni, hogy ha az oltás hatása folytán 600 gyermeknek élete megmaradt volna, nem egyensulyozná-e ezen eredmény azon nehány lónak gyengélkedését, a mibe a serum előállitása kerül.”

            “Érdemes felette gondolkozni.”

            Az audienciának vége volt.

            A miniszteriumban most is gondolkoznak a felett, hogy adjanak-e ingyen-serumot szegénynek, gazdagnak. Kötelezővé tegyék-e törvényalkotással az oltást, és dijazzák-e ezen oltásokért – á la himlő oltás – az orvosokat.

            Addig be fog még telni nehány temető.

            Mátyás király budai palotájának több mint 400 év óta dohosodó termeiből kitántorogva és kijózanodva azt vártam, hogy az előttem kisétáló társaság, melynek Akasztani, Pene és Korcsma urak is tagjai voltak, el fogja magát kiáltani, hogy ugye mégis csak igaz az, hogy “Extra hungariam non est vita?” utánna pedig rá mondja, hogy Ühüm- De nem tették, ezért hát én sem énekeltem, csak magamban dúdoltam, hogy “Megvirrad még valaha”. amire a természetes válasz az lett volna, hogy Ohó, vart a piszli! Fel tettem tehát magamban, hogy várok és várom is.

            Hipp hopp ott legyek a hol akarok.

            Hát csak azon vettem észre magamat, hogy Karlsruhéban junius 21-én felpattantam egy gyorsvonatra, mely Stuttgartnak tartott.

            A würtenbergi királyság ezen 200000 lakost számláló fővárosának, melyet gróf Eberhardt am Bart Würtenbergnek első herczege emelt ezzé 1842. évben legszebb része az én izlésem szerint az Ó-város, a mely a városnak szivét, központját képezi. A házak és paloták a XV. XVI-ik századból származnak és ha valamelyik összeomlással fenyeget, csak ó-német izlésben engedik újból felépíteni. Az új városházát is, mely több millió márkába kerül, ugyan így építik most, tisztán terméskőből. A girbe-görbe utczáknak minden pontja más-más változatos festői képet nyújt.

            Nálunk a kegyeletnek ezen nemét – kicsinyben – csak Segesvár, Brassó, Lőcse, Bártfa és Késmárk őrizte meg.

            Ezek mellé sorakozik a papirosból készült Ősbudavára, a budapesti tivornyahely is.

            A német városoknak ódon részét százszorszéphez lehet  hasonlítani, mert századszor látva is, oly szépnek látjuk mint először.

‒ 125 ‒

            Hogy a népjellem is szép lehet, annak némi csekély szinezésére felemlitem azt, a mit egy órásnál tapasztaltam.

            A fotografáló készülékemnek pillanat-zárója felmondotta a szolgálatot, mert egy rugója eltörött. Vettem hozzá szerszámokat, aczél drótot, küzködtem vele egy pár óráig, de nem sikerült, mert hát “Sokat akar a szarka, de nem birja a farka.” Elszégyelvén magamat, beállitottam egy óráshoz, egy tősgyökeres svábhoz. Félben hagyva egyéb munkáját, egy negyed óránál tovább dolgozott rajta és ugy rendbe hozta, hogy uj korában sem volt külömb.

            Mikor a kész munkát kezemhez vettem, kérdeztem, hogy mivel tartozom?

            Megsértett embernek arczkifejezésével tetőtől talpig végig nézett rajtam és ennek megfelelő hanggal sváb kiejtéssel válaszolta: “Eh das kost nischts”.

            A boltjáról láttam, hogy szegény fráter.

            Tanulj Magyar a Svábtól!

            Csak is azok tekinthetnek a svábra lenézőleg, a kik ezen fajnak népjellemét nem ösmerik és a kik meg látják a szálkát mások szemében, a magukéban pedig még a gerendát sem.

            Mikor az ókorban a nagykállói kórháznak húsz évig főorvosa voltam, a vállaji biró elhozta hozzám a két hályogboritotta szemeit. Jó sikerrel megoperáltam, és igen értelmes ember lévén, szerettem vele beszélgetni.

            Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy magyarázza meg nekem azt, hogy mi lehet annak az oka, hogy magokat egy gróf Károlyi mintegy száz év előtt telepitette le mint földhöz ragadt szegény embereket Nyirbátor városnak tőszomszédságában, a mely városnak a magán birtokokon kivül még 6000 hold községi birtoka is van. Maguknak sincs átlagosan több magán vagyonuk, községi vagyonuk pedig egy talpalatni sincs és dacára ennek ha Vállajba lépünk, látjuk, hogy csupán téglából épült, többnyire cseréppel fedett tágas szép házaik, istállóik, csürjeik és egyéb gazdasági épületeik, gyönyörű szép lovaik vannak, csaknem úri módon ruházkodnak, egyszóval olyan jóllétben vannak, a milyenről a nyirbátori tősgyökeres magyar nép azon időben legfeljebb csak álmodott.

            Az öreg kissé gondolkozva, mély, de nem gúnyos vagy henczegő hanggal azt válaszolta ‒Ja! Herr! Das ist der Gemoansinn, das Zusammenhalten!‒ Magyarul –Uram! a közszellem, az összetartás!”

            Hogy értsem ezt?      

            Hát csak ugy, hogy nálunk heverni nem szabad. Birónak olyant választanak, a kiről feltételezik azt, hogy jó gazda. A biró kidoboltatja, hogy mikor kell kimenni szántani, vetni, kaszálni, kapálni, aratni, hordani stb.

‒ 126 ‒

            Nincs eset arra, hogy valaki a biró rendelésének ne engedelmeskednék.

            Mi is ölünk disznót, de nem esszük meg télen mikor sokkal kevesebbet dolgozunk, hanem félre tesszük nyárára. Télen szűkölködünk, nyáron pedig “Alles was gut und Theuer ist” (Mindent a mi jó és drága.)

            Ősszel elküldünk egy embert közülünk az Érmellékre hogy vásároljon nehány hordó bort, annyiért a mennyit az nézete szerint meg ér. Nem kételkedünk benne, mert mi egy családnak tartjuk magunkat, a kik egymást meg nem csalják, mert hiszen ilyen eset nálunk képzelhetetlen. De nem isszuk meg ezt a bort télen, hanem félre tesszük a nyári munkaidőre, mikor megfeszített erőre lesz szükségünk.

            Az ur gyakran utazott át nyári időben Vállajon át. Tapasztalhatta, hogy olyankor nem lát a községben mást, mint gyermeket, öreget vagy más munkaképteleneket.

            Az asszony odakint arat, főz és ápolja csecsemőjét pirkadástól sötét estig.

            Ha egy család megszaporodik és egy telken már el nem fér, az uj párnak uj telken uj házat építenek, csakhogy erre nem hozat le Alpár Ignáczot, hanem összeröffen az egész község és minden fizetés nélkül felépitik az uj hajlékot. Koszt és mérsékelt áldomás a jutalom. Egyik fél sem veszit vele, mert a szolgálat kölcsönös.

            Ma neked, holnap nekem.

            Vasárnaponkint össze szoktunk jönni az emeleles nagy fogadóba.

            Mi öregek borozgatunk, beszélgetünk, de se nem részegedünk le, sem nem verekedünk.

            A fiatalok a magunk közül alakult bandának zenéje mellett tánczolnak, énekelnek. Tiz óra után pedig haza takarodunk, hogy másnap ujjult erővel foghassunk a munkához.

            A vállaji Central vagy Metropol hotelnek vállaji ember volt a csaplárosa, a kinek elég jól ment a dolga. E miatt osztán egy a vállajiak előtt idegen ember eljött és kiliczitálta az előbbi bérlőt.

            E miatt osztán a vállajiak többé felé sem fordultak a korcsmának. Ott sem nem ittak, sem nem muzsikáltak, sem nem tánczoltak, hanem azt tették, hogy kisütötték azt, hogy Vállajban mintegy 400 ház lévén, vasárnaponkint még is csak folytatni fogják a mulatságot aként, hogy az első számú háznak tulajdonossa üritse ki az utczára néző czifra szobát, a hova kecskelábú asztal mellett lóczán ülve fogyasztották, három, de csak három napig a saját borukat beszerzési árban, tehát a regale jogot meg nem sértették.

‒ 127 ‒

            A bérlő nem várta be, hogy a négyszázadik házra kerüljön a sor, hanem a huszadik háznál már megugrott.

            Az öreg biró azt is elmondotta, hogy volt ott egy közülök való kereskedő, a kinek jól ment a dolga, de épen ugy elpusztitották a doktorok, mint azokat is a kiknek rossz sorsuk van.

            Erre aztán egy uj boltos került, a kit a vállaji közönség nem szívelt.

            Meg is mondották neki, hogy szedje fel a sátorfáját, ő pedig erre csak hunyoritva mosolygott.

            Be rendezte a boltját persze csak ugy hitelre. Üzletnek jobb dolga a világon sehol sem volt, mert végszámra vették meg a szöveteket és egyéb tárgyakat is hitelre.

            Adta is, mert tudta, hogy a vevők vagyonosak. Mikor a bolt purgo nélkül is nagyon kezdett ürülni, szűkölve kérte a boltos vevőit, hogy fizessenek.

            Kifizetem, de nem akarom a buzámat, tengerimet, disznómat, s a többit elpocsékolni; meg várom mig jobb ára lesz.

            A boltos perrel fenyegetett.

            Vállajiak vagyunk, tehát vállaljuk. A per eltarthat egy pár évig. Ha pedig innen kitakarodik, a számlát azonnal kiegyenlitjük.

            Igy is történt.

            Vállaj bolt nélkül maradt.

            Kétségbe esésünkben kisütöttük, hogy van Debreczenben egy földhöz ragadt boltos segéd, vállaji fiu.

            Hívjuk haza.

            Haza jött semmivel. Az érintetlen portékát oda adták a szegény fiunak, abban az árban a mennyiért vették, de hozzá toldották azt, hogy nem mennek többé Gross Karoliba vásárolni, hanem pártolni fogják nem ugy magyarosan, hanem ugy svábosan. Ez a nemes szoczialismus.

            Tanulj magyar!

            A Coallitio előtt meg kell hajolni. A széthuzás megsemmisülésre vezet.

            Hátat forditok a svábnak, nehogy azzá váljak, inkább pávává változva, mint soviniszta büszke szittya, rohanok a muzeumba, hogy mint régészetkedvelő valami gáncsolni valót találjak, mert ez kell a magyarnak.

            Kővésőjük rengeteg sok van, melyek nagy részben a svájczi czölöpépítményekből származnak. Kevés nyéllyukas baltájukat láttam. Egy kőcsákány teljesen hasonló a mi rézcsákányainkhoz, a mely körülmény azoknak nézetét támogatja, a kik azt állitják, hogy a rézkorszak

‒ 128 ‒

közvetlenül a kőkorszak után következett és nem azért készitették eszközeiket tiszta rézből, mintha a bronzkészitéshez szükséges horgany-forrásoktól el lettek volna zárva, mert hiszen ezen esetben találnak bronzeszközökhöz hasonló alaku réztárgyakat is. Ilyenek pedig aligha akadnak valahol. Én legalább sehol sem láttam.

            A magyar nemzeti muzeum pár száz hazai származású rézeszközt őriz. Nekünk tizenhárom darabunk van. Ennyit sem a többi hazai, sem az általam ezen utban meglátogatott németországi tizenegy muzeumban nem láttam.

            A svájczi tavakból került néhány kővéső, ma is teljesen ép szarvasagancsba van foglalva.

            Számos kőkorszaki telepekről került különböző alaku és nagyságu cserép edényük és edénytöredékük van, többnyire minden diszités nélkül. Némelyek azonban peremük alatt körben futó köröm benyomatokkal vannak díszitve. Mások füllel ellátva, vagy sűrün elhelyezett zegzugos vonalakkal ízlésesen díszitve, a milyeneket nálunk ezen korszakból nem találnak.

            Feltűnt egy talpcsöves csésze, a melyhez sok hasonlót Wozsinszky Mór hires régészünk talált a tolnamegyei lengyeli kőkorszaki temetőben a csontvázak lábainál és a melyekbe ételnemüeket tettek, hogy az elhunytak a túlvilágon meg ne éhezzenek, mert valószinüleg nem nagyon biztak az ottani szakácsnék főztében. Ép ilyen ép edényt kaptunk néhány év előtt Petneházáról Sipos Emil barátomtól. Őrzünk még két hasonló edénynek töredékét.

            Az ottan kőkorszakiaknak tartott edények között különösen feltünt, egy teljesen hasonló azon stereotyp edényekhez, a milyeneket minden más alakok kizárásával nálunk csak honfoglaláskori sírmezőkön találnak és a melyek közül birtokunkba mintegy 15 került vármegyénkből.

            A stuttgarti muzeum bronzkorszaki eszközök közül különösen csakis a gombos és korongos kerekes fejű tükben és késekben gazdag.

            A 120 tű között akadnak olyanok is, melyeken malaczot is lehetne sütni. Nem irigylem az akkori hölgyek által osztogatott gombostű szúrásokat.

            Mi boldog férjek vagyunk az akkoriakhoz képest.

            Ha a vászonnépség nagy szurkálók voltak, a férfiak sem maradtak hátra, mert  ezek meg nagy bicskások lehettek, a miről 45 darab különböző nagyságu és alaku bronzkés tanuskodik.

            Harczias voltuk mellett szóll 15 legrégibb alaku bronztőr és egy későbbi korból származó. Húsz lándzsa és négy szakállas nyíl.

‒ 129 ‒

            A különböző 27 kard valószinüleg nem Stuttgart vidékéről került, mert hatnak tömör markolata 3–3 párhuzamosan körülfutó kiemelkedő léczczel van díszitve, a mely magyarországi eredetre vall. Van még ezeken kivül 5 kardtöredék is.

            Harczias czélra is használható peremes véső van 26, köpüs balta 3, szárnyas balta 35, vállas balta 2.

            A bronzkorszaki földmüvelésről csak 17 ép és néhány töredéksarló, meg egy nádvágó tanuskodik, mig nálunk ilyen szerszámok özönével vannak.

            Négy darab halászó horog bizonyitja, hogy halászattal is foglalkoztak a Neckar folyóban.

            Nekünk egy horgunk sincs, de nem is volt reá szükség, mert ha valaki halra éhezett, a minden község határában létezett patakban tapogató kosárral egy nap alatt annyit foghatott, hogy a nagy bőjtben a római pápának konyháját is elláthatta volna.

            Puczra nem sokat adhattak, mert ilyen fajta haszontalanságokból csak nyitott végü diszítés nélküli tizenegy karikánál és egy tekercsalaku gyűrünél egyéb czifraságot nem láttam. Vagy eldugták, vagy a mai germánok földjének előbbi lakói is mentől harcziasabb színben tűntessék fel. Olyanoknak, a milyeneknek ők mai napon tartják magukat.

            Nem kell gorombáskodni, ha zagyvalékot firkálok, mert egy feleség (mahomedán nem vagyok) három leányom, négy unokám, három pesztra, egy pár cseléd és három kutya olyan zajt csapnak körülöttem, a mely minden gondolatot szét korbácsol. Elek Pál vőm hiába csititja őket.

            Egy része most már szétrobbant, tehát folytatom.

Van a stuttgarti muzeumban egy függélyes oldalu bronz veder, a melynek díszitését több kitrébelt abroncshoz hasonló kiemelkedések diszitik. Édes testvére azon világszerte ösmert bronzvedreknek, melyeket Kurdon, Tolnamegyében Wozsinszky Mór hozott napvilágra és a melyeket hallstadtkoriaknak kereszteltek el.

            Elkeresztelték tőlünk azon általánosan elfogadott dogmának alapján, hogy minden olyan tárgy, a mely a dúsgazdag hallstadti temetőből került tárgyakhoz hasonlit, a Krisztus előtti évezred I-ső feléből származik. Oda (állitólag) Etruriából került és Hallstadt volt ezen culturának legfőbb tova terjesztője a szélrózsának minden irányába. Miután azonban minálunk Böszörményben a hallstadti bronzfazékkal egy rakáson 20–30 kardot, bronz sisakokat, kétfüles bográcsot találtak, Sényőn (Szabolcs) egy a böszörményi situlának sokkal épebb iker testvérét; Kántor-Jánosiban egy kétfüles – a hall-

‒ 130 ‒

stadti és böszörményivel azonos bográcsban (benne, nem körülötte) a bronz korszaknak legfejlettebb és soknemü példányait lelték a vasnak rninden nyoma nélkül, mig Hallstadtban már a vas erősen kezd szerepelni. A mi bográcsunkban olyan bronztárgyak voltak, a milyenek a hallstadti sirmezőben alig fordultak elő.

            Gallilei, mikor arra kényszeritették, hogy vonja vissza azon állitását, hogy a föld forog a nap körül, nem pedig megforditva, azt mondta, hogy “E pur si muove”. Én magasabb stylusban, azt mondom, hogy “Ne hadd magad Schlesinger”.

            Nem is hagyom, bár milyen vaskalapossal szemben sem.

            Olyan vagyok, mint mindenki, a mennyiben mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza, a mit senkitől rossz néven venni nem lehet, tehát tőlem sem.

            Ravasz fondorlattal éltem, hogy fentebbi állitásomat, a tudós világ egyik legtekintélyesebb ősrégészével a mainzi muzeum örével Dr. Reinicke Pállal elhitessem.

            A mint már valahol lentebb emlitettem, 40 táblára zsufoltan felfűzött bronzkorszaki leleteinknek fotografiáját magammal vittem, nem henczegésből, hanem csak azért, hogy esetleges kérdezősködéseimre szivesebb választ kaphassak.

            A kántorjánosi leletet aként fényképeztem le, hogy a bográcsban talált tárgyak közül nagy utánjárással megkeritett 24 darab tárgyat, unicum kardot, kést, sarlót, baltákat, karikákat stb. melyek egy táblára voltak feltűzve a képnek felső részén tüntettem fel. Alatta volt az ugynevezett hallstadti bogrács.

            A lapot behajtottam aként, hogy csak a bográcsban talált tárgyakat láthatta, a bográcsot pedig nem. Kérdeztem, hogy ezen tárgyakat melyik korszakba helyezi? Nem gondolja-e, hogy ezek a hallstadti korszakból származnak.

            Oh nem. Ezen tárgyak közel állanak a hallstadti culturához, de jóval elöbbi korból valók, a virágzó bronzkor végéhez közeli időből.

            Ekkor előre hajtottam a képnek azon részét, mely hátra volt hajtva és a bográcsot tüntettem fel.

            Legyen szíves megmondani, hogy ezen bogrács melyik korszakba helyezendő.

            Ez kétségtelenül hallstadti culturára vall.

            Ekkor elösmerte, hogy a mi situláink, bográcsaink, sisakjaink, kardjaink a hallstadti leleteknél jóval régiebbek.

            Mindaddig kullancs módjára ragaszkodom azon nézethez, hogy a mi vidékünk volt a híd, mely az akkor

‒ 131 ‒

még a culturának még árnyékával is alig érintett barbár közép-európát, az aránylag magas műveltségü kelettel összekötötte, mig ki nem sütik azt, hogy abba a bográcsba egy hallstadtkori régész bronzkorszaki tárgyakat gyüjtött és rejtett el, Kántor-Jánosiban Ibrányi János portáján.

            A művelődés azon őskorban tőlünk vetette sugarait nyugot felé.

            A dogmáknak meg kell hajolni az igazság előtt.

            A ki kételkedik, méltassa muzeumunkat elfogulatlan megtekintésre, a melyben hazugságot nem talál. De ha ez sem vetkőzteti ki az elfogultságból, menjen Munkácsra és nézze meg Lehóczky Tivadarnak bronzkorszaki gyüjteményét, a melynél Európának még keletiebb részén gazdagabb bronzkori leletek felhalmozva nincsenek tőlünk sem kelet, sem nyugot, dél vagy északra.

