Előadta a Szabolcsvármegyei Orvos Szövetség 1922. dec. 21-én tartott Jósa-ünnepélyen
Dr. Dohnál József, vármegyei főorvos.
Az országos orvosszövetség Szabolcsvármegyei fiókja 1919-ben elhatározta, hogy dr. Jósa András emlékére minden évben egy-egy előadást rendez a Budapesten dívó Markusovszky és Balassa-féle előadásokhoz hasonló célzattal. Nekem jutott ezúttal az a megtisztelő feladat, hogy ezen előadásoknak sorát megnyissam. Elég későn nyílt alkalmam erre. Halála óta immár négy esztendő telt el. Ezen időhaladékra bizonyos mértékig azonban szükség volt, mert habár az előadásoknak nem kell dr. Jósa András személyével összefüggniök, én ezúttal az ő orvosi működéséről óhajtván egyet-mást elmondani, bizonyos távlatra volt szükségem, melybe előadásom tárgyát beállítsam, hogy onnan úgy lássuk azt a ritka embert és orvost, mint a művészi festményt. Ugyanis a részletektől kissé elvont figyelemmel az összbenyomás szépségét élvezzük.
A feladat amelyre vállalkoztam, azon rokoni kötelék miatt, mely engem a megboldogulthoz fűzött, kényes, mert alig hiszem, hogy a szeretet táplálta elfogultság vádját elkerülhetem. Hogy ennek dacára mégis ide álltam a rám nézve kényes tárgyú előadás megtartására, ezt azért tettem, hogy sok esztendei bizalmas érintkezés alatt, sok olyat láttam és hallottam, ami az ő orvosi és emberi kiválóságának értékelésére felette fontos és ami ránk orvosokra tanulságos.
Jósa Andrást általában nem annak ismerték, aki tulajdonképen volt. Általánosságban az aranyos kedélyű, geniális optimista, maga körül derűt osztó és keltő tudós, orvos és bohém "Andris bácsija" volt ő mindenkinek. Pedig ő nem csak Andris bácsi volt, hanem Jósa András teli szeretettel az emberiség iránt, hazája haladásáért rajongó és sorsát féltő hazafi, soha nem fáradó munkás, istenadta orvos messzi előre néző úttörője a közegészségügy fejlődésének és a kultúrának. A kicsinyességet megvetette. A formákat külsőségeket kevésre becsülte. A valódi értéket, az egyszerűséget pedig sokra. Jobbra-balra nem nézett, őszinte volt gorombaság nélkül. Túlzásig szerény és önzetlen. Dolgozni és nem várni jutalmat. Dolgozni pihenést nem ismerő, mozgásra beállított temperamentumával: ez volt az életfilozófiája, mely a piaci szatyor hordásában tökéletesült. Ebben a lemosolygott szatyorban látom én az ő egyéniségének képét, életbölcsességének kulminátióját. Az igazi emberiességnek, a hiúságot megvető, de nem pózoló, derűs bölcsnek, maga megadta kitüntetését. Sok mindenen van túl az, aki nagyságos úr létére magavitte szatyorban hordja haza a régiséget lerajzolás végett.
Ezen az általános emberi képének valeurjét képező kiválóságok mellett, voltak természetesen hibái is, melyek bohemiájából folytak és szinte egyéniségének sajátosságával függtek össze. Az imént említett valeurök mellé illesztve egy harmónikus nem mindennapi színezetű képpé folynak össze.
De nem akarok én dr. Jósa András vonzó személyével általánosságban foglalkozni. Egy előadás keretébe nem is férne ennek az egyszerű és mégis nagyszerű embernek képe. Feladatomhoz térek vissza. Jósa Andrásról, a doktorról, országos hírű orvosról fogok egyet-mást elmondani.
I.
1852-ben jogásznak iratkozott be a bécsi egyetemre. Az institutiók és a pandekták azonban nem nyerték el tetszését 2 semester után a magyaróvári akadémiára megy, ezt elvégzi, azután gazdálkodik Szántón, Biharmegyében apja birtokán. Apai ágon természettudományok iránti hajlamot örökölt. Nagyapja Jósa István medicinae doctor., Békés- és Szabolcsvármegye táblabírája, országos hírű orvos. Békésvármegyének 10 éven át, Szabolcsvármegyének 40 éven át főphysikusa volt. Szóval öröklésileg terhelve volt. Ott is hagyta a gazdálkodást és 1860-ban beiratkozott az orvosi karra Bécsben. Hajlamát, a természet tanulmányra, követi, a vidéki úri életet felcseréli a fővárosi diák élettel, átélve annak poézisét, bohémiáját, az ezzel együtt járó koplalásban is része volt. Szorgalmasan végezte azt az óriási munkát, mellyel az orvosi tanulmány már akkor is járt.
A kor, amelyben tanult, úgyszólván forradalma volt a természet és vele az orvosi tudománynak.
Róbert Schwan már felfedezte akkor az összes élőszervezeteket alkotó sejtet, vele Virchov megdöntötte hipokratesi humoral pathologia évszázadokig fennálló falait. Helyébe a cellural pathologia lépett. A természet kutatásaiban a speculativ módszert, az empirizmus és az inductió váltja fel.
Megindul az óriási munka és vele a szinte szédületes haladás, ennek a munkának osztályosai Hyrtl, az anatomus, Brücke, a physiológus, Rokitanszky, a kórboncoló Skoda és Oppolczer, a belgyógyászok, Schuh, a sebész, mindannyi világhírű ember, voltak tanárai. A bécsi iskola akkor vezető szerepet visz az orvosi tudományban. Ebben a korszellemben és környezetben fejlődik és nevelődik Jósa András orvosnak, megszerzi tudományát, elsajátítja azt a természettudományi gondolkodást, mely minden cselekvését irányozta, mely őt később a régészeti kutatások terére is vitte. Kutatni ott az ember nyomait, ahova az írott történelem még nem hatolt, munkáiból megismerni kultúráját, szokásait, valóban a természettudós mentalitásához tartozik.
