Egyetmást szabolcsi archeológiai dolgokról. Nyíregyháza, 1897. 8. lap, Jóba-nyomda (Jósa 185)

Jósa 185. (Egyetmást szabolcsi archeológiai dolgokról. Nyíregyháza, 1897. 8. lap, Jóba-nyomda) Egyetmást a szabolcsi archeologiai dolgokról Dr. Jósa András A Német-franczi háboru óta mindenféle rémképek feltünése folytán európai járványnyá fokozódott az általános és kölcsönös fogvicsoritás. Harapásra azonban hála Istennek sor nem került, mertr az érdekelt felek még győzelem esetén is tartanak attól, hogy bőrüket kitalálják lyukasztani. Békét élvezünk tehát, drága békét, a mely kimerűléssel fenyegeti anyagi erőnket. Még az én emlékezetem szerint is igaz volt az, hogy „extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita”. De még akkor is a Hungaria helyett Betuliát tettem volna. Csak hogy „Nem úgy van most mint volt régen, más csillag ragyog az égen”. Viszonylagos értelemben a „Nyir” ma is a megelégedettebb vidékek közé tartozik, a hol bőséget ugyan nem, de az inséget sem ösmerték soha. 1817-ben, 1863-ban és más inséges években tizezrével menekültek ide az éhenhalás elől a dús alföld lakói, a kiknekzászlójára az volt irva, hogy „Egyszer hopp, máskor kopp.” Büszkék is vagyunk, hogy másokra eddig nem szorultunk. Szeretjük is szükebb hazánkat lelkünk egész melegével, és hagyományossainak tartjuk magunkat honfoglalás kori őseink örökének, a kiknek, hogy a Nyirben volt főhadi szállásuk, bizonyitani létszik azon körülmény is, a mit azt már más helyen is elmondottam, hogy az eddig ösmert 61 honfoglalás kori lelhely közzül 11 Szabolcsmegye területen van. Honfoglaláskori kengyel pedig széles Magyarországból eddig 48 ösmertes, és ezeken kívül 28 a mi vármegyénkből került. Politizálásra hivatással és érzékkel nem birván, csak constatálni kivánom azt, miszerint az utolsó évtizedekben is kitünt vármegyénk azzal, hogy őseink által vérrel szerzett jogaink felett ezen a vidéken nem alkuszunk, és ragaszkodunk göröngyeinkhöz valamint az azkhoz tapadt jogokhoz is mind halálig, a mit talán azon körülménynek is lehet bűnűl felrónni, hogy a nyiri vinkó legfeljebb derült kedélyt okoz, de nem bódit, nem butit. Az ősidőkben élő a mostaniaknál igen sokkal szerényebb igényü népek egész Magyarországban sehol nem találtak kedvezőbb életfeltételeket mint éppen a „Nyirnek” ezernyi kisebb nagyobb haldús tavakkal, vadlakta erdőkkel bővelkedő, fakampókkal is könnyen művelhető, homoktalaju területén. Hogy ezen feltevés nem légből van kapva, bizonyitja azon körülmény, hogy nincs vármegyénknek minden községében létező, vagy a Nyirvizszabályozás előtt még létezett egyetlen tókörnyéke sem, a hol az ős emberek által késnek, nyilhegynek, bőrvakarónak, sat. használtatott obsidián vagy kova műkészitményeket és őskorból származó cserépedény töredékeket ne találnának olyan sürün, mint az országnak más vidékén sehol sem. A tisza-füredi, vagy helyesebben nevezve Tariczky Endre -féle muzeumban számos szarvasagancsból készült eszköz van, mely csak is földmivelésre használtatott. Nekünk ilyen csak egy példány van, a Kállay Ödön -féle gyüjteményben, és az sem Szabolcsmegyéből hanem Dömsődről került. A mi homok talajunkat könnyebb fa kampóval művelni, mint T.Füred vidékének agyagos talaját a minden csont félék között legkeményebb és az idő rombolásának leginkább ellenálló szarvasagancsból készült eszközzel, melyekből ott számos példány őriztatik. A régészeti kutatás kétségen felől kideritette, hogy földrészünket már az érczek ösmerete előtt részben földmivelő népek is lakták, mert különösen Helvétiában tavakban czölöpökre épitett, és tűzvész folytán vizbe omlott