            Az ugynevezett kelta leletekben a stuttgarti muzeum is minden németországi muzeummal közösen – leletek számában – gazdagabb mint mi vagyunk, de a lelhelyek számában ezen korból a világnak egy pontja sem tesz tul rajtunk. Sok ásitástól mentem fel a türelmes olvasót, ha ezen szakemberek előtt talán érdekes themát tovább nem fejtegetem, – a mi ívekre terjedhetne, – hanem én is ásitok egy nagyot, mert hát minden természetes szükségletet ki kell elégiteni, tehát az alvást is.

            Éjfél van. Egész nap robotoltunk.

            Menjünk aludi. Jó éjszakát, és folytassuk a hengerbuczkót.

            Tiz évnél tovább tartózkodtam Bécsben és megtanultam a németet becsülni, a nélkül, hogy magyar sovinisztaságomból egy körömfeketényi is lekopott volna, mert valamint megtudom különböztetni az assa foetidát, – magyarul ördögizét – az ibolya párfümtől, megtudom különböztetni a német, osztrák vagy muszka kormányon ülő hatalmasokat is a német, osztrák és muszka néptől. A népek csak kétségbeesésből rombolnak, a hatalmasoknak némelyike pedig sportból küldi az embereket mészárszékre.

            Ha a német nép egy kissé, de nem nagyon kissé élelmesebb is, mint mi vagyunk, nem ok arra, hogy gyülöljük őket, hanem majmolnunk kellene öket ezen tekintetben.

            De hát mi nyiregyháziak nem akarunk majmok lenni.

            Mindjárt kisül a végén, hogy miért nem.

            Csakhogy egy kis feneket kell keriteni előbb a dolognak, mert lé nélkül még a fogolypecsenyét is meg lehet unni, mint azt a XIV. Lajos abbéja is megtette,

‒ 132 ‒

a kiről mindenki tudja – azoknak kivételével a kik nem tudják – hogy azt mondotta, miszerint csak akkor érezné magát boldognak, ha fogolypecsenyénél egyebet nem enne.

            Az emberi nagyzás hóbortjának mintaképe, XIV-ik Lajos, a ki Isten után elsőnek követelte magát elösmertetni, a kiben volt annyi szusz, mint Neróban, Caligulában, vagy Heliogabalusban és több más kicsavart agyvelejű uralkodókban, és a kinek csak annyi esze volt, mint egy részeg kappannak; gondolkozni csak másoknak eszével tudott; orpheumi szinvonalon álló Pompadour-féle hölgyeknek befolyása alatt zsarnokoskodott és a mesalliancenak volt egyik lelkes apostola. Hát ez a fráter szaván fogta az abbét. Bezáratta és két hétig csupán csak fogolylyal traktáltatta és csak akkor bocsátotta röhögve szabadon, mikor a szegény abbé siránkozva jajveszékelt, hogy Toujour perdrix, toujour perdrix. (Mindég fürj, mindég fürj.)

            Ezen szerencsétlen abbénak sorsára akart engemet juttatni Kállay Tamás mester-lövő kedves öcsém, a ki egy izben hat fogollyal lepte meg asztalomat és a többi igérteket csak azért nem küldötte el eddig lucullusi konyhámra, mert mint Udvarhely vidékének országgyülési képviselöje most kerekiti ki szűzbeszédjét kerekre.

            Hát bizony én nem untam meg a fogolypecsenyét, sem pedig a muzeumoknak ősrégészeti gyüjteményeit, de megelégedtem velük, mint Vulcán a feleségével Venussal, a vénhussal.

            Kigyönyörködvén magamat a stuttgarti muzeumban, két kirándulást tettem, Cannstadtban és Degerlochba.

            Cannstadtba, ebbe a világhirü aczél fürdőbe, a mely a Neckár folyón tul fekszik, de jobban össze van épitve Stuttgarttal, mint Nagykálló Kiskállóval, villamoson mentem ki reggel hét orakor.

            A belépti dij egy márka. – A banda, a melynek tagjai között barna arczút nem láttam, keservesen muzsikált, mint a hogy azt Kemecsén is megteszik.

            A nagyhirü forrás vékonyabban izél, mint bárki más.

            Akartam ezzel az aczélforrással kicsiholni, de sehogy sem sikerült. Aczélforrást elkepzelni sem józan, sem bolond fövel nem tudok. A fürdő orvossal megösmerkedtem, a ki ajánlotta, hogy fürödjek meg.

            Csak tréfásan kérdeztem, hogy mi ennek az ára. Kérem szépen, némely helyen orvosoknak feleárt számítanak, nálunk azonban ez ingyen megy, mert hiszen egy fürdőnek felvirágoztatása csupán orvosok támogatása mellett képzelhető.

‒ 133 ‒

            Eszembe jutott Nyiregyháza városának prudens és circumpectus képviselő testülete, a legeslegbölcsebb emberekből alakitott testület, a mely nem majmol.

            Nevezetessé tették a Sóstói fürdőt azzal, hogy a világ szokásaival daczolva, orvosok kedvezményben nem részesülnek.

            Én nem szorultam az ingyen fürdőre, mert itthon is megfürdök akkor, a mikor nekem tetszik. – Husz év alatt az ingyen fürdőt legfeljebb kétszer vettem igénybe.

            A sóstói fürdő unicum, mert nincs a földgolyóbison oly gyógyczélra is használt fürdő, a hol orvosok fürdőt ingyen, vagy legalább is kedvezményes árban ne kapnának.

            Ünnepélyesen kijelentem, hogy a Sóstón ingyen megfürödni soha nem fogok, de mindaddig mig proforma egy szabadjegygyel meg nem vesztegetnek, a harangodi vasas fürdő érdekében fogom püfölni a nagy dobot, melylyel 1848 előtt csőditették Kállóba a nemes atyafiakat megyei tisztujjitásra és követválasztásra, és a melyet muzeumunk őriz.

            Fül és szemtanuktól hallottam, hogy a nádudvari járásnak, – a mely járást Tisza Kálmán azért szakitott ki Szabolcsvármegye testéből, mert független érzelmű volt és az is maradt a világvégéig – valami Borbély nevű uri ember – (Józsa Gyurinak egyik legkedvesebb czimborája) – kortes vezére, a járás választóinak nemes hadával pihenőt  tartott Kálló alatt, a debreczeni ut mellett termés kőböl épült stylszerü colosszális, négy kőoszlopos akasztófa előtt, a melyről mellesleg megemlitem, hogy miután épen ugy, mint a krinolin némileg divatját multa, de meg előre is látták, hogy nem is lesz reá szükség, mert Szabolcsban 1863 óta nem akasztottak, az akkori megyefőnök Gömöry Pál – a ki jó emléket hagyott maga után, mert senkit sem üldözött, sőt a politikai üldözötteken mindég segiteni igyekezett – szétromboltatta, a köveket megvette, és nagy részben ebből épitett egy kis kastélyszerü épületet, mely későbben Jósa Vincze sógorom birtokába került.

            Hát a mint mondtam, Borbély vezér ezen akasztófa alatt állitotta meg a nemes hadakat és egy lelkes dictiót tartott, mely körülbelől imigyen szóllott: Kedves véreim! Nemes atyámfiai! Ezen szent helyen, a hol számos öseinknek dicső hamvai nyugosznak, felszóllitom mindazokat, a kik nem éreznek magukban annyi lelki erőt, hogy ott hagyják azt, a mit szemük meg látott, forduljanak haza, nehogy a nádudvari járás nemességén csufság essék. Viharos éljenzés után heten kiváltak és fordultak haza felé.

‒ 134 ‒

            Délután vizhajtotta fogaskerekü vaspályán a két kilométer távolságra eső Degerlocba, a stuttgartiaknak kedvencz kirándulási helyére mentem, a honnan gyönyörű kilátás van Stuttgartra és vidékére.

            A számos söröző kerteket bebarangolva sokáig kellett ácsorogni, mig ülőhelyet kaphattam.

            Azt hiszem, hogy Nyiregyházán egy egész esztendőben nem isznak meg annyi sört, mint Degerlochban egy hét alatt.

            Itt is mint több más németországi városban 3–4 centiméter vastag itatós papirkorongot tesznek a sörös kancsók alá, melyekre találó versecskék vannak nyomtatva. Négyet a magaméról és pár szomszédoméról lemásoltam.

“Ist der Wein im Manne.

            Sitzt der Verstand in der Kanne”

            (Ha bor van az emberben, az ész a kancsóban ül.)

            “Dass du nicht über Schaden Klagst,

            Sieh was du sagst, und wo du's sagst.”

            (Hogy ártalmadra ne legyen, ügyelj arra, hogy mit és hol beszélsz.)

            “Der alten Deutschen liebste Nahrung

            War abends Bier und Morgen Harung.”

            (A régi németeknek legkedvesebb tápláléka volt este sör és reggel hering.)

            “Wahres ist Rares.”

            (Az igazság ritkaság), sajnálom, hogy nem hoztam magammal egy rakást. Junius 20-án reggel tovább robogtam Ulm felé.

            Egyebek között az a rosz angolszokásom is meg van, hogy utazás közben nem szeretek idegenekkel beszédbe ereszkedni. Azt sem tudom megtenni, a mit igen sok alacsonyabb szinvonalon álló betegeimtől, mint fő panaszt hallottam emlegetni, hogy Nagy gondolkozásban vagyok. Keresztkérdésekre aztán nagy sokára kisül hogy elbutultnak érzi magát, más szóval, hogy gondolkozni egyáltalában képtelen.

            Na hát ennek az állapotnak még csak a küszöbje körül járok.

            Ulm felé haladtomban tehát azon gondolkoztam hogy mi felett kellene tulajdonképen gondolkoznom. Miután a most elhagyott szép Stuttgart volt legközelebbi benyomásom, a cannstadti aczélfürdő jutott eszembe, de meg az is, hogy ilyen aczélfürdőt én is csinálhatnék a nélkül, hogy másoknak ártanék, magamnak pedig használnék, épen ugy, mint hatvan egy néhány év előtt Váradon Leitner nevü franczia nyelv mesterem cselekedett, a kitől három év alatt kevesebbet tanultam, mint a meny-

‒ 135 ‒

nyi francziaság husz éves koromban egy csinos franczia szobalánytól reám ragadhatott volna.

            Ezen élelmes fajból származó jószivü becsületes ember 1840 évben egy darabka répából készült czukor darabkával mint ritkasággal kedveskedett tanitványainak, a kik azelőtt csak a czukornádból készült czukrot ösmertük. Mint igen szegény embernek az Apolló-utcza végén volt egy rongyos házikója. Husz harmincz év alatt csak ennyire tudta vinni a franczia-nyelvmesterségből.

            Egyszer aztán gondolt egy merészet és nagyot.

            Elvitt egy üveg vizet az akkor Nagyváradon méltán leghiresebb tudós orvoshoz Dr. Grósz Frigyeshez, Dr. csatári Csatáry Lajos miniszteri tanácsos édes atyjához, a ki most az országos egészségügyi tanács főtitkára és az államvasutaknak főorvosa – azon panaszszal, hogy most ásatott egy kutat, de olyan sárgás zavaros viz fakad belőle, hogy ihatatlan és kérdezte, hogy nem ártalmas-e ez az emberi egészségre?

            Nagy lárma támadt ebből, mert a váradi gyógyszerészek a vizet gondos vegyvizsgálat tárgyává téve, megállapitották, hogy a Leitner kutjához képest a cannstadti, spaa-i, schvalbachi, franczenszbádi, bártfai, sőt a világnak eddig ösmert vasas, vagy divatosabban aczél források királya, az előpataki forrás is kis Miskánál is sokkal kis miskább.

            A pénzeszsákok rögtön megnyiltak és a bőség szarujából csak ugy ömlött a hitel, a mellyel Leitner egy pár szomszéd telket megvásárolva, – az akkori fogalmak szerint – modern fürdőt létesitett.

            Tizenöt, husz év mulva Leitnernek zsebei megduzzadva, a vizből a vas eltűnve, fűnek-fának elbeszélte, hogy ócska kútjába, ócska rozsdás vasdarabokat dobott, de most már sajnál rozsdáért pénzt kidobni és inkább pezsgőre költi.

            Okos ember volt. Magának használt, de senkit meg nem kárositott, sőt sokaknak jót tett, mert a fürdőknek haszna – nem kizárólagosan, de – főképpen suggestión – magyarán mondva – fel erőszakolt képzelődésen alapul, a mint azt pár év előtt a Nyirvidék-ben a Sóstó-fürdőnek agyon dicsérése alkalmával hosszasan elmondottam. Plagizálom magamat és dióhéjban tálalom fel azt újból.

            Mikor a kőkorszakban még orvos inas fiu voltam Bécsben, egy Klecsinszky nevü nagytudományu szigorló orvost, Brücke, az élettannak világhirü tanára azért buktatott meg, mert sokat olvasva, tanulva és tudva, egy kérdésben tanárjával ellenkező nézetben volt és

‒ 136 ‒

azt mondotta, hogy tanárjának csökönyös nézete csak némely – önként érthetőleg Brücke – physiologusok agyvelejében kisért.

            A bukott medicus két év mulva a zürichi után, akkor leghiresebb bécsi műegyetemnek neveztetett ki vegyészet tanárává.

            Orvosi szakmába vágó kisérletekkel is foglalkozva, ma is dönthetetlenül bebizonyitotta azt, hogy a fürdő vizekben tartalmazott oldott sók a kültakarókat boritó sértetlen felhámon át a vérkeringésbe nem jutnak, mig ha ilyen vizzel valaki a száját csak ki öbliti is, de le nem nyeli, a fürdőben oldatlan levő sókat a veseváladékában ki lehet mutatni.

            Mi lehet tehát az oka annak, hogy ha valaki egy távol eső fördőbe el megy, a legtöbb esetben javulva, vagy gyógyulva tér haza és isteniti azt a fürdőt, a melynek nevét valamely fontoskodó ember, egy kalapba dobott, de negyven fürdőnév közül még is csak ki huzott.

            Azt mondják, hogy gondjait otthon hagyva üdül. Senki sem hagyja otthon a gondjait, azt a mindenkibe bele ragadt kullancsot. A tőkepénzes azon aggódik, hogy miért nincs neki még egyszer annyi milliója, a mennyit felhalmozott.

            A munkájából élő orvos, ügyvéd, kereskedő mérnök sat. pedig nemhogy otthon hagyná gondjait, de sulyosabb gond nyomja, mert nem keres, hanem ezen felül költekezik is. Ezt pedig józan ésszel üdülésnek nevezni nem lehet.

            Sablonba nem szoritott észjárásomnak nyomása alatt azt tartom, hogy csak kétféle betegség van a világon. Öröklött, vagy szerzett.

            Nincsen itten helye ezen betegségeknek tarkaságairól, kezelés módjukról locsogni fecsegni, de czéltalan is lenne, mert ösmerek többek között egy olyan magas állású, nagy társadalmi műveltségű, nagy vagyonú uri embert, a kit szeretek, tisztelek és becsülök, de a ki minden doktort szamárnak tart. Kis baját is mindég nagynak tartja. Több doktornak véleményét kéri ki. A külümböző véleményeket össze combinálva, csak annak a nézetét vállalja – de csak részben – a kié az övét leginkább megközeliti.

            Hajdan minden szerzett betegségnek okával rögtön tisztában voltak, meghűlés, csömör, korhelykedés, boszszankodás voltak a legfőbb urak. Na meg aztán némelyeket az aranyér vagy érvágás háborgatott. Ma már szerényebbek vagyunk az okok meghatározásában, mióta tudjuk, hogy a cholera, pestis, hagymáz, lépfene, tüdőgümőkór és több más betegségnek lényeges okai bacillusok. A legtöbb betegségnek azonban okát nem ösmer-

‒ 137 ‒

jük, a melyek azonban az élet-körülményekben rejlenek. Ha tehát valaki gyógyszerekkel daczoló betegségben szenved, legokosabban cselekszik, ha 10–20 fürdőnek a nevét leirva, egy kalapba dobja, behunyt szemmel kihúz egyet, és oda megy, mert valószinü, hogy ott nem lesznek meg mindazon ártalmak, melyek gyógyulását odahaza gátolták.

            Csupán a kénes, szikes fürdők hatnak mint fürdővizek, mert a kén illó alakban léven a sértetlen bőrön át is a vérkeringésbe jut, a szíkes fürdők pedig erős ingerképen hatnak legnagyobb kiválasztó szervünkre a bőrre.

            A többi vasas, jódkaliumos sat. féle fürdőviznek nincs más gyógyhatása, mint bármely házi fürdőnek, mert valamennyi egyformán fokozza a vesének és bőrnek tevékenységét.

            Ha modern költő volnék, azt nyögném ki, hogy ezen vízízű fecsegésen a víz, veresfonalként húzódik végig.

            Szeretem a vizet, mert ha ez nem volna, vízi kalandjaim sem lehettek volna, a melyekre pedig – miután azokbol szerencsésen kigázoltam, – örömmel gondolok vissza. Hiszen öreg ember már csakis a multakban gyönyörködhetik, de bár a jelenben nincs öröm, de lesz még szőlő lágy kenyér, a melyből azonban én már aligha eszem.

            Hát bizony az életet tejen vízen kezdettem, borral folytattam, de megint vízzel, vízenyősséggel közeledek végéhez, mert hát kutyából nem lesz szalona még Bécsben sem. Ez csak Chinában történik, a hol a kutyapecsenye, kutya-szalona nyalánkság számba megy.

            A vizet már csak azért is szeretem, mert ha víz nem lett volna, tűzzel kellett volna a rossz világot elpusztitani, a mire most a jólelkü czárt rossz tanácsadói ösztönzik.

            Ha víz nem lett volna, bárkára sem lett volna szükség. Noé apánk elpusztulván, nem ösmerhettük volna meg a szőlő levét és nem nevethettünk volna részeg embereken, vagy némelyek szerint ilyen kappanokon is.

            Csak azért neheztelek Noé apánkra, hogy miért szedte fel a bárkára a szőke-barna bolhákat, poloskákat, sváb bogarakat és miért rejtegette a gilisztákat önmagában, tudva levő dolog lévén az, hogy ezen kedves teremtmény másként nem származhatott volna át az utókor boldogitására.

            No de azért nem kell sem ő reá sem másra haragudni, mert minden emberben lehet hiba, talán még bennem is, meg azokban is, a kik ezen sorokat átfutják,

‒ 138 ‒

akik között olyan elbizakodottak is lehetnek, kik a sorok között is tudnak olvasni. A balgák!

            Kifurná az oldalamat, ha egy vízi kalandomat el nem mondanám, a melynek a mult század hatvanas éveinek vége felé voltam részese, a Herkules fürdőben a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlésének alkalmával, a mikor Lehóczky Tivadar tudós régészünk és az én csekélységem lettünk megbízva egy ottani barlangnak ősrégészeti szempontból való átkutatására.

            Mint aféle vízimádó a háromnapi dinom-dánomnak egyik délutánján eltelve a tudományos előadások élvezetével, megszöktem Turnu Severinbe, hogy a vaskaput láthassam, a melyen át az ősidőkben - áldott, de némelykor - mint ma - átoksujtott hazánknak síkságát boritó édesvizű tenger magát évezredek alatt lassan-lassan a Feketetengerbe át nyalta. Erről a vaskapuról sokan ‒ már t. i. azok, akik nem látták ‒ azt hiszik, hogy ott a Duna szűk mederbe szorul, pedig ugyancsak kiszélesedik.

            A mai Duna lefolyásának, egy a szerbpartról a baloldai oláh partra vonuló Gneisz hegy állotta utját.

            Ezt a Duna elkoptatta. Senkisem tudja megmondani, hogy hány százezer esztendő alatt. De nem tudta elkoptatni azon husz harmincz öl magas czukorsüveg alaku kova magvakat, melyek a Gneisz alatt meredeznek égnek.

            Hatszáz öl hosszuságban képezték ezen sürün lerakott czukorsüvegek különösen alacsony vízálláskor a hajózásnak akadályát.

            Az őskornak angoljai a kapzsi rómaiak Traján alatt a Kr. utáni 100-ik évben az Orsova feletti 16 mértföld hosszú kazánszorosnak jobb partján, a folyó hosszában bámulatos ‒ gyalogosok számára szánt ‒ hídat épitettek, lyukakat vésve a padlótartásra szánt és ezeket támasztó gerendák számára.