Jósa András 1864-ben, mint medicinae doctor költözik le Nagykállóba, ahol eddig a nagy Korányi Frigyes működött és aki éppen elköltözőbe volt Budapestre, hogy egyetemi tanszékét elfoglalja. Nem méltatlan utódja lett Jósa András. 1865-ben néhány hétre ismét Bécsbe rándul fel és megszerzi a sebészi doktorátust. Első és későbbi hírnevére nagy kihatással bíró sebészi sikerét ekkor aratja Kállay Emánuelnek, a Kállay-család akkori főemberének sikeres megoperálásával. Kiszorult sérve és cseplesze miatta legnagyobb életveszélyben lévő betegen, az akkori viszonyok között, amikor az antisepsis és az assepsis még ismeretlen volt, hermotomiát, csepleszkimetszéssel végez. A két ökölnyi csepleszdarabot zsebébe süllyeszti és úgy viszi ki, hogy a beteg környezet észre ne vegye. A beteg meggyógyult. Súlyos pénzeket, melyek ma az ilyen opercióért járnak, nem kapott, de a sikernek hírét vitték és a későbbi nagy praxis alapja meg lett vetve.
Évekig, a rendelő napokat kivéve, kocsin, vasúton, éjjel, nappal, esőben, szélben, sárban, hóban járni a vidéket, közben operálni a kórházban, majd a betegek millióit, ahogy ő mondani szokta, a rendelő napokon ellátni, akik háza körül oly szekér és kocsi tömegében táboroztak, mintha országos vásár lett volna a városban. Ez volt az ő élete: melyet csak kivételes idegzetű emberek bírnak ki, és olyanok, kik az orvosi munkát soha nem lankadó lelkesedéssel az orvosi művészet iránt végzik. Ó róla valóban el lehet, sőt el kell mondani, hogy az orvosi művészetet "l'ârt pour l'ârt" szellemében űzte. Szinte hihetetlen naivsággal és szerénységgel hasznot húzni nehéz, sőt emberfeletti munkájából nem tudott. Szegény ember maradt haláláig. Halála előtti súlyos betegségében megélhetése miatt még rendelni volt kénytelen. A közrendű betegek annyit fizettek, "amennyi tetszett", rendszerint "kevés" tetszett nekik. Az urak pedig néhány hálás, jó szóval, vagy ha már nagyon meg akarták hálálni orvosi segélyét, egy-egy hordó rossz borral honorálták. Előfordul, hogy a hordó félig seprüvel volt tele, amit saját szemeimmel láttam.
A zsidók azonban fizettek. Volt idő, hogy olyan helyen, ahol nagyobb számban laknak például Máramarossziget, Munkács, Beregszász stb. ha megtudták, hogy consilium miatt a városban időzik, tömegesen megrohanták, elfogták és nem eresztették, úgy, hogy nem, egyszer holtra fáradva a rendelő helyiségnek ablakán kimászva, szökött meg a betegek "millió"-tól. Egy úri barátjának egyszer szemtől-szembe úgy nyilatkozott, "ha a zsidókat nem gyógyítanám, felőletek ugyan éhen halhatnék."
Az orvosi honoráriumot igazán csak tiszteletdíjnak tekintette, a "Galenus" adta "opesek" neki ugyan nem jutottak.
Annál nagyobb volt része az orvosi pálya erkölcsi javaiban, nem azokban a "honores"-ekben, melyekre a "dat Gulenius opes atque honores" közmondás vonatkozik. Ezekből nem sok jutott neki. Hanem a halálos bajból megmenekült beteg nedvesen csillogó szemének hálatelt pillantása és az ébredő reményt visszatükröző mosolya, a szülő, a gyermek, a házastárs öröm-könnye, az a megfizethetetlen, megnyugtató, megelégedett, sőt mondhatnám boldog tudat, amit csak az orvos érezhet, mikor művészetével életet mentett, bőven jutott osztályrészül neki. Ez kárpótolta mindenért, amit embertársainak szűkkeblűsége az anyagiakban nem juttatott neki.
Legtöbb művész, ki hű egyéni művészetéhez, szegény marad. Dr. Jósa András művész volt, nemcsak ebben az értelemben, hanem orvosi ténykedésében is.
Egy-egy kórisméje a veleszületett intuitió, a villámgyorsan működő eszmetársítás, a logikai következtetés, a bámulatos érzékkel működő iudicium remeke volt. Ilyenekkel a főváros híres orvosait is bámulatba ejtette. Akkor, midőn az orvosi diagnózis megállapítására a külső megtekintésen, palpatión, ascultutión, percussión és vizeletvizsgáláson kívül alig állt más exakt módszer az orvos rendelkezésére, a betegségek felismerésére, tehetséget, művészi ihletet, szóval nagy szellemi erőt igényelt. Nagyobbat, mint ma, mikor a mikroskop, a vérvizsgálat, a serologia, a bakteriologia, szóval a kifejlődő vizsgálati és laboratóriumi technika vívmányai megkönnyítik a betegség jellegének megállapítását. A mai orvosi generatio suscultatiója és percussiója, habár még ma is igen fontos, átlagban nincsen olyan színvonalon, mint a Skoda és kortársainak tanítványai. Jósa András ezek között is első helyen áll. Valósággal virtuóz volt a kopogtatásban. Az ujjnak keményebb vagy lágyabb megütésével, mint a zongoraművész az "Anschlaggal" a testrészre fektetett ujjnak különféle erősségű nyomásával a hangárnyalatok egész skáláját hozta ki. A resistentiát a kopogtató ujjakban a fül használatának kikapcsolásával is megérezte. A többi kiválóságai mellett ezen virtuozitásnak köszönhette nagyrészt sikereit és orvosi hírét. Nem volt kritika nélküli, laikusok tömegsuggestiója által felkapott, ma sem ritka "csuda doktor", hanem genialitásával, művészetig menő vizsgálati technikájával minden stréberség és pózolás nélkül érte el kitűnő orvosi pozitióját. Az imént említett stréberség és fontoskodás egészen távol állott tőle. A legnehezebb orvosi talányokat olyan egyszerűen, természetesen, minden nagyképűség nélkül fejtette meg. Ennek természetes következménye volt az, hogy a beteget sohasem ijesztette, soha a bajt nem nagyította, ezt kiváló jószívűsége és emberszeretete sem engedte volna. Sőt optimista lévén, sokszor jobb orvosi meggyőződését is elnyomva, kedvezőbbet mondott a betegnek, vagy környezetének, mint amit a tudomány rideg tételei diktáltak. De ezt csak ot tette, ahol nem ártott. A "primum non nocere" szabályt ő tartotta be a legszigorúbban.
