Írta és a Bessenyei Kör irodalmi matinéján felolvasta Kiss Lajos, a Jósa Múzeum igazgatója.
Ha elkövetett vétkeink beismerése azoknak nemcsak megbánását, de jóvátételét is jelenti, úgy én szívesen elmondom, őszintén bevallom és azzal kezdem mondanivalómat, amit gyarlóságunkban elmulasztottunk Jósa András és az ő emléke ellen. Mert azt az embert, akit e nagy vármegye minden fia a legnagyobb tisztelettel sé szeretettel vett körül életében, mintha elfelejtette volna halálában. Az a sok szép terv és nemes szándék, mely elmúlásával emléke iránt egyszerre megnyilvánult, legnagyobb részben bizony ma is csak terv és szándék, amiről már alig, vagy nem is beszélünk. Ez az elhanyagolás mindjárt halála után megkezdődött, mert poraiban is áldott Andris bátyánk magára maradt özvegye a megszavazott és megillető nyugdíjat se kapta meg haláláig.1 Aztán életrajzi adatainak összegyűjtésében se nagyon versenyzünk. Teljesítetlenül maradt kartársai azon lelkes határozata is, hogy halála évfordulóján emlékezetére gyűlést, ünnepélyt tartanak, pedig halála óta harmadszor hullajtották el s borították be a temető fái száraz, zörgő leveleikkel nagy mesterünk sírhalmát. Sírja most is jeltelen. Szobrára gyűjtőív még nem bocsáttatott ki. S ami emlékét méltán hirdetné, a vármegyének ajándékozott múzeuma ma sincs méltó helyen. Írásai, reliquiái összegyűjtetlenek. Igaz, hogy felettébb nehéz időket élünk,, hogy legszükségesebb, létfenntartásunkat biztosító kötelességeinknek is alig tudunk eleget tenni és szerencsétlen hazánk sorsa fájdítja, emészti lelkünket, sok-sok tennivaló vár ránk, mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk Jósa Andrásról. Mert Jósa Andrásnál nem volt a megyének hűségesebb, munkásabb fia, nem szerette a megyét nálánál jobban senki sem, a köz és embertársai ügyéért, javáért nem áldozta igazabban senki erejét, tudását, szorgalmát. Az ő élete ezer példa, ezer útmutatás, ezer tanács, felfedezés. Szomorú helyzetünkben csak tanulhatunk tőle, mint életében, őt állíthatjuk magunk elé példaképül, őt, ki nem okoskodott üres beszédekkel, szólamokkal nem vezette félre se magát, se embertársait, hanem tett, dolgozott és szüntelenül dolgozott.
Ne vétessék káromlásnak, ha azt mondom, hogy életrajzi adatainak gyűjtögetése közben arra a tapasztalatra jöttem, hogy a hosszú, nagy időt élt Jósa Andrást nem ismerik vármegyéjében. Kortársai, barátai közül már kevesen élnek; a fiatalabb nemzedék pedig hallomásból alkotta meg ítéletét s rendesen olyanok szájából, akik nagyon közelről látták, helyesebben a nagy közelség miatt nem láthatták jól Jósa Andrást. A sokoldalú Jósa Andrást majd mindenki olyannak mondja, amilyennek maga akarja látni. Ez a helytelen logikai megállapodás befészkelte magát a most élő nemzedékbe. Általában igen víg embernek rajzolják, akivel öröm együtt lenni, mert minden szaván nevetni kell, azért is szeretik atyafiságba hozni a tiszafüredi nábobbal, Józsa Gyurival, kiről legendák keringenek országszerte, tulajdonságait a híres földesúréhoz hasonlóvá tenni. Pedig se közeli, se távoli atyafiságba nem volt vele, gondolkozásmódja, lelkülete, erkölcsi felfogása sehogyse egyeztethető össze a 40-50-es évek híres csínyjeinek, kártevéseinek élő gavallériával. Az igaz, hogy Jósa András olyan volt, mint az életadó napsugár, mely vidít, derűt fakaszt minden arcon s ez a víg kedély természetes hozzátartozója az ö egészséges, tiszta, tartalmas, harmonikus életének, azonban az ö tréfáiban mély értelem lakozott, humoros mondásainak, tetteinek mindig meg volt a komoly alapja, csirája, amit kevesen vettek észre. Innen van, hogy a Jósától hallott elmés, tanító példa, de még adoma is, harmadik-negyedik ember száján már csak nevettető részét tartotta meg, legtöbbször túlozva és ferdítve a nagyobb csattanó kedvéért. Hogy leginkább csak humoros tulajdonságait lesték, várták, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sokszor olyan mondásain is nevettek, melyen egyáltalán nem volt nevetni való.
