Kérelem a lelkész, tanitó és jegyző urakhoz. Nyirvidék XVIII: 29. 1897. julius 18. 3. lap
Kérelem a lelkész, tanitó és jegyző urakhoz.
A múltnak ösmerete tanulság a jövőre. A keserű hangulatu költőknek pessimisticus frázisai; mint „Jelenben nincs öröm, jövődben nincs remény”; vagy „Élvezd a jelent és ne sírj” alkalmasak a hazafiúi kétségbe esést fokozni, de nem a mindenfelől reánk zúduló, nemzeti önállóságunkat fenyegető támadásokat erélyesen visszaverni.
A területben, lélekszámban, értelmiségben mélyen alattunk álló, ellenséges népekkel még nálunk is jobban körülvett oláh, szerb, bolgár, teljesen elnyomott állapotban, de önérzetesen múltjára hivatkozva, és múltjára kitartóan, önérzetesen, nem tekintve elleneinek számára kikövetelte, és kivivta önállóságát. A történelmi multat nélkülöző népeket a szabadság alamizsnájában nem részesítik. Azt mindig csak önmagára támaszkodva vívhatja ki.
A kapzsi ellenfelek azt önként ajándékozni nem fogják.
A jelennel alig van mit dicsekednünk, csupán multunkban van jövőnknek záloga.
Őrizzük meg a multak emlékeit!
Nemzetünk múltjának kutatói, sokszor felemelik, sokszor lehangolják nemzeti önérzetünket. De ne valljuk magunkat az utóbbiak híveinek, hanem inkább háritsuk el magunktól azon emlékeket, melyek önálló törekvéseinkre lehangolólag hathatnának. A mult képébe tekintve, bízzunk jövőnkbe!
Igaz, hogy az őstörténelem nem áll szoros összefüggésben nemzetünk történelmével, de az is igaz, hogy inkább ragaszkodunk azon hajlékhoz, melynek multjához emlékek vannak kötve, mint azokhoz ‒ mint a vándor cigányok sátora ‒ melyekhez semmi emlék fűzve nincs.
A népek külömböző tényezők folytán, soha sem ugranak egyik helyről a másikra, hanem hol gyorsabban, hol lassabban nyomulnak előre, és vagy elnyelik az utjokban álló népeket, vagy ezek emésztik magukba amazokat, vagy pedig összevegyülve, uj népet alkotnak.
A dák Decebal, a hun Attila, az avar Boján meghalhatott, de a dák, hun, és avar néphömpöly nem semmisült meg, hanem külömböző néptörzsekkel vegyülve és átalakulva, ma is él és szaporodik.
A heterogonitás szitása csak egyes érdekközösségeknek, de nem a népeknek érdeke, épen ugy nem, mint a középkorban a szabad tudományos, kutatás és lelki ösmereti szabadságnak a vallás álürügye alatt burjánzott üldözése.
A népek felbujtás folyán üldözhették ugyan egymást, de ki nem irtották, hanem ugyanazon hely lakosságának története átolvadt az uj népnek történetébe.
A történelem sehol sem nyújt tanúságot arra, hogy egy nép valahol teljesen kiirtatott volna, és hogy azt rögtön egy más nép váltotta volna fel, hanem egyik népnek a története hol lassabban, hol rohamosabban ment át a másikába.
Ha az elmondottak igazak, akkor hazánknak története nem a magyarok ‒ őseink ‒ behatolásával kezdődik, hanem az ösmeretlen távol korból folytatódnék tovább, ha ugyan az ősebb korból írott történelmi feljegyzésekkel rendelkeznénk.
Legrégibb krónikásunk Béla király névtelen jegyzője a kit sokan, ‒ válószinüleg tévesen ‒ mesemondónak tartanak, valamint külföldi történetírók emlékeznek ugyan töredékesen, és gyakran ellenszenvesen őseink viselt dolgairól, tehát a honfoglalás koráról némi ösmerettel még is csak bírunk; de hazánknak előbbi történetét a legmélyebb homály, jobban mondva teljes sötétség fedi.
A honfoglalást megelőző korra tehát némi világosságot csak archeológiai kutatások vethetnek, részint a föld mélyéből napfényre kerülő emberi készitmények, melyek az évszámokban ki nem fejezhető kultúrperiodusokat jelzik, és a melyekből a vármegyénknek már elég szép gyűjteménye van; részint pedig a helynevek; dűlők tavak, halmok, földvárak, sánczok elnevezéseinek pontos feljegyzése, a melynek az összehasonlító nyelvtan segélyével világosságot vethetnek azon népekre, melyek a honfoglalás előtti korban hazánk területét lakták.
A tagosítás előtti időben a nagyobb birtokok is egymástól távol eső apróbb részletekből állottak; ennélfogva szükséges volt a munkásoknak tájékoztatása végett az, hogy a határnak egyes részei külön helynevekkel jelöltessenek meg, melyek gyakran még az ősidőkből származtak reánk.
A tagosítás ezen helyneveket nagy részben elenyésztette. A nyiregyházi törvényszék levéltárában összesen mintegy 30 községnek van meg a tagosítás alkalmával fel vett térképe; mintegy 100 községről annak nyoma sincs.
Ezek Megyeri Géza kúriai biró, törvényszéki elnök urnak szívességéből rendelkezésemre állottak, de tudakozódás után arról győződtem meg, hogy ezen térképeken sok olyan dűlőelnevezés hiányzik, mely a mai nemzedéknek még emlékében van.
Miután pedig minden valószínűség szerint élnek még olyan egyének a községekben, kik a régi elnevezésekre hagyomány utján még emlékeznek, de a kiket a természet rendje szerint a kor mielőbb elfogja seperni a földszínéről, és velük együtt a régi emlékeket is:
Annálfogva igen kérem mindazokat, kik nem csak a jelennek élnek, hanem a régmúlt idők iránt is érdeklődnek, és a kiknek módjukban áll a régi idők emlékeit megőrizni; ne terheltessenek csekély fáradsággal megmenteni őstörténelmünknek azt, a mit még megmenteni lehet, és tudakozódásuk eredményét velem közölni.
A régi hagyományoknak, mondákra, keresztelői eljegyzés, lakodalom, temetkezés, húsvét, pünkösd, karácsonyi sat. népszokásokra vonatkozólag kérő kérdést tenni nem is merészelek, mert a ki sokat markol keveset fog.
Mindenkinek akad üres órája, vagy percze.
Vessünk vállat. Egy ember annyi mint semmi.
A Szabolcsvármegyét jellemző igaz magyar önérzettel igen összefér göröngyünk őstörténetére némi világot deríteni.
Nyíregyháza, 1897. julius 9 én.
Dr. Jósa András.
