Régészeti kirándulás Bökönybe II. (Nyirvidék XXXII. évf. 50. sz., 1911. december 10., 2-3. l.)
Régészeti kirándulás Bökönybe II. (Nyirvidék XXXII. évf. 51. sz., 1911. deczember 17-én, 3. l.)
Jósa 550.
Régészeti kirándulás Bökönybe I. (Nyirvidék XXXII. évf. 49. sz., 1911. december 3-án, 3-4. l.)
Régészeti kirándulás Bökönybe II. (Nyirvidék XXXII. évf. 50. sz., 1911. december 10., 2-3. l.)
Régészeti kirándulás Bökönybe II. (Nyirvidék XXXII. évf. 51. sz., 1911. deczember 17-én, 3. l.)
RÉGÉSZETI KIRÁNDULÁS BÖKÖNYBE.
I.
Megjelent: Nyirvidék XXXII. évf. 49. sz., 1911. december 3-án, 3-4. l.
Ifjabb koromban országszerte híres volt az a nóta, mely úgy kezdődött, hogy: “Nem megyek én Bökönybe”.
Talán azért idegenkedtek tőle, mert régebben a színmagyar Szabolcsban egy kis oláh szigetet képezett.
A széles, egyenes, tiszta utczájú szorglmas munkás község színmagyarrá vált és ma csak névleg áll az Oroszvég, meg az Oláhvég, ami főleg Szabó Miklós gör. kath. esperes-plébános barátomnak, aki a magyar Lythurgia szorgalmazásában is igen tevékeny részt vesz - és Csendes Mihály agilis községi jegyzőnek köszönhető.
Mindig bosszantó, ha nálunk orosz templomról, orosz papokról beszélnek. Hiszen tudvalevő dolog, hogy Szent István királyunk a kereszténység terjesztésének érdekében a keleti és nyugoti szertartású hittérítőket egyaránt pártolta és csak később - politikai okokból - szított jobban Rómához.
Persze, hogy a bécsi “Divide et impera” elvében fetrengő füleknek jól esett, ha a szláv szertartásra szorított tősgyökeres magyarjainkat oroszoknak nevezték.
Hogy milyen vad muszkák a mi gör. katholikus papjaink - tehát híveik is - nevükkel is bizonyítják: Rutkay, Somlyai, Lengyel, Görög, Orosz, Jeles, Fekete, Lámfalussy-Szaplonczay, Gönczy, Végső, Vajda, Szabó stb. Ezek talán még Balthazár ref. püspökön is túltesznek.
Na, de ezekből nem lehet kisütni azt, hogy Inczédy Lajos barátommal mi lökött bennünket Bökönybe és miért szegődtünk be vendégül harmadfél napra Szabó Miklós espereshez és úri családjához, valamint részben Csendes Mihály jegyző öcsémhez.
Hát csak azért, mert illő dolog, hogy egy nyugdíjasnak a naplopáson kívül valami más bogara is legyen. Az én bogaram - tisztességgel legyen mondva - az ősrégészet. Szeretném kitudni, hogy a Nyir, mely minket eltart, az ősidőkben milyen culturának adott életet és hogy vajjon igaz-e a nyugoti tudós világnak azon nézete, hogy Európának keleti része - ahol mi is nyögünk idegen befolyás alatt - culturnépet nem szül, tehát mi is kotródjunk vissza Ázsiába.
Ezen kérdésnek megoldásához a Nyirnek területén szétszórt, mintegy 60-70 őshalomnak átkutatása is hozzájárul.
Az eddigi megásatások eredményéről részint az Archeologiai Értesítőben, legtöbbször a “Nyirvidékben” részletes beszámolás történt, aminek újbóli leírása sok időt és igen sok helyet foglalna el.
Annyi bebizonyult, hogy a mi őshalmaink kivétel nélkül egy-egy hatalmas embernek sírhalma volt és különböző korszakokból származnak.
A legtöbb halom még az ősidőkben részben vagy teljesen ki lett fosztva; vagy ha nem voltak is kifosztva, a csontvázon vagy égetett embercsontokon kívül vagy épen nem, vagy csak gyéren találtunk olyan fogyatékos maradványokat, melyekből a halomnak származási korára következtetéseket lehetett volna levonni.
Némi tájékoztatásul azoknak, kik az őshalmokra vonatkozó közleményeket nem olvasták, csakis pár szóval említem meg az eddig részvételemmel történt őshalom megásatásának eredményeit.
Legrégibbnek, a bronzkorszakból, tehát a Krisztus előtti II-ik vagy III-ik évezredből származónak bizonyult, a Liptay Béla birtokán levő két gyulaházi halom.
A nagyobbik még az őskorban ki lett fosztva és csak jellegzetes bronzkori edénytöredékek alapján lehetett azoknak származási korát megállapítani.
A kisebbik sértetlen halomban négy méter mélységben egy ember égetett csontmaradványaira, rendben elhelyezett két fülecskével ellátott bronz köpüs baltát, egy harczi csákányt, melyeknek a temetéskor letört nyeleik maradványai a köpüben, illetve a nyél-lyukban épen maradtak, két kettétört tőrt, egy kettétört nagy tűt, egy színarany fülbevalót, egy kendermagnyi arany gyöngyöt és kréta betétes cserépedény töredéket találtunk.