Jelen alkalommal éppen nem ez általánosan gondolt, társaságnevettető, víg Jósáról, hanem inkább a kevesek által meglátott dolgozó emerről akarok röviden megemlékezni, mert a nagy többség előtt bohém jelző nélkül elképzelhetetlen Jósa olyan bohém volt, aki mindig dolgozott.
Fürgeségéről, mozgékonyságáról, örökös tevékenykedéséről volt ismeretes gyerekkorában is; jó cselekedeteiről önzetlen baráti szeretetéről, vállalkozó szelleméről medikus korában. De ne menjünk vissza olyan messzire élete történetében, hanem nézzünk be a 60-as évek végén a most nősült fiatal orvoshoz Kállóba, mit csinál nap-nap után kondorhegyi várkastélyában - ahogy ő nevezte kállói lakhelyét - épülvén az a Kondorhegynek nevezett dombos helyen, ahol is 1711 előtt, mikor még a vár fentállott, a hóhér lakott.2
Azt gondolnánk, hogy tán fiatal felesége körül forgolódik, más ember ilyenkor nászúton jár s valahol délen, Olaszhon kék ege alatt gyönyörködik a természetben és szerelmes párjában. De Jósa doktornak nincs ideje a szerelmeskedésre, mert nemcsak mind a Kórház Egylet igazgatója van elfoglalva, hanem s főleg a saját betegei veszik igénybe minden idejét. Mióta Semjénben Kállay Emánuelt egy-kettőre sikeresen megoperálta, vagy mint akkor beszélték kövérsége miatt hájából kivett3 és amióta a hideglelősöket kigyógyította, annyira keresett orvos lett, hogy kénytelen volt rendelő napokat tartani betegei ellátása és idejének mentül gazdaságosabb kihasználása végett. Ilyenkor pénteken és vasárnap nagy udvarát, házatájékát a betegek kocsijai, szekerei úgy megtöltötték, hogy a közlekedést is lehetetlenné tették azon a városrészen. 100-150 beteg, vagy mint ő mondta öreg korában tréfásan, a népek milliói várták ezeken a napokon. A jókor kelő orvos 6-7 órakor már hozzáfogott a vizsgáláshoz s addig nem is ebédelt míg sorra nem nem nézte valamennyit, ami sokszor délután 4 óráig is eltartott. A betegek nagy száma egyáltalában nem izgatta Jósa doktort, mindegyikkel addig foglalkozott, míg rá nem talált, vagy ahogy a nép mondta: ki nem kopogtatta a betegséget. A kopogtatásban ugyanis utolérhetetlen volt. Éltesebb orvostársaitól tudom azt is, hogy némelyik beteggel fél órát is eltöltött, de azért attól se kért többet az akkor szokásos 50 krajcárnál.4
A betegek nagy számából azt hinnők, hogy valami nagy, tágas váró és rendelő szobája volt Jósa dr.-nak. A valóság azonban az, hogy 10-15 emberrel tele volt a kis várószoba, melynek egy fehér porcellánszöges fekete díványon és egypár széken kívül más bútorzata nem is volt. Annál nagyobb és látványosabb a rendelő. Láttatlanból is kitalálunk annyit, hogy a szigorú rend sehogysem áll összhangban Jósa nyugtalan természetével, de arra ingyen sem gondoltunk volna, hogy gyalupadot, esztergapadot, enyves lábast, firniszes üveget, asztalos és esztergályos szerszámokat egész szekrényekkel, a falon többrendbeli fűrészt, fúrót, csavarokat és ki tudja azt hirtelen elszámlálni, miféle furcsa eszközöket látunk.5 Még orgona is készül itt.6 Az ablaknál emelvényen a górcső, messzelátónak gondolja az avatatlan. Az íróasztal tele orvosságos üvegekkel, meg könyvekkel, mely utóbbiból olyan sok van, hogy a szoba egyik hosszabb oldalát megtölti a pádimentumtól a plafonig. A sarokban meg fényképező készülék, ami akkor egymaga is látványosságszámba ment. Nem lehet csodálni, ha a belépő beteg meglepődve húzódott vissza, mondván: "tán nem is jó helyen járok: a doktor urat keresem." Ha meg éppen munkában találta a doktort, még inkább elbámult, hogy "hát ehhez is ért az orvos úr!?"7