Hiányos volna Jósa Andrásnak, mint orvosnak jellemzése, ha néhány szóval nem említeném collegialitását. Dacára magas orvosi színvonalának, öntudatos büszke vagy gőgös soha nem volt, ezt egyénisége kizárta. A legnagyobb jóakarattal és előzékenységgel viseltetett minden orvostársával szemben. Tisztelte, becsülte a nehéz hivatás, fáradtság, önmegtagadás és szenvedés teljes munkáját minden orvosban. Irigy, féltékeny - mivel sem rang, sem haszon után nem törekedett - nem volt, nem is lehetett. Mint consiliarius a legkorrektebben viselkedett. A beteggel kizárólag csak a kezelőorvosa jelenlétében foglalkozott. Senkivel sem versenyzett, mert versenyen kívül állt.
Amit eddig elmondtam, abban arra törekedtem, hogy ezen nagy orvosnak a megszabott szűk keretekben általános orvosi szempontból jellegzetes kicsiny képét megrajzoljam. De mivel ez a kép nem volna még megközelítőleg sem hű képmása orvosi egyéniségének, ezért előadásom folytatásában az egyes orvosi szakmákban végzett munkájának vázlatos ismertetésével fogok igyekezni az eddigieket kiegészíteni.
Lássuk csak, mint belgyógyászt.
Kitűnő kórtani és kórbonctani képesítésével ismerte az orvosi tudomány mindenkori állásának mértékéig a betegségek lefolyását és az általuk előidézett szervezeti változásokat. Ehhez hozzájárult a már említett virtuózitása a kopogtatásban és ascultatióban, nemkülönben mindenre kiterjedő és széleskörű apperceptióval rendelkező megfigyelőképessége, melyek segítségével sokszor boszorkányos gyorsasággal fogta fel a kórképet. Ha már most az ismeretek, megfigyelés és vizsgálat eredményét összegezni, a konkrét esetre vonatkoztatni kellett, hogy a helyes diagnózist megállapítsa, akkor működésbe jött szokatlan, de egyéniségére jellegzetes intuitiója, bámulatos gyorsasággal működő, kivételes széles körsíkban száguldó assotiatiója és midőn kortársai a consiliumban még ezen észbeli munka elején tartottak, már ő készen volt a kórismével, mely relatíve a legtöbb esetben helyes is volt.
A diagnózisról lévén szó, legyen szabad itt kitérnem egyes kor- és kartársainak nem egyszer hangoztatott azon megjegyzésére: "no igen, az öreg Jósának persze minden malária és siphilis." Erre nézve megjegyzem azt, hogy az a kritika elsősorban nem egészen illetékes helyről jön, mert kimondására csak olyan volna jogosult, kinek a szóban lévő betegségek ismeretében legalább megközelítőleg lett volna akkora tapasztalata, mint neki, vagy aki ezen betegségek gyógyításában olyan sikereket, melyekért az orvosi kar primipilusai is megbámulták, ért volna el, mint ő. Ettől a kritikusok messze jártak.
Másrészt igazságtalan a kritika azért, mert dr. Jósa András nagyon sok szerviszívbajt, kezdődő tuberkulózist, gyomorrákot, stb. diagnosztizált helyesen akkor is, mikor ezek a kritikusoknak és másoknak a figyelmét elkerülte. Tehát nem "minden volt az öregnek malária vagy siphilis." Sőt ezeket sok esetben olyankor is felismerte, mikor nagyhírű fővárosi orvosok nem ismerték fel.
Egyik oka volt ez az a nagyszámú és meglepő gyógyításai sikereinek. Hiszen orvostársaim tudják legjobban, hogy éppen szóban lévő két betegségnél - természetesen idejében való felismerésük esetén - a specifikus gyógykezelésük lévén, a legszebb sikereket aratja az orvos. Képzeljük csak, hogy a Bodrog- és Rétköz mocsarai, a Nyírség tavai, a tavaszi sok ezer holdat borító nádasok milyen tömegét okozták a maláriás megbetegedésnek a vármegyében, az ecsedi és a sárréti lápok vizei pedig a szomszédban és akkor megértjük, hogy Jósa Andrásnak nem kellett csodadoktornak lenni, csak tehetsége volt a betegséget ott is felismerni, hol azt mások fel nem ismerték.
A háborúnak kellett jönnie, hogy vele a behurcolt malária betegek alkalmat szolgáltassanak a már ritka betegség megfigyelésére. Ennek eredményei dr. Jósa András megállapításának igazát fényesen igazolták.
Halljuk csak mit mondanak a mai orvosi generátió emberei. Miután alkalmuk volt a háborúban megbetegedett nagyszámú maláriás betegeket megfigyelni. Dr. Lévy Lajos "A háborús váltóláz" című munkájában azt írja "Ott vagyunk, hogy minden lázas beteg ágyánál a malárián is kell gondolkodnunk."
A bostoni egyetem kórházában egy hét alatt három olyan eset került az operatiós asztalra, kiknek magas láz mellett a vakbél tájon nagy fájdalmak jelentkeztek, mind a három chininre prorup meggyógyult.
Lévy Lajos hasonló esetről ír, "azt szerencsére meg nem operáltuk, a vér tertiánia fertőzést mutatott."
A maláriának a tüdőgyulladáshoz hasonló kórképéről tesz említést Jancsó. Cabot írja: "a malária oly mellszúrással kezdődhetik, hogy tüdőgyulladásra kell gondolni."
Lévy Lajos jelzett munkájában alább így ír: "Látunk mostanában eseteket, melyekben agyhártyagyulladás összes tüneteiket a malária váltja ki."
"Egyik segédem dementia parulytica tüneteivel mutat be beteget, kinél a vérvizsgálat malária tropicat derít ki, megfelelő gyógykezelésre a normális lelki működés helyre állott."
Említenek rendetlen lázakkal járó chronikus eseteket, melyek mint tüdőtuberculózis és tüdőcsúcshurut kerültek a kórházba.
Jancsó vérhasszerű hasmenésekről, Bíró Ödön cholera tüneteiről tesz említést.
Rusznyák István így ír: "rohammentes időben jelentkező neuralgiak adhatnak tévedésre alkalmat, tipikus trigeminus neuralgia, humbago, ischias stb. alakjában léphetnek fel és chininre gyógyulnak."
Mindezek után arra a közelálló következtetésre jut, amiben teljesen igaza van, hogy a "régi orvosok gyakrabban adtak chinint látszólag nem maláriás esetekben is, mi is leszünk abban a helyzetben, hogy ehhez az ex juvantibus diagnózishoz folyamodjunk, mert sokszor nehéz lesz a maláriát kizárni."