A gróf Pongrácz Jenő tiszaeszlári birtokán levő hat méter magas Potyhalomban, sárga homokos kemény agyaggal símára tapasztott helyen elkorhadt tölgyfadeszkákkal és fedéllel megóva, oldalt fekve, zsugorított helyzetben, eltemetett csontváz mellett két kis köpcös, kiflialakú, tükörfémből készült kívül rovátkolt fülbevalón kívül egyebet nem leltünk. A csontváznak lábától nyugotra egy égetett gyermekcsontváz maradványaira és kagylóból készült égetett gyöngyökön kívül egyébre nem akadtunk. A csontváztól egy méter magasságban a Krisztus előtti évezred második feléből származó olyan durva edényben, melyben a nyiregyházai közvágóhíd talajának egyengetése alkalmával nagy számmal jutott napfényre, szintén csak embercsontok voltak.
A buji Fekete halomban, amely eddigi ösmereteim szerint hazánkban legnagyobb volt, nyolcz napi munka után tizenhárom és fél méternyi mélységben, mint rendszerint, a halomnak függélyes tengelyében találtuk meg a kis termetű, baloldalán zsugorított helyzetben fekvő csontvázat, vastag tölgyfagerenda kerítésben, ilyen gerendákkal befedve, a csupasz földön, minden legcsekélyebb sírmelléklet nélkül.
A halom félmagasságában egy csontváznak fül tájékán a potyhalmiakhoz teljesen hasonló két fülbevalót.
Valószínüleg a temetéskor áldozatul leölt rabszolgának teteme lehetett.
Mivel a halomnak középvonalában öt méter mélységben egy Antonius Pius - (Kr.u. 138-161.) - féle ezüstérmet leltünk, a halom csakis ekkor, vagy hozzánk közelebb eső korban emeltethetett.
Nagy hatalmú egyén lehetett, akinek ilyen óriási sírhalmot - a környékről lehámozott földből emeltek.
Nem valószínűtlen hogy Kniva goth király sírjával volt dolgunk, aki nyilván nem azért temettette el magát tüntetőleg minden ékszer nélkül, mintha nem lett volna mit aprítania a tejbe, hanem azért, hogy kincseiért örök nyugalmában ne háborgassák. Ez következtethető a halomnak szokatlannál jóval nagyobb tömegéből és azon történeti tényből, hogy Osztrogótha góth királynak fia Kniva, Kr.u. 237. évben a Tisza mellékéről 70000 harcossal vonult Decius császár ellen a Balkán félszigetre, akivel Filippopolis körül győzelmes csatát vívott. Decius császár és fia Decius hadvezér ezen csatában hullottak el. Mivel a góthok már akkor sarkantyút viseltek, míg a rómaiak még nem, a rómaiak a vereséget ezen körülménynek rótták fel és ettől fogva ők is sarkantyút hordtak.
A gávai “Katóhalomban” 4-5 méterrel a földszínénél magasabban az oldalról lehatoló, aknával kifosztott és már csak össze-vissza hányt tölgyfagerendákat tartalmazó főúr felett egy fínom, hófehér lisztté porlott, bolygatatlan csontváz mellett egy két fülű cserépedényt és bal oldalán lapjára fektetett két élű teljesen elrozsdásodott vaskardot találtunk, melynek markolata ujjnyi vastagságú hengerded vaskarikában végződött, körül göngyölt szövetnek nyomaival.
Ezen kardnak hasonmása tudtommal egy európai muzeumban sem található és gyűjteményünknek egyik becses kincse.
A halomnak közvetlen közelében talált három páratlan díszítésű fínom cserépedénynek tanusága szerint, a Katóhalom a koranépvándorlás idejéből, Krisztus születéséhez közel eső időből származik.
Burger Pál, az orosi birtokán fekvő “Nagy korhányt”, a régészet iránti érdeklődésből közreműködésemmel megásatta.
Hat méter mélységben az ősidőkben kifosztott és feldúlt sírban egy vasból készült dudoros karperecznek töredékeit találtuk; olyannak, mint amilyent bronzból készültet Nagyhalászból Kállay András, muzeumunknak egy legbőkezűbb lelkes pártolója adott és amilyent a Katóhalomnak aljában egy csontváznak bokáján találtak. Csakhogy ezen utóbbi nem tömör bronzból, hanem csak égetett agyagból volt készülve és csak kartonvastagságú elrozsdásodott bronz lemezzel volt borítva, úgy, hogy a véletlenül leejtett tárgy izzé-porrá tört.
Gróf Dessewffy Miklós barátom, aki hazánknak egyik elsőrendű éremtudósa és aki több ezer koronát áldozott azon igen sok ábrával megvilágított könyvének kiadására, amelyben bebizonyította, hogy az addig galloknak kürtölt úgynevezett barbár érmek, melyek megközelítőleg Nagy Sándor apjának Fülöp macedóniai királynak idejéből származtatott utánzatok; nem Francia- és Németországban, hanem főképen hazánkban készültek.
Ez a nyiri magyar soviniszta - akit bár többen is követnének - nem éri be a bankókban fürdéssel, de áldozni is tud Nyirünk multjának némi felderítésére.
Az Oros község kötelékéhez tartozó “Nyirjes” birtokán levő névtelen őshalmát is átkutattuk.
Az öt méter magas halomnak tömegében Kr. előtti évezred második feléből származó kevés cserépedény töredéket találtunk, tehát a halom előbbi időből nem származhatott.
