vegyész, a zajtalan és robbanásmentes gyufa föltalálója
A nemesi származású irinyi Irinyi család sarja. Alsóbb iskoláit Nagyváradon és Debrecenben végezte, majd Berlin és Bécs egyetemein tanulta a kémiát. Irinyi egyike volt a legtehetségesebb magyar kémikusoknak. Tanárának, Meissner Pálnak a kísérletét továbbfejlesztve készítette el az első foszforos gyufákat. 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát. Találmányát a hagyomány szerint 60 forinton vette meg Rómer István gyufagyáros. Ebből a pénzből külföldi tanulmányútra indult, ebből fedezte berlini egyetemi, majd hoffenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait. Első munkája Berlinben jelent meg 1838-ban. Ezt még jó néhány követte, a többi között például Nagyváradon A vegytan elemei c. sorozatot indította el, melynek azonban csak az első füzete jelent meg.
Visszatérve, 1839-ben ő alapította az első magyar gyufagyárat (gyújtófák gyára) Pesten, mely 1848-ig állt fenn.
1849-ben Kossuth alkalmazásában őrnagyként a váradi lőporgyárban működött, az ágyúöntésnél dolgozott, Kossuth őt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás irányításával, és az állami gyárak felügyeletével. A szabadságharc bukása után börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után visszavonult a politikai élettől, tudományos munkásságának élt, többnyire otthon kísérletezett. Mezőgazdasági kísérletei anyagilag tönkretették, így könyvelői állást vállalt: 1868 és 72 között Biharban árvaszolgabíró. Majd a debreceni István-malom igazgatója lett.
A mai köztudatban csak a gyufával kapcsolatos tevékenysége ismert, pedig az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, valamint jelentős szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakításában. Mint erősen magyar érzésű nemes ember már korábban is részt vett a forradalmi mozgalmakban, a hagyomány szerint a híres 12 pontot ő szövegezte és küldte Pestre.
A Jósa-családnak is rokona és gyakori vendége volt. Jósa András keserűséggel emlegette balsorsát, úgy vélte, Irinyi „mindenkinek vetett, de maga nem aratott.” „Sem életében, sem holtában kellőleg nem méltányolt előrevivője volt Irinyi az általános művelődésnek. Vegyészlángész, akit ha támogatnak, ki tudja hány aranygöröngyöt termelt volna. Sorsa a magyar feltaláló sorsa, őt megeszi a közöny, a 'dörzs'-gyufát pedig megveszi az élelmes bécsi magyar – Rómer István. Nem hatvan forintért, amint azt életének írói állítják, hanem ezer forintért, amint azt Jósa Péteréknél maga Irinyi elmondta. Rómer azonnal gyufagyárat állít és már az első esztendőben egymillió forintot keres vele. Keservesen panaszolja el ezt Irinyi a váradi Jósa-házban. Hogy a veszett fejszének nyele kerüljön, Pesten ő is gyufagyáracskát állít. Kossuth lapjában, a Pesti Hírlapban, 1841-ben így hirdeti: – Irinyi J. gyuszergyára, Jakab óta a Városháztéren 9 szám alatt. – Aztán nyelvújító törekvéssel így: 'Kéntelen gyufák tokokban s' csínos tolaszokban készülnek Irinyi J. gyúszertárában...' Sírni lehetne e meddő erőlködésen! A csínos 'tolaszokba' helyezett gyufák nem fogynak. 1848-ban bezárja gyúszertárát. Ugyanekkor már Németországban is busás haszonnal gyártják az Irinyi dörzsgyufát. Később a svédek a foszfort a dobozra helyezik. Azóta talán a gyufa az egyetlen fa, amely majdnem az égig nő. Irinyi pedig, hogy megélhessen, Debrecenbe megy és az István gőzmalomban szedi számba a lisztes zsákokat. Aztán szülőhelye, Nagyléta közelébe, Vértesre kerül árvaszolgabírónak, a nemzet árvája. Majd bácsiszerűi kis pusztáján küzd okszerűen trágyázott barázdák felett lángész mivoltával. Itt festésre is adja magát. Nemcsak festeget, hanem komolyan fest is. Erről nem emlékeznek az életírói. A véletlen két olajfestésű arcképét hozta e sorok írója elé. Amikor a biharmegyei Vértesen a Bólyaiak életét élte, gyakran volt bejáratos egy székelyhídi családhoz. Gyakran megfordult az Érmellék emlékében is tisztelt orvosának, Wachsmann Lipót dr.-nak a házában, aki nagyműveltségű feleségével együtt vele barátságot kötött. Szeretetből, de talán az orvos iránti hálából is megfestette a házaspár arcképét. Sötéttónusú művészi két képmás ez, egy borongós lelkű lángész megnyilvánulása.” (Jósa Jolán)