"Mert - írja Jancsó - vannak gyakori malária esetek, amelyben a vérfesték és a plasmodium is hiányzik a vérből." Mintha csak dr. Jósa Andrást hallanám, amikor a malária sokféle alakjait emlegette nekem. Elsorolván olyan betegeket, akiknek a betegség guta ütés (apoplexia), elmebaj, bőrgyulladás, vesegyulladás stb. tüneteit mutatta.
A fenti idézetek fényesen igazolják őt.
Látván saját sikereit csoda-e, hogy mindig a könnyen gyógyítható maláriára gondol.
Gondoljuk csak meg, hogy hűdött, cachexiától sorvadt, vesegyulladástól és májdaganattól dagadt, tuberkulózisoknak tartott, sőt dementiásoknak, elmebajosoknak látszó, tehát a legsúlyosabb betegeket gyógyít meg, nem azért, mert talán "ördöge van", hanem mert ismeri a maláriát ott is, ahol másoknak elkerülte figyelmét.
Sokáig tudnék ezekről beszélni, de rövid lévén az idő, áttérek a syphilisre, a második betegségre, melyet a már említett szemrehányás, hogy az "öregnek miden malária, vagy síphilis" szintén aposztrofál.
Ő tőle hallottam, hogy a vármegye keleti részén, valamint Szatmár és Beregben a 60-as évek végén és a 70-es évek elején szinte járványszerű volt a síphilis. Így a többi között Panyola Nabrád, Szamosszeg községben, a karról-karra való oltás következtében még a csecsemő generatiók is fertőztettek. Szatmárban Szinyérváralján külön kórház volt a lueses betegek részére.
A hadsereg egészségügyi statisztikája még a 90-es évek elején is, úgy említi Szatmármegye városait, mint ahol a monarchia helyőrségei között a legtöbb síphilitikus fertőzés fordul elő a katonák között. Ez a betegség tehát nagyon el volt terjedve ezen a vidéken. Még a kilencvenes évek elején magam is láttam dr. Jósa András rendelésein, olyan súlyos lues alakokat, különösen idült tertiär alakokat, amilyeneket a klinikán és a katona-kórház bujakóros osztályán nem volt alkalmam látni. Bámulatosan éles szeme volt Jósa Andrásnak e betegség felismerésében. A Schaudin féle spirochetának és a Wassermann-féle vizsgálatnak még híre sem volt és annak dacára, hogy ezek, a kórismét mai nap nagyon megkönnyítő módszerek nem álltak rendelkezésre, nagyon sokszor megállapította a luest, mikor mások még nem is gondoltak rá. Ezért gyógykezelésében bámulatos sikereket ért el.
Évekig fennálló csont és bőr feszélyeket, rákoknak gondolt gummákat, izomsorvadásnak (atrophia musc progressia) tartott gerincvelő syphilist és sok mást, különösen idegbajokat, melyeket ideg specialisták is gyógyíthatatlannak tartottak, meggyógyított.
A higany és a jódkáli hatalmas fegyver voltak az ő kezében, ha élt velük, kellő eréllyel használta, 20 turás kenőkúrákat is alkalmazott, főleg pedig bámulatosan meg tudta ítélni, kinél kell alkalmazásba venni.
Hallottam tőle a síphilis olyan casuistikáját, melyben nem egy már félig megvakult, vagy évekig béna, avagy máj gumma következhet viskóros gyógyulású szerepelt.
Ezek után nem csoda, hogy minden betegnél maláriára és síphilisre is gondolt. Pedig ő nem volt Jendrassik tanárnak tanítványa, ki azt hangoztatta, "gondoljanak a síphilisre reggel, gondolja-nak délben és este, vele ébredjenek, vele aludjanak."
Sikerei nem tették elbizakodottá, távol volt egyéniségének eredetiségétől a schema és a schablon. Vesszőparipára nem ült. Mindig aprólékosan hallgatta ki a beteget, gondosan vizsgált és csak miután minden más betegséget ki tudott zárni, állapította meg a diagnózist,
Orvosi ténykedésének felsorolásánál ki kell térnem sebészeti ténykedésére is.
Mint kórházi igazgató főorvos a sebészeti osztályt vezette. Ezen időre (1864-1884) esik operatió ténykedésének legmunkásabb időszaka. A kiszorult sérvek operatiója volt legtöbbször végzett műtétje, azután amputiók, resectiók, lymphoma kiirtások. De extirpált ő nyelvet is, sőt méhet is. Ezek olyan műtétek, melyeket csak önmagában bizakodó sebész tud elvégezni. Sikerrel végezte ezeket, bár még akkor az antisepsis és assepsis hiánya következtében sok operált beteg pusztult el, accessorikus sebbetegségekben.
A szemészet terén is kivált. A syphilis és malária okozta szembetegség kiváló ismerője volt. Azért sok látidegbántalmat gyógyított sikerrel, amiben kiváló ügyességgel kezelt szemtükör volt nagy segítségére. A higany, jód és chinin azután kifejtette hatását és így sok betegnek veszendőbe indult szeme világa helyre állott. Szemészeti operatív munkássága is kiterjedt és sikerekben gazdag. Különösen szürke hályog operatióval tűnt ki. Ezeket ő, akkori módszerek szerint a szemgolyó rögzítése és érzéstelenítés nélkül végezte, ami nagy kézügyességet igényelt, úgy, hogy az operatió mai módja szinte gyermekjáték a korábbiakhoz képest.
Olyan fantomon gyakorolta ezeket a műtéteket, melyen a behelyezett disznószem minden irányban könnyen mozgott. Így oly ügyességre tett szert, hogy voltak napok, mikor 5-7 hályog operatiót végzett.
Mielőtt áttérnék dr. Jósa András kórházi és vármegyei főorvosi működésének méltatására, még két olyan általános orvosi vonásra kell kitérnem, melyek orvosi egyéniségére jellemzők.
Ugyanis a gyógyító eljárásainak módszerére. Annak az ősrégi orvosi szabálynak "principiis obsta sero medicina paratur" nálánál igazabb híve alig volt. E szerint tehát gyógyeljárásában az okot igyekezett megszüntetni, minden therapianál elébbvalónak tartotta a causalis eljárást. Erre a nagy számú maláriás és luetikus betegnél bőven volt alkalma. Ő élt is vele. Sikerek nem maradtak el. Az ő gyógyszerrendelései éppen ebből folyólag a legegyszerűbbek. A polypragmasiat nem gyakorolt. Rendesen csak egyféle gyógyszert rendelt. Nagy adagú chinin rendeléseit a legújabb malária irodalom igazolta.