            Ezen aranysóvár nép a Vaskapunak hajózhatóvátétele végett a mai szerbparton csatornát kezdett a sziklába vésni, a mely ma is hatalmas erőkifejtésre vall; de abban hagyták azért, hogy ezen munkát a Bécsben kicsinyelt magyar nép hajtsa végre. A mit meg is tett és a mit az u. n. mérvadó bécsi körök agyon szeretnek hallgatni; csakhogy orruk tölle foghagymás.

            A gőzhajózásnak kezdete előtt Turnu-Severin jelentéktelen halászfalu volt. Mikor én ott jártam, lehetett már vagy 10000 lakosa. Drága fészek.

            Azért hivják Turnu-Severinnek, mert Septimus Severus egy tornyot épittetett azon hídnak védelmére, melyet Traján épített és a mely ma is az ő nevét viseli. Ennek a hídnak ma is olyan 11 részben a víz szine alá

‒ 139 ‒

kopott oszlopai vannak, melyek nem kisebb méretüek a budapesti lánczhid oszlopainál.

            Mikor én ott jártam, csak az oláhpart közelében volt olyan kirobbantott csatorna féleség melyen az akkori alacsony vízállás mellett csak az Izlás és Thachtalia,  elől hátul két-két kerekes 16 hüvelyk mélységre járó gőzös közlekedhetett.

            Azon időben igen alacsony vízállás lévén, rengeteg sok gabonával megterhelt uszály hajó és gőzös kényszerült Turnu-Severinnél vesztegelni, magasabb vízállást várva.

            Estére vissza térve a Herkules fürdőbe, reá beszéltem Mészáros Dániel szakolyi gazdag földbirtokost, a ki Elek Gábor, Gencsy Károly és Zoltán Miklóssal typikus alakjai voltak, a már kivesző félben levő puritán jellemű. egyenes lelkű, szókimondó szabolcsi gentry-fajnak, Siklóssy Gyula egyetemi szemészet tanárt, Tóth Imre ezredes honvédelmi miniszteri tanácsost, egy másik Tóth Imrét, Kovács József egyetemi tanárnak assistensét, és Dr. Varga Gézát Hajduvármegye főorvosát arra, hogy másnap reggel ránduljunk le Orsováról csónakon a vaskapun át Turnu-Severinbe, a regényes fekvésü török Ada Kaleh (Szigetvár) szigetet is útba ejtve.

            Tíz forinttal megvesztegettünk két dunai gőzhajózási matrózt, hogy lopjanak el egy fél napra a társulatnak egy olyan ladikot, a milyeneket a gőzhajók hátuljához szoktak akasztani. Nem volt valami nagy bűn, mert a legközelebbi gőzös velünk együtt vissza hozta azt még az nap Orsovára. De meg hát meg is gyóntam, vagy meggyónhattam volna mint pápista, kálvinista utitársaim nevében is.

            Ada Kalehban tisztelegtünk a basánál. A tolmács én voltam, mert akkor tudtam vagy tiz szót törökül. Bemutattam magamat és három doktor társamat mint hekim-basikat, Tóth Imre ezredest mint bimbasit, Mészáros Dánielt mint effendit. Jól becsibukozva, jól befeketekávézva, társalgásunk és búcsuzásunk főképen jelekből és kölcsönös vigyorgásból állott.

            Jól mulattunk, mert különben nem vigyorogtunk volna.

            A szigetet elhagyva, mikor a Vaskapuhoz közeledtünk, látva a hatalmas Dunának sürü sziklákon átbukdácsuló habzó hullámait, a kompániának bátorsága az inakba szállott. Mondottam a két matróznak, hogy menjünk az oláhparton, a hol a gőzhajók járnak, mert ott könnyebb ladik is áthaladhat, a szerb parton pedig felakadhatunk és felfordulhatunk.

            A csökönyös két matróz nem hallgatott a jó szóra. Utitársaim is kiszállottak a szerb parton, hogy ők már csak gyalog haladnak el a Vaskapu mellett és majd csak azon túl fognak ismét a ladikba beszállani.

‒ 140 ‒

            Tóth Imre ezredes unszolásomra azt válaszolta, hogy a hazáért bármely percben koczkára teszi élelét, de csak úgy juxból nem megy neki a csaknem biztos halálnak.

            Csupán Siklóssy Gyulát tudtam visszacsalni, felemlitvén neki, hogy medicus korunkban téged tartottunk közöttünk a legbátrabbnak, a ki az ördögtől sem félt, most már a víztől is megfutamodol. Szégyen, gyalázat! Talán a kis hitü bécsi pártiakhoz tartozol.

            Ez használt, mert beszállott!

            Alig haladtunk az eszeveszetten rohanó árral vagy száz ölnyire, mikor a ladikunk orra egy viz alatt rejlő kovarcz sziklacsúcson fentakadt, tatja (hátulja) pedig az ár által lefelé sodortatott.

            A szikla olyan mélyen fúródott be az erős szerkezetü ladikba, hogy az evezőket a sziklának feszitve, nem hogy ki szabadulhattunk volna kinos helyzetünkből, de az evezők nyelén a rohanó viz csolnakunkba futott fel.

            Egy szóval mi hoppon maradtunk, a parton levő társaink pedig jajveszékelve csapdosták össze tenyereiket.

            A két matróz fejét vesztette, Siklóssy pedig mint egyedüli menekvést azt ajánlotta, hogy szikláról-sziklára ugrálva meneküljünk a több mint száz lépésnyi távolságra eső partra.

            Hogy gondolhatsz ilyent? Hiszen ezen sziklák melyek között a víz 10–20 öl mély, a legtöbb helyen igen közel vannak ugyan egymáshoz, de némelyek között pár ölnyi távolság is van. Absurdum.

            Vetkezzünk le és végső esetben igyekezzünk életünket uszással megmenteni, ha ugyan e közben valamely alább fekvő sziklán szét nem locscsanunk.

            Ádám ruhába öltözve azt ajánlottam, hogy tegyünk előbb egy végső kisérletet

            Ruházzatok fel korlátlan hatalommal és minden tanácskozás nélkül teljesitsétek parancsomat nem egy percz, de egy másodpercz alatt. Megmagyaráztam tervemet, a mit megértettek és helyeseltek.

            Én a kormányevezőt kézbe véve hátra ültem. A könnyebb matrózt kiszállitottam a sziklára, a melyen fennakadtunk, meghagyván neki, hogy a csolnak orrán levő, kikötésre való lánczot fogja kezébe és az adott jelre rántsa fel a csolnak orrát, de ugyan akkor ugorjon is be a ladikba, nehogy esetleg a sziklán sóbálványul maradjon. Siklóssynak, meg a sulyosabb matróznak megmondottam, hogy a kellő pillanatban rohanjanak hozzám hátra, hogy a csónak hátulja mélyebben sülyedjen a vizbe, az orra pedig könnyebbülve, a sziklán álló matróz által felrántható, felszabaditható lehessen.

‒ 141 ‒

            A Rajta kornmandóra minden olyan pontosan történt meg, mint bármely japán hadi hajón.

            Szóló szerencsésen végig kormányoztam a ladikot a Vaskapun. Alatt felszedtük a parton sápitozókat. Át eveztünk Turnu Severinbe. Nagy áldomást ittunk és gőzhajón tértünk vissza Orsovára.

            Más baj nem történt, mint az, hogy Siklóssyné talán mai napon is tartja haragját, a melyet férje és előttem nem titkolt.

            Megvallom, hogy meguntam már ezt az eddig kilencz nyomtatott ívre terjedő kotyvalékot tovább folytatni, a mint azt az olvasókról is feltételezem. Hiszen a kilenczes számot a kutya is bánja, – de azért még is tovább kutyálkodik. Tőlem sem kell hát zokon venni, ha mielőtt Ulmba érnék, nem Gotterhaltét, hanem kutya hymnust zengek, mert hát ezen leghivebb állattársunk jutott eszembe ebben a kutya melegben. De meg mert becsülöm is a kutyát, hiszen a hozzátartozói iránti szeretetben, hűségben jóval felülmulja az átlagos embert, helyi tájékozó képessége pedig túl tesz a világ összes diplomatáinak tájékozottságán a politikai téren.

            1853-ban a magyaróvári gazdasági akadémiát jártam, a hol egy alkalommal korán reggel a kávéháznak azon asztalánál a hol rendesen reggelizni szoktam, már egy jó kinézésü nagy szakállas német ember ült. Az asztal alatt pedig egy óriási kutya feküdt, a milyent én még az előtt nem láttam. Később tudtam meg, hogy az nem kutya, hanem dog volt. Igaz ugyan, hogy angolul minden komisz kuvasz is dognak neveztetik, de némely magyarnak az a kutya természete van, hogy inkább meghódol az idegen dog, szóda, massage, commandó előtt, mint a teljesen egyenlő értelmü magyar kutya, sziksó, kenés, vezényszó stb. előtt. De remélhető, hogy lassacskán ezek is csak észre térnek.

            A veres szakállas urat németül megkérdeztem, hogy miféle kutya ez?

            Uram ne sértegessen! Ez nem kutya, hanem barátom és jóttévőm.

            Azt hittem, hogy meghibbant az elméje és húzódni kezdettem tőle. Mimikámról és arczomról leolvasván véleményemet, megkért, hogy ne tartsam addig őrűltnek, mig az esetet el nem mondja.

            Halljuk!

            Én ékszerész vagyok Bécsben. Magyarország nyugoti részében nagyobb városokba országos vásárokra szoktam járni, a hol saját tulajdonomat képező fabódékban szoktam megtelepedni.

            Tavaly nyáron nyitrai vásárra mentem saját bódémba segédemmel és ezzel a kutyával, magammal vívén

‒ 142 ‒

összes vagyonomat, a mi 10000 forint áru ékszerből és 6000 forint készpenzből állott. Nagy meleg lévén, segédemet elküldöttem a vásártéri korcsmába egy pohár sörért (ilyen formán cselekedtem én is néhány percz előtt.)

            Eközben egy vevőnek nagyobb bankóból visszakellett volna adnom. A 6000 forintot tartalrnazó bugyellárist zsebemben nem találván, rögtön eszembe jutott, hogy azt a pultnak másik végén hagytam, ott, a honnan segédemet sörért küldtem el.

            Kétségbe esésemre a pénztárczám eltűnt.

            A bódét bezárva, kutyámnak jelekkel mutattam, hogy tárczám baloldali felső belső zsebemből eltűnt. Keresd!

            A kutya megértett és leolvasta arczomról kétségbeesésemet. Erősen szimatolva össze-vissza nyargalt a rendkivül népes vásárban, én pedig lihegve utána. De nem győztem vele lépést tartani. Már-már összerogytam, midőn messziről látom, hogy a hatalmas kutya egy embert torkon ragadva földre teper.

            Az emberek a veszettnek vélt kutyát botokkal verik.

            Torkom szakadtából kiabáltam, hogy ne bántsák, mert tolvajt fogott.

            Mire oda értem a kutya már félholtra volt verve. Elmondottam az esetet az embereknek, meg azt is, hogy milyen volt a tárcza és mik voltak benne.

            A tárczámat minden legkisebb hiány nélkül visszakaptam. A tolvajt dutyiba vitték, én pedig mindent összepakkolva vittem fel kutyámat a bécsi állatgyógyintézetbe, a hol hat hét alatt szerencsésen felgyógyult.

            Mondja meg hát kérem, nem jogosan tekintem-e ezt a kutyát barátomnak és jóltevőmnek?

            Hogy bebizonyitsam azt, mennyire bizhatok ezen kutyában, tessék ezen ékszerdoboz kulcscsomagot zsebre dugni, hogy a kutya észre ne vegye. Későbben kerestetni fogom ezt vele. De ne féljen, mert a kutyán szájkosár van. Önnek fog ugyan ugrani, de a szájkosár miatt meg nem haraphatja és ha a kulcsokat eldobja magától, csak őrizni fogja azokat.

            Ekkorra a kávéház már népesedni kezdett, én pedig felleghajtó köpenyegemet vállamra vetve a negyedik billard mellett ácsorogtam, mikor a gazdája által figyelmessé tett kutya egyszer csak dühösen kezd összevissza szaglászni. De én belém is szorult annyi ész, hogy köpenyegem alatt a kulcscsomagot készen tartottam kezemben, s a mint a kutya reám akart rohanni, messze dobtam magamtól a kulcsokat. A kutya pedig első lábaival letakarta a kulcsokat mig gazdája értük nem jött.

‒ 143 ‒

            Ez nem mese, de a következők sem.

            A hatvanas évek elején Nyirbátorban ulánosok állomásoztak. Egy téli napon, mikor nagy hó is volt, az őrnagy eltünt és csak három nap mulva találták meg a bátori ligetben az öngyilkost, a kit ezen idő alatt éhen szomjan őrizett csaknem megdermedt neufunlandi kutyája.

            Pompejiben láttam egy háznak küszöbén mozaikba rakva “Cave canem” “Őrizkedj a kutyától.” Én azt raknám ki, hogy “Parce canem” “Kiméld a kutyát”.

            Kutyától is lehet erkölcsöket tanulni!

            Ne rugd fel a kutyát, ha nem is lesz belőle szalona!

            Az elbizakodott ember, a ki Istenen kivül magát tartja az élőlények legtökéletesebbjének, az állatoknak rejtélyes szellemi és érzéki nyilvánulásait azon semmit mondó üres phrasissal akarja eltussolni, le hurrogni, hogy Ösztön .

            Már pedig, ha elfogulatlanul gondolkozunk és itélünk, az u. n. Ösztön nem egyéb, mint az állatok olyan központi idegrendszer részleteinek külső megnyilvánulása, a mely részek az emberi központi idegrendszerből, az agyból hiányoznak. Csak a denevérre utalok, a melyről már feljebb megemlékeztem.

            Nem kell csürni csavarni, de elfogulatlanul keresni az igazságot és ha ezt megtaláltuk, meg hajolni előtte. Én is voltam valaha fiatal ember. Szenvedélyes vadász voltam. Jó lövő lévén akkor, rakásra öltem a szegény nyulakat, őzeket, vaddisznókat, foglyokat, a kik engemet pedig sohasem bántottak.

            Igaz, hogy barbár emberi természetemből máig sem tudtam végleg levetkőzni, mert megeszem ugyan a mások által megölt állatnak husát, de csak a rajtam élősködni akaró állatokat tudom és tartom megengedhetőnek megölni.

            Ifju koromban Nagyvárad vidékén nagyszántói birtokunkon lakva, gyakran jártam a Bihar és Rézhegység regetegeibe nagy vadra vadászni.

            A nagy vadászatok többnyire téli időre esnek, a mikor délután négy órakor sötétté vált erdőben már siker reményével czélozni és lőni nem lehet.

            Kevéssel a sötétség előtt a kopók gyakran felvettek egy őzet, a mely állatot tudva levőleg csak nagy sokára tudnak ezek az erdei uton 50–100 lépésnyi egymástóli távolságra felállitott vadászok elé vissza terelni.

            A zegzugos uton menekülő vad után rohanó kutyáknak csaholását a legélesebb hallásu füllel is már

‒ 144 ‒

csak nagy távolságból halljuk, de a kutyák is tudván, hogy a messze száguldozó őzet már csak koromsötétségben láthatnánk, ha ugyan bagoly szemünk volna, ott hagyjuk állásunkat és vissza térünk a faluba, szives házigazdánk vadásztanyájára, a hol alig kezdünk vadászmódra hazudozni, kvaterkázni, kártyázni, mikor a kutyák lihegve érkeznek a tanyára, a hol az előtt sohasem jártak, pedig ha ugyanazon nyomon jöttek volna, melyen a vadat hajtották, még gyorsvonaton sem érkezhettek volna meg ilyen rövid idő alatt.

            A kutya agyában tehát kell egy olyan résznek lenni, a mely őtet olyan tájékozásra képesiti, a mely tulajdonságról nekünk még csak fogalmunk sincs. De miután az emberi dölyf nem engedi meg még feltevésképen sem azt, hogy a kutyának némely tekintetben több képessége van, mint az élő lények legtökéletesebbjének – az embernek –, büszkén elüli ezt azzal a rongyos szóval, hogy “Ösztön” a minek pedig se füle, se farka.

            Ezt az igazságot minden vadászember aláirhatja és csakis a szoba tudós tagadhatja.

            Ezen állitásnak illustrálására felhozok egy esetet, a melynek tanuja voltam.

            Már régen nem vagyok vadász, tehát nem hazudok és el is fogja hinni a mit mondok az, a ki engemet ösmer; a ki pedig nem hiszi, üljön a hiszemfarkára.

            Volt nekem egy ügyvéd sógorom Nagykállóban, – Király Ferencz – a ki szenvedélyes vadász volt, de a ki már régen a föld alatt porlik.

            Ebben a Schmerling-féle korszakban azonban nem csak a sógorom lakott ott, hanem mások mellett egy dr. Fick nevü megyei főorvos is, a kit ezen állásában az 1867. évben beköszöntött alkotmányosdi alkalmával elődöm Dr. Szabó Dávid – mint választott főorvos váltott fel.

            Az öreg Fick Ó-Budára – születéshelyére – történt eltávozása előtt pár évvel még szenvedélyes vadász volt. Az utóbbi években azonban már sógorom többször vadászott az ő kitünő kopóival, mint ő maga.

            Mikor Kállótól végképen búcsut véve, kutyáit magával vitte Ó-Budára, ezek nem első osztályban, hanem a kutya kupéban a kocsi aljában levő rekeszben lettek elhelyezve Újfehértón, – mert akkor ez volt Kállónak vasuti állomása. – Hogy ottan mit csináltak nem tudom, de tudom azt, hogy én keservesen vonitottam volna, ha kutya létemre a vadászattól örökre meg kellett volna válnom.

            Nem tudom, hogy a két kopó megfigyelte-e azt, hogy a Budapestre vezető vágányokról, Szatmár, Nagy

‒ 145 ‒

várad, Arad és Czegléd felé is vezet egy ág, hanem azt már tudom, mert láttam, hogy a két kutya két hét mulva Ó-Budáról sógoromnak nagykállói udvarában termett.

            Erre nem lehet egyebet mondani, mint azt, hogy vagy hazudik kend, vagy ösztön a minél elbizakodottabb és Istennek mindenhatóságát tagadó butább állitást  képzelni nem tudok; éppen úgy mint Istenben legmélyebben gyökerezett hitem szerint nem tudom elképzelni azt, hogy az örök időktől fogva létező és örök időkig létezendő mindenható Istenünknek csak néhány ezer év előtt jutott volna eszébe világot teremteni. Ennél még egy baka, vagy huszár, sem tud nagyobbat káromkodni.

            A Talmudnak vannak, mint minden egyébb vallási – emberek kezével irott – kijelentéseknek tarthatatlanságai, melyeket kétségbe vonni lehet, de van a Talmudnak egy passusa, a mit én zsidó vallásu, de talpig ember barátomtól Dr. Bleuer Miklóstól hallottam, hogy egy bolond 6000 kérdést vethet fel addig, mig a bölcs csak egyre képes megfelelni

            A talmudnak ezen képletes állitását csupán a tudósoknak látszani kivánó, – minden külső díszekkel felruházott, de külömben a legtöbbször üres auktoritások előtt hasra bukó – egyének vonhatják kétségbe, azok, a kik az önálló gondolkozásnak jogát kétségbe vonják

            Csak egy az Isten! Földi istenkéket nem akarunk ismerni, mert vallásunk tiltja. Nero, Caligula, Heliogabalus is annak tartották magukat, de lefujtak nekik. Okuljunk.

            Ha nem unalmas, a Nyírvidék jövő számában tovább fogok kutyálkodni.

            Mikor még Ónody Géza tekintélyes országgyűlési képviselő volt, kaptam tőle egy – a bernhardiakhoz hasonló – óriási leonbergi kutyát, olyan szépet, hogy ha kutyakisasszony lettem volna, szerelmessé váltam volna bele.