A halomnak fenekéhez közel egy 60 ctm. hosszú elkorhadt keskeny ládában, egy felnőtt embernek teljesen elporladt két czombcsontja volt egymás mellé helyezve; a többi csaknem megsemmisült csontrészek csak kevés helyet foglaltak a kis ládában, tehát nyilvánvaló, hogy ezen áldozat hulla csak eldarabolt állapotban jutott a kis ládába.
A főhalott, akinek emlékét a halom örökítette meg, 30 czentiméterrel mélyebben feküdt egy jóval nagyobb elkorhadt ládában, csaknem megsemmisült állapotban, úgy, hogy itt-ott lehetett egyes csontrészeket felfedezni.
A cseréptöredékekről és egy kis vasdarabból bizton lehetett következtetni, hogy a sír a Kr. előtti évezred második felénél előbbi korból nem származhatott. Egyéb tájékoztató sírmellékre nem akadtunk!
Nyiregyháza városnak tulajdonát képező Császárszálláson van egy őshalom, amelyet hármashalomnak neveznek.
Olyan fából vaskarika; amennyiben egy halom három nem lehet. Kettőt még csak el lehetne hinni egy részeg embernek, mert az néha kettőt lát; de a hármat sokallom, még ha krumplóriummal élesítette volna is eszének maradványát.
Néhány száz lépésnyire délre esik ezen magános halom, az előtt Nyíri Ferencznek, ma pedig már Rosenthal Ferencznek, császárszállási tanyájától, ahol magában a tanyában három kisebb szabású őshalom van egymásnak tőszomszédságában.
Nevezzük tehát ezen császárszállási őshalmot “Névtelen halomnak”.
A hat méter magas, mindenütt igen kemény, tehát megbolygatatlan halomnak középmagasságában és mint a többi őshalomnál annak függélyes tengelyében egy valószínüleg a temetés alkalmával leölt embernek teljesen elporladott csontvázát, kinyújtóztatott helyzetben, fejjel nyugotnak, lábbal keletnek elhelyezve.
Jobb oldala mellett egy nagy, három ujjnyi vastag faládát találtunk, melynek hossza - ha jól emlékszem - másfél méter, szélessége egy méter, mélysége pedig 30 czentiméter volt.
A fa nem volt barna színre elkorhadva, hanem hamuszínű párhuzamos bolygatatlan farostokból állott. Tartalma a környező igen kemény földtömegtől eltérőleg hamu puhaságú volt. Azt, hogy a temetés alkalmával mit tartalmazhatott, fogalmam sincs, pedig igen nagy gonddal kutattam tartalmát, de semmi, de épen semmit sem találtam, ami akár színre, akár más keményebb tárgyra, csontra, vagy szövetre emlékeztetett volna, csupán arra, hogy “Iza por, iza homuk vogmuk”.
Hat méter mélységben találtunk az áldozat alatt a főhullának ki nem emelhető csontvázát, fejjel nyugotnak, lábbal keletnek kinyújtóztatva.
Pontosan megmérve, 200 ctm. hosszú volt, tehát tekintélyes, imponáló alak lehetett életében és ezen hatalmas termet adhatta neki a tekintélyt, hogy népének főnökévé válva, megkülönböztetett tisztelettel hantolták el. Még az én gyermekkori emlékeim szerint is az egyenlő szellemi színvonalon álló községi lakosok közül is a legtermetesebbet választották meg bíróvá.
Ma pedig a legékesszólóbb, leglármásabb, legbankósabb, kerekedik felül a nemzet nyakára, ha a bankót nem a saját zsebéből kell kihúzni.
Emellett a hatalmas kacika mellett még egy árva fogpiszkálót sem találtunk. Csupán egy - a halomnak tömegében talált - vassalakból amit néhány helyen czigány-izének is neveznek, lehetett következtetni azt, hogy a halomnak felhalmozódása előtt már a vasat is ösmerték, tehát a Kr. előtti évezred II-ik fele előtti időből nem származhatott.
Dr. Jósa András.
RÉGÉSZETI KIRÁNDULÁS BÖKÖNYBE.
II.
Megjelent: Nyirvidék XXXII. évf. 50. sz., 1911. december 10., 2-3. l.
A Nagykálló határában fekvő Nagykorhány újabb időben arról nevezetes, hogy ennek tetejéről gyönyörködik az agarászó társaság a szegény nyulaknak agyonhajszolásában.
Néhai dr. Bleuer Miklós barátom pedig mintegy 300 koronát gyűjtött azon czélra, hogy a körülbelül 6-7 méter magas halom megásatásával ne fent, de odalent gyönyörködjünk valamely történelem előtti időben eltemetett hatalmas embernek olyan sírmellékleteiben, amelyekből esetleg azon kornak népeire, culturájára következtetéseket vonhatunk.
A halomnak neve miatt, sok reményt fűztünk kutatásunkhoz, mert Déloroszországban százával vannak olyan nagy őshalmok, melyek “Kurgán” nevet viselnek.
Mivel a korhány és a kurgán szavak rokonhangzásuak, Oroson pedig Nagy- és Kiskorhányt ösmerünk, a császárszállási vasúti megállóhelynek közelében szintén van egy olyan nevű halom, amellyel olyan fehércselédeket illetünk, kiknek emléke nem egy hatalmas halmot, de egy vakondok-túrást sem érdemel; ezen kívül Füzesgyarmaton, Henczidán is vannak korhányhalmok; igen sok nyiri községnek határában pedig korhány dűlők; kapcsolatot reméltünk megállapítani, a déloroszországi kurgánok és a mi korhányaink között.