faluknak helyén csupán kőből készült eszközökkel együtt, megszenesedett, tehát elnem rothadhatott búza, len, köles, alma, körte stb. magvakat találtak. Nálunk eddig még ilyen leletre nem akadtak, de nem is akadhattak, mert homokos talajunkban a levegőnek viznek minduntalan változó behatása folytán a korhadás aránylag gyorsan megy véghez. Csupán Gáván akadtak az idő behatása folytán elszenesedett rossz szemekre, melyek oly cserép kályha fiókok társaságában találtattak, melyek a Kr. utáni I IV század közepéig terjedő időszakból származnak, és a mely tárgyakat Fränkel Soma ur ajándékozott muzeumunknak. Annak bizonyitékát hogy vidékünket nem évezredek, de már százezredek előtt is emberek laktak, a t. füredi Tariczky muzeumban találtam meg. Ugyanis a t. füredi vasuti híd alapozása alkalmával mintegy 10 méter mélységben a Tisza feneke alatt, kék agyag rétegben ős-lény csontokra akadtak. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a Tisza medrében csak is ezen kék agyag rétegben fordulnak elő ős-lénycsontok, a mely azonban nem mindenütt egy szinvonalban találtatik. Némely helyen alacsony vizállás alkalmával a viz szine felett találjuk. A tokaji vasuti híd alapozása alkalmával pedig az ős-lénycsontokat tartalmazó kék agyag réteg 28 méter mélységben volt. Saját szememmel láttam az onnan kikerült őslénycsontokat, és a melyeket csak azért nem szerezhettem meg muzeumunknak, mert állitólag a miniszter rendelete folytán azokat a nemzeti muzeumnak kellett volna beszállitani. Meg történt e ez vagy sem? Nem tudom. Ezen kitérés után vissza megye a Tariczky muzeumba, a hol egy olyan műeszköz őriztetik, a mely a Tisza feneke alatt az emlitett tiz méter mélységben találtatott, még pedig Elephas antiquus maradványaival együtt, bolygatatlan rétegben. Mielőtt azonban ezen ős-lénycsontból készült műeszközt röviden leirnám, a lelet relativ korának felderitése, és vidékünknek a mérhetetlen régi időkben való lakottságának bizonyitása végett, meg kell emlitenem, hogy két fajta ős elefántot ösmerünk, Eelphas antiquus és elephas primigeniust. Az előbbinek agyara kard alaku hajlással bir, mint a mai elefántoké, az utóbbié pedig vissza hajló kunkorgó. Az előbbi a tudósok véleménye szerint csak meleg éghajlat alatt élhetett, míg az utóbbi hosszú szőrü volt, és az állitólag ezelőtt föld részünkön mintegy 12.000 év előtt létezett jégkorszakban a magas északon most is élő iram szarvassal együtt tenyésztett. Francziaországban, Belgiumban és még a Morva országban is biztos nyomaira akadtak annak, hogy ős lényekkel együtt már emberek is éltek. Magyarországról először Dr. Hermann ottó bizonyitotta be azt, hogy a dilluvium korszakában már emberek is éltek, de állitása általánosan elfogadva még nincs, miután véleményének nyilvánithatására a geológusok engedélyét ki nem kérte. Dr. Hermann Miskolczon dilluviális rétegben tehát olyan rétegben, melyben csak ős lénycsontok fordulhatnak elő, paleolyth az az őskőkorszaki (nem az ujabb csiszolt kőkorszaki) rendkivül nagy dárda hegyeket vagy szakóczát talált. Scepticusok mindig voltak és vannak ma is, de Herman Ottó leletével szemben már fuldokolnak. A Tariczky muzeumban van egy őslény csontokkal a Tisaz feneke alatt mintegy 10 méter mélységben talált barna, sulyos, nem csiszolt őslény csontból készült műeszköz, melynek mindkét vége ki van hegyezve, a késsel való faragásnak (kőkés) félre nem ösmerhető nyomaival. A kihegyezett végek közelében egy egy lyuk hatol át a csonton. Ezen eszközt Tariczky vétéllőnek t. i. szövő szerszámnak, Dr. Herman Ottó pedig háló kecze-sulynak tartja, a mi azonban lényegtelen