Nem hagyhatom itt említetlenül, hogy ő a Tenia ecchinococcust - a hólyagférget - operatió nélkül sikerrel gyógyította és pedig a páfránykivonattal. (Exti filicis maris). Heteken át adott kis adagokkal sikerült neki óriási hólyagokat visszafejleszteni. Mostanában ugyanez eljárás kezd a gyakorlatba átmenni. E módszer tekintetében a prioritás őt illeti. A sikerek pedig igazolták eljárását.
Az ő idejében még bizonyos symptomatikus diagnósis dívott, mint vérszegénység, gyomorhurut, vízkór stb. Ő ezekkel, a modern kórtani meggondolásnak megfelelőleg, nem elégedett meg, hanem az okot kereste.
Ez természetesnek hangzik ma, de volt idő, midőn az ilyen gondolkodás nem volt általános az orvosok között. Ő már akkor is úgy gondolkozott és járt el.
Azt mondja a közmondás, hogy a jó pap holtig tanul. A jó orvosnak ugyanazt kell tenni. Mert aki nem halad, hátra marad. Akkor, midőn Jósa András otthagyta az egyetemet és a praxisba vonult, a forrongó orvosi tudomány nem állapodott meg, ez tovább forrott. Jött Pasteur, Semmelweis és Lister, a sebészetben az antisepsis, ennek kapcsán Koch Róbert folytatólagos munkássága megalapította a bakterológiát, majd a serológiát. Ebben az időben ott járt Kochnál, majd ellátogatott Graefe-hez szemoperációinak elsajátítása végett, mikor a tuberkulin híre jött, ismét Berlinbe megy. Bámulatos volt az, hogy az új megállapításokat milyen gyorsan illesztette tudásába és gyakorlatába. Mintha csak az ő saját gondolkodásának lettek volna eredményei. Legkésőbbi agg koráig érdeklődött minden új iránt, ha nem olvasott, akkor referáltatott magának a tudomány haladásáról.
Ezeket elmondván az ő általános orvosi működéséről áttérek annak a működésnek vázlatos méltatására, melyet mint kórházi igazgatófőorvos fejtett ki.
1864. évben, mikor Jósa András Nagykállóba költözött, nemcsak Szabolcsvármegye akkori óriási területén, mely Egyek, Csege, Nádurvar, Püspökladányt foglalta magában, hanem Szatmár, Hajdu és Bihar nyugati részein kórház nem volt. Beteg pedig rengeteg, mert nemcsak nagykiterjedésű belvizek okozta malária, hanem a síphilis is nagyon el volt terjedve. Az előbbi mint endémia uralkodott, az utóbbi járványszerűen lépett fel. Úgy, hogy 1868-ik évben a vármegye közönsége az elterjedt "bujaseny" miatt hat orvosi állásnak szervezését kéri a kormánytól (1868. Ki. 570. ikt. szám). Elképzelhető, hogy a betegek ilyen nagy száma mellett, kórház nélkül, kevés orvossal, milyen hiányos és szomorú lehetett a betegek gyógyítása, melynek legnagyobb részét a kuruzslók és javasasszonyok végezték.
A nagykállói ev. ref. egyház anyakönyvében van nyoma annak, hogy a 18-ik század végén Nagykállóban egy "ispotály" volt. Bizonyosan leprosorium, bélpoklosok részére, azonos a későbbi lazarethummal, mely azonban az 1860-ik évben már csak mint vármegyei pénzalap szerepel.
1863-64-ben egy szükségkórház volt ott, melyben dr. Korányi Frigyes működött és melyet a vármegye tartott fenn.
1863 február havában Korányi Frigyes lelkes felhívást intézett a vármegye közönségéhez, melyben rámutatva a fentebb már említett szomorú egészségügyi állapotokra, felhívja a közönséget egy "kórházegylet" alakítására, melynek célja egy megfelelő közkórháznak létesítése. Ezen egylet, bár alapszabályait a helytartótanács csak 1865-ben hagyta helyben, 1864-ben megalakult. Tagjainak hozzájárulásaiból, ágyalapítványokból, gyűjtésekből egybegyűlt tőkéből ugyanezen évben dr. Korányi Frigyes berendezi a Szabolcsvármegye kórházegylet 8 ágyú kórházát, mely működését meg is kezdte. Az év végén a Budapestre elköltözött Korányi Frigyes helyett a kórház vezetését Jósa András vette át, egyelőre mint helyettes, 1865-ben pedig mint az egylet által megválasztott igazgató. Fizetését nyolc évig fel nem vette, Técsy Ferenc kórházi alorvost ő látta el lakással és élelemmel ingyen, csak azért, hogy a kórház anyagi erejét kímélje és fejlődését így is elősegítse.
Az 1867-ben megtartott első megyebál a kórház javára rendeztetett. Úgy ez, valamint a Jósa András által rendezett későbbi bálok a kórháznak - bár szűk keretekben való - fenntartását eredményezték.
1869-ben a vármegye közönsége kéri a kormánytól az egyleti kórház ágyainak 22re való kibővítését. Ezt a kérelmet a kormány pénzhiány miatt nem teljesíti. Hanem azt ajánlja a vármegye közönségének, hogy mulatságok, gyűjtések rendezése, valamint pótadó kivetése útján igyekezzen pénzt szerezni. A pénzszerzésnek előbbi módjait, mint láttuk, már régebben gyakorlatba vették, de a pótadót nem vállalták.
Végre 8 évi küzködés után, 1873-ban az egyleti kórház megkapja a kórházi jelleget, mint vármegyei kórház. Ekkor hívja meg Szabolcsvármegye dr. Jósa Andrást kórházi igazgató főorvosnak, dr. Lőrincz Gyulát pedig alorvosnak választja.
Dr. Jósa András sikeres működése alatt az embereknek a kórházi gyógykezelés ellen táplált ellenszenve csökkent. Az ágyak számát évről-évre szaporítani kellett. Állandóan el vannak foglalva az összes férőhelyek. Nincs hely. A betegek hozzátartozói nem engedik magukat visszautasítani, a kórház udvarán hagyják a súlyos betegeket. A kezdetben felállított 8 ágy 1873-ban 30-ra, majd 50-re szaporodik 1884-ben, amikor dr. Jósa András vármegyei főorvossá lett meghíva és Nyíregyházára költözik, az ágyak száma 84 volt.
Boldog emlékű dr. Kállay Rudolf lett utódja és közös fáradozásuknak sikerült a millenium emlékére a mai Erzsébet-kórház építését a törvényhatóságnál elérni, mely most magas színvonalú, 250 ágyas gyógyintézet. Sajnos megint szűknek bizonyul, bővítése, különösen egy gyermek és bujakóros-osztály, égető közegészségügyi szükséget képez.