Reményünk azonban füstbe ment, mert az ősidőben, a déli oldalról a halom fenekének közepéig lefelé hatoló aknával a sír teljesen ki lett fosztva. Csupán egy barnára korhadt, ujjnyi vastagságú deszkát, talán paizsot találtunk, rajta tenyérnyi vastagságú, zsírosnak létszó igen fekete földet, mint a hulla lágy részeinek maradványát, és egy emberi czombcsontnak fejecsét.
Bashalmán gróf Pongrácz Jenő barátomnak parkjában, mintegy 200 lépés távolságban a kastélytól emelkedik a 8-10 méter magas “Basalom”, amelyet a grófnénak édes atyja, gróf Dessewffy Miklós szemelt ki magának és nejének örök nyugvóhelyül.
Midőn több év előtt mauzoleumot emeltek tetejébe, amely most egyszersmind parochiális templom is, a hordott halomban hat méter mélységre kellett hatolni, míg az alapozáshoz eléggé szilárddá vált talajra akadtak.
A templom középtáján, még két méterrel mélyebben, ember és kecskecsontokat találtunk, de semmi egyéb olyan tárgyat, melyből a halom keletkezésének korára következtethettünk volna; az alapozásnak veszélyeztetése nélkül, csak mintegy két méter átmérőjű gödörben kutattunk.
Mivel emlékező tehetségem már egy kissé, de nem nagyon kissé fogyatékos, első kapálásra pedig nem hivatkozhatom, a tatárjárás pedig igen régen volt, hát csk a Kristóffy-féle darabontjárás idejében Vereb Antal rakamazi gyógyszerész barátommal nekimentünk a rakamaz-nyiregyházi kőútnak jobb oldalán levő első, ugynevezett ”Vágotthalomnak”, amelyen pedig kívülről semmi vágás nem látszik. A halom egy párszáz lépésnyi széles és hosszú természetes magaslaton emelkedik. Azt, hogy egy őshalom eredetileg milyen magas volt, sohasem lehet tudni. A szántás, az uralkodó szelek ezer év alatt többé-kevésbé kötött homokot különbözőleg, de tetemesen lekoptatták. Itten két napi munka után már három méter mélységben az őstalajig jutottunk.
Gróf Desewffy Miklós, Vereb Antal és mint az etiquette parancsolja, e soroknak szerény írója két napig úgy gusztáltunk, mint a ferblizők a három ász után, de a három méter mélységben pár lépésre egymástól egy színvonalban csak három, fejjel északnak fekvő, kinyújtóztatott, elporladt, tehát ki nem emelhető csontvázat találtunk, de a világon semmi egyebet.
Desewffy Miklós vette észre, hogy az egyik legtermetesebb csontváznak feje el van választva a törzsétől és függélyesen, arcczal nem a lábai felé, hanem ellenkező irányban lett a temetéskor elhelyezve.
A lefejezett fráter nem lehetett valami különleges gonosztevő, mert az ilyeneknek száz meg száz embernek munkájával emléket nem emelnek, hanem talán valamiféle tömeggyilkos fejedelem lehetett, akiket az ókorban bármilyen gazember volt is, nagy pompával adtak át az enyészetnek, képzelem, hogy áldották! Úgy mint Caligulát, Nerót, vagy Heliogabalust. De hát az Istentől elrugaszkodott embereknek bálvány kell.
Egynek kivételével valamennyi általam ösmert őshalomnak tömege nem árokból lett felhalmozva, mert ilyennek hazánkban - tudtommal - sehol legkisebb nyoma sincs, hanem a környezetről lehámozott és felhordott földből.
Ezen ősi szokásnak nyoma még ma is fent áll, mert szeretteinknek sírjába ma is szoktunk egy marék földet szentelni.
Ez a kivételes halom pedig a Thasshoz közel eső Karász község közvetlen közelében eső u.n. “Garahalom”.
A 20-30 lépés alapátmérőjű halom egy szigetre van felhalmozva, melyet több méter mély és széles árok körít. A rengeteg árokból kikerült földtömegnek nagy része kifelé lett hányva és ennek csak csekély része szolgált a több méter magas halomnak létesítésére, a meghagyott 20-25 lépés átmérőjű kerek szigetre.
A halomnak tulajdonosa Okolicsányi Menyhért - akit nyolczvanadik évének daczára, üdesége miatt ma is mindenki Menyus névvel tisztel meg - a halmot felásatta; csakhogy ez is mint a legtöbb őshalom, még az ősidőben egy délről lefelé hatoló aknával fel lett dúlva. Csupán egy több darabra tört jellegzetes honfoglaláskori fokosbaltát talált, amely tárgyak annyira el volt rozsdásodva, hogy muzeumunkban rövid idő alatt teljesen szétmállottak.
Mivel tudjuk azt, hogy Thass vezér létezett, Karászról pedig ezt nem tudjuk, közel áll azon feltevés, hogy ezen hatalmas sír Thass vezérnek lett emelve.
Geszterédtől nyugatra, néhány száz lépésnyire a községtől, gyengén hajlott félkörben sűrűn egymás mellé helyezett mintegy tizenkét öl alapátmérőjű hat halom van, melyeknek megásatásában, boldog emlékezetű báró Vécsey József volt főispánunk és Rómer Flóris társaságában én is részt vettem.
Ezen halmokat a nép ma is “Kun-halom-”nak nevezi.