            Ennek a kutyának olyan kutyatermészete volt, hogy több olyan embernek szakitotta meg kabátját, vagy nadrágját, akiből kileste, hogy fél tőle. Véletlenül ezek többnyire zsidók voltak és csak is e miatt henczeghetett, mert tudtommal semmiféle vallásfelekezetnek bigot tagja nem volt, antisemita tehát nem lehetett. A kutyának olyan természete van, mint némely magyar embernek, a ki minden kis megriasztásra, meghunyászkodik.

            Engemet már több izben támadott meg hamis juhászkutya-kompánia, de egy sem bántott, mert “Pisz pisz Te, Duni, ne” bemutatkozással tudtára adtam nekik, hogy tetu pajtás akarok velük lenni.

‒ 146 ‒

            Engedékenységgel, meghunyászkodással talán még politikai téren is lehet fájdalmas harapásokat kapni. No de ez csak Abderiában történhetik meg, Magyarországban kizárt dolog. De hát “Jó az Isten jót ád”. Azután meg az sem bolond beszéd, hogy “Segits magadon és az Isten is megsegit!” Vannak ennél még ostobább közmondások is, mint “Mindenki a saját szerencséjének kováccsa.” “Ne hadd magad Schlesinger!” stb.

            A gyönyörü, hatalmas indigena kutyát sokan kérték tőllem. Uj gazdájául Kállay András főispánnak fiát, Bandit szemeltem ki. Ki is vitték a 25 kilometer távolságra eső Nagyhalász kötelékéhez tartozó Kistelek tanyára, csakhogy másnap reggel már visszarukkolt udvaromra.

            Feleségemmel haditanácsot tartottunk. Megállapodtunk abban, hogy mint az élő lényeknek szellemileg legtökéletesebbjei, kifogunk a kutyának az eszén. Ravasz fondorlat alapján feleségem – nem finom, hanem zsákvászonból – olyan főkötőt varrt a kutyának, a mely szemeit is elfedte, tehát absolute semmit sem láthatott.

            Nem fogsz ki rajtunk, mert te buta vagy, mi pedig lángeszüek.

            Az ilyen módon ideiglenesen vakká tett kutyát szájkosárral ellátva, összekötött lábakkal, szalmával bőven ellátott kasos talyigában Kállay Andrásnak egy másik fiához Gyurkához küldöttük el a – 20 kilométer távolságra eső – kállósemjéni egyik birtokára, a hol a legúribb ellátásban részesült.

            A kutya másnap ismét itthon volt.

            Mondják meg az okosak, hogy miként történhetett ez, mert hiszen Kiskállón és Nagykállón át Nyiregyházának szagát a kutya meg nem érezhette.

            Az antiszemitának látszó kutyán azonban minden áron túl kellett adni és Oldall Jenő bashalomi esperes plebános barátomat boldogítottam vele, a ki két hétig lánczra kötve, tyúkkal, kalácscsal tartva, vissza tartotta a hazaszökéstől.

            Itt mult ki pár rongyos év alatt a kutyák királya.

            Az eddig felemlitett kulya eseteket még csak meglehet a semmit mondó Ösztön phrasissal magyarázni.

            De miként magyarázzuk meg némely – ritka kutyának azon szellemi képességét, mely sok tertiás tanulónak matematikai ösmeretén is túl tesz?

            Sehogy sem. Mert az elbizakodott emberiség autosuggesztió alapján – még ha marékra foghatja is – minden élő lénytől, minden szellemi képességet igazságtalanul letagad.

            Megboldogult édes atyámmal több mint ötven év előtt egy vasárnapi napon Bécsben a Wurstelpraterben sétáltunk, a mely valamivel élénkebb volt, mint a nyir-

‒ 147 ‒

egyházi népkert, de még a budapesti városligetnél is sokkal élénkebb, szóval sokkal több népies látványosságot és szórakozást nyujt, mint Európának bármely világvárosa, a melyeknek pedig nagy részét ösmerem.

            A rengeteg sok látványos bódéknak egyikén ez a felirat volt “Der gescheidte Hund” magyarul az okos kutya. De ebbe a bódéba még a kutya sem ment be.

            A kutyának gazdája egy steiermarki “Herr von” végzett földes ur volt.

            A kopott fekete szalonruháju, kiéhezett szánalmas kinézésű végzett földes úr, fájdalmas arcczal, a bejárathoz támaszkodva, végleg berekedt hanggal csábitotta volna be a látogatókat.

            Alig tudtam atyámat a bódéba becsalni. Bemenve, egy elhizott mopszli kutyát láttunk egy piszkos vánkoson heverni.

            Előtte gyufaszál vastagságu rudacskákra – pityókába – (mert a krumpli csak a “grundbirnnek” elferdítése, a csicsóka pedig a kolompérhez hasonló gumós növénynek igaz magyar neve) dugott kis lobogók voltak beszurkálva, 50 vagy talán sokkal több, még Honduras, Costarica, Guetamla, Yucatan, Bolivia, Venezuela, Equador, Peru, Chili stb. sem voltak kifelejtve.

            A kopott nemes félre állva, a kutyának semmi tájékoztató jelt nem adva, felszólitott bennünket, hogy a lomha kutya melyik államnak hajó lobogóját rakja lábaink elé.

            A kutya egyszer sem tévedett.

            A kulya elébe azonban számos koczka is volt kirakva, a melynek minden lapján egy-egy szám volt.

            Tessék egy négy tagu számot mondani és a kutya ki fogja rakni. Erre aztán felfortyant bennem a méreg. Kutyát tegyél bolonddá, te komisz kutya.

            Én is produkáltam magamat Magyaróváron valamikor mint bűvész, a mi miatt majdnem életemmel lakoltam, (és a mit talán el is fogok mondani) tehát megosztottam figyelmemet a kutya és gazdája között. A csalás ki volt zárva.

            A kutya a négy számot kifogástalanul rakta egymás mellé, alá pedig másik négy számot és hibátlanul adta össze. Csalás ki volt zárva, pedig egészen tökkel ütött soha sem voltam, kivévén akkor, ha baráti álarcz alá bujt embereknek hittem.

            Ezen esetet több izben sokak előtt egészen jóhiszeműségből és igaz meggyőződésből elmondottam, de nem akadtam olyan emberre, a ki ezen éleményemnek elmondásáért ki nem röhögött volna.

            Ezen barátaim közzül Kállay Poldi orsz. gyülési képviselő magaslott ki, csakhogy csúful megjárta, mert nehány év előtt Nyiregyházán is megfordult egy tudós kutyatársaság.

‒ 148 ‒

            Együtt mentünk el, de el is némult gunyolódásával, mert ugyan ilyen productiónak lett szem és fültanuja. Fültanu annyiban, mert egy fekete pudli kutya az emlitett productiókon kivül harmoniumon egészen correctül eljátszotta első lábaival azon hires Schubert féle nótát a melynek verse Du hast die schönsten Augen, O Liebchen was willst du noch mehr.

            Sokan ugy ösmernek mint a ki nem hazug, de nem is vagyok tul buta. Meg vagyok győződve a kutyáknak u. n. ösztönéről a mi non sens; de arról is, hogy némelyeknek az emberit megközelitő esze is van.

            Meg van azonban egy aljas jellemvonásuk is, t. i. az, a mit némely pervers magyar embernél is megtalálunk, miszerint talpát nyalja annak, a ki őt korbácsolja.

            Volt egyszer minden kutya természetből kivetkőzött két hímnemü – egymáshoz ragaszkodó – kutyám, a melyek az utcza gyerekeknek nagy gaudiumára a kétfejü sast játszva, olasz vért árultak el.

            Emberek között is akadhatnak olyanok, a kik a kétfejü sasnak nyalják talpát, de ezek felfelé nyalnak, lefelé harapnak.

            Nem kutyálkodom tovább, mert hosszantartó fecsegésemet valamelyik u. n. jóbarátom esetleg kutyaugatásnak is minősithetné, hanem visszatérek – persze csak igen rövid időre – az eredeti thémára, a kutyafuttában tett régészeti kirándulásra.

            Stuttgartból a 45000 lakost számláló Ulmba azon feltett szándékkal szállottam le a vonatról, hogy az ottani kisebb szabásu régészeti gyüjteményt megtekintsem, csakhogy ideérkezve már annyira elvoltam telve világhirü muzeumok élvezetétől, mint a ki fáczánnyal már jóllakva, paczalra nem vállalkozik, már pedig kár volt, mert megtudtam azóta, hogy Geiger kapitánynak kis gyüjteménye ugy viszonylik sok nagyobb muzeumok gyüjteményéhez, mint libucz tojás a disznótökhöz.

            Na de az időböl is kifogyván, nem tartottam megengedhetőnek, hogy Szikszay Pál alispán barátom által engedélyezett három heti szabadságidőmet önkényüleg megnyujtsam.

            Az eddigi kullogást futássá változtattam át, a mit nem helyesen tettem, mert pontos időre hazatérve, a velem együtt közszolgálatban megöregedett, de meg nem vénült Pali barátom – nem ugyan szószerint, de – olyanformán nyilatkozott, hogy szamár voltam, mert néhány napi késedelemért fegyelmi vizsgálat alá nem kerültem volna.

            Fel is tettem magamban, hogy 30–40 év után a tőle nyert szabadságidőt tul fogom nehány nappal nyujtani és ha gorombáskodnék, minden megmaradt fogammal feléje fognék mosolyogni vagy inkább vicsorogni a föld alatt.

‒ 149 ‒

            Olyan békében leszünk egymással, mint mai napig mindég voltunk.

            Ulmban különben kár is muzeumot keresni, mert az egész város zegezugával egy középkori muzeum, amennyiben a többi általam élvezett német városoknak magva, az Ó-város “Altstadt” meg van ugyan mindenütt, de betarkázva, vagy körülépitve modern épületekkel, a mi olyan analogia, mint a bakonyi kanász, hortobágyi gulyás, csikós, meg az ausztriai gulyás-juhász, a ki ernyő alatt harisnyát köt és a kiknek daliásságában sokszor volt alkalmam gyönyörködni, de visszafelé értve.

            De hát most a “seccesszió” világát éljük.

            A secessziónak magyar forditása Marton lexicona szerint félremenés, elmenés, eltávozás, elválás, egyszóval abnormis állapot, oldalba rugása a réginek, bár milyen szép legyen is az.

            Bámulatos dolog, hogy vannak emberek, a kik ezen perverz iránynak hívei.

            A Wagner-féle zene, a melyben csak itt-ott van elvétve egy kis melódia, de főképen nem egyéb, mint egy harmonikus lárma, és a mely zene reclamjának a renegát Liszt Ferencz verte a nagy dobot, most már besuggerált zene-créme, mert hát egy bolond százat csinál.

            A festészet terén is akadnak megvadult műérzékesek a kik a spinóttal festett Vaszary és Rippel-Rónay-féle torzképekben gyönyörködnek, a kik a természetnek hű másolását izléstelennek tartva nem érdemesebbek egyébre, mint arra, hogy őket a művészek sorából töröljék, a minek ideje előbb-utóbb biztosan be fog következni. Az eféle legények csak a jó izlésnek kificzamitói.

            Ulmnak főterén van a kölni dom után legnagyobb talán legszebb gót izlésü temploma – Münster – a melyet 1377. évben kezdettek épiteni. Tornya 161 méter magas, a melynél Európában csak a turini Mole Antolenniana és a párisi Eiffel torony magasabb.

            Hatalmas kis kápolna, mert mig a bécsi Szent István templomnak belterülete 3191  méter, az ulmi Münsteré 5105 qm.

            A nagy térség, melynek közepén az épitészetnek ezen méltán világhírü remekében meghatva gyönyörködünk, a régi debreczeni országos vásárokat – debreczeni nyelven szabadságokat – juttatta eszembe, a mit azért hivnak talán szabadságnak, mert ott mint másutt is, mindenkinek büntetlenül szabad lopni, ha rajta nem kapják.

            Mint a legtöbb tősgyökeres magyar embernek a kereskedelem iránt rendkivül fogyatékos érzékem lévén, csak annyit láttam, hogy akkor bontották szét vagy 15–20 ideiglenes utczának százakra menő bódéit, sátrait. Azt is megtudtam, hogy az országos vásár itten

‒ 150 ‒

két hétig tart, de szégyenemre kell bevallanom, hogy nem tudakozódtam a felől, hogy mézeskalácson, furulyán satöbbin kivül, mivel fonják itt be az emberek egymást.

            A templomnak megtekintése 20 pfennigbe kerül, de legalább nem áll az ajtóban nagy furkós botos portás, mint a magyar miniszteriumok kapu aljában ácsorgó zsinóros kaftánba bujtatott léhűtők.

            Ilyen furkós bottal állott elémbe a mainzi domnak majomhoz vagy stiglinczhez hasonlitható portássa, a ki megszimatolván turistaféle minőségemet, azt mondta, hogy isteni tisztelet alatt idegeneknek nem szabad bemenni, mert ezek, mint az emberi nemnek legkiváncsibb bámész válfaja, az ajtatoskodókra kellemetlenek.

            Ebben volt is a sógornak egy kis igaza, még pedig nem nagyon kicsi.

            Hogy a miniszteriumokban bunkóval fogadják a belépni szándékozót, jól teszik, a külömböző javadalmazást keresők ezreinek elriasztása végett, de templomban ez sérti a jóizlést, de meg felesleges is, mert hiszen Jezus Krisztusunk egy kis korbácscsal verte ki a jeruzsálemi templomból a nem odavalókat, amely kedves eszközöcske, a kancsuka alakjában érte el mint világ boldogító, békéltető, szabadságterjesztő eszköz a tökélynek legmagasabb fokát.

            Hála legyen lstennek, hogy nálunk, – a hol erőszakra senki sem gondol – ezen czivilizáló eszköznek hazája nincs, bár 1849. évben láttam elég suhintását, akkor a mikor apám, a ki sohasem volt schwarzgelb, hanem azon Pecsovics párthoz tartozott, a mely a nemességnek “Nem adózunk” elvet vallotta, Biharban és a szomszéd vármegyéknek főispánja volt, de mihelyt belátta, hogy nem az 1847-iki állapot tér vissza, hanem osztrákokká akarnak bennünket átgyúrni, ezen állásával azonnal felhagyott.

            Akkor Paskievicz Erivanszki, Rüdiger, Xaniutin mintegy 60000 emberrel Váradon és környékén tanyázott. Ez akkor volt, a mikor édes apám azt hitte, hogy nem az osztrák császárt, de a törvényes magyar királyt szolgálja.

            Atyámnak a nagyváradi megyeházában levő lakására egy orosz tábornok lépett be henczegő módon követelve, hogy egy-két nap alatt ennyi és ennyi ezer ágy legyen a muszka betegeknek elhelyezésére rendelkezés alá bocsátva.

            Atyám megígérte, hogy a lehetőség szerint intézkedni fog, de parancsokat tábornoktól el nem fogad. A tábornok úr gorombán feleselt vissza.

            Atyám rögtön befogatott és hajtatott Paskievics főmuszkához elégtételért, a ki az oláh püspök residentiájában volt elszállásolva. (akkor még az oláht nem hív-

‒ 151 ‒

ták románnak) A személyleirásból Paskievicz reá ösmert a goromba tábornokra és rögtön előkeritette. Paskievicz igen nyájas volt és együtt beszélgettek atyámmal a divánon. A belépő tábornok kihúzta magát az ajtónál. Gyűrüs ujjait Paskievicz nem dugta sehova, hanem a gyémántos és egyéb drágaköves gyűrüket tenyere felé beforditva, megmutatta apámnak s azzal odament a bálványszerüleg álló tábornokhoz és addig pofozta mig a vér arcáról ruháján végig csurgott és “Jobbra át” kikergette. Ezután németül kérdezte: “Meg van ön elégedve?” “Az elégtételnek ezt a módját sokallom” felelte apám.

            Mint már 15 éves gyerek én is szerettem nyeregben ülni és gyakran kilovagoltam a muszka táborba, a kancsukák világába, a hol a közkatonát a káplár, ezt az őrmester kancsukázta. A magasabb rangu tisztek az alsóbb ranguakat csak pofozták, akik meg sem moccantak.

            Ez hihetetlennek tűnik fel, de igy volt akkor. Egyszer Miklós czárnak születés vagy névnapja lévén, a nagyváradi nagy piacznak közepen felállitott oltárnál isteni tisztelet tartatott. A rengeteg téren sok ezer gyalog és lovas képezett négyszöget.

            Kilovagolva én is bámultam a parádét.

            A mise bevégeztével látom, hogy Xaniutin, vagy Panuitin magához intett egy lovas őrnagyot, a kinek csapatjában valami rendetlenséget vehetett észre, de a mit én nem láttam.

            Az őrnagyot a hadsereg előtt pofozta fel. Ez hihetetlennek látszik, de igy volt.

            Ezeket közbeszúrva, mint a magyar jellemre jellegzetes vonást megemlitem, hogy a mi – velem egykoru – vármegyeházai kapusunk nemes Kiss Sándor, a kinek vitéz őse Bocskaytól nyerte nemességét; akkor a mikor beleakarták bujtatni a hosszu portás kaftánba és markába akarták nyomni az aranyos furkós botot, indignálva kijelentette, hogy inkább megválik állásától, mintsem magát világ csufjává tétesse.

            A tisztes öreg nem bunkós bottal, de szép szóval látja el a jelentkezőket utba igazitással.

            Az ulmi ember azonban főképen nem páratlan Münsterére, középkori nagy iparára, mely magas kulturával kapcsolatos lévén, ennek hatalmas tényezője, volt és ma is előkelő helyet foglal el e téren, vagy az ugynevezett “Ulmer kopf” néven ösmeretes lefelé forditott sima szélü kakastaréjhoz hasonlitó tajték pipára büszke, a mely a mai professionatus vadászoknak is egyik lényeges felszerelése, hanem városuknak azon kis részére, melyet ők kis Velencének (Klein Venedig) neveznek és a melyhez ugy hasonlit Velence, mint a fülemile némely felvágott nyelvü vén kofához, vagy a Balaton a kiszáradt Ököri-tóhoz. Ez a “kis Velence” nem egyéb, mint

‒ 152 ‒

az itt Dunába ömlő tiz lépésnyi széles Blau folyónak a városon át vonuló része, jobbról-balról ódon rozoga, ó-német izlésü, tehát a faszerkezet között téglával kirakott, emeletenkint tűzfalakkal mind előbbre kinyuló épületekkel szegélyezve, melyeknek a – sok malmot hajtó folyócska felé kijárata nincs, de mindamellett változatosságával igazán igen regényes és a több gyaloghidakon megállásra készteti az embert, hogy vissza képzelje magát a XV–XVI ik századba. Engemet is elbájolt ugyan, de két szivarnyi és egy pohár sörnyi időzés után folytattam utamat, a nekünk szomoru emlékü Augsburg felé a hol I. Ottó német császár kalandozó őseinket 955. évben a várostól délkelelre eső Lech sikságon tönkre verte, ugy, hogy ezen csatából csak a hét gyászmagyarka került élve haza, épen a hány miniszter vagy gonosz szokott lenni. Ezen csata után történt az, hogy több Regensburgban bitófára itélt magyar vezér közül Taksonynak 3 csillagos pléhgalléros táborszernagya Lehel vezér azon kegyet kérte ki, hogy még egyszer utóljára fujhasson kürtjébe. Olyan andalitóan fujta kivégzése előtt, hogy az elbámészkodó fejedelmek közül Ottónak vejét lotharingiai Konrádot ugy főbe kollintotta kürtjével, hogy az holtan rogyott össze. Ilyesmi azóta sem történt meg, mert tábornokok kivégzéséhez már nem divat uralkodóknak személyesen megjelenni, de meg a kürtöt most már csak jámbor pásztorok fujják.

            Különben a Jászberényben őrzött Lehel kürtjének származásához szó fér, mert annak dombormüvü diszitése semmi más magyar vonatkozással nem bir, hanem valamely byzanthi ünnepséget ábrázol, még pedig valószinüleg későbbi korból, melyet az augsburgi ütközet megelőzött. Erről tudós régészünk Hampel bővebb felvilágositást nyujthatna.