Szóbeszédből ismeretes elfoglaltságáról édesanyja levelei tanúskodnak leghitelesebben, ki Nagyváradról jött el Kállóba fiát és menyét meglátogatni néhány hétre. Lotti lányához írja: "Andrásnak folytonosan rendkívül sok dolga van, alig vehet magának annyi időt, hogy három vagy négy napban egyszer pár percre a kertjébe mehessen." Másik levélben ismét azt olvassuk: "András rendkívül el van foglalva, alig lehetek vele naponta." De vannak olyan levelei is, amelyekben ilyenek találhatók: "András ma már egy vakot operált szerencsésen és ma már Kiskállóban volt betegnél, délben vitték . . . Létára, onnét viszik tovább nagy beteghez; lesz éjfél után, midőn hazajön. Ez minden nap így van, alig láthatom egy pillanatra."8
Ilyenformán péntek és vasárnap kivételével sohase volt otthon, járta a megyét keresztül kasul rekkenő hőségben, szakadó esőben, nagy hidegben, hófúvásban egyaránt. Maga mondja egy helyen: "Míg Nagykállóban orvoskodtam, többet laktam szekéren, mint házban. Egy kis nagyítással azt is állíthatom, hogy talán vármegyénk össze dűlőútjait úgy ismertem, hogy bátran beállhattam volna éjjeli kocsisnak . . ."9 Azt is megfigyelték, hogy jóidőben még a kocsin is könyvet olvasott.10
Mint korházigazgatónak is sok dolga volt. Kezdetben "kötéllel kellett fogni a beteget", de csakhamar akkora lett a bizalom, hogy veszekedéssel se lehetett a beteget elküldeni, egyszerűen otthagyták a folyosón, csak Jósa dr. gyógyítsa.11 A kórházat bővíteni, a személyzetet szaporítani kellett. Néhány év alatt a Korányi Frigyes által 8 ágyasra tervezett kórházból 80 ágyas lett s eleinte egymaga volt, csak később vette segítségül hű barátját és medikuskori lakótársát Técsy Ferenczet, majd ennek korai halála után, a magát ajánló Lőrincz Gyulát.12 Itt a kórházban végezte abban az időben eseményszámba menő műtéteit, amelyekről annyit beszéltek s melyek ismertté tették nevét nemcsak vármegyéjében, de az ország határán túl is. Érdemes a megemlítésre, hogy nemcsak kezdetben, de később is, egész kórházi működése alatt mindig annyi sok dolga között jutott arra is idő, hogy a kórház igazgatója maga írta vegytintával sokszorosítás alá a fejcédula és betegfelvevőlap rovatait.13 Kitelt őbelőle minden, még pap is volt egy ízben, amint maga beszélte, hogy egy öngyilkost pap hiányában Ő kísért ki örökös nyugvó helyére és mondott imát a szerencsétlen fölött, megadva neki a végtisztességtételt.14
Ha otthon volt és a betegei nem háborgatták, akkor se pihent, hanem dolgozott, mert a munka lelkiszükség volt neki. Munkakedv és ész sohasem hiányoztak nála. Gondolatai és érzései első hevében cselekszik. Sokat kezd, keveset fejez be. Elveszett ránézve az idő, mikor nem dolgozhat. Nem nézi, érdemes-e, mi lesz az eredmény, hanem csinálja. Azt az elvet vallotta: jobb hiába dolgozni, mint hiába heverni. Barátai egyszer Garasos Kis Tükör c. díszművel lepték meg Andrásnapi vásárfiaként, mint írva vagyon, vagyis hogy nevenapjára.15 Ez a humoros könyv Jósát mutatja be írásban és képben, mi minden ezermesterséget folytatott ráérő idejében Kondor vár ura. Kendertermeléssel foglalkozott egyszersmind kendertörő-gépet tervezett, aztán tégla-kályhát rakott, majd mint pyrotechnikust látjuk, most napórát csinált, majd kisbőgőn játszik, egyszer nyírivinkóból champagnert készít, másszor csolnakázik, mint tourista bejárja Máramarost és Erdélyt, aztán pipaszárnak való meggyfát termel, orgonasípokat csinál, esztergál, kertészkedik, cognacgyárat állít, vízszintes kerékkel forgó szélmalmot tervez, szappant főz, champignon gombát tenyészt a pincében, fotografál stb. Mindezek a dolgai, ha itt ki is vannak figurázva, valójában komoly dolgok voltak, új s eredeti gondolatok, melyeket értékesíteni lehetne ma is.