Közel állott tehát azon feltevés, hogy ezen halmok alatt azon magyaroknak csontvázaira fogunk akadni, akik a hagyomány és némely történelmi feljegyzések szerint, a Bököny és Geszteréd között Szent László királynak a kunokkal vívott csatájában elestek, mert nem feltételeztük azt, hogy a csatában elesett ellenségnek halottjait ugyanolyan tiszteséggel temették volna el, mint a saját halottaikat.
Ezen feltevésnek alapján reméltük - azon időben még más népfajokkal kevésbbé vegyült - őseinknek csonttani sajátságait megállapíthatni.
Mellékesen megjegyezve - mintegy 30-40 év előtt - Támár Imre nagykállói főesperestől azt hallottam, hogy a pestvármegyei besnyői Franciskánus búcsújáró templomban egy legenda van festve, amely azon jelenetet ábrázolja, amikor az üldözött kunok ezüstöt, aranyat hánynak az üldöző kapzsi magyaroknak hátra, hogy ezzel menekülésüket könnyebbé tegyék. Csakhogy Szent László ezeket kővé változtatta és a kunokat a mintegy 800 holdnyi Geszte-rétjébe szorítva, ott vesztette, amely nagy tó csak a nyolczvanas években történt Nyirvíz-szabályozás után vált búzatermő földdé.
Feltevésünk nem vált valóvá.
Négy halom már az ősidőkben teljesen ki lett fosztva. Az ötödik csupán egy u.n. fémtükör öntvényből készült tárgyat találtunk és egy kis bronzlemez töredéknél egyebet semmit.
A hatodik - félig kifosztott - halom azonban korhatározó volt.
Egy ölnyire a földnek színe alatt, egy ma is szokásos sírnak megfelelő területen, egyik szegletben egyetlen ember hiányos csontmaradványait, a másik szegletben egy hosszú hegyével lefelé állított vaslándzsát találtunk, melynek köpüje kartonpapír-vastagságú színezüst lemezzel volt borítva.
A sírnak közepe táján - a helyzetből következtetve - az eltemetettnek jobb oldalán egy rövid kétélű vaskard annyira rozsdává vált, hogy azt hosszantartó faragcsálás után sem lehetett kiemelni. A kardot bársonyszerű fekete lepel fedte, nyilván a bőrből készült kardhüvelynek maradványa.
A kardhüvely záródását - végét, amit a német Ortbandnak nevez - két egymás felett fekvő vékony keménypapír vastagságú, mintegy tíz czentiméter átmérőjű ezüst korong képezte, amely két lemezt egy kisujjnyi vastagságú, körben hajlított ezüst cső fogta össze, amely belső oldalán a lemezek összefoglalhatása végett ki volt vágva, kívülről pedig sűrűn hornyolva. Az első ezüst korongon semmi díszítés nem volt; a felső korongon egy minden véset nélküli - mogyorónyi - lapos onyxkő. Ezen felső lemezen babérlevelekhez némileg hasonló aranyozást láttunk.
Ugyancsak a sírnak közepe táján egy mintegy öt ctm. hosszú, három ctm. vastag és széles borostyánkő volt, melynek átfúrt közepén színezüst szeg volt.
A borostyánkő kívülről rovátos díszítéseket mutatott, amelyeket egy mai secessios bolond felkantározott lófejnek mondana, már t.i. az, aki a spenóttal, vérveressel, hupikékkel dolgozó torzító művészeknek csúfolt másolóknak műveit, mint az izlésnek legmagasabb fokán álló remekeket áhitattal, szájtátva bámulja.
Ezeket a művészetre nézve közveszélyes bolondokat mind a Lipótmezőre kellene küldeni. Ott talán helyesebb “impresszióra” kúrálnák ki őket.
A sírnak közepe táján, egy gyermek kalapmekkoraságú és alakú, díszítés nélkül bronzlemezből készült tárgynak karimáján, három helyen, egy-két lyukban, mindkét végükön ellapított aklaszegek voltak; bizonyságául annak, hogy ujjnyi vastag paizsnak volt dudora.
Két hófehér, színezüstből készült igen kis felkötő sarkantyúra is akadtunk, melyeknek rövid tüskéje a sarkantyú ívének nem a közepéből nyúlt hátra felé, mint a mai sarkantyúknál látjuk, hanem egy kissé oldalt, úgy hogy látszólag a sarkantyúnak egyik ága rövidebbnek tűnt fel, mint a másik, tehát a lovasnak nem nagyon kellett a sarkát a ló felé fordítani, hogy azt összeszurkálhassa.
Ezen kívül több színezüst kis csatt is került napfényre.
Tudtommal példátlan körülmény az, hogy ezen tárgyak teljesen hófehér chlorezüstté lettek átváltozva, mert a napra kitéve először lilaszínűvé, órák múlva pedig feketévé váltak és ujjaink között szétmálva porrá lettek.
Egy cserépedénynek több apró töredékéből, napok múlva egy a római terra sigillátához hasonló, de nem mázos, némileg levesestál alakú, kis talpú edényt lehetett összeállítani, pereme alatt körül benyomkodott u.n. ökörszem díszítéssel, ez alatt pedig felösmerhetetlen, elmosódott benyomkodásokkal.
Származási korát dr. Rómer Flóris meg nem állapította, de pár év múlva, pár hetet Berlinben töltve, egy ottani muzeumban hasonló nagyságú, alakú, vastagságú, domború díszítéssel ékített fényes felületű edényt láttam, a melynek pereme alatt a Geszterédihez hasonló u.n. ökörszem ornamentika futott körül.