Dr. Jósa András és néhai dr. Küzmös György kisvárdai járásorvos lelkes fáradozásának köszönhetjük, a kisvárdai vármegyei közkórházat is, melynek áldásdús működését a vármegye távolabb eső északi és észak-keleti részei veszik igénybe. Ezt a kórházat néhai dr. Küzmös György kisvárdai járásorvos kezdeményezte. A kisvárdai közbirtokosság az Ő biztatására létesítette a "kisvárdai közbirtokossági kórházat" - mely kezdetben magánjellegű volt. 1893-ik évben átvette Szabolcsvármegye és 30 ágyra bővítette és ugyanakkor megkapta a kormánytól a közkórházi jelleget.
A gyógyintézetekről lévén szó, nem hagyhatom említés nélkül, hogy a nagykállói állami elmegyógyintézetnek Nagykállóba való helyezését Jósa András vitte keresztül.
Ezzel elérte, hogy a vármegye elköltözése óta hanyatló Nagykálló városa virágzó intézetet nyert, mely forgalmára bizonyára élénkitőleg hat és hogy a vármegye elhagyott gyönyörű székház-épületét az állam megvette és az enyészettől megmentette.
III.
1883-ik év végéig működött mint kórházi igazgató Nagykállóban. 1884. év január hó 1-től Szabolcsvármegye közönségének egyhangú meghívására átvette a vármegyei tiszti főorvosi hivatalt. Hogy saját szavaival éjek "degradálta magát" vármegyei főorvosnak. Annyira elsőnek tartotta az orvosi ténykedésnek a beteg embertársainknak fájdalmát csillapító és gyógyító részét, hogy a praeventive munkálkodó, de végeredményben ugyanazon végcélt szolgáló hivatalnok orvosi működést degradálásnak tekintette, bár ezen a téren is kiválóan működött.
Mint maga mondta, jóformán semmiből kellett teremtenie Szabolcsvármegyének később oly elismerten fejlett egészségügyi administratióját. Pedig azt sem tudta, hol kezdje, mert statisztikai adatok, melyeken az egészségügyi intézkedések alapulnak, rendelkezésre nem állottak. A statisztika az, mely a hely és idő szerint feltüntetett betegedések és halálozások számával megmutatja a köz-egészségügy bajait. Megmutatja, hol és mit kell tenni. Ennek következtében erélyesen hajtotta keresztül a betegségek bejelentését és hogy a halál okokról is tájékoztatást szerezzen, megszervezte a halottkémlést. Az ő nyomdokán haladunk e tekintetben ma is, bár most már az országos statisztikai hivatal dolgozza fel az egészségügyre vonatkozó adatokat, mégis az ő kimutatásait használjuk.
Ennek az eredménye, hogy a nekünk szükséges tájékoztatást hónapokkal előbb kapjuk, mintha az országos statisztikai hivatal kiosztványait bevárnánk. Hogy ez milyen előny a közegészségügyi intézkedésnél, ahol gyors közbelépésre van szükség, ezt feleslegesnek tartom bővebben kifejteni.
Amit itt elmondottam, ez az eredménynek constatálása, de nem említettem azt, mennyi előítéletet, indoletiát kellett leküzdenie addig, míg odáig jutott, hogy javasolt intézkedéseinek célszerűségét belátták.
Egyik kimagasló ténykedése volt a karról-karra való oltás betiltásának kierőszakolása. Már fentebb említettem, hogy Szabolcsvármegyében egy időben a syphilis járványszerűen uralkodott.
Az öröklött syphilis a csecsemőknél nem volt ritka dolog. Miután ekkor még Wasserman-féle vérvizsgálat nem volt, nagyon könnyen megeshetett az orvos hibája nélkül, hogy törzsoltónak olyan gyermek került, ki syphilisben szenvedett, az általa termelt oltóanyaggal beoltott többi csecsemőkbe a syphilis is beoltatott. Ily módon egész községek legifjabb nemzedéke vérbajos lett. Ezeket tárta fel a központban is, de minden egészségügyi intézkedésnél kerékkötőként szereplő financiális nehézségek miatt ellenkezésre talált, azt mondták neki, be kell zárni azt az orvost, aki bujakóros gyermeket választ ki törzsoltoncnak nem gondolván arra, hogy az orvosnak szeme nem mikorskop, a lappangó (latene) syphilist akkor még vérvizsgálat nélkül lehetetlenség volt felismerni.
Ennek ellenére keresztülvitte a vármegyében a tehén himlővel való oltást.
Az 1896-ban Budapesten a milleniumi orvosi és egészségügyi congressuson tartott előadásában, amely nyomtatásban is megjelent, a hólyagos himlőről ekkép ír: "Hogy a hólyagos himlő a föld színéről még el nem töröltetett, annak szerény nézetem szerint három oka van.
I. az, hogy a immunitás tartama nem minden egyénnél egyforma,
II. az, hogy a karról-karra való oltással betegségeket lehet átszármaztatni,
III. az, hogy sok egyén, mint sikerrel beoltott szerepel, holott habár be lett oltva, a szemén, nem jelenvén meg. a siker megállapítható nem volt, e miatt hibák csúsztak a jegyzőkönyvbe."
Ezen az alapon sürgeti a 6 és 20 éves gyermekek újraoltását, a karról-karra való oltás eltiltását, himlő esetek fellépése esetén az összlakosságra kiterjesztett kényszeroltást.
Az ő fáradozásának köszönhető, hogy 1896 évtől 1915-ig Szabolcsvármegyében, akár a művelt nyugaton, hólyagos himlő nem fordult elő.
A kényszeroltás kíméletlen és szigorú alkalmazással sikerült a lezajlott világháború alatt a hólyagos himlőnek, ezen borzalmas betegségnek járvánnyá fajulását megakadályozni.
Régebbi időben a malária, syphilis és tuberkulózison kívül a hastífusz és ázsiai kolera szedett óriási emberáldozatokat.