Bár fele sincs felvéve praktikus, hasznos találmányainak, mégis kevéssel vázolva, rögzítve van Jósa András, aki mindent tud, aki fölötte áll társainak, aki annyira ellentétes dolgokban is egyforma jártassággal rendelkezik. Ezért sokszor értelmetlen is a tömeg előtt, nem értik, hogy aki egyik percben nehéz operatiot végez, életet ad vissza ügyes kezével, hogy foglalkozhat az a másik percben asztalos, vagy lakatos munkával s annyi odaadással, mintha rá volna szorulva. Azt hitték, hogy csupán időtöltésből cselekszi ezeket, csakhogy csináljon valamit, kevesen sejtették, hogy ezekkel szerzett magának olyan tapasztalatot, tudást, mellyel - valamint a füvek, fák és állatok életének tanulmányozásával, megismerésével - tanult meg olvasni a természet nyitott könyvéből. Bizonyára ezermesterkedései után nevezték el csoda doktornak, aki mindenhez ért, aki több a természetes tulajdonokkal bíró embertársainál, akinek csodálatraméltó a tudása. Hasonlatosan a cinquecento legtudósabb művészéhez Leonardo da Vincihez, akit sokoldalúságáért ördöngősnek mondtak nagyságát fel nem ismerő, meg nem értő kortársai. Csakis sokféle tudásáért mondhatták csodával határosnak Jósa képességét, mert ő soha sem volt ámító, önző érdekekért dolgozó csodadoktor.
Szabolcsvármegye híres alispánjának Kállay Miklósnak félszázadon át szunnyadó azon eszméjét, hogy Kállóban Tháliának temploma legyen, Jósa András élesztette fel.16 Műkedvelői társaságot szervezett, nem az egyéni hiúság kielégítésére, hanem komoly tervvel és akarattal. Hazafias darabok előadásával ápolták a nemzeti érzést. Jósa maga is kiváló műkedvelő, kinek megjelenése felvillanyozta a nézőket. E több évig működő színtársulat eseményekben gazdag élvezetes történetéből most csak azt említem meg, hogy Jósa dr. nemcsak a szervezésről, előadandó darabokról gondoskodott, hanem maga szegezte a színpadot és maga tervezte, készítette a színfalakat is. Néha napján az udvara annyira tele volt készülő színfalakkal, hogy a házhoz jövők csak a hosszú szálfákon, gerendákon vigyázattal lépkedve nagy nehezen tudtak bejutni a szobába. A színfalak festését Divizyvel, a későbbi kórházi gondnokkal festették. A lombos fákat úgy állították elő, hogy a kutya lábait váltogatva világosabb és sötétebb zöld festékbe bemártották, nyakára madzagot kötve vezetgették azon a helyen össze-vissza, ahol a zöld lomb ki volt jelölve: a lábnyomok képezték a leveleket, Mindazonáltal e díszletek nem lehettek valami rosszak, mert a Kállóba vetődött valóságos színészek - nem holmi ripacsok - többnyire ezeket használták, sőt, hogy őszintén szóljunk, el is tulajdonították.17
Jósa András tudta azt jól, hogy a diplomával a tudomány nincs készen, azért amikor csak tehette a szakkönyveket, szaklapokat olvasta, tanulmányozta. Mindig lépést tartott a fejlődő orvosi tudomány előhaladásával. Érdekes, hogy olvasni fekve szeretett. Ha kedvére való könyvhöz jutott, ágyba feküdt, hogy ne háborgassák.