Rögtön futottam az akkori ottani Rómerhez, aki azt mondta, hogy az ő edényük Mainzból került, V-ik századbeli római érmek társaságában; a geszterédi edény azonban csak V-ik századbeli barbár utánzat; mert a rómaiak edényeiket nem benyomásosan, hanem domborúan díszítették.
Ezzel a geszterédi síroknak kora kétségtelenül meg lett állapítva.
Mivel a Kr. utáni V-ik században a kunoknak nálunk még se híre se hamva nem volt, hanem akkor itten nem az osztrák, hanem Attila volt az úr, nyilvánvaló, hogy a geszterédi sírhalmok eredetileg hun halmok voltak és csak később ferdültek át kunhalmokká.
A geszterédi megmentett leleteket dr. Rómer Féóris a nemzeti muzeumban helyezte el akkor, amikor báró Vécsey Józsefnek bábasága alatt a Szabolcsvármegyei Muzeumnak eszméje megszületett.
Áldott legyen emléke!
Ő vetette el a magot. - Az akkori kertész legények közül már kidőltek Czóbel Albert, Czóbel Imre, Somogyi Rezső kisvárdai gyógyszerész, Eperjessy Ferencz kanonok, Gencsy Károly, Mészáros Dániel, Kállay Ödön, id. Kállay Gusztáv, gróf Degenfeld Gusztáv, Kállay Adolf, tokaji Nagy Lajos és talán több mások, akikre már nem emlékezem. A régi kertész legények közül már csak magam maradtam. A kert azonban nem pusztult el, mert vármegyénknek kicsije, nagyja folyton hordotta az apró virágokat, díszcserjéket hatalmas fákat az ős parknak díszítésére. Az elültetéskor gond lett fordítva arra, hogy ne csak a palánta maradjon meg, de azoknak emléke is, a kik a kertnek alakulásához hozzá járultak. Szabolcsvármegye közönsége - általánosságban véve - nem szegény, mert itten daczára annak, hogy 1817-ben, amikor egy köböl gabonának 100 forint volt az ára és sok helyen éhhalál pusztított, 1863-ban, az egyszer hopp, máskor kopp dús alföldről ezrével tódultak ide marhástól az inségtől menekülni, a szabolcsi legszegényebb ember is jóllakva feküdt le ágyába.
De Szabolcsvármegye - mint erkölcsi testület - koldus arra, hogy egy improductiv kertre, a mely még csak krumplit, vagy Vay Pista féle tököt sem tud produkálni, anyagi áldozatot hozhasson.
A nagyhatalmi vágy, a melyért minden osztrák - magyar lelkesül és a melyért mindnyájan rajongunk, még csak azt sem engedte meg, hogy a vármegye közönségének háromszor felterjesztett azon kérése, hogy a muzeum szolgai teendőinek végzésére egy szolgai állás rendszeresítessék, teljesülhessen.
A múltakhoz képest rendkívül korlátolt önrendelkezésű vármegyétől hálával kell fogadni azt, hogy őskori emlékeinknek zsúfolt meglátható elhelyezésére egy termet és egy kis szobát adhatott. Egyébre csak morzsa telik.
Kert hát volna, de a kertész legény kezd trottyosodni.
A verbum regens az, hogy Szabolcsvármegyének - mint erkölcsi testületnek - pénze nincs. Ahol pedig nincs, ott ne keress!
Alispánunk, Mikecz Dezső szeretné, ha a vármegye a muzeumok érdekében áldozatot hozhatna, de a vármegyének tenyere olyan kopasz, hogy abból szőrt húzni nem lehet, talán még a máséból sem.
A muzeumok és könyvtárak főfelügyelősége képviseletében, Szalay Imre Nemzeti muzeumi igazgató, miniszteri tanácsos, és Mihalik József előadó főtitkár és akadémiai tag, pár hét előtt egy Nyiregyházán létesítendő kulturháznak érdekében megjelentek.
Az alispán által összehívott szűkebb körű értekezlet eredménye az, hogy a muzeum szekere Nyiregyháza városának nagy áldozatkészségével vígan kezd döczögni, a mely elé jó paripák vannak fogva Májerszky Béla polgármester, Bogár Lajos főjegyző, Balla Jenő és Trak Géza városi tanácsosok személyében.
Döczögjünk tehát végre-valahára mi is Bököny felé.
Dr. Jósa András.
RÉGÉSZETI KIRÁNDULÁS BÖKÖNYBE.
III.
Megjelent: Nyirvidék, XXXII. évf. 51. sz., 1911. deczember 17-én, 3. l.
A közreműködésemmel eddig felásott tizenhét őshalom közül, az elmondottak szerint a gyulaházai sértetlen halom a bronzkorszakból származik, tehát legalább is 3000 éves.
Tudtommal hazánkban ezen korból egyedüli őshalom.
A Potyhalom, az orosi Nagykorhány, a Nyirjesi, a császárszállási Névtelen, a Bashalom a csekély vasnyomokból és cserépedény töredékekből következtetve, a bronzkorszak utáni időből, a Krisztus előtti első évezredből származnak.
A buji Feketehalom a Kr.u. III-ik századból, a gávai Katóhalom pedig a korai népvándorlás idejére vallanak.
A kállói Nagykorhánynak és a rakamazi Vágott halomnak származási kora minden sírmellékletnek hiánya miatt meg nem határozható.
