Elbeszélés
Irta Krúdy Gyula
Hetivásárkor, lóvásárkor, dohánybeváltás idején: egyszóval olyankor, mikor a városban valamiképpen lelkesebben lengenek a gyaluforgácsok a megfelelő házereszeken, megjelent a piacon egy rókaszinü kabát (apró réz meggymagokkal), egy zöld vadászkalap (a legnagyobb zergeszakállal, amelyet valaha ezen a vidéken viseltek), régi szavasbőr-nadrág, amilyent a pandurvilág óta nem viseltek errefelé: ‒ Ostábla ur úr volt ő, aki cserebere végett jött a városba.
Ostáblának valamikor más neve volt, de fiatalkorában résztvett a Nyirvidéken divatban lévő betyáréletben, Repcze Jóska bandájában ette a szegény legénység sótalan kenyerét, amikor is illő dolog volt minden uri családból származott fiatalembernek valamely álnevet választani a cifra élethez. (Már csak a szégyen miatt is, amely a családot érné a banda felrobbantásakor.) így lelt hősünkből Ostábla, a név rajtamaradt a szép élet elmúlásával is, mikor Ostábla felcsapott kereskedőnek és kijelentette, hogy legalább is olyan jó kereskedő lesz, mint amilyen jó betyár volt.
Mivel kereskedett Ostábla?
Csonttal és ronggyal, házzal és földbirtokkal, ruhaneművel és ékszerrel. A vidékünkön azt mondták, hogy Ostábla példája annak az elzüllött magyarnak, aki utolsóbb lesz az örménynél is. Ostábla azonban nem sokat törődött a görbe pillantásokkal, minden lovat, minden szekeret, minden házat megnézett, amely útjába került. De elment a ritka sétapálcák, a különösebb kabátok és ócska kalapok után is. És miután készpénze nem igen volt Ostáblának: cserebere-kereskedést űzött. Néha csak egy tajtékpipát ajánlott fel egy bunda ellenértékéül, de az legalább valódi tajték volt. Máskor egy pár csizmára vetett szemet, amely valakinek a lábán volt. Addig hízelkedett, addig ígérgetett, amig a csizmát levetette az illető lábáról.
Ilyenformán jutott tudomására, hogy a megyei muzeumban a régi embercsontokért nagy árat űzetnek. Persze, csak az olyan csontokért, amelyek Árpád apánk vagy más régi királyunk idejéből származnak. Még a lócsontokat is megveszik, ha azokat megfelelő cölöpsírokban találják. A régi lószerszám meg pláne aranyat ér… Valamint a sisak és a karddarab is.
Ekkor virult fel Ostábla valódi fénykora!
Mint afféle régi betyárember valamikor sokat nyargalászott lóháton, de gyalogszerrel is azok között a buckák között, amelyek arról voltak gyanúsak, hogy benne ősmagyarok temetkeztek. Ismerte azokat a messzelátó, méla halmokat, ahonnan valamikor a betyárok kémlelték az úttalan országútakat, különösen nagyvásárok idején. Kedves a szélkiáltó madár hangja, derűs a vadlibáé, vidám a viziszárnyasé, amely új víz keresése végett a pusztán átrepül, de talán mindennél kedvesebb az a keréknyikorgás, amely terhes szekerek alatt a messzi, őszi ködbe borúit éjszakából felhangzik. A bucka tetején virrasztó Ostábla egykor csak ezekre a vásáros szekerekre ügyelt a társaival. Nagy szomorúsággal olvasta, hogy háromnál több szekér is elhalad a messzi tájon, mert akkor a megrohanás már bizonyos kockázattal járt. De annál inkább felvidult a magános szekér láttára!
Hát most újra meglátogatta az ifjúkori buckákat, de most már egészen más szempontból tanulmányozta egykori tanyázóhelyeit. Ásóval meg csákánynyal jött a régi karabély helyett, — a csendes nézdelődésnél, figyelmezésnél fontosabb volt neki a sírásó-munka, amellyel a domboldalt kivájta. A szekérzörgés csak zavarta munkájában. Ilyenkor elbújt, amig a szekér tovább nem halad vala az éjszakában.
Ostábla ásott a régi holtak után, mert hiszen ezt még könnyebb keresetnek vélte eddigi kereskedésénél is.
Egy napon aztán Ostábla elkezdte a szállításait a megyei múzeumba.