            Régészeti szempontból különben ahoz is szó fér, hogy az Augusta vindelicorum, Augustus császár által várossá emelt és várral ellátott Augsburg melletti ütközet olyan nagyszabásu lett volna, a mint azt ellenséges történetirók kipingálják, mert az augsburgi muzeumban föfigyelmemet esetleg honfoglaláskori tárgyakra forditottam, a milyeneknek ottan legkisebb nyomára sem akadtam, már pedig el nem képzelhető, hogy az augsburgi nagy győzelemre büszke német tudósok ne kutattak volna olyan nyomok után, melyek régészeti alapon is támogathatták volna a dicsőséges óriási győzelmet. Van egy vas kardjuk, melyet ott 4–5-ik századbeli germán kardnak tartanak, a mely kard markolatának feje hasonlit a Nagy Károly császáréhoz, de a melyről nem német tudósok azt tartják, hogy az valamely bagdadi fejedelemtől került ajándék, de a mely kard markolatának feje (Knauf) teljesen hasonló azokhoz, melyeket magyar tudósok kétségtelenül az árpádházi királyok korából

‒ 153 ‒

származottaknak állapitottak meg és a melyek közül kettőt a mi muzeumunk is őriz.

            Kétségtelenül honfoglaláskori sirokból, hazánk külömböző vidékeiről került kardjaink (Szabolcsból öt) teljesen eltérő alakuak a Nagy Károly féle vagy augsburgi kardoktól.

            Az augsburgi nagyszabásu magyarokkal vivott csatának a németországi muzeumokban legkisebb nyomát sem találtam. Azok a csaták valószinüleg csak kisebb csetepaték lehettek.

            Különösnek tűnik fel, hogy hazai történetiróinknak némelyike ezek között a nagy hirnevü Marcali Henrik is Anonymust (Béla király névtelen jegyzőjét) némely kétes értekü állitásai miatt mesemondónak bélyegzik, a külföldi ellenséges indulatu egykoru mesemondó krónikásoknak állitásait pedig készpénznek veszik, főképen azon állitását, hogy őseink nem a vereckei szoroson hatoltak be. Már pedig a régészeti statisztika fényesen bebizonyította azt, hogy a szabolcsi, bodrogközi, beregi honfoglaláskori leletek mellett az országnak kétségtelenül ezen korból származó leletei mellett az országnak többi leletei eltörpülnek. Dacára ennek még is azt állitják, hogy őseink Erdélyen át hatoltak be, pedig ezen állitást csupán csak a gombási kard támogathatná. Már pedig egy fecske nem csinál nyarat, mi pedig száz és száz fecskével számolunk be.

            Az augsburgi muzeumban van egy kőből készült csákány, mely teljesen hasonló a magyarországi rézkorszaki csákányokhoz, melyek közül nekünk is van nehány példányunk.

            Kőkorszaki vagy bronzkorszaki edényük nincs.

            A bronzkorszakból három kardjuk van, mind a három csészés korongu magyarországi typus. Egyik sima diszités nélküli markolatu, a másiknak markolatát három kiemelkedő léc futja körül, mint a legtöbb hazánki bronzkardokét, a harmadiknak markolatát pedig sűrűn egymás mellé sorakozott u. n. futókutya-meander dísziti, a mely változatnak eddig ösmert legszebb példánya a besztereci földvár közelében a kéki határban találtatott és a melyet Dr. Horváth Józsefnek köszönünk, a másikat Piricséről Katz Mihály ur ajándékozta.

            Azon a vidéken kevésbbé foglalkozhattak földműveléssel, mert mig nekünk száz számra vannak sarlóink és ilyeneknek töredekei, addig az augsburgi múzeumban csak két ép, és 4 darab töredéket láttam.

            Van ott még egy peremes véső és hat darab tekercses karvéd.

            Az u. n. merowingi időszakból sok u. n. gramazati kardoknak rokonai nálunk ösmeretlenek. Pipin tehát nálunk nem pipált, mert különben nálunk is akadtak

‒ 154 ‒

volna ilyen kardokra. Nagy Károly pedig csak Győrig hatolt, a hol az avarok három százados uralmának véget vetett.

            Nem tudom, hogy más is ugy van-e vele mint én, de én ugy vagyok, hogy lusta vagyok másodszor is mondani azt, a mit itt-ott már elejtettem.

            Ha jól emlékezem – amiről azonban jót nem állok – ezen sorok Augsburgnál szakadtak félbe, de nem csak a sorok, hanem a türelmem is, de főképen emlékező tehetségem.

            Végig futom tehát Münchent, Salzburgot és Linz-et mert Bécset nem is számitom, mert hát itt otthon volnánk ugyan, ha nekünk is ugy tetszenék, mint Gautschéknak, Pitreichéknak, Goluchowszkyéknak, vagy Tiszáéknak, a mitől azonban orruk foghagymás.

            Őskori tárgyakban az ezen utamban látott muzeumok közül a müncheni National Museum a leggazdagabb, csakhogy ez nem olyan kis területről került, mint a mi gyüjteményünk.

            Azt hiszem, hogy kevés őskori tárgy kerülte ki figyelmemet, a melyeket ide jegyzek.

            Kőkorszaki edényük nincs. Van azonban öt igen szép nyéllyukas kőbaltájuk, melyek közül egy a rézcsákányokhoz hasonlit, a milyenek közül muzeumunk többeket őriz és azon nézetet igazolja, hogy volt külön rézkorszak, mely átmenetet képezett a kőkorszakból brozkorszakba, mert ebben hasonló alakot sehol nem találunk.

            Rézcsákány csak egy van.

            Tekintve azon körülményt, hogy Dániával és hazánkkal összehasonlitva, Európa egy részét, – szivét – képező Bajorország környéke a kő- és rézkorszakból aránylag kevés tárgyat mutat fel, és így azon időben a gyér lakosság távolabb vidékkel csekély érintkezésben lehetett; a központ – a honnan ezen kulturák szétterjedhettek volna – ottan nem kereshető.

            A bronzkulturának közvetitője nyugot felé csak a Nyír lehetett, mert az ezen korból származó leletek sokasága és sokfélesége olyan, hogy vidékünkkel a világnak eddig egy pontja sem versenyez.

            Ma is azon kellene tehát csodálkozni, ha soviniszták nem lennénk és idegenek coloniájává akarnánk aljasodni, a mint hogy ilyen rabszolga lelkületre alig tántorodott el valaki, mert hiszen külső nyomás nélkül magunk emberségünkből is megélhetünk.

            Valamint minden müncheni kulturgyüjteménynek, ugy a müncheni National Museumnak is nemzeti királyok voltak létesitői, pártfogói, gyarapítói, olyanok mint Mátyás királyunk és a milyenek az utána következők lehettek volna.

‒ 155 ‒

            Kívánatos, óhajtandó és remélhető az, hogy azon magyarországi rendkivül nagybecsü leletek, melyek ma még a bécsi udvari muzeumnak legbecsesebb kincseit képezik, hazakerülnek – egyedüli jogos helyükre – a magyar nemzeti múzeumba.

            “Csak várja, várva várjatok.”

            Nézzünk hát szét a müncheni National muzeumban, a mely a bajor királyoknak pártfogása alatt keletkezett nőtt nagygyá és a milyen pártfogásra mi is számitunk a mi legalkotmányosabb királyunk részéről.

            A bronzkorszak gazdagon van képviselve, a mely tárgyak származási helyét az idő rövidsége miatt nem jegyeztem ugyan fel, de úgy emlékezem, hogy nemcsak Bajorországból származnak.

            Őskori cserépedényt harmincötöt számláltam, melyek közül ottan huszonhármat hallstadtkorinak tartanak, a mely állitásért azonban karomat tűzbe nem teszem, mert az őskori keramiákról eddig még egy meggyőző vagy legkevésbbé is kimerítő munka tudtommal eddig még meg nem jelenvén, az egyéni nézet igen tág körben botorkál.

            Bronzkorszaki tárgyakban az általam Németországban meglátogatott muzeumok között a müncheni Natonal Museum kőkorszaki edényekben legszegényebb, bronzkorszaki tárgyakban pedig leggazdagabb.

            A bronztárgyak következők:

            Tizenöt többé-kevésbbé ép kard, melyek közül hat darab korongos vagy csészés, tehát minden valószinüség szerint magyarországi származásuak. A többiek a mienktől eltérő markolatuak. Nyolc bronzkés, 13 legrégibb és egy újabb alakú bronztőr, 13 peremes és 31 szárnyas véső, 3 köpűs balta, 18 lándzsa, 43 darab gömbös és korongos tű, melyeket ottan La Téne izésűnek tartanak. Egy igen széles félköralakú élű – a mi harci csákányainkhoz hasonló – eszköz, 29 sima nyakperec és 100 darab ilyen kiegyenesített állapotban, 2 borotva, 17 karperec, 4 szakállas és egy lándzsa alakú nyílhegy.

            Legnagyobb ékessége azonban a müncheni muzeumnak egy cukorsüveg alakú 27,5 ctm. magas 24 ctm. átmérőjü karimával ellátott, igen gazdagon diszitett színaranyból vert tárgy, mely sisaknak csucsát képezte és három vállas bronzbaltával együtt Schifferstadtban a Rheinpfalzban találtatott.

            Több kapocstü (fibula) közül egy hasonlít ahoz, melyet Kállay András talált halászi birtokán és ajándékozott muzeumunknak.

            Számos vaskard közül sokat a hunoktól származónak tartanak, valamint egy tüskés sarkantyut is.

‒ 156 ‒

            Nem állitom határozottan, de úgy rémlik előtem, hogy ezen quodlibetet, a mi kezdetben régészeti utnak beszámolója akart lenni, de csakhamar régi emlékek zagyvalékává fajult, a Nyírvidék hasábjain f. év junius havában szakitottam félbe és ott hagytam fel vele, mikor Münchennek hátat forditva, a gyorsvonattal Salzburgba lettem volna repitendő.

            De hát most sem vágok egyenesen neki, mert bár a mi szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek, azért a mi szabad Rómának, szabad lehet az Salzburgnak is. Sok fehér cseléd utazott már Rómába külömböző utakon s mégis célhoz jutott. Éva anyánk pláne csak az almafa körül szaladgált, mégis odaérkezett, biztos lévén abban, hogy követőkre talál, a mint hogy be is bizonyult egy pár esetben. Hát egy kis kerülő úton valahogy Salzburgba én is elfogok érkezni, ha útközben a gyékényt ki nem rántják alólam.

            Éva római görbe sétájának Kain lett a gyümölcse, mert utjában a kigyóbőrbe bujt sátánnak szava után indult. Kain megölte Ábelt, de ezen tettéért megátkozva földönfutóvá vált.

            Politikai téren is megtörténhetik valamikor, amit alig hiszek, hogy igen magas polcon álló tisztességes egyén sátán, vagv sátánok tanácsa után indulva Kainokat fog nemzeni, akik Ábeleket akarnának majd agyonverni, csakhogy némelyik Kainnak gyenge a bunkója, némelyik Ábelnek pedig kemény a koponyája, amit ezenfelől egy ezer év előtt szerkeszteni megkezdett ócska törvénykönyv is védhet a szétroncsolástól.

            Divat lévén mostanában görbe uton járni, miután világéletemben én is divathős voltam, nem megyek egyenesen neki Salzburgnak, hanem 1841. évből indulok ki, a mikor már hét éves voltam és a mely régi időre jobban emlékezem vissza, mint az ujabb eseményekre, mert a vén embernek emlékező és egyéb phisicai tehetségei gyengülnek ugyan, csupán itélőképessége fokozódik.

            Kerülő úton kezdem én is, de majd csak kilyukadok valahogy utazásra is.

            Abban az időben én is, mint minden gyermek szerettem a lovakat s rajongottam értük, amit egy gyermektől nem lehet rossz néven venni, hiszen ma is vannak, még pedig felnőtt gyermekek, akik a lovak iránt táplált szeretetüket bebizonyitják azzal, hogy a lónemesités ürügye alatt azokat futtatások alkalmával agyonkinozzák, magukat anyagilag tönkre teszik, és á la Monte Carlo a leghazardabb játékot űzik, nem kártyával, hanem lovakkal. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy lókinzásból legfeljebb bookmakerek gazdagodnak meg,  az általános lónemesitésre azonban csekély befolyása volt.

‒ 157 ‒

            De azért pálcát senki felett sem akarok törni, mert egyik egynek, a másik pedig egyébbnek bolondja. Nálam ez az egyéb a régészet.

            No de ne kritizálj, mert különben téged fognak kritizálni.

            Egy szóval szerettem a lovakat a magam módja szerint.

            Abban az időben apámnak gyönyörü öt, hollófekete kocsi-lova volt.

            De hát mennyivel magasabban állott a kocsis, aki ezeket irányitotta, mint a miként a német nemzetet kapucányon tartja Vilmos császár. Jól teszi, mert a bakon ülő csak akkor esik le, ha a lovakat megvaditva, a kocsi árokba dől. De hát a világ teremtése óta ez az igazi rendje a dolognak.

            Azon időben a kocsis – akkori balga nézeteim szerint – a földi lények legmagasabb alakjának tűnt fel előttem. Akkori nézeteim azonban azóta némileg módosultak, természetesen, hogy csupán csak a lovakra és kocsisokra vonatkozólag. A kocsist már csak azért is imádtam, mert segédjévé avatott, minek rögtön elmondom a históriáját.

            Nagyváradon laktunk. Tudvalevő dolog az, hogy Biharban nincs pénz. Ottan nem néznek semmire, hanem van píz és níznek, épen úgy, mint a hogy Szabolcsban nincs kulcs, hanem kócs. Következetlenség, hogy a kutyát nem kótyának hívják.

            Abban az időben az apám házánál gyakran megfordult Irínyi, aki a dörzsgyufát feltalálta és e miatt gyufás Irínyinek csufolták.

            Irínyi keservesen panaszolta el nálunk is, hogy találmányát 1000 forintért adta el a bécsi Romernek, amely találmányából pedig többen váltak később miliomosokká.

            Az urak akkor büszkén hordottak magukkal gyufát mellény zsebükben, amelynek kénkőbe mártott végén foszfor helyett chlorsavas káli képezte a fejet, amely dörzsölésre meg nem gyult, hanem elő kellett venni a nadrág zsebben rejtett, kis négyszögü zöld üvegecskét, amelynek asbest tartalma kénsavval volt beitatva, hogy ki ne csorogjon. A minden lépten megújítandó dugót kihuzva, ünnepélyes arcal a gyufának végét oda dugva, büszkén mutatták az eredményt.

            Cigaró – amely szóból később szivart faragtak – akkor még nálunk nem volt, tehát szivarszivószipóka sem.

            A legelőkelőbb urak is vagyont érő pipagyüjteményben találták kedvtelésüket. Reám is maradt nehány darab apámról, melyeket jóbarátaim lassankint elsajtitottak, lévén a feleség, pipa, kevésbbé a könyvlopás akkor is divatban épen ugy mint ma.

            Pipagyujtásra a “Döbereiner”-féle gyujtó készülék szolgált.

‒ 158 ‒

            Nem régen jött ki ugyan a használatból, de hiszen a faekét még későbben szoritotta ki a vaseke, de dazcára ennek, minden fáradozásom dacára eddig nem sikerült muzeumunk részére egy faekét szerezni, hát még Dőbereiner-féle készüléket hogy lehetett volna kapni amelynek különfélesége a pipázó uraknak büszkeségét képezte és a kifejlesztett hydrogént egy rugó segitségével átellenes platin szívacsra vezetve, a lángba dugott fidibuszt – összehajtott papir szeletet – lángra lobbantotta.

            Tűz gerjesztésre azonban nem a mártó gyufa vagy a Dőbereiner-féle készülék szolgált, hanem – bihariasan szólva – acél, kova, tapló segitségével a kíngyertya.

            Nálunk ezen kíngyertyának gyártásával az én ideálom, – a kocsis volt megbizva, aki engemet segédjévé fogadott.

            Bükkfa kéregből, amit ami csizma és cipődiánk ma is használnak, fidibuszokat hasogattunk.

            Parázs szén felett a kocsis a büdöskövet felolvasztotta, én pedig a fidibuszok belemártogatásával lettem általa megbizva, amit én nagy kitüntetésnek vettem. Jobban örültem én akkor annak, mint későbben a cholera vitézség lovag rendjelének.

            A szakácsnak csak kíngyertya dukált, kicsiholt és a kíngyertyát oda tartva az égő taplóra, gerjesztett tüzet, mert másként nem is ebédelhettünk volna.

            Ezen időtájban történt az, hogy apámnak, aki akkor nagyváradi püspöknek teljhatalmú praefektussa, plenipontiarussa volt Bécsbe kellett utaznia.

            A testamentumot az akkori szokás szerint elkészitve édes anyámmal, titkárjával inassal hosszú készülődés után elindultak, megterhelve mindenféle commissiókkal.

            A megbízásokat apám hűségesen feljegyezte. Akadt egy kis fiú. – akinek nevére már nem emlékszem – aki azt mondotta, “Péter bácsi! Itt van egy huszas, hozzon nekem egy trombitát.” Apám azt válaszolta: “Fiam! te trombitálsz.” Csak ez trombitált, mert a többi pénzt nem adott.

            Felmentek hát Bécsbe. Fel is értek oda két hét alatt; elől a nagy kocsi, hátul a társzekér, megterhelve a matrácokat, párnákat tartalmazó párnazsákokkal – amelyekről a mai nemzedéknek már fogalma sincs – és mindenféle elemózsiákkal.

            Bécsben a leopoldstadti – akkor legelőkelőbb – “Arany bárányban” szállottak meg.

            Akkor a magyar még nem tudott a német nótára úgy táncolni, mint a milyent ma járnak, tehát a speizcetlivel sem volt olyan tisztában, mint a milyennel ma traktálnak bennünket. A hazulról hozott elemózsina után

‒ 159 ‒

tehát jól esett neki, mikor az étlapról “Seekrebs”-et olvasott.

            Na ez kell a magyarnak. Szépek, nagyok azok a rákok?

            Kérem olyanok, mint e fél karom!

            A kell nekünk.

            Ha olyan nagyok a mint mutatja, hozzon tizenkettőt. Nekem, feleségemnek, titkáromnak hármat-hármat, a kocsis, inas, ketten együtt beérhetik hárommal.

            Kérem! Meglesz, csak egy kicsit várni kell, mert nincsen készletben.

            Se baj. Hála Istennek van időnk bőven a pihenésre. Elég ideig döcögtünk ide Nagyváradról.

            A sok német félben hagyva a hazakészülődést, kíváncsian várta a komédiának befejezését.

            Nagy vártatva tizenkét pincér tüntetőleg 12 tálon hoz be tizenkét tengeri rákot.

            A publikum röhög. Édes atyám a rákokért 100 forintot kifizetve, kirugja a széket maga alól és megy aludni, ha ugyan hamar sikerült.

            A tavi rákot szeretem, de a tengeri rákkal azóta soha sem hagytam magamat csúffá tétetni.

            Áldott emlékü édes atyám 1872-ben 72 éves korában, édes anyám pedig 1902. évben 93 éves korában minden kín nélkül örökre elaludtak. Ne vegyék rossz néven, hogy ezen tréfás epizódot felemlitettem, mert hiszen szerencsétlen az, aki az életet csupán komoly oldaláról fogja fel és nem látja be, hogy nekünk táncolni is kell néha, még azon esetben is, ha műizlés dolgában mélyen alattunk álló, – mellékesen vályogvetéssel is foglalkozó cigányok huzzák is a kállai-kettőst.

            Hosszu tapasztalatból tudom és mondom azt, hogy szerencsétlen bolond az, aki az élet boldogságát légvárainak megvalósulásában keresi.

            Hát bizony egy kissé elbarangoltam, pedig hát már régen elkellett volna mondanom azt, hogy milyen nagy meglepetéseket hoztak haza Bécsből szülőim.

            Hazaérkezésüknek híre futótűzként terjedvén el az ismerősök között, csakhamar nálunk termett Tisza Lajos, László, Kálmán, Lajos és Domokos fiával.