A karászi Garahalom pedig valamely honfoglalás kori vezérnek emlékére emeltetett.
A hat geszterédi kunhalom pedig hunhalomnak bizonyult
Azon körülményből, hogy ezen kun, most már hunhalmok sokkal kisebbek voltak, mint az északabbra fekvő valamennyi nyiri őshalmaink és csak innen délkeletre mintegy 35 kilométer távolságra a Nyirábrány kötelékéhez tartozó Nagyfülöp pusztán van ezekhez hasonló mekkoraságú három őshalom, azt lehet következtetni, hogy ezek is Attila idejéből származó sírok.
Ezek jöttek volna tehát sorra. Dessewffy Aurél nyirábrányi földbirtokos barátommal - a kinek közbenjárására és közreműködése lényegesen szükség lett volna - meg is állapodtunk abban, hogy a fülöpi halmokat még most ősszel feltárjuk, amihez az anyagi segélyt a muzeumok és könyvtárak felügyelőségétől meg is kaptam.
Sajnos, hogy ez Dessewffynek egészségi okból szükségessé vált távolléte miatt az idén meg nem történhetett és így csak a jövő tavaszra marad.
Mivel azonban a geszterédi hunhalomtól délnyugatra mintegy két kilométer távolságban, Bökönytől pedig északra másfél kilóméter távolságban, egy Kakasdomb nevű őshalom létezik, a közelség miatt azt reméltem, hogy talán ez is hunhalomnak fog bizonyulni.
Olyan varázsvesszőm van, amellyel a Nyirben megmutatom mindazon pontokat, ahol sikerrel lehet ivóvíz után kutat fúrni, épen úgy, mint a világbolondító Tüköriné, vagy az a nem tudom hogy hívják őrnagy, mert hát nincsen olyan pont a Nyirben, ahol kisebb nagyobb mélységből legkifogástalanabb ivóvizet ne nyerhetnénk. Persze, olyan vadat nem állítanék, hogy néhány öblös csövű mélyfuratú kúttal valamely városnak, mondjuk, hogy Debreczen, vagy Nyiregyházának vízszükségletét kielégíthetnénk.
Olyan varázsvesszőm azonban nincs, amely megmutatná azon pontot, hogy hol akadunk biztosan őskori leletre.
Az eddigi tapasztalataimnak alapján azt egészen biztosan tudom, hogy valamennyi eddig átkutatott nyiri őshalmaink egy-egy hatalmas embernek sírját jelzik és hogy a sír a halomnak függélyes tengelyében keresendő.
Négy őshalomnál azt is tapasztaltam, hogy a halomnak eredeti félmagasságának, ugyanazon függélyes vonalban, valakinek hulláját helyezték el, mielőtt a halmot teljesen befejezték volna.
Valószínű, hogy nem jószántából feküdt oda a temetés órájában, hanem áldozatul leölték, azt látván, hogy “Morituri te salutant”, vagy “moriamur pro Kaczika nostra”. Sőt nem régmúlt időben is egy imperator azzal buzdította katonáit, hogy “Érettem haltok meg!” Ha nem is ezen szavakkal mondotta ez volt az értelme, valamint az a szegény olasz katona sem privát passzióból öleti meg magát rakásra Tripoliszban, sem pedig vadász szenvedélyből konczolja fel az oázisoknak ártatlan arab asszonyait és gyermekeit. Jézusom! a szeretetnek isteni hirdetője! miért engeded meg, hogy ez a mészárlás a Te földi helytartódnak székhelyéből Rómából dirigáltassék?
Úgy látszik, hogy a czivilizácziót ma Dreadnoughtokkal, ágyukkal, géppuskával stb. terjesztik azok, akik keresztet vetnek ugyan, de keresztre feszítenének mindenkit, aki kapzsiságuknak útjában áll és hullákkal trágyázzák a czivilizáczió talaját.
Jaj beh büdös! Forduljunk el ezen undok képtől és térjünk vissza a tiszta víznek forrásához, ami nálunk azon vízválasztó vonalon és annak legmagasabb pontján Nyirlugos határában van, amely pont a tenger színe felett 185 méter magasságban van, míg Tokajnál a Tiszának középmagassága csak 96 méter.
Több százra menő 50-100 méter mélységű kútjainknak, valamint Nyiregyházán két 400 méternél mélyebbre, Debreczenben pedig 900 méterre hatoló sikertelen artézi kút fúrási kisérleteinknek bizonysága szerint; a Nyir alatt nincsen semmiféle édes vízű tenger, hanem különböző számú és vastagságú agyagrétegekkel megszakított, vizet átbocsátó homokrétegek, amely homokrétegekben a magasabban fekvő helyekről a víz a hydrostatika törvényei szerint a mélyebben fekvő helyeken adja fel magát, arányosan az alól-felől agyagrétegekkel határolt homokrétegek arányában.
Ez a víz nagy geologiai kérdés - bármilyen különösnek látszik is - összefüggésben áll a régészettel, még pedig azért, mert Nyiregyházán a Szerencs és Kisvárda felé vezető vasút összetalálkozásának közelében fúrott kútból 28 méter, gróf Desseewffy Miklósnál Balsán 48 méter, Kállay Andrásnál a nagyhalászi Telektanyán 50 méter mélységből hozott fel a fúró csaknem diónyi mekkoraságú fadarabokat, amelyek nincsenek ugyan még szakértőileg megállapítva, de tölgyfa korhadékoknak látszanak.
