Muzeumunk érdekében. (Nyirvidék, XXI. évf, 8. sz., 1900. febr. 25. 2-3. l.) (Jósa 251.)

Jósa 251. Muzeumunk érdekében. (Nyirvidék, XXI. évf, 8. sz., 1900. febr. 25. 2-3. l.) MUZEUMUNK ÉRDEKÉBEN. A régészet szoros értelemben véve nem tudomány, hanem csupán a nemesebb sportnak olyan neme, a mely a történelemnek nem épen megvetendő szolgálatában áll. A ferblihez hasonlít, azon különbséggel, hogy itt a jövőt - a négy ászt, a négy királyt sat. gusztáljuk, amott pedig a multat. Ha kártyán nyerünk, a bitang pénz - még ha aranyból verték is - forró markunkból ujjaink között vaj módjára csorog ki; ha pedig veszítünk, fáj biz az, de az úri tempó nem engedi, hogy keserűságünk arczvonásainkon meglátszódjék. Én nagyon kaláberes vagyok. Kilenc krajczáros bukásnál alacsonyabban nem játszom, de ha 20 krajczárt veszítek, sírok mint a zápor eső. Már csak azért sem illek bele az újvilágnak keretébe, és szeretek csekély ösmerettel, de annál nagyobb buzgalommal a multban kotorászni; annál is inkább, mert ezen sport nem olyan meddő, mint a milyennek látszik. Ennek igazolásául egy példát hozok fel. Munkácsy Mihály egy gyönyörű képben örökítette meg honfoglalásunknak azon mozzanatát, két vagy háromszázezer forint jutalmat érdemelt ki érte és méltán. Ha akkor, midőn ezt a képet festette, tudomása lett volna azon honfoglalási leletekről, biztosan nem adott volna Árpádnak talpa alá olyan XV-ik századbeli koppantó tálczához hasonló kengyelt, mint a milyent Marokkoban ma is használnak, - nem függesztett volna oldalára olyan kardot, a milyeneket 1847-ben a jurátusok viseltek, nem adott volna az üdvözlő tömegnek markába bütykös fokú török szablyákat, nem hordoztatta volna a lófarkkal díszített lándzsákat, alkalmazta volna azon számtalan ruhát díszítő ékszereket is, melyek közül a mi kis szerény muzeumunk is őriz. Ezen kép gyönyörű, elbájoló, és dicsőségére válik hazai művészetünknek, csak azon egy hibája van, hogy egyáltalában nem korhű. Munkácsyt azonban ezzel semmi vád nem terheli, mert csak azóta merültek fel oly honfoglaláskori leletek, melynek alapján ma már tisztább képet alkothatunk magunknak őseink viseletéről, fegyverzetéről és temetkezési szokásaikról; a mlyre legnagyobb fényt a Vidovich László főszolgabíró barátom által alaposan felkutatott 17 sírból álló bezdédi honfoglaláskori temető vetett. Mi, Szabolcsvármegye és a Bodrogköz, vagyunk főképen hívatva arra, hogy a korhű adatokat szolgáltassuk honfoglaló dicső őseink ábrázolásához. Hiszen 1897-ben Dr. Hampel József az egész ország területéről 48 honfoglaláskori kengyelről és hat kardról emlékezett meg; míg a Nyir 32 kengyelről, és öt kardról számolt be, bizonyságául annak, hogy honfoglaló őseinknek, a mi vidékünk volt főhadi szállása. Az azóta napfényre került leletek, melyekkel most be nem számolok, tetemesen gyarapították ösmereteinket, de a mi vidékünk most is felszínen van. Leleteik ezen korból igen gyérek, részint azért, mert szegényesen temetkeztek, és talán még porczió szénát sem dobáltak a sírokra mint ma, részint azért mert a fegyverzet vasból lévén, mai teljesen elrozsdásodott állapotukban a találók által végképpen megsemmisíttetnek. Bronzkorszaki tárgyakban azért vagyunk gazdagabbak, a melyek pedig a honfoglalás kora előtti egy két ezer esztendőből származnak, mert azokat a rozsda el nem emészti. Most a szöllő-talaj rigolirozása alkalmával remélhetünk dús honfoglaláskori leleteket. Ne hagyjuk azokat örökre elveszni. Éppen ma hallottam Elek László főispáni titkár barátomtól, hogy demecseri birtokán, a Borzsován rigolirozáskor számos őslény mellett vaskardot is találtak, melyet a munkások - mint értéktelen tárgyat vissza dobtak, pedig esetleg fontos adat lett volna őseink fegyverzetére nézve. Azon 11 honfoglaláskori kard melyet hazánk területéről ösmerünk, annyira elrozsdásodott állapotban találtattak, miszerint kívánatos volna, hogy egy ép darab is kerülne napfényre. Erre pedig főképen nálunk lehetne remény. Igen kérem őseink iránt kegyelettel viseltető közönségünket, legyenek szívesek oda hatni, hogy különösen a semmi anyagi értékkel nem bíró elrozsdásodott vastárgyak lehetőleg kíméletesen emeltessenek ki, hogy muzeumunknak mint őskori okmánytárunknak büszkeségét képezhessék. Egy ép állapotban kiemelt bármilyen elrozsdásodott honfoglaláskori kardért muzeumunk a találó munkásnak szívesen megad 20 koronát, ha pedig markolata vékony ezüst lemezzel van borítva, és az széttörve nincsen 50, vagy 100 koronát is szívesen megadunk. Nyiregyháza, 1900. február 21-én. Dr. Jósa András