            Kálmánról a ki néhány évvel nálam idősebb gyermek volt, többször mondotta atyja atyámnak “Te Péter meg látod, hogy ebből a Kálmánból valaha még nagy ember lesz.” Későbben én is ilyennek tartottam, addig, míg a bihari pontokat meg nem csinálta és elöbbi elveit szegre nem akasztotta. A tőle tanult falábozást is régen elfelejtettem mert beláttam, hogy jobb az embernek saját lábán járni.

            A Tisza fiuk közül kétségtelenül a legifjabb – Domokos – volt a leggeniálisabb. Hiába menekült a

‒ 160 ‒

halál elől Kairóba, mégis csak a tüdején távozott el a lelke.

            Ott volt Sántha György alispán vagy husz külömbnél-különb gyermeknek apja, a kinek György nevü unokája a szabadkai közkórháznak kiváló műtője és Szabadkának egyik méltán kimagasló alakja, büszkesége.

            Reviczky Frigyes, kinek Sándor fia gróf Andrássy Gyula miniszternek volt titkárja és Pista aki nyugalmazott tábornok ma is élnek.

            Ezeken kivül házunknak még számos barátai, akikre már csak homályosan, jobban mondva sehogy sem emlékezem.

            Egy szóval nagyon sokan gyültek össze nálunk, mert azon időben esemény számba ment, ha valaki Bécset megjárta és nem kellett az utazás előtt megirt végrendeletet az örökösöknek felbontani.

            Tátott szájjal hallgatták, hogy Bécs és Báden közötti – Ausztriában első – vasuton gőzkocsiba ültek és amely olyan őrületes sebességgel rohant, hogy a conduktor elbeszélése szerint pár nap előtt egy utas kidugta a fejét a kocsi ablakán, amelyet egy – a pályához közel álló telegráf vagy miféle rud ugy lekoppantott, mint egy legügyesebb hóhér. Hála Istennek, hogy ezen ipar nálunk már megszünt, ha ugyan egy új Caraffa vagy Heister nem támad. De hát ki lát a jövőbe?

            Azon időben Nagyváradon a kereskedelem még csak bölcsőjében feküdt. Várad-Olasziban emlékezetem szerint csak Glatznak füszerkereskedése és Zomborlinak vegyes kereskedése állott fent. Az egész városban egy órás volt – Kanovszky. A Kőrösnek tulsó partján az u. n. Ujvárosban Janki Antal narancsos és Huzella Mátyás késes kucséber – akinek egy unokája Budapesten első rangu sportcikk-kereskedő – nyitottak boltokat. Sámuelné és Zsiga Miklós örmény kereskedőn kivül több boltosra nem emlékezem, de még egyszer annyi kereskedés bizonyára nem volt, most pedig van legalább is 500.

            Nemzetgazdász nem lévén, nem tudom, hogy ezen 60 év alatt tapasztalt lendületet az okozza-e, hogy a mindenki által hőn óhajtott nagyhatalmi állásnak fejlesztésére szükséges katonatartás költségeinek fedezésére bőrünket még egészen le nem nyuzták, vagy pedig talán a közlekedési eszközök rohamos fejlődése adja a magyarázatot?

            Politikába nem avatkozom, mert hát elvégzik azt az okosok, vagy a szamarak; mert hát “Parvae sapientiae regnitur mundus.” “Kevés bölcseséggel kormányozzák a világot.” A mint hogy ugy is van. “Uti figura docet.”

            Elég lesz mára.

‒ 161 ‒

            Azon időben a finomabb iparcikkek külföldről, leginkább Ausztriából származtak hozzánk, a melyeket a negyvenes évek elején Kossuth Lajos és más hazafiak, lelkes honleányok támogatásával a “Védegylet” létesitése által igyekeztek kiszoritani.

            A lángoló hazaszeretet körülbelől egy évig tartott, a mely idő alatt az elegáns női világ is csak honi ruhát hordott, azaz indigóval festett fehér pettyes, vagy csikos vászon vagy pamutszövetből készült öltözetet, mert akkoriban még nálunk másfélét nem is gyártottak.

            A divatnak varázsa azonban a hazaszeretet szalmalángját pokoli tűzével csakhamar túlszárnyalván, a tarkabarka papagáj-szerü öltözködés ismét visszahóditotta előbbi uralmát, hazánk hátrányára, Ausztria és a többi külföldnek előnyére, mert hát Mohács óta gyarmattá igyekeznek törpiteni. A Védegylet csak akkor foghat ismét és állandóan létrejöhetni, ha egy – nemcsak nyelvében, de érzületében is – hazafias kormány a nemzet közóhajtásával egyezőleg az önálló vámterületet – még mielőtt végképen tönkre mennénk – megteremti, mert addig versenyképesek nem leszünk, mert a pénz cozmopolita lévén, ott vásárolunk, ahol szükségleteinket olcsóbban szerezhetjük be.

            Hát abban a negyvenes években számbavehető hazai kereskedelem nem volt. Az akkor még mesterségesen tönkre nem tett tiszavidéki középosztály, mely több ezer holdas birtokán nem kastélyokban, hanem többnyire nádfedelű házakban lakott, nem mászott járatlan utakon egy hétig Pestre, vagy két hétig Bécsbe, hanem a dúsgazdag kelengyéket és minden egyéb nagyobb szükségleteiket, a két hetig tartó debreceni szabadságon (országos vásár) szerezték be ahol mellékesen Bihari, későbben Boka Károly nótái mellett alaposan ki is mulatták magukat. Némelyek ilyenkor ezereknek is nyakára hágtak, akik azonban csak kivételek voltak és csupán e miatt tönkre nem mentek, hanem urak maradtak.

            Német-utca (mai Széchényi-utca) végén német kereskedők több utcát képező, kőből épitett áruházakban értékesitették holmiaikat, a hol a két hét alatt 50–60000 vidéki hemzsegett.

            A brünni posztógyárosok pedig Bodrog-Keresztúrban épitettek maguknak terméskőből csakis a vásárok alkalmával használt tágas helyiségeket, melyek még csak 20–30 év előtt pusztultak el végképen a föld szinéről és egy kis városrészt képeztek.

            Ezen – a közlekedési eszközök hiánya miatt fennálló – kényszer körülmények behatása alatt az úri kiasszonyokat a maitól eltérőleg nevelték.

            Édes anyám zsebeházi Horváth Karolina a kinek édes anyja a ma is virágzó pesti nemes Ráth családnak

‒ 162 ‒

volt tagja, egy pesti elsőrangu nevelő intézetből került haza, a hol azonban nem a német és francia nyelv tanitására fekfették a fősúlyt – amit asszony korában 100 közül 99 úgy is elfelejt, hanem tanitottak finom báli cipő varrásra, főzésre, szappan főzésre, sőt még gyertya mártásra és öntésre is; mert a debreceni országos vásáron kivül finom cipőhöz nem juthatott, németül, franciául pedig otthon senkivel sem fecseghetett.

            Igen jól emlékezem arra, hogy anyámöntötte faggyu gyertyát használtunk; ha több vendég volt, szebeni kecske vagy juhfaggyuból készült gyertya járta. Egy inasnak este nem volt más dolga, mint az ezüst koppantót kezelni; ha pedig nagy társaság jött össze, a mikor sampányer, frórenesz, tortáta is szerepelt, viaszgyertya mellett tarokkoztak az urak több asztalnál.

            Huszonnégy hizott disznó zsirjába évente bele fulhattunk volna.

            Volt minden mint Madán, csak váltó nem volt, a mibe későbben a középosztály belefult.

            A magyar vendégszeretet ma is páratlan, de csak árnyéka a réginek, a mi azonban a háziasszonynynak néha terhére is vált, nem azért, mintha talán sajnálta volna a vendégektől azt a mit elfogyasztottak, hanem azért, mert testi erejét kimeritette, még pedig nem ok nélkül, a mint mindjárt elmondom.

            Nagyatyám mint megyei főorvos a XVIII-ik század végén Nagykállóban lakott. Az akkori tisztviselők nem fizetésért, hanem ambitióból szolgáltak és nem Kállóban a vármegye székhelyén, hanem vidéken, birtokaikon laktak. Csak a többnyire két hétre is terjedő szédriákra – megye gyűlésekre – jöttek be a vármegye székhelyére, a mikor a papokon a castellánuson (várnagy) és patikáruson kivül alig lakott nadrágos ember Kállóban ahol fogadó nem volt, ugy, hogy ilyen alkalmakkor 30–40 szálló vendége is akadt nagyanyámnak. Az aránylag szűk lakásban annyi vendégnek több időre terjedt ellátása egy kissé – de nem nagyon kissé – terhére válhatott, a mint vált is.

            Egy alkalommal elhívták nagyatyámat Ugocsába, az akkori alispánhoz Dessewffyhez, akinek az volt a bogara, hogy a lábai üvegből vannak, a mi miatt azokra állani nern mert, félvén, hogy összetörnek.

            A pátienst egy nagy karosszékban ülve találta mellette két mankó, háta mögött két huszár vagy hajdu Nagyatyám a két huszárt nagynehezen kiküldette, azon ürügy alatt, hogy a szót ne lessék. A beteget alaposan kikérdezte, megvizsgálta és azt ajánlotta, hogy menjenek ki ketten a kertbe sétálni.

‒ 163 ‒

            Micsoda vadbeszéd ez? hiszen a mankókon kivűl a két embernek segitsége nélkül fel sem merhetek állani.

            – Nem kell félni, vagyok én olyan erős, mint az a két hajdu. Ölbe kaplak. Ugy viszlek ki mint a tollat. Végre valahogy mégis csak rá vette, hogy egy mankóval, mert a másik nagyatyám volt, kivánszorogtak a kertbe, a családtagoknak nagy csodálkozására, akiknek meghagyta, hogy csak maradjanak a ház előtt és utána menni ne merészeljenek. Nagyatyám apámnak többször elmondotta, hogy életében olyan nagyot soha sem emelt

            A kert végén egy magas halom volt, olyan forma, mint Kiskállóban az én kedves komámasszonyomnak, özv. Kállay Ottónénak kertjében, melyet ipa Kállay Bertalan, vagy talán ennek édesatyja, az 1817-iki inséges évben azért emeltetett, hogy az éhhalálra szántaknak munkát és kenyeret adhasson.

            Nagyatyám már majdnem összeroskadt, mire a nagy halomnak aljára vonszolta az üveglábut.

            Akkor nagyatyám kirántja Dessewffy alól a mankót és keményen reáförmedve, az összerogyott pátiensre párszor végig húzott a mankóval.

            Erre arra az Árgyilussát! Futtában mars fel a dombra, mert nem csak üveglábaidat, hanem a tökfejedet is összetöröm. Hogy mertél Te engem semmiért hazulról ilyen messzire fárasztani?

            A ház előtt a családtagok jajveszékeltek, kiabálván, hogy a doktor megbolondult. A patiens szaladt fel a dombra mint a nyúl, onnan pedig a lakás felé, mert nagyatyám nyomában a mankóval kergette, és nem sajnálta azt kezelni.

            Nagyatyám országhirü, nagy tekintélyü orvos volt, a kit külföldről is többször kerestek fel betegek. A család tehát nem mutatta neheztelését a futtatásért, annál is inkább, mert hiszen Dessewffyt több hónapi tehetetlenségéből kengyelfutóvá varázsolta.

            Mindketten lihegve, zihálva értek a szobába. Egy kissé kipihenve magukat, azt mondja nagyatyám az álmélkodó család előtt: “Barátom, ne vedd zokon a kissé túl drasztikus kurát, a mire szükség volt, mert most már magad is beláthatod, hogy üveg lábakkal nem juthattál volna vissza ebbe a székbe. Jelentéktelen lábbetegségedet képzeleted fujta fel nagygyá, de azon segithetünk.”

            A sikeres kura után nagyon összebarátkoztak Dessewffyvel, aki azontúl nem mulasztotta el nagyapámat hálából évenkint Kislétán meglátogatni.

            Ez az ugocsai néhány napra terjedő utazás nagy fordulatot okozott nagyszüleim háztartásában.

            Abban az időben a vármegye észarisztokraciájának találkozó helye a vármegyeháza volt Kállóban, de miután

‒ 164 ‒

a kurucérzelmű várost legmagasabb politikai érdekből agyon kellett verni, néhány év előtt a nyomasztó viszonyok miatt mindinkább szaporodó eszevesztetteknek országos elmebeteg gyógyintézetévé emelkedett. “Difficele est satyram non scriber”, magyarul “Nehéz dolog gúnyt nem irni”, pedig hát a sorsnak nagy gúnyja az, ha az okosak házából bolondok háza válik.

            Ha ilyen dolog megeshetik vármegyeházával, megeshetik az valamikor u. n. miniszterek házával is.

            Na hát hogy túlságosan ne fecsegjünk, nagyatyámnak háza épen szembe volt az akkori vármegyeházával. Mikor Ugocsából hazatért, a kapuban egy öreg zsidó üdvözölte ezen szavakkal: Tekintetes uram, – mert akkor még nem volt minden tarka kutya nagyságos, sőt megtörtént az az 1834-iki diétán (ország gyűlesen) hogy egy városi követet, a kiknek hivatalos cime prudens és circumspectus – (okos és körültekintő) – volt, egy pöffeszkedő vármegyei követ, gunyos hangon és mimicával illetett ezen cimzéssel; a mire a városi követ azt válaszolta, hogy: Nem szégyenlem a cimzést, mert okosság és körültekintés jeles emberi tulajdonságok, mig ha a magyar nyelvet sarkából ki nem forditjuk egy nagy marhát nagyságosnak is jelezhetünk, a legméltóságosabb tekintete pedig köztudomásulag a ludnak van.

            Nagyapámat a sajátjának vélt kapuban az én kedves elhunyt barátomnak dr. Bleuer Miklósnak atyja fogadta a ki nem uzsorával, hanem dohánykereskedéssel szerezte vagyonát és a kinek ivadékai ma is a legtisztességesebb nyomon haladnak és köztiszteletnek tárgyai.

            A dohány uzsorát csak a monopolium teremtette meg, nem a zsidó.

            Azt mondja nagyapámnak. “Tekintetes Ur! Szerencsémnek tartom, hogy házamnál üdvözölhetem.”2

            “Megbolondult Te!?”

            “Nem én, Tekintetes uram, de még a tekintetes asszony is a jobbik eszét vette elő, mert tegnapelőtt nekem adta el a házat és az árát ki is fizettem.”

            “Hát hova lett a feleségem?”

            “Kiköltözött kislétai birtokukra”, amely 400 holdas birtokot későbben megboldogult Gencsy Károly bátyám vett meg apámtól és kiegészitő része Gencsy Berti barátom mai létai birtokának.

            Na kocsis, ha igy van, fordulj meg és menjünk Létára. Ott is lakott 40 évig, mig 80 éves korában, szabadulni akarván az ostromló betegektől – mert akkor Szabolcsban csak négy orvos volt – elköltözött Biharba nagyszántói nagyobb birtokára, mely most báró Kőnigswarternak tulajdona.

‒ 165 ‒

            80 éves eredményes fárasztó munka után két év mulva örökre lehunyta a szemét ugy, mint azt minden felebarátomnak kivánom.

            1839. tavaszán a kertben munkáltatott. Egyszer csak mondja : Vigyetek fel, rosszul érzem magamat.

            A házba több lépcső vezetett fel.

            Mikor az ajtónál van, mondja: forditsatok meg, hadd lássam még egyszer a napot, mert többé nem fogok a szemébe nézni.

            Rögtön küldtek szüleimért a másfél órai távolságra eső Nagyváradra, a kik magukkal hozták Sztaroveczky leghiresebb ottani orvost.

            Rendel valamit és a receptet nagyatyámnak nyujtja, a ki azt átolvasva azt mondja, hogy “sem nem árt, sem nem használ, mert ma ugy is meghalok, de gyermekeimnek megnyugtatására beveszem.”

            Apám, anyám ágya mellett virrasztottak, de hogy el ne aludjanak kártyáztak.

            Nagyapám gyakran beleszólott a játékba.

            “Péter te nem tudsz kártyázni.”

            Ilyen beleszólás után egyszer csak felül az ágyban és azt mondja: “Fiam, eleget éltünk, menjünk.” Ezzel lehanyatlott, egyet sóhajtott és minden kín nélkül a másvilágon találta magát.

            Édes atyám is 72 éves korában pipával szájában aludt el, mert a mi családunkban az élettől való megválásnak ezen módját tartjuk leghelyesebbnek.

            Már én is megyek aludni.

            Hol is hagytam el? Ha jól emlékezem (mint már többször is másutt), úgy utóljára Müncbenben feneklettem meg, a festőművészek, vagy magukat azoknak tartóknak Mekkájában, amely város biblio-glypto és másféle ócska és uj thékákkal ugyancsak ki tesz magáért. Miután minden jónak, rossznak végének kell szakadni, sőt a mai lap szerint Tisza István is, a kit én ezelőtt 25–30 évvel csak mint Pistát ösmertem azt mondotta a politikai helyzetre, hogy világteremtés óta minden háboru békével végződött, hát én is megelégedetten, békével lomoltam Salzburg felé, még pedig gyorsvonattal, nem pedig ugy gyalogszerrel, mint azt mintegy 50 év előtt medicus koromban Bécstől Ischlen át Salzburgig télviz idején szinházi látcsővel oldalamon, borjuval hátamon, nagy bottal kezemben vándorlegény módjára megtettem, de meg is tehettem, mert hiszen akkor még legény voltam, a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam stb. De bizony most már a hamut is mamunak mondom. Most már nem kutyagolok, hanem legfeljebb Mamukámmal, kedves életempárjával szeretnék kölcsönösen föld alatt

‒ 166 ‒

mosolyogni, ha ugyan az az eszthétika követelményeinek megfelelően történhetnék. De hát már itt-ott lézeng a szájban a harminckettő közül egy-kettő, a melyek nélkül a mosolygás egy kissé, de nem nagyon kissé grimaszhoz hasonlit.

            Tempi passati!

            Na de vigasztal az, hogy felső Ausztriában és Salzburg vidékén ugy akkor valamint ma is a fiatalság is ilyen módon mosolyog, mert alig akad egy leányzó vagy menyecske aki másként tudna mosolyogni, mivel felső metsző fogaik elpusztulnak, amin csak ugy lehetne segiteni, ha néhány száz Rigó Jancsit telepitenének oda, ami nem is olyan buta beszéd, mint amilyennek látszik, mert hiszen a mult század hatvanas éveiben, tehát nem a pagódlis, fejbólintgató korszakban, hanem a mikor a vármegye közgyűlésén nagy tekintélyü, eszű, vagyonu, szónoki képességü vezéralakok, mint Kállay Ödön, Kállay Emánuel, id. Bónis Sámuel, Somossy Ignácz, Gencsy Károly, Mészáros Dániel stb. a gyűlés első napján csaknem kizárólag az alispáni jelentéshez szólottak hozzá és amikor Komjáthy Béla is kezdette szónoki szárnyait csattogtatni, tehát ezen nem talmi, hanem igazi, reális autonom közgyűlés egyikén, amelyen én is jelen voltam, az alispán többek között azt is jelentette, hogy Nyírbakta vidékéről alig lehetett a satnyaság miatt ujjoncokat kapni a nagyhatalom fenntartására, tehát hazánk űdvére is besorozni. Erre a baktai járásorvos, néhai Braun Fülöp a legkomolyabban azt inditványozta, hogy kéressék fel a kormány arra, hogy Baktára és vidékére fajfelfrissítés céljából néhány század svalizsér szállásoltassék el, amely inditványra a szavazás nagy hahotából állott.

            Nehogy Braun Fülöpöt fogjak, nem mertem Salzburgban némileg hasonló inditványt kockáztatni.

            Decemberben locs-pocs időben egy vándorló kovács legénynyel cammogtunk Lambachból Gmunden felé. A hózivataros ködös légkörből előtűnik a gmundeni vagy Traun tónak főékessége, a fenyőfákkal benőtt “Traunstein”. A tónak másik végén pedig a kopár Dachstein.