Hosszadalmas, tehát unalmas lenne, hogy itten a Nyirnek keletkezésére vonatkozó theoriát tárgyaljuk - majd más alkalommal. Annyi azonban kétségtelen, hogy millió évekre terjedő idő telhetett abban, míg az akkori növényzetre 50 méter magas homokréteg rakodhatott fel.
Ahol növényzet volt, ott állati élet is fejlődött, mint azt minden növényzetes geologiai réteg igazolja.
Azt, hogy az állatok között mikor ütötte fel fejét az emberhez hasonló, vagy emberi állat, nem tudjuk, de a nehány év előtt Heidelberg közelében olyan kőzetben talált emberi állkapocs, amelynek képződésére sok millió év kellett, nem engedi tagadni azt, hogy millió évek előtt itt is élhettek emberek; mert hát káromkodás számba mehet, az öröktől fogva létező és örökké élő Istentől feltételezni azt, hogy csak 6-7000 évvel jutott volna eszébe világot teremteni.
Amennyiben embertársaink természetadta jogait, amelyre magam is igényt tartok, nem sérti, korlátlanul gondolkozom és vonok le következtetéseket.
Az eddigi ásatásoknak alapján azt gondoltam és azt következtettem, hogy a bökönyi Kaksdombon hun nyomokra fogok akadni.
Csakhogy egy hiba van a kréta körül, t.i. az, hogy a föld nincsen átlátszó üvegből fabrikálva.
Ha már nem mehettem Ábrányba, elmentem Inczédy Lajos barátommal, - aki más őshalmok ásásánál is segítőtársam volt - Bökönybe, Szabó Miklós görög katholikus esperes barátomhoz, aki napkori plébános korában, a máriapócsi búcsúra községén átvonuló, gyónó, magyarul is tudó ruthénokat kegyetlenül összeszidván, értésükre adta, hogy aki magyar kenyeret eszik, magyarul tisztelje Istenét is.
Szeretnék néhány napra magyar király, magyar kultuszminiszter lenni és nyugdíjaznám a balázsfalvi, nagyváradi és aradi görög katholikus püspököket, akik szintén nem román, hanem magyar kenyeret esznek és magyar szilvóriumot isznak és olyanoknak juttatnám a nem oláhországi vajdák, hanem a magyar király által osztott dús jövedelmeket, amilyen Firczák Gyula és amilyen volt Vályi János ragyogó magyarérzelmű püspök.
Dehát “Divide et impera!”
A mintegy 35 méter alapátmérőjű, mintegy 5 méter magas Kakasdombba 8 méter széles és hosszú függélyes aknával hatoltunk be. A harmadfél napi munkának csekély eredménye lévén, a munkálatnak hosszadalmas leírása mellőzhető.
A halomnak függélyes tengelyében, a felülettől 150 czentiméter mélységben, egy nagyobb cserépedénynek hiányos töredékeit találtuk.
A tál forma, mintegy 30 ctm. átmérőjű peremmel egy színvonalban, a 30 mm. széles és 40 mm. hosszú fül nem függélyesen, hanem harántul fekve volt felalkalmazva. A fülnek plajbász átmérőjű lyuka nem harántul - mint minden edényen lenni szokott - hanem függélyes irányú volt. A nem korongon, de jó gyurmából készült, öt milliméteres vastagságú, jól égetett edény a Kr. előtti évezred II-ik felére vall. A halom tehát ennél régebb eredetű nem lehet.
Három méter mélységig fekete televényes homoktalajban dolgoztunk, amelyben itt-ott korhadt, kisebb állatcsonttöredékeknél és egy kis, hengerded, kisujjnyi vastagságú, elrozsdásodott, hegyes vastárgynál egyebet nem találtunk.
Azon véleményben voltunk, hogy ezen edény az áldozatul leölt rabszolga kifosztott sírjának tartozéka volt és hogy a főhalottat - akinek emlékére a halmot emelték - mélyebben meg fogjuk találni a sárga, itt-ott tarkának látszó homokban, még mintegy négy méternyire hatoltunk minden legkisebb eredmény nélkül.
Hiába fáztunk, költöttünk, a hegy egeret szült, amennyiben kincsre nem akadtunk.
De hiszen főcélunk nem is ez volt, hanem az, hogy őshalomnak természetéről eddig szerzett ösmeretünket bővítsük.
Itten a hulla olyanformán, mint a Potyhalomban, a halomnak félmagasságára lett elhelyezve és a halom csak ezután fejeztetett be a Kr. előtti évezred második felében.
Azt, hogy kétségtelenül az ősidőkben kifosztott halomba miként hatoltak be, megállapítani nem tudtuk.
Hogy pedig ki lett fosztva, az bizonyítja, hogy az edénytöredékek egy rakáson voltak, de olyan kevés, amelyekből azt restaurálni nem lehet. Edénytöredékek kedvéért pedig óriási halmokat nem emelnek.
A hegy tehát a régészet iránt kevéssé érdeklődők előtt egeret szült.
De a fél csalódásért és fáradságért, Szabó Miklós barátomnak és kedves, fínom lelkű nejének, Csendes Mihály öcsémnek vendégszeretete, ahova egy inyencz gyomornál többet kellett volna hozni, de különösen Szabó Margit húgomnak kedves zongorajátéka kárpótolt.
Tavasszal a fülöpi halmokat fogjuk fülön fogni, ha ugyan addig én is halom alá nem kerülök.
Dr. Jósa András.