Az utóbbi két betegség közül a tífusznak terjedésénél megfigyelték, hogy rendszerint a talajvíz alacsony állásával, az ivóvíz tisztátalanságával függ össze a betegülési eseteknek szaporodása. Hozzájárult ehhez, hogy 1863-66. úgymint 1869-73. évi, de különösen az 1893. évi ázsiai kolerajárványok a tiszamenti községekben terjedtek. A betegség 36 községben lépett fel, ezek közül 33 község tiszamenti volt, a 3 nem tiszamenti községbe is a Tisza mellékéről hurcolták be a fertőzést. Megállapítást nyert az is, hogy az első estek eredetének a Tisza folyó vizének ivására volt visszavezethető. További megfigyelések azt is eredményezték, hogy a hastífusz eredete és terjedése sok esetben ugyanazon okra vezethető vissza.
Ezen megállapításokhoz fűződik dr. Jósa András vármegyei főorvosi ténykedésének egyik igen fontos és a közegészségügy javításában legnagyobb eredménnyel járó műve, a mélyfúrású kutak kötelező fúrásának keresztülvitele.
Ugyanis a fent említett tapasztalatok, de különösen az 1893. évi ázsiai kolerajárvány hatása alatt dr. Jósa András agitátiójára Szabolcsvármegye törvényhatósága azt az üdvös szabályrendeletet hozta, hogy minden község tartozik annyi mélyfúratú kutat fúratni, ahány ezer lakossal bír.
Ez a szabályrendelet, néhány főleg tiszamenti község kivételével, végre is van hajtva és áldásos eredménye szinte kézzel fogható.
Azokban a községekben, ahol mély furatú kút valamilyen okból nem létesült, még most is nagyobb számban fordulnak elő hastífusz esetek. Klasszikus példa erre Vaja község, ahol a háború alatt ismételve járványosan lépett fel azért, mert mélyfúratu kútja nincs. Spóroltak, pedig a járvány leküzdésének költségeiből két fúrott kút is telt volna.
Míg a fúrott kutak elterjedése előtt a hastífuszban történt halálozások száma évenként 150-200 volt, addig most 60-80 körül ingadozik. Ha ebből a számból 10%-ot véve alapul a betegek számát kiszámítjuk, akkor kitűnik, hogy mostanában a fúrott kutak révén 1000-1200 kevesebb ember betegszik meg évente, a hetekig tartó és súlyos szenvedéssel járó betegségben, mint régebben.
Ezen kívül még egy kiváló fontosságuk van a fúrott kutaknak és ez az, hogy más járványos betegségek, u. m. cholera, vérhas ellen biztosabban tudunk védekezni.
Áttérek most Jósa András egy másik nagy művére, mely úgy szociális, mint egészségügyi jelentőségében nagy jelentőségre és emellett a gyermekhalandóság csökkentésére is irányult.
Szabolcsvármegye a születések száma tekintetében az összes vármegye között az első helyen állott és áll ma is. A születések száma évenként 45% volt régebben, mostanában 40%.
Ahol ilyen nagyszámú gyermek születik, ott ipse facto nagy a gyermekhalálozás is.
Ő szokta volt mondani, hogy a vármegye születések száma tekintetében "első eminens" a többi vármegyék között, de a halálozások tekintetében a "szamárpadban ül".
Évi jelentéseiben mindig foglalkozik az emberpalánták tömeges pusztulásával, rámutat erre a bajra.
Keresi, kutatja az okokat. Rájön, hogy a nagybirtokok és a nagybérlők cselédjei közül sokaknak nincs külön lakásuk, hanem két család lakik egy szobában. 10-16 ember mintegy 30 m² területen. Egyik sarokban születik a gyermek, a másikban haldoklik. Hogy milyen következményei voltak az ilyen együttlakásnak erkölcsi és szociális tekintetből, azt nem kell itt leírnom, azt el lehet képzelni. Ha ragályos betegség lépett fel ilyen helyen, akkor rendszerint a gyermekeknek nem immunis része elpusztult.
Sok pedig a rossz levegő, tisztátalanság és a tömeglakás más káros hatásai következtében halt el.
Ezt megszüntetni tűzte ki célul. Meg is szüntette. Nagy küzdelmek árán, sok évek múltával. Ma már ilyen lakás nincsen Szabolcsvármegyében. 1894. évi jelentésében kezdte meg a harcot az ilyen lakások ellen. 1896. évben a törvényhatóság szabályrendeletben elrendelte, hogy minden családnak külön lakása legyen. Egy vármegyebeli gazdag nagybirtokos kieszközölte Széll Kálmán akkori belügyminiszternél, hogy ez a szabályrendelet jóváhagyást nem nyert. De dicséretére legyen mondva a vármegye közigazgatásának, ez a humánus intézkedés a jóváhagyás híján is végre lett hajtva. A többcsaládos egyszobás lakások megszűntek.
Bár azt mondhatnám, hogy a nagybirtokon most dívó, habár családonként elkülönített, de négy-négy család részére csak egy pitvarral bíró és sok gyermek halálát előidéző lakások is eltűntek a föld színéről.
Vármegyénkben a csecsemő- és gyermekvédelmet ezeknek a lakásoknak fokozatos megszüntetésével kellett volna kezdeni.
A 80-as évek végén és kilencvenes évek elején Szabolcsvármegyében igen sok gyermek pusztult el diftériában. 1892-ben 1146, 1903-ban 1080.
Nagy gondot okozott Jósa Andrásnak ez a nagy halálozás is. Ekkor kezdett elterjedni a Ronx- és Behris-féle antitoxikus serummal való oltás, melynek biztató eredményei voltak. Hogy tisztán lásson ebben a dologban és hogy megfelelő statisztikai adatok álljanak rendelkezésére, minden diftéria elleni serumoltásról jelentést kért.
Ezen jelentésekből 1895-96-ban egy kimutatást készített, melyben kimutatta, hogy az első napon beoltottak közül egy sem halt meg, a második napon beoltottak közül meghalt 8%, a harmadik nap oltottakból 19%, a negyedik nap 23%, az ötödik nap 47%. Az átlagos halálozás a beoltottaknál 13%volt, míg a be nem oltottak közül három évi átlag szerint 48% halt el. Ezeknek a tényeknek és a belőlük levonható következményeknek megállapításában ezen munka úttörő volt az országban.
A diftériajárványok elfojtására ezek alapján azt javasolta, hogy a serumot maga az állam termelje és bocsássa ingyen a betegek rendelkezésére, javasolja, hogy preventív oltások végeztessenek a beteg hozzátartozóin és végre, hogy az oltás korán, minden késedelem nélkül, lehetőleg mindig az első nap történjen. Igaz, hogy az állam nem adja ingyen a serumot ma sem, de az ennek dacára végzett oltások és preventív oltások révén a diftériában való halálozás évenkint 50-60 esetre csökkent.