            Az “Á” betűt hosszura nyujtva, kérdem az utas cimborámtól. “Ist das der Traunstein?” "Erre nagyot röhögve, azt válaszolja, hogy “Was plauscheus denn.” (Mit fecseg) “Tézizka stoán, Téz iz a Berg, Der Dachstein. Téz iz virkli a stoán.” (Ez nem kő, hanem hegy Dachstein, az a kő.) Megokosodva ballagtunk tovább.

            Gmundent kiélvezve, másnap reggel tovább indultam Ischl felé.

            Bőrig ázva, átfázva, fáradtan, csatakosan betértem egy útszéli korcsmába egy kis pihenés végett. A jóképű, de önként érthetőleg metsző fogak hiányával ékeskedő

‒ 167 ‒

fiatal korcsmárosné előtt megállva, kalapomat levettem, hogy az izzadtságot homlokomról letörölhessem.

            Hogy potyára le ne üljek, egy pohár snapszot kértem.

            Furcsán nézhettem ki, mert letette elébem a pohár snapszot és két fényes pengő krajcárt, mondván: “In Gottes Namen.” (Isten nevében.) Restelettem a dolgot és mondtam, hogy nem kolduló, hanem diák mesterember vagyok és csak kedvtelésből utazom. No hallja ilyen időszakban és ilyen zimankos időben ostoba mulatságot választott magának.

            A két krajcárt vissza vette, de a snapsz árát nem fogadta el, sőt még egy zsemle féle kis czipót is tett elébem, amiben a sónak még csak nyoma sem volt.

            Arra a kérdésemre, hogy itt, ahol a sósvizbe mindenki akár belefúlhat, ha kedve tartja, miért nem sózzák meg a kenyeret? azzal felelt, hogy azon a vidéken kenyérfélét nem otthon sütnek, hanem a péktől hordják akinek a sózás pénzébe kerülne. Azon időben a Salzkammergut-ban a kincstártól évenként minden felnőtt ember 12, és minden kiskoru 6 font sót kapott ingyen. Sózza meg otthon mindenki tetszése szerint kenyerét.

            Dönthetetlenül helyes argumentum.

            Mellékesen megjegyzem, hogy azért látogattam meg téli időben ezen csaknem páratlanul gyönyörü vidéket, mert már előzőleg nyáron is rándultam ki oda. Mint az éremnek, ezen vidéknek is óhajtottam revers-jét látni. Ma már aligha tenném.

            Salzburgban rövidre szabott időm miatt csak egy napot tölthetvén, kétfelé kellett volna magamat vágni, hogy a muzeumot is megláthassam, – melyet 9 órakor nyitnak meg és amely muzeumnak igazgatója egy tudós kisasszony, – és az Európában legregényesebb Königsseé-ben is gyönyörködhessem, a hova szinte reggel 9 órakor indul a város közepéből egy a mienkhez hasonló kis vonat Drachenlochig; – (körülbelől fele utig) – a melyet csak azért nem épitenek ki tovább, hogy a fiakkereknek keresete ne csorbuljon.

            Nem csömörlöttem meg az eddig élvezett muzeumoktól; de ezeket egy kissé megelégelvén, de meg reménykedvén is más muzeumoknak is megláthatására, a Königsseéi kirándulást választottam, a mit meg sem bántam.

            Omnibusunk Drachenlochtól a csoda szép fekvésü Berchtesgaden mellett döcögött Kőnigsseé-ig.

            Vasárnap lévén, nem csodálkoztam azon, hogy a köznép ünnepi ruhába öltözve sürgött forgott; csupán azon, hogy ezen szántóföldben tulságosan szűkölködő vidéken, hogy telik majdnem minden paraszt fiatal em

‒ 168 ‒

bernek byciklin járni, a milyenen széles Magyarországon talán egyetlen egy hasonszőrű ember eddig még soha sem ült.

            Kérdezősködésemre azon magyarázatot nyertem, hogy az ottani köznép télen nem ásítozik a boglya kemence sutján és nem csupán sült krumpli meg töknek magasztos élvezetével foglalkozik, hanem mint háziipart gyermekjátékok készitését űzik; a mely iparcikkel a világ összes piacain szerepelnek.

            Ha ezen ipar-nyavalya a mi népünkre is reá ragadna; nagyhatalmi viszketegünk által igényelt sok katona tartás miatt adóval tulterhelve nem lennénk; nem menekülnének ki Amerikába görnyedni, izzadni, hanem faragnánk a sok fakatonát, a melyeknek árából a mindnyájunk által szívből óhajtott mentől több eleven katonaságnak fenntartását és szaporitásának költségeit bőven fedezhetnénk.

            Az osztrák és bajor határ Drachenloch és Berchtesgaden között vonulván, a csempészet sem megvetendő forrása az ottani jólétnek.

            Nem keresetből, de passióból más is élvezi a csempészet halálos bűnének örömeit. Ugyan a Nyírbe van-e olyan ember a ki életében legalább egyszer szűz dohányt ne pipált volna? Ezt a kérdést azonban meg is lehetne forditani egy kis szóferdités és betücseréléssel.

            Vérében van az embernek a szegény fináncot bosszantani.

            A Bach-korszakban a trafik beköszöntésének dicső hajnalán Tiszáéknak Geszten nagy repce termésük volt. Tudva levő dolog, hogy a repcét a magtárban gyakran meg kell forgatni, mert különben igen átmelegszik és hasznavehetetlenné válik

            Tisza Kálmán, aki későbben a szüzdohányt szivókat csaknem akasztófára szánta, nem kapván elegendő és olcsó munkást a repceforgatásra, valakivel feljelenttette, hogy a repcébe sok dohány van eldugva. A fináncok drága pénzért fogadtak napszámosokat, biztosra véve, hogy azokat Tisza Kálmán fogja kifizetni. Egy dohánylevelet sem találtak. A repce Tiszának ingyen meg lett forgatva. A fináncoknak pedig épen olyan hosszura nyult meg az orruk, mint az elefánté.

            Láttam a felső-ausztriai gyönyörü tavakat, a Bodeni, Gárda, Balaton tavakat, nem is emlitve az Ököritót és a nyiregyházi Sóstót, de a Kőnigsseé még ezen két utóbbinál is szebb, vadregényesebb. Nyolc kilometer hosszu, 3/4–1 1/2 kilometer széles, 2–3000 méter magas, csaknem függélyesen meredek hegyóriásoktól határolva. Legmélyebb pontján 180 méter, mig a Sóstóé csak egy bakarasz, azért ott még is olcsóbb a lakás és élelem mint a Sóstón, mert hát el kell riasztani a közönséget, nehogy a tolakodásban valaki szerencsétlenül járjon.

‒ 169 ‒

            Deli – metszőfogak hijjával ékeskedő – markos leányok vittek bennünket csónakon a 1/2 órai evezés távolságra eső Bartolomä félszigetre, ahol az erdésznél – aki vendéglőt is tart – jól bepisztrángoztunk és söröztünk. Salzburg felé visszatérve Berchtesgadenben a sóbánya előtt egy óráig ácsorog az omnibusz, hogy aki halálra nem akarja magát unni, fizessen be két márkát, bujjon piszkos bányász ruhába – a melyben különösen a tekenős béka termetü hölgyek nem mindennapi látványt nyujtanak – azután bujjon be a hegybe, a honnan nem sokára mint világlátott emberek sugárzó arccal, hetykén, büszkén lépdelnek, jobban mondva pálya kocsiznak ki a lyukból.

            A omnibuszban egy kis 6–7 éves fiu ült mellettem. Az utasokat a berchlesgadeniek sok-sok kendőlobogtatással üdvözölték, ami a kisfiu előtt szokatlan látvány lehetett, mert azt kérdezte tőlem, hogy “Mit csinálnak azok?” “A zsebkendőjüket száritják.” A kis fiu meg volt elégedve, az utitársak nevettek, én pedig alig vártam és várom, hogy az élvezetes nap után álomra hajtsam fejemet.

            Néhányan már ugy gyengén-szúróan figyelmeztettek, hogy miért nem maradok a thémánál?

            Hát csak azért, mert ha Németországra gondolok, Ausztriának is eszembe kell jutni, és annak az ólomból készült járomnak is a melyet onnan raknak nyakunkra és a melyre már egyes magyar származású emberek is reá ülnek gyönyörködni szenvedéseinkben, vagy ha nem ezért, hát akkor azért, mert ugy vélik tudni, hogy a magyar egy olyan csikó, melyet ha a szilaj-ménesből pányvás kötéllel nyakon szorítanak, hamar szelid báránynyá változik, a mire én is tudok egy gyenge példát felhozni.

            Tisza Kálmánt, a hajdan erős magyart és ellenzéki vezért is beválasztották az első ízben összeülendő delegatióba, melyre most a leplezetlen absulutismus küszöbén akadnak olyanok is a kik siralmas hangon azt éneklik, hogy “Resquiescat in pace, et lux perpetua luceas ei”.

            Az országgyűlés berekesztése és a delegationalis ülések megnyitása között két heti vacatiót kaptak a honatyák.

            Tisza Kálmán ezen két hétre lejött Nyirbaktára ipához boldogemlékü gróf Dégenfeld Imréhez a politikai fáradalmakat igazán boldog családjának körében kipihenni.

            A sors másként intézkedett.

            Alig hogy leérkezett, nyakán egy nagy terjedelmű darázsfészek támadt, a mi az akkori antisepsis előtti világban igen-igen életveszélyes betegség volt, a minek pedig most már jóformán oda sem nézünk.

‒ 170 ‒

            Abban az időben a nagykállói közkórháznak igazgatója voltam és szerettem is, tudtam is ugy, a hogy a bicskával bánni.

            Az akkori orvosi nézet szerint, a melyet még ma is sokan osztanak, a darázsfészket fel kellett hasogatni még pedig egész vastagságában az elevenig.

            Hogy a szükségesnél mélyebbre ne vágjak, az volt a szokásom, hogy a kést marékra fogva, élével kifelé forditva, az igen kemény darázsfészek mögé szurva belülről kifelé hasogattam egész vastagságában.

            Teljes bizalommal és megnyugvással bízta magát reám.

            Késsel a markomban elébe állva mondottam “Képviselő úr!” – akkor még nem volt kegyelmes ur, de én sem. – “Egy részt igen sajnálom, hogy vágnom kell, de másrészt végtelen örülök neki.”

            “Hogy értsem én ezt?”

            “Hát ugy, hogy én adom a delegatiónak az első vágást, mert ezzel a betegséggel két hét mulva aligha elutazhat.”

            A mint ugy is történt.

            Erre azt válaszolta, hogy “kérem, kérem! Az ellenzéknek kötelessége megakadályozni azt, hogy rólunk, de nélkülünk határozzanak.”

            Igazsága volt. Bár igy gondolkozott és tett volna azután is. Most másként állanánk!

            Na de hát a magyarok sorsának könyvét ne Budapesten irják.

            De azért sírva vigadunk, mert hát már száz év előtt is azt énekelték őseink pohár csengés és kardcsörgés közt, hogy “Szomoru a magyar nóta, háromszáz esztendő óta, de meg azt is énekelték, a mit mi is ma hogy “Megvirrad még valaha.”

            Hiszen Tisza István is, a ki a lavinát meginditotta a napokban azt mondotta, hogy nincs olyan háboru, melynek ne béke legyen a vége. A mit ugy is lehet értelmezni, hogy a hó lavina sokakat maga alá temethet, de végre is elolvad, a mi ugyan az eltemetettekre nem nagy vigasztalás ugyan; de “Borura derü.”

            Miután a sajtószabadság Apponyi szerint nem sokára megkezdi haldoklását, nem szomorkodom tovább mert még azt is politizálásnak tekinthetnék, hanem a körülményeknek és magas koromnak nyomása alatt jobb idők bekövetkeztéig rozsdázni dobom tollamat.

            De miután ezen sorokat mint régészet kedvelő kezdettem meg, a mely kuszált emlékeimbe való barangolássá fajult, a linczi muzeumban tett feljegyzéseimmel fejezem be.

            1 csészés és egy korongos markolatu diszités nélkül, egynek korongos markolatán mindkét oldalon hat

‒ 171 ‒

-hat sorban u. n. futó-kutya meanderrel diszitve, hasonlóan a mi besztereczi és piricsei kardjaink markolatának díszitéséhez; egynek markolatán három körülfutó lécnek nyoma; egy nádlevél alaku pengéjü. Három kardnak markolat-nyujtványa nincs, hanem a penge tövénél lyukakkal van ellátva a fa vagy csont markolatnak odaerősithetése végett. Három ilyen kardnak töredéke.

            Három legrégibb alaku bronztőr; egy későbbi korból származó boritásra szolgáló markolattal egy darab; négy nádvágóhoz hasonló sarló; három kis alig görbitett, és négy bütykös alig díszitett a mieinkhez hasonló sarló.

            Két bronzkés; egynek markolata; hat lándzsa.

Külömböző nagyságu, de többnyire kicsiny gombostü 84 darab.

            12 peremes, 22 szárnyas, 12 vállas és két fülecskével ellátott tokos véső.

            3 szakállas nyíl.

            Négy darab 14, 7, 13, 11 tekerületü közönséges karvédő tekercscső.

            13 darab nyakperec, négynek végei kikunkoritva.

            47 külőnböző nagyságu nyitott, zártvégü, vagy belől kivájt, olykor kivül hornyolt, vagy bekarcolással díszitett karperec, Hallstadtból 49 egyszerü és egy hét db. üres dudoros karperec.

            Ugyancsak Hallstadtból 84 csónakos, kigyós, spiralos csüngős fibula.

            72 darab La Tene izlésü lapos csésze alaku 1–3 ctm. átmérőjű bronz lemezkék, lyukakkal ellátva, szövetre felvarhatás céljából, hasonló a mi szennyes pusztai leletünkhöz.

            Egy nagy töredezett fületlen díszités nélküli bronz situla (fazék.)

            Egy ilyen töredezett 25 ctm. magas és egy másik 18 ctm. magas, mindkettő bogrács módjára egy-egy guzszsal ellátva minden díszités nélkül.

            Egy 25 ctm. átmérőjü bronztál, 19 szépen díszitett bronzöv vagy ilyeneknek töredéke.

            3 darab narancsszinü puszta gyöngyöt is láttam kék és fehér körkörökkel díszitve, a milyenek Kobánból, a Kaukázusból, Gyaluról, Erdélyről, Szabolcsból több helyről és Hallstadtból kerültek, csakhogy a mienk igen durva szivacsos állományuak, rendetlen alakuak, mig a másutt találtak sima, fényes felületüek, szabályos gömb alakuak.

            A mieink tehát utánzatoknak tekinthetők.

‒ 172 ‒

            Magyar vonatkozásu tárgyak közül három darab honfoglalás vagy árpádkori sarkantyut találtam és egy kardot, melyet ottan Nagy Károly idejéből származónak tartanak, de a melyeket mi XI–XIII. századbelieknek tehát az árpádházi királyok idejében készülteknek ösmerünk.

            Viszontlátásig! Talán a sírban.

            Nyiregyháza, 1906. évi február hó 15-én.

                                                                                              Dr. Jósa András

***

            Hogy, hogy nem, de ez a muzeumokról való számolás egyes élményeimnek elbeszélésévé fajult. Miután ezen sorok nem a nagy közönségnek, hanem jó ösmerőseimnek, barátaimnak, családtagjaimnak szól, ne tekintsétek plagiumnak, ha gyermekkori visszaemlékezéseket is ide bigygyesztek, a melyeket pedig már néhány év előtt a br. Feilitzsch Berthold barátom által létesitett Bessenyei-Körnek egyik estélyén szószerint a következőleg modottam el.

 

‒ 173 ‒

            Egy mosolygós, szelid képű fiskális, meg egy haragos szemü professor, a legközelebb mult tavaszi szagu téli napok egyikén, amikor úgy déltájt, receptet és jó tanácsot adván már egy néhány különböző nyavalyákban szenvedő embertársamnak, a második pohár sörnél tartám a siestát, megleptek engem a sörházban.

            Megrohantak, lefüleltek.

            Igy jutottam ide én most Önök elé, mint fölolvasó.

            Ki fognak Önök fütyülni, érdemem szerint? Egész nyugodtan megtehetik. Nem az én füleimet fogja sérteni, de azét a két urét, akik elcsábitottak engem ide a felolvasó asztal elé, hogy e díszes társaságban a szép irodalom térségein csattogtassam szárnyaimat, ezeket a kortól, életgondoktól megkopott, leperzselt szárnyakat, amelyekkel magasra emelkedni már nem lehet.

            Nem is barangolok messze a tágas térségeken, hanem magamról fogok beszélni, akinek ifju kora úgy hasonlit a mai öregéhez, mint egyik tojás a másik . . . tövises disznóhoz.

            Velünk született ösztön: megállani a saját lábainkon! Ebből az ösztönből fakad talán, hogy minden öntudatra ébredező fiunak a legkedvesebb olvasmánya Robinson Crusoe.

            1845-ben – miután princzipista és secundistaságomat Nagyváradon befejeztem – Pestre kerültem grammatistának, hogy syntaxista, rethorista, poetista, logicus és végre a nyolcadik osztályban philosophus lehessek. – – Ami utóbbivá azonban sohasem váltam.

            Ekkor – gramatista koromban, első szépirodalmi olvasmányom nekem is Robinson volt. És mig csak el nem olvastam a könyvet, se ebéd, se vacsora nem kellett nekem. Hisz Robinsonnak se volt, még se halt meg éhen. S ha megkérdezték volna tőlem akkor: “mi akarsz lenni: muszka cár-e, vagy Robinson?” – biztosan az utóbbit választottam volna. S talán ma se tennék másként. Hiszen Robinsont kevesebb veszély fenyegette, mint egyik-másik cárt a muszkák nagy birodalmában.

            De ugyanakkor az a – mindnyájunkkal közös ösztön is megmozdult bennem, hogy bőrünket félteni jó. Érzik ezt suttyomban azok is, akik az ellenkezővel vitézkednek.

* * *

            A 48–49-iki szabadságharc hősei között a legvitézebbeknek tartották a 3-ik, 9-ik és 11-ik zászlóaljak

‒ 174 ‒

honvédeit: a vörös sapkásokat. Csaknem teljesen művelt elemekből álltak e zászlóaljak.

            A 3-ik zászlóalj nagyváradi volt, hazámbeliek. Őrnagyuk Gosztonyi Antal volt, a vitézek legvitézebbike, akivel 49 után szoros barátságban állottam.

            – Te Tóni, mint legkompetensebbtől kérdem tőled, igaz-e az, hogy ti a csatában sohasem féltetek. Igy hallom ezt minden puskaport szagolt embertől.

            – Barátom – mondá – mentül gyávább valaki, annál jobban henceg. Nincs egészséges ember a világon, a ki ne szeretné az életét, tehát ne féltené. Megvallom, hogy a csaták kezdetén engem is meglepett mindig a félelem, de leküzdötte azt bennem a hazafiui érzés és kötelesség, s aztán ágyúszó, puskaropogás és harci zaj és lárma között teljesen megszünt.

* * *

            No hát, mikor Robinsont elolvastam, én is szerettem volna mint hajótörött Juan Fernandez szigetére jutni, de zokon vettem tőle, hogy ezen szándéka előtt miért nem tanult meg uszni, és engedte magát a hullámok által csak ugy véletlenül partra vettetni.

            Első dolgom tehát – mielőtt Robinson lehetnék – az volt, hogy pár hét alatt annyira megtanultam uszni, hogy a nagy próbát letettem s igy az uszómesteri oklevelet 11 éves koromban elnyerhettem.

            A nagy próba abból állott, hogy a candidansok a Margit-szigetről a Bomba-térre, onnan 5 percnyi szünet után, két kisérő csónak között a Nemzeti uszodáig úsztak, amely uszoda a pesti oldalon közvetlen a lánchíd alatt horgonyozott.

            A lánchíd oszlopai még akkor az alapozás stádiumában voltak. Sűrűn egymás mellé levert gerendakerítés pótolta a mai caissonokat, és szivattyuzták ki belőle a vizet, hogy a munkások szárazon dolgozhassanak.