A pihenése abból állott, hogy rendszerint nyáron külföldre ment tanulni. Maga, egyszer-másszor feleségével utazgatta Német - Angol - Francia - Olaszország, Sveic kiváló helyeit épenúgy, mint hazánk különböző szebbnél-szebb vidékeit.
A napi fáradalmakat pedig meleg családi fészkében pihente ki igazán, körülvéve zsibongó kis lányaitól. Velök játszadozott, tündérképeket mutogatva a laternamagikán, maga csinálta verseket és csodálatos tündérmeséket mondogatva a Sas, Róka komáról, a Vadász bácsiról, meg a Nyuszikáról, vagy állatok hangjait utánozta, aminek a kitalálásán közösen örvendeztek.18
A vármegye nagy múltú központját Kállót lassanként elhagyogatták, előbb a törvényszék, aztán a vármegye s mikor 1884-ben vármegyei főorvossá megválasztják Jósa Andrást, ő is Nyíregyházára költözik. Itt sem vár rá nyugodtabb élet, mert most már a nagy számú betegek gyógykezelésén kívül a közegészségügyi viszonyokkal is kell foglalkoznia. Hivatalba lépésekor saját szavai szerint "még csak egy receptpapír mekkoraságú aktát sem kapott kézhez, melynek alapján a múltakra vonatkozólag tájékoztathatta volna magát." Hivatali feljebbvalói görbe szemmel néznek rá erős 48-as politikai magatartásáért.19 A havonkénti egészségügyi jelentésben - az volt akkor a szokás - nemcsak az emberekről, hanem az állatok egészségügyi állapotáról is kötelessége volt a tiszti főorvosnak beszámolni. Maga mondja el egyik ujságcikkében, hogy mikor a rühes malacokról referált, csupa fül volt a bizottságnak minden tagja, mikor pedig az emberek halálozásának ijesztő tükrét mutatta föl, senki se hallgatott oda, diskuráltak.20 Hogy a vármegye közegészségügyének ezen kőkorszakában - ahogy Jósa magát kifejezi - milyen kellemes volt főorvoskodni, azt nem nehéz elképzelni. De ő nem veszítette el kedvét, türelmét. Erős akarat, sok munka és fáradság árán mégis sikerült olyan korszakalkotó intézkedéseket életbeléptetni, melyeknek nemcsak itt lett meg az áldásos eredménye, hanem országszerte elfogadták, követésreméltónak találták. Mikor e jóságos lélek kihűlt tetemétől búcsúztunk e teremben, egyik orvostársa, mint leghivatottabb szájból hallottuk elősorolni és méltatni azokat a kezdeményezéseket és megvalósításokat, mint: a halálozási statisztika, halottkémlés behozatala, a mély furatú kutak kötelező létesítése, gyermekvédelem, a tömeges cselédlakások rendezése, járványok elleni küzdelem, a dajkaságba adott csecsemők felügyelete, bábaügyek rendezése, az egészségtannak az iskolába való tanítása, a karról-karra való oltás kiküszöbölése, a diftéria elleni szérum oltásának behozatala stb. stb., melyek egymagokban is örökké tiszteltté teszik nevét, emlékét s a legnagyobb hálára kötelezik e megye minden rendű lakosát.21
Nyíregyházán is megalakítja a műkedvelő színtársulatot, dalkőrt, zeneegyletet,22 melyek e város kulturális történetében nem kis jelentőséggel bírnak, mégis nem ezek és hasonló tevékenykedései voltak azok, melyekkel legnagyobb hatással volt e vármegye különböző rétegeire, hanem sajátos, egyéni, közvetlen, egyszerű, szellemes írásai. Élete delén túl itt, Nyíregyházán kezd írni a Nyírvidék előbb heti, majd napilapban. Szellemességével, aranyos humorával annyira élvezetessé tudta tenni a legszárazabbnak tetsző dolgot is, hogy a legnagyobb élvezettel olvasta hozzáértő, laikus egyaránt. Volt idő, mikor e közel 300 ezer lelket számláló vármegye leste, várta, szomjuhozta írásait, mert Jósa mindenkinek adott az ő lelke tárházából tudást, mosolyt, életet. Találó, kedves, eredeti írásaival nemcsak szórakoztatott, mint inkább tanított, oktatott, szépre, jóra, nemesre, ostorozta a