nézeteltérés. Akár amaz, akár emez legyen igaz, kétségtelen, hogy emberi készitmény, még pedig a legősebb elefántok idejéből, a mely csak tropikus éghajlat alatt, a jégkorszak előtt élhetett, míg egy másfajta elefánt az elephas primigenius, a jégkorszak után lakhatta vidékünket, de amely állatnak nyomaira eddig nálunk még nem akadtak. Az elmondottak után jogosultan merem megkoczkáztatni azon véleményt, hogy már a történelem előtti legősibb időkben is vidékünket emberek lakták, még pedig inkább mint hazánknak bármely vidékeit azért, mert halászatra, vadászatra, könnyü földművelésre, előnyösebb terület nem kinálkozhatott ezen a Magyar sikság felett magasan kiemelkedő, s így legelőbb lakhatóvá vált Tisza, Szamos, Kraszna, Beretyó, külömböző irányban hömpölygött folyamai között képződött örvényben leülepedő homokzátony felett. Az örvényben kerinő áramból a sulyosabb nagyobb szemcsés homok lerakodott Nyirünkön, míg a sokkal kisebb agyag szemcsék tova sodortattak és a nyirt környező lapályban ülepedtek le. A kinevetés félelme nélkül ugyan ki merészkednék évszámokban megállapitani azt, hogy mikor települetk vidékünkön először emberek. Azt azoban aa fentebb elmondottak után biztosan lehet állitani, hogy a Magyar sikságból leginkább kielégitő Nyir előbb vált lakhatóvá a Magyar sikságban mint a többi részek. Az eddigi kutatások azon általánosan elfogadott nézeét eredményezték, hogy kőkorszak, bronzkorszak, vaskorszak, és ezeknek időközi határai némely helyen megközelitőleg, másutt – Szabolcsban is – ez idő szerint meg nem állapithatók. Uj Guineában ma is kőkorszakot élnek. Az ifju nemzedék amerikai legfinomabb aczélból készült eszközöket használ, míg az öregek most is kőbaltákkal faragják bálványaikat, müvészi diszitésü csolnakjaikat s a többi. Ha már épen Uj Guineára hivatkoztam, a hol még a ma is gyermekkorban élő embertársaink körkorszakot élnek, érdemes Biró Lajos hazai tudósunknak a természettudományi közlöny hasábjain hónapok őta folytatólagosan közlött leveleinek egyik passussánál kissé megállapodni. Azt állitja ugyanis többek között, hogy ott majd minden faluban más más nyelvet beszélnek; a mi bizonysága annak, hogy egymástól félnek, gyermekek módjára egymással harczban vannak, nem elegyülnek, államot nem képeznek. Hiszen még ma is a tizekilenczedik század végén Szabolcsvármegyében is van község, a hol az alvég a felvéggel még néhány év előtt is folyton harczban állott, és a világért sem házasodtak volna össze. A községnek nevét elfelejtettem, és csak az maradt meg emlékemben, hogy ott az emberek kánikulában is kiforditott juhászbundában járnak tömegesen templomba. Az ősembereknek kő, csont, bronz eszközeik, agyag-edényeik mind az öt világrsézben annyira hasonlitanak egymáshoz, miszerint valószinü, hogy életmódjuk és szokásaik is fővonásaikban nem sokban tértek el, a mai korban élő, és a műveltségnek legkezdetlegesebb fokán álló népecskéknél tapasztaltaktól. Valószinü, hogy a Nyirnek őslakói sem képeztek kivételt, és ezek is gyakori harczban állottak szemközt egymással. Ezt látszik bizonyitani azon körülmény, is hogy el tekintve Szabolcsvárától, és talán az ennél jóval kisebb besztereczi földvártól, többi földváraink oly kis terjedelmüek, hogy azokban csak néhány család találhatott menedéket, tehát nem népeknek, hanem csak apróbb törzseknek szolgált védelmi helyül. Kétségtelen, hogy a népvándorlást megelőző történelem előtti időből származnak, mert területükön történelem előtti, bronzkorszakra való, jellegzetes, kívül feketére csiszolt cserépedény töredékeket és obsidián szilánkokat találunk. Durva cserépedény