            Soha se tudni mire jó az, ha valaki szabad úszó. Én ennek köszönhetem, hogy egy negyed órára az ország legeslegfőbb felebbezési fóruma lettem, aminek a története következő.

            1847. december hónapjáról beszélek.

            Apám akkor királyi táblai biró volt. Akkor még csak tizenhatan voltak ebben a méltóságban, most pedig majd annyin vannak mint a tarka doktor.

            A királyi táblának ott volt helye a hol a dietának, tehát 1847-ben Pozsonyban az országgyűlésen jelen volt, hogy esetleg rögtön biráskodhassék a felségsértők felett – felszólalási és szavazati jog nélkül. Az országgyűlés elnöke a perszonalis volt, – azon időben Szerencsy – aki a királyi táblának is elnöke volt.

‒ 175 ‒

            Apámmal és Dőry Gáborral, aki szintén kir. táblai bíró volt, utaztunk fel szigoru télben Budáról Pozsonyba gyorsparasztokkal. Korán reggel indultunk, és éjjel 11 óra tájban koromsötét éjben érkeztünk a Duna partjára, Pozsonynyal szemben. A Duna erősen zajlott és igy a csolnakosok életük veszélyeztetése miatt csak nagy áron voltak rávehetők, hogy a tulpartra szállitsanak bennünket.

            A két öreg elől ült, szemben Pozsonynyal, én a hátuk mögött egy külön lócán.

S bizván uszóképességemben, de tulajdonképen nem is bizván semmiben, csak könnyelműségemben, folyton himbáztam a csolnakot és nagyokat kacagtam az öregek rettegésén, akik poffal, agyonveréssel fenyegettek és a leghizelgőbb kifejezésekkel illettek, de megmozdulni nem mertek, ami aztán engemet mindinkább bátrabbá tett.

            Midőn a tulsó partra átvergődtünk, örültek ép bőrüknek, és megfeledkeztek arról, hogy a tiszta szívből ígért pofonokkal engem megjutalmazzanak.

            Másnap a personalis, – Szerencsy – több septemvir és kir. táblai birák lakásunkra jöttek és a personalis, az országgyűlésnek és a legfőbb birói fórumnak elnöke hozzám fordult, mondván:

            – Andris! Apád és Dőry között tiz üveg pezsgőben fogadás történt, hogy kettőjük közül ki volt tegnap a vitézebb, vagy annak ellenkezője. Én Dőryt marasztaltam el, de megengedtem, hogy hozzád apelláljanak, aki részes voltál az átkelésben. Szavát vettem apádnak és Dőrynek, hogy bármiként hangozzék is ítéleted, abba kötelesek belenyugodni, és ha valamelyik bosszut merne állani, köteles leszel azt nekem bejelenteni, aminek 20 butella pezsgő lesz a büntetése.

            Salamon ítélete igy hangzott:

            Mindketten rémülten szidtak, de még fejüket sem merték hátra fordítani, tehát mindketten féltek. – Apám azonban jobban szidván engem, őt marasztalom el.

            Ennek az lett a vége, hogy a tiz üveg pezsgőből nekem is jutott annyi, hogy ekkor rugtam be először és utóljára életemben. Nem is iszom azóta bort tisztán, hanem csak savanyu-vizzel.

            Miután egyszer már legfőbb birói széket töltöttem be és hasonló magas szereplési kör többé nem kinálkozott, alárendelt birói állás elfoglalására nem áhitoztam, hanem nagyságom tudata a politika porondjára terelt, a minek előzményei és utózmányai vannak.

            Az előzményekhez tartozik az, hogy azon időben a latin nyelvet alig tanitották ugyan, de mindenki megtanult diákul. A német és francia nyelvnek tanitása

‒ 176 ‒

eszébe sem jutott senkinek. A magyar nyelvet tanítani felesleges volt, mert hiszen mindenki csak is magyarul beszélt és érzett is. Ezen korlátolt látkörü tanitási rendszer nevelte Kossuth Lajost, Deák Ferencet, Széchenyit, Kazincyt, Kölcseyt, Petőfit, Aranyt, Vörösmartit, s a többit, a kik közül a mai világban nehány még csak közigazgatási gyakornokságra sem volna képesitve. Érettségi vizsga nélkül érett eszü ember mai napon nem létezvén.

            Ne ócsároljuk a régieket, a kik önmaguktól lettek nagygyá, mig most a hivatásosok között tucat emberek is lépnek előtérbe.

            Negyvenhétben Pozsonyban én a rhetoricát jártam, reggel nyolctól tizig, délután kettőtől négyig. A keddi délután és az egész péntek kérődzésre volt szánva, valamint természetesen a vasárnap is.

            Hogy a rethoricában magasra emelkedhessem, soha sem mulasztottam el, hogy tiz órától egy óráig, amikor atyámnál már a gyomornak beharangoztak, az országgyülés karzatján, Kossuth, Deák, Szentkirályi, a heves Beöthy és a későbben megpuhult kemény Bónis Sámuel szónoklatait a leghálásabb figyelemmel végig ne hallgattam volna, amiről megboldogult édes atyám persze semmit sem tudott.

            Azon időben nagy hivatást éreztem magamban a politikai pályára, és csupán, a pár hónap előtt Debrecenben elhunyt Reviczky Emil barátomnak rovom fel bűnül, hogy nem ülhetek most a miniszteri padok mögött – esetleg valamelyik piros bársony székben (az ördög nem alszik) mint folyton bólingató gypsz pagódli.

            Elmondom a reám nézve végzetes tragoediának történetét.

            Apámnak három jurátusa volt: Reviczky, Rozsos és Bölönyi, – előkelő családok ivadékai.

            Reviczky a három között legjobban aknázta ki fiatalságát. Nem tombolt, előkelő volt mind haláláig, de bizony többször tért haza éjfél után mint éjfél előtt, és gyakran kedvét lelte abban, hogy fejemet térde közzé szoritotta, és ilyenkor szabadon maradt testrészemet magyarosan szólván, nádpálczával élénken érdekelte.

            Nem szeretvén adósa maradni senkinek, egy alkalommal országgyűlési tanulmányaim után, gyomrom harangozására egy óra tájban haza érve, s Emilt bekókuszszappanyozott fővel találva, elérkezettnek láttam a bosszuállás pillanatát.

            A könyveket összeszoritó szijjat leoldva, ádázul behurkoltam egyik bokáját, és táncra hivtam, a tágas jurátus szobának nagy asztala körül.

‒ 177 ‒

            Szerencsétlenségére szemeit kinyitván, a szappanmarás éktelen dühre tüzelte. Megöléssel fenyegetett, de rémületemben csak akkor hagytam fel a táncoltatással, mikor az általam előmondott eskü formula szerint a másik két jurátus megfogadta, hogy elpáholják Emilt abban az esetben, ha csínyemért engemet bántani merészel.

            A vége még is csak az lett, hogy mosdás után kegyetlenül elpáholt.

            Mondják meg kérem, hogy helyzetemben mit tettek volna? Mit? A mit én tettem. Ujabb bosszu!

            Másnap, mielőtt iskolába mentem volna, a jurátus szoba középkori mesterséges zárral ellátott kulcsát lehuzva, meg nem található helyre rejtettem.

            A jurátus szoba a második emeleten volt az udvar felé, nem rostélylyal, de sűrű erős drótból készült vasrostával ellátva.

            E napon kellett volna atyámnak valami fontos pert referálni.

            Igen, de az acták a jurátus szobában voltak bezárva.

Lakatos és az akkor még nem létező tűzoltók segiteni nem tudtak, engemet pedig fel nem találhattak; a referáda tehát elmaradt.

            Eltelve bosszu érzetem kielégitésének örömétől, fütyörészve tértem haza egy órakor az országgyűlésből, mely nálam nélkűl csonka lett volna.

            Máté inas örömmel vette tudomásul, hogy Kossuth Lajosnak egyik legszebb szónoklatát élveztem, de ugyan azon pillanatban fejemet térdei közzé fogta; atyám pedig nadrágomat egy nád pálczával kegyetlenül kiporozta, a mit pedig csak azért restellettem, mert magam is a nadrágban voltam.

            Ezért és csupán ezért ment el kedvem a politikai szereplestől, és ezért nem vagyok én most miniszter, vagy legalább is napidijjas a király személye körüli miniszteriumban.

            Szomoruan kellett tehát tapasztalnom, hogy ezen a téren sem boldogulhatok, daczára ez irányban törő ambicziómnak és – amely tulajdonságomat bizonyára Önök is jól ismerik s ami egész életemben vezércsillagom volt – stréberségemnek.

            A katonai pályára szántam tehát magamat. A milyen fényesen kezdődőtt, olyan szomoruan végződőtt ez a szárnypróbálgatásom is.

            Nem okos dolog futkosni eszmények után! “Köd előttem, köd utánam.” “Vaknak az alamizsna.” Ez a reális értékü “élet”-philosophia. Birói pályára lépni önérzetem tiltotta, mert – ha bár mint egy pünkösdi ki-

‒ 178 ‒

rály csak néhány perczig de mégis a personalis felett állottam. Ugyan kinek nem derogált volna előbb jurátusságra aspirálni, hogy később az igazságügyi miniszterség ugorkafájára kapaszkodhasson, a mely későbbi és ujabb tapasztalatok szerint különben is szappanynyal van bekenve, melyről igen könnyen vissza lehet csuszni. De meg a jurátasság 46–47-ben nem is a legjobb hírben állott. A pesti utcza gyerekek, kiknek díszes soraiban én is állottam és a suszter-pubok, ha valakit kitüntetni akartak “Tu betiár, tu jurát” epithetonokkal illették. Igy muzsikáltuk őket végig a pesti utczákon.

            Politikus sem lehettem már, mert a babér leveleket melyből koszorut fonhattak volna számomra, véletlenül nem nadrág zsebembe dugtam, hanem olyan helyre, hol azt a nádpálcza porrá zúzta és már csak bepáczolásomra volt alkalmas.

            Az én gyermek koromban még nem ölték az embereket tudományosan halomra. A katonáskodás nem volt szaktudomány.

            Az előtt csak kontárok űzték ezt a mesterséget, mint Hamilkár, Hannibal, Scipió, Julius Caesar, Nagy Sándor, Atilla, Napoleon és számtalan más tömeggyilkos, a kiknek áldásos műkődése nélkül talán már el sem férnénk ezen a kis földgömbön.

            Az én gyermekkoromban még általános volt azon nézet, hogy ha valaki semmire sem alkalmas, jó lesz katonának vagy gazdának.

            Belátván, hogy elegánsabb vérben, mint trágyában gázolni: nem gazdának, hanem katonának szántam magamat, a mire a szabadságharcz kitörése kedvező alkalmul kinálkozott; és miután akkor is helyesnek tartottam alólról kezdeni, 14 éves koromban 48-ban beállottam – mint quasi kadét, Pesten gróf Károlyi György századjába nemzetőrnek. A századnak még két gyermek ifjú volt tagja: herczeg Odeschalchi Gyula és gróf Károlyi Gyula nálam azonban egy évvel idősebbek.

            Minden kedden és pénteken délután gyakorlat volt a Károlyi palota udvarán, amelyről csak a beteggé esett vitézek maradtak el, mert a száraz torok akkor is sok mindenre csábitotta az embert. Egy vén szomorú fűz körül egy nagy vályuban seres poharakból itatták a legénységet egy órai gyakorlat után engedélyezett szünet alatt egy negyed óráig és a másik óra után ad libitum.

            Takarmányról pedig az alsó körvályuban sóskifli alakjában bőven volt gondoskodva. Szalmatűzről tehát szó sem lehetett, mert a sóskifli nem szalma.

            A dobosunk igen beteges volt, és igy csak nagy ritkán jelent meg a gyakorlaton; miután pedig én már akkor is rendkivül zenekedvelő voltam és a dobos mes-

‒ 179 ‒

terséget csakhamar eltanultam, a századnak tulajdonképen én voltam a büszke dobosa.

            De azért a zárt udvaron való szereplés nem elégitette ki ambitiómat. Magasabbra törtem. Meg akartam mutatni utczagyerek társaimnak, hogy mennyivel magasabban állok felettük.

            A Dorottya-utcza szögletén, a Magyar Király fogadóval szemben, (akkor még hotel vagy szálloda Magyarországon nem létezett), egy nagy üres telek sarkán, egy rozoga földszintes épület éktelenkedett, az u. n. harminczad hivatal, amelyben akkor a fővárta tanyázott. Előtte egész hosszában egy lábnyi széles tölgyfa palló vonult, hogy a silbak a sárba ne fuljon. Ezen a pallón fegyveresen sétálni volt akkor vágyaim netovábbja és sikerült is mindég kimódolnom, hogy akkor, midőn a mi századunkból kellett oda vártára kivonulni, én soha ki nem maradtam.

            Silbaki méltóságom megkövetelte, hogy a palló magasságáról áhitattal és kaján irigységgel reám bámuló utczagyerek társaimat a sárgaföldig lenézzem.

            Nem hiszem, hogy valaha egy győzedelmes hadvezér büszkébben lépdelt volna, mint én akkor a harminczad előtt; és csak szégyenből nem sirtam, ha a felváltás órája közeledett.

            Katonai életemnek ezen fénypontját a 48- diki nyári napok ragyogták be.

            Engedjék meg, hogy ezen időtájból egy epizódot mondjak el, amit pedig már egyszer a Nyírvidékben feltálaltam.

            Akkor a Czukor-utcza és a Magyar-utcza sarkán, vagy egy házzal errébb laktam egy első emeleti szobában.

Vörösmarty Mihályt azon szerencse érte, hogy ő is ugyanazon házban lakott, földszint, velem szemben. A szeles ablakpárkány volt kedvencz iró asztala, amelyről költés alkalmakor, mely rendesen a délutáni órákra esett, soha sem hiányzott a savanyu viz, meg a vinkó. Mindég bálványozója voltam Vörösmartynak, és ezért azóta e téren is hű követője vagyok. Órákig mereven tekintetem az öreg urnak jóságos szemei közé és folyton suggeráltam örökszép költeményeit, amiről persze ő semmit sem tudott. Az ablakpárkány magas volt, tehát ez oknál fogva, vagy talán még inkább azért, mert egy nálánál hosszabb száru pipából szokott csibukozni, soha sem ülve, hanem csak állva irt.

            Nagyon megrághatta azt, amit irt, sőt néha egy kissé a tollat is. Nagyon átgondolhatta azt, amit papirra vetett. Egy-két kis quaterka és az udvar tulsó szegletéig tartó séta jelezte a pauzát, de midőn visszatért, 10–20 gyorsan leirt sor lett egy-egy levele örökzöld koszorujának.

‒ 180 ‒

            Petőfi Sándor naponta délután 3 órakor – pontosan, mint egy kronometer – jelent meg nála és pedig mindég, ha nem is épen komor, de komoly arczczal. Néha megkinálta udvariasságból az öreg úr egy quaterkával; koczintott is, de soha sem láttam, hogy csak egy kortyot is ivott volna.

            Vörösmarty arczáról víg kedély sugárzott, Petőfinek mosolyát soha sem láttam, – a ragyogó üstökös – talán sejtette kora letűnéset a költészet fényes egéről, melyen hazánk felett alig ha fog ragyogni hasonló csillag.

            Petőfi látogatása negyedóránál tovább soha sem tartott, talán nem akarta nemzetünket Vörösmarty szellem-kincseiben megröviditeni.

            Láttam, hogy Vörösmarty Petőfit nemcsak szerette, hanem tisztelte is, mert soha sem mulasztotta el, hogy vendégét a kapuig ki ne kisérje, a mit mással nem tett. Egy ilyen alkalommal én is a kapu alatt voltam, mint gyermek-nemzetőr tiszteletteljesen szalutáltam, mire kérdé, hogy “ki vagy öcsém!” Bemutatván magamat, Vörösmarty megjegyzé, hogy “gyenge még a te karod öcsém a haza védelmére.” “Annál erősebb a szívem bátyám!” “Derék gyerek vagy öcsém, az Isten éltessen.” Olvastad verseimet? Igen. – Felejtsd el mind, csak a Hazádnak rendületlenült nem. Átka, vagy áldása fogott rajtam, mert ime ma is tengődőm ezen az árnyék világon.

            Ezen időtájban gyűjtöttek csapatokat Schlick ellen. Be akartam állani dobosnak, de megboldogult atyám nem eresztett, igy tehát csak őriztem a nemzetet, de nem védhettem.

            1849 január 7-én, vagy 9-én Windischgrätz közeledtére és azon hírre, hogy az osztrákok gyilkolni, rabolni fognak, nagy pénzért fogadott kasnélküli paraszt szekéren menekülni apámmal Tisza-Füredre és onnan tovább, a legborzasztóbb hidegben. Engemet vékony nemzetőr köpenyegemben majd meg vett az Isten hidege. De rosz pénz nem vész el, igy tehát én is megmaradtam, csak megfagyott végtagjaimat kellett soká kuruzsolni.

            Atyámnak nagyszántói birtokán Nagy-Várad közelében szeszfinomitó gyára is volt és miután efféle azon időben a vidéken más nem volt, a váradi arzenál, ahol bombákat, gyutacsokat és rakétákat is gyártottak, tőlünk szerezte be szeszszükségletét, amelynek átvételére egy kapitány szokott kijönni.

            Miután tudtam, hogy atyám mint ó conservativ ember a szabadságharczot hazánkra nézve nem üdvösnek tartván, meg nem engedi, hogy honvédnek be álljak, egy ilyen alkalmat használtam fel, hogy ellenállhatlan vágyam teljesüljön.

            Oda léptem a kapitány elé: “Jelentem alásan vitéz kapitány uram, hogy szeretnék a haza szolgálatába állani.”

‒ 181 ‒

            – “Gyenge még maga arra öcsém.” – “Hogy volnék én gyenge, hiszen tegnap Váradon jelen voltam, mikor a halálfejesek zászló alá esküdtek, már pedig ezek között több volt az olyan gyenge, sőt még gyengébb is, mint én vagyok”– “No jó, hát beveszem röppentyüsnek, oda nem kell erő.” – Atyám nem mondott ellent, ne hogy ilyen mozgalmas időben tilalmát hazaárulásnak bélyegezzék.

            Én tehát a kapitánynyal bevonultam a váradi várba, ahol három napig a kapszlikat a legnagyobb lelkesültséggel töltögettem a durranó ezüsttel, meg lévén győződve, hogy minden kapszlitól egy-egy ellenség harap a fűbe.

            Az aranjuezi napok csak három napra terjedtek, mert akkor Beöthy Ödön volt a kormánybiztos, aki 48 előtt Biharban az ellenzék vezére volt, apám pedig a conservativeké. A zöld asztalnát ellenségek, a fehér asztalnál pedig legjobb barátok voltak és ezen barátság a szabadságharcz alatt sem szakadt meg.

            Beöthy Ödönt okolom tehát, hogy három nap mulva, mikor egesz énem a kapszliba volt bujva, a napos tiszt vagy altiszt kiáltja: “Jósa röppentyüs.” – “Jelen.” – “Menjen haza!” Erre a képzelhető leghosszabb orr lett a tableaunak fénypontja. Nagy gyalázat ért, mint egyik igen kedves jelen (nem) levő barátom szokta énekelni, ha nem sok vizet iszik.

            A türelem hurját nem akarván tovább fesziteni, még csak azt szeretném röviden elmondani, hogy elkeseredésemben mi telhetett tőlem. Nem szamárról szólok, csak egy ártatlan cserapárról, a kin bosszumat töltöttem a multakért.

            Kevés logikával megáldva 1851-ben logikus voltam Kassán. Okolicsányi Lajos ma is élő barátommal kerültük az iskolát. Kettecskén ballagván a fővárta előtt, ökleimmel a fel s alá sétáló silbaknak a csákóját meglegyintettem ugy, hogy a feje a csákóban tünt el. A Querausra az egész várta kötelességszerüleg szuronyszegezve rontott reám és a vértanuságot csak azért kerültem ki, mert egészen véletlenül a vártának parancsnok tisztje Okolicsányi Lajosnak közel rokona volt. Katonai pályámat ezzel befejeztem.

            Eddig volt, de nem mese volt.