Jósa Andrásnak hívták akkor a megyei múzeum igazgatóját, tudós, de tréfás ember. A legenda szerint fiatalkorában maga is betyár volt, mint minden valamire való érző ember ezen a tájon. A betyárvilág elmúlott, Jósa András felcsapott orvosnak, tudósnak, igazgatónak… Ostábla szekérrel hozta a találmányokat, amelyeket állítólag az ősmagyar sírokban talált. Volt a szekéren lófej, emberfej, sisak, nyereg, kard, törött bögre, kancsó, nyílhegy, páncéldarab, ami már az ilyen sírokban található. Csak éppen az volt a csodálatos, hogy a valóban értékes régiségek mellett Ostábla becsempészett mindenféle tegnapi dolgokat is. így például egy pár sarkantyúról rövidesen meg lehetett állapítani, hogy azt még az 1877-iki agarászatnál az öreg Borocskay viselte a csizmáján. Egy törött bögrére pedig váltig esküdözött Jósa Andrásné, hogy az leánykorában az ő kezében tört el. Asszonynép nem felejti el az ilyesmit.
Mikor Ostáblát felelősségre vonták a sarkantyú és a bögre miatt: a feltaláló egykedvűen vállat vont:
‒ Ott van a pogány-sír a domboldalban, abban találtam. Azt kérdezzék meg, hogyan került oda a tekintetes asszony bögréje.
Jósa András azonban nem volt az az ember, akin könnyen ki lehetett volna fogni. Most már kettőzött ügyelemmel kezelte az Ostábla-szállitmányait, sőt kikérdezte, hogy hol és merre kutat mostanában ősmagyar sírok után.
‒ Majd bolond leszek megmondani! ‒ felelt Ostábla. ‒ Hogy mások kiássák előlem a kincset.
Ámde, ha Ostábla hallgatott is az ásatás alatt lévő sírokról, annál többet beszéltek erről azok a kémek, akik minden vármegyében vannak, akiket a múzeumi igazgató Ostábla sarkába eresztett, akármilyen sűrű volt az éjszaka. Most már pontosan lehetett tudni, hol és merre ás a megyében Ostábla, hol keresi, hol rendezi a cölöpsírokat.
Csak így történhetett, hogy egy ködös éjszakán, amikor Ostábla megérkezett egy domb mellé, ahol már jódarab idő óta épített egy cölöpsírt, amelyet apránkint felszerelt mindazokkal a szükségesekkel: ócska sisakkal, kengyelvassal, lócsonttal, karddarabbal, sarkantyúval, (ami mind bőven kitellett a régebbi gyűjteményéből) ‒ mondom, egy ködös éjszakán, midőn a kincsásók lámpájával belépett a cölöpsírba: az ősmagyar nyergében egy eleven és mozgó embert vett észre a lámpa szüremlő világosságánál.
Ostábla, mint afféle régi betyárember meglehetős bátorsággal rendelkezett, de erre a jelenetre még ő is kijött a sodrából. Hogyan került eleven ember az ócska sisak alá, aki most kardját feléje szegezi?
Ostábla a kísérteties jelenet alatt térdre esett, és alig hallható hangon rebegte:
‒ Ifjúkori mulatozásaim emlékére, kérlek, mondd meg, hogy betyár vagy-e, avagy kísértet?
A sisak most megmozdult, a kard leereszkedett és Jósa András, a megyei múzeum igazgatója ragadta torkon a vén betyárt:
‒ Ifjúkori mulatozásaim emlékére, ‒ kezdte dörgő hangon a kísértet, ‒ olyan huszonötöt vágatok kendre, hogy arról koldul, ha még egy darab ócskavassal elémbe merészkedik.
(Uj Idők 32: 19. 1926. május 9. 512.)
Ifjúkori mulatozásaim emlékére. Ezzel a cimmel az Uj Idők egy régebbi számában néhai Jósa Andrásról, a hírneves orvosról és régészről egy szelid anekdotát írtam (amely anekdota egyébként közkézen forog Szabolcsban), amely tréfás megemlékezést talán a túlzott érzékenység félreértett. írtam én ugyan Jósa Andrásról, ifjúkorom ideáljáról sok más komoly és meghatott emlékezéseket is, amelyek talán nem is voltak ártalmára annak a szülővármegyémbeli muzeumnak, amelyet éppen Jósa András, a nagy magyar régész alapított. Ámde én megértem az emberi érzékenységet, mert magam is érzékeny ember vagyok. Tudomására hozom tehát azoknak, akik az anekdotát kifogásolták, hogy boldogult Jósa Andrást atyámként tiszteltem, ifjúkoromban nagyon sokat tanultam tőle és szándékomban sem volt öt haló poraiban megbántani.
Krúdy Gyula.
(Uj Idők 32: 24. 1926. június 13. 679.)