darabok is akadnak, melyeket kőkorszakiaknak tartanak ugyan, de a melyek nálunk nem csak magánosan, hanem a legfinomabb bronzkorszaki edényekkel együtt egy fészekben találtatnak, sőt a honfoglalás kori lelhelyeken nálunk nem is akadunk más-féle edényekre, mint olyanokra, melyeket másutt kőkorszak-belieknek tartanak. Ilyen apróbb földvárak tudtommal a Nyirben a pócs petri határban az Ercsi vár, az orosiban a várhegy nevü nagyobb terjedelmü homokdomb aljában elterülő mocsárban felhalmozott, sánczal körülvett, névtelen földvár, a tuzséri, t. dobi, és demecseri földvár. Az utóbbit pár hét előtt néztem meg, és jelen alkalommal erről akarok röviden referálni; a többiekről ha azokról jegyzeteket tehetek, más alkalommal. Ezen földvár Demecser községtől az északi iránytól kissé nyugot felé őt és fél kilométer távolságban fekszik, egy olyan északró dél felé vonuló mintegy 1000 lépés hosszu és 100 lépés széles, természetes homok magaslatnak közepe táján, mely a tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett – Kisvárdától Berczelig terjedő – sok négy szög kilométernyi, csaknem állandóan vizzel boritott, mocsaras nádas ártérnek, pelikánok és más vízi madarak millióinak tenbyész helyét képező vadonnak, állandó szigetét képezte. A térképen Várhegy neve van. A nép azomban Tündérvár-nak Leányvár-nak nevezi. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehez is hagyomány, vagy monda füzödik. Nemes Imre községi jegyző ur beszélte nekem, hogy egy Szilágyi nevü kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában, Debreczenben járván, ott egy világtalan 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi ember is van, elk3seredve panaszolt, hogy megvakulásának története a demecseri Leányokvárával van összefüggésben. Ugyan is a 17 ik századnak végén a törökvilágban mint ifju egy urnak szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól, és szintén egyik szigetét képezte a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással. A Kacsavárnak ura a törökök által szorongatva kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Leányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta, és a vizbe dobván, életét is el akarta emészteni, nehogy az ő, és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült, és mint hegedős tengette hosszu életét. Mi ebben a mese vagy az igazság? egyikünk sem tudhatja. Annyi azonban bizonyos, hogy hozzá férhetetlenebb helyet mint ezen terjedelmes ingoványban épült várat vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kerülék alaku; öt-hat méter magasra emelkedik ki a szigetnek legmagasabb pontjából. Tetejének közepetája kincskeresők által kissé homoruvá van vájva. Fensikjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. - Nyugoti oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. - Északi és déli végét sáncz árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi-félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas, és másfél méter magas párkány vonul végig. A várnak fensikján sok tégla töredékeket találni, bizonyságául annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ezen magaslat sokkal régibb időből származik, mint amikor már téglákat használtak, mert itt nem csak számos őskori durva cserépedény töredékeket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, - kívül fényesre csiszolt, - diszitett edénydarabokat is találtam. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felületen szétszórva. Ugyaninnen két hosszukás nagy diónyi átlyukasztott háló sulyt is ajándékozott Nemes Imre úr muzeumunknak. Jóba Elek Nyíregyházán. 799–1897.