Az állam termeltet ugyan diftéria elleni vérsavót, de pénzért adja s a preventivretások ma sincsenek kötelezően elrendelve.
Pénz kell ehhez, de az egészségügynek, mely az emberiség legdrágább kincseit, az egészséget és az életet van hivatva védeni, legkevesebb jut belőle. Ez a kerékkötője rendszerint minden egészségügyi reformnak és haladásnak, emiatt vándorolnak a legkiválóbb javaslatok az asztalfiókba, viszontlátás reménye nélkül.
Jósa András nagyon érezte és fájlalta ezt s meg is mondta 1893-ban az akkori kolera-kormánybiztosnak Miskolczynak, ki bűnbakot járt keresni a vármegyébe, nyílt ülésben, hogy levegővel nem lehet festeni. A járvány elfojtásához pénz, pénz, pénz kell, mint a háborúhoz.
Egyik eddig meg nem valósult és a fentiekből leszűrt igen fontos javaslata volt, hogy a fertőzőbetegségek leküzdése állami feladatnak tekintessék és ez okból az állam viselje a felmerülő költségeket. Ma ott vagyunk, hogy a felét az állam, a másik felét mindig a községek viselik.
Mindenki, aki a közegészségüggyel foglalkozik, tapasztalatai és kísérletei után és sokszor hiába való küzdelmei után elébb-utóbb arra a végeredményre jut, hogy kultúra nélkül közegészség-ügyet nem lehet fejleszteni.
A kulturálatlanság, a tudatlanság és korlátoltság az egészségügy előmozdításának és természetesen a járványok elleni küzdelemnek legnagyobb akadályai.
Szinte megdöbbentő, milyen pusztítást visz véghez az emberek és különösen a gyermekek között a tudatlanság az indolentia és az ebből folyó passív ellenállás, melyektől még oly társadalmi osztály sem mentes, mely magát műveltnek tartja. Azt hiszem az emberi egészség körüli elviteletek, babonák, századok óta fennálló tévhiedelmek utolérhetetlenül nagyok és számosak és mindezt a beteg és a közegészségügy sínyli.
Ezek okozzák, hogy a betegség terjedése elleni óvrendintézkedések az egyéni védelem szabályai végre nem hajtatnak, a helyett, hogy a közönség a saját jól felfogott érdekében maga követelné és ellenőrizné végrehajtásukat.
Ezeket volt alkalma Jósa Andrásnak is látni és tapasztalni. Ez indította őt arra, hogy már főorvosi ténykedésének hatodik évétől kezdve jelentéseiben, úgy szólván minden évben a legerélyesebben követeli, hogy a népet a helyes egészségügyre ráneveljék, azért legnagyobb gonddal kell az egészség megóvásának szabályait az elemi iskolákban tanítani. Hogy pedig legyen, aki tanítsa, a tanítóképzőkben, mint a legfontosabb tantárgyat kell kezdeni. Úgyszintén a papneveldékben és a középiskolákban is.
„Egészségügyi vallást kell teremtenünk, hogy a hygiénia kereke vígan robogjon.”
Ezt írja a már többször említett előadásában.
Ha a lakosság tudása és értelmisége olyan volna, hogy öntudatosan fel tudnák fogni azt, ami az egészségre úgy az egyént, mint a közt tekintve ártalmas, akkor meg volna oldva nemcsak a járványok elleni védekezés, hanem a gyermekvédelem, az alkoholizmus kérdése is.
Sajnos, ettől még messze vagyunk. Egy kis egészségtant tanítanak ugyan jól-rosszul, de másként képzelte azt Jósa András.
A közegészségügyi állapotok a műveltségi nívóval állanak egy színvonalon. Addig azonban, míg az analfabéták száma a lakosság 30%, mint nálunk, fejlett közegészségügyet remélnünk nem lehet. Erőszakos intézkedések sikerre vezethetnek, mint ezt a háború alatt láttuk, de ezek kivételes állapotok voltak..
Pedig komoly veszedelem esetén ismét ehhez kell folyamodnunk.
Úgy hiszem, hogy Jósa András főorvosi működéséből mindazokat megemlítettem, melyekből kezdeményező, messze előreható és szervező képességeinek kiválósága kitünik.
75 éves koráig működött, mint orvos közhivatalnok 40 éven át, akkor elvonult nyugdíjba 1906-ban.
Kitüntetésben a kormány részéről sem akkor, sem később, 1915. évben, mikor orvosi működésének 50-ik évfordulóját megérte, nem részesült.. Valószínűleg azért, mert meg nem érdemelte, de biztosan azért, mert hajthatatlan kuruc volt. Labancok pedig nem szokták a kurucokat kitüntetni.
Annál jobban méltányolták közszolgálatának 40 éves évfordulóján embertársai. Szeretett vármegyéje oly meleg szeretettel, elismeréssel és tisztelettel halmozta el, amelyben másoknak alig volt része.
Azon vármegyei közgyűlésen, mely nyugdíjazását tárgyalta, oly sokan jelentek meg tisztelői közül, mintha csak alispán választás lett volna, a banketten olyan zsúfoltság volt, hogy alig lehetett helyhez jutni.
Ez a spontán megnyilatkozó szeretetet és megtiszteltetést nagyon sokra vette, mert az szívből jött és szívéhez ért. Így ment nyugdíjba, de nem ment nyugalomba. Nyugalmat az Ő munkára berendezett egyénisége még későbbi korában sem ismerte. Dolgozott addig, míg bírt. Haláláig. Ha orvosi munkában elfáradt, esztergályozott, asztaloskodott, tervezgetett, miként lehetne ezen vagy azon javítani, hogy ezt, vagy azt hasznosítani. Szóval akkor is dolgozott, mikor szórakozott. Fejleszteni, alkotni a kultúrát, a jólétet előbbre vinni, ez volt az ő eleme.
A munka tüze égett benne, lánggal égett, nem pislákolva, egész a sírig.
El kellett mennie neki is. De sokan mondták akkor, örökké kellene élnie. De él is munkáiban, műveiben. Rajtunk áll fejleszteni, amit alkotott, építeni, mit megalapozott.
Erre pedig sohasem volt szükség, mint ma, midőn minden romba hever.
Ha sok olyan fia volna szegény hazánknak, mint Ő volt, csakhamar felépülnének a romok, a derékba tört fa újra kihajtana.
Reméljük, hogy így lesz és megvalósul Jósa András álma az elsőrangú műveltséggel bíró, független, szabad, nagy Magyarország, melyért oly sokat dolgozott.