hibákat, mulasztásokat, ferdeségeket, nem bántó, sértő módon és szándékkal, hanem mint ő mondta csörgő sipka alól nevetségessé téve a javításra szoruló dolgokat, állapotokat. A gúny nála tanító elem tövisek nélkül. Ma is beszélik, hogy mikor a 90-es években egyesek feltűnési vágyból a cilindernek nevezett magas tetejű köcsögkalapot divatba akarták hozni, Jósa dr. egész vasárnap délelőtt cilinderben járkáltatta a piactéren a kutyákra leső, sárgarézkarikás pecéreket a sétálók nagy mulatságára és a divatozók okulására, kiábrándulására.23 Arra is sokan emlékeznek még, mikor a város közepén a kath. parochia előtti út járhatatlan volt a közepén lévő nagy víz és nagy sár miatt. Jósa dr., is elakadt itt, úgy kellett kiemelni a kocsiját. Kérvényt nyújtott hát be a város elöljáróságához e nagy vízen való halászati jogért. A kérvényt ma se intézték el, de a kocsiút kiköveztetett.24
Szenvedélyes szeretettel volt hazája és szűkebb hazája, vármegyéje iránt. A nyírföld illatából, porából titkokat szedett, áldott földnek, Kánaánnak nevezte. Ez a darab magyar föld büszkesége volt és mert erős magyar volt, nem hiúságának, hanem ennek a szerelmének lett eredménye életének egyik nagy alkotása a szabolcsi múzeum.25 A honfoglaló magyarokat kereste az ő földében. Azért ásatta fel a geszterédi halmokat, mert Szent Lászlónak csatája volt ott a kunokkal, a csontokból akarta megállapítani, hogy melyik a magyar és ezzel vetette meg a múzeum alapját. Pajkosan, ahogy ő mondta, tele életenergiával, hosszú vágyódással, korlátokat törve, lehetetlenségeket lehetővé téve. Türelemmel, kéréssel, gúnnyal dolgozott, amíg megalkotta a múzeumot. Élt-halt ezért a múzeumért s büszke volt, hogy itt van a legtöbb honfoglaláskori lelet. Tudós munkáiban sokszor bizonyítgatta, hogy nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy hamarabb volt kultúra nyugaton, mint nálunk. A múzeumban levő bronz leletekre hivatkozott, hogy itt a Nyírben magas fokú kultúra volt már akkor, mikor még Nyugat tudatlan, barbár volt.26 Írásban és élőszóval terjesztette a múzeum célját, leleteit, hírét s hogy Németországban jobban ismerik, mint Szabolcsban, ez nem Jósa hibája. Bámulatos az a szeretet, mellyel viseltetett a múzeum iránt, a meg nem értés, szűklátókörűség nem kedvetlenítette el. Ha borút vont is pillanatra lelkére, dolgozott tovább erős hittel, bizalommal mondván: "nem a mának dolgozunk, majd jön idő, amikor megértik."
Ezen mély, bízóhitét jellemző s az utódoknak előlegezett bizalma kijelentésénél lehetetlen meg nem állani és lehetetlen tovább folytatni tanulságos tetteinek sorozatát, mert szomorúan kell látnunk és tapasztalnunk, hogy ez az óhajtott idő még nem jött el. Jósa András emlékeért és az általa teremtett múzeumért alig tettünk valamit. Pedig Jósa András önfeláldozó és vagyont áldozó volt érettünk, hátsó gondolat nélkül adta tudását, utolsó fillérét nekünk, nem rakta félre nehezebb napokra, tudjuk, hogy halála előtti napon is még beteget kellett vizsgálnia s mi hálátlanul elfeledkeznénk róla? Ezt nem szabad tennünk. Sírja jeltelenül nem maradhat, múzeuma gondozatlanul nem pusztulhat továbbra is. Össze kell gyűjtenünk írásait, leveleit utolsó receptpapírosig s adjuk kezébe azt a fiatalabb nemzedéknek s mindenkinek, hogy nemcsak szájhagyományokból baráti összejövetelek alkalmával poharazás közben hallott geniális tréfáiról legyen tudomásunk, hanem fedezzék föl benne a komoly, munkás embert. Írásait olvasva észre fogják majd venni, akik csak a vidám, humoros dolgaiért szeretik, a tudóst, a bölcsészt, a vallásos, hazaszerető, fajáért rajongó embert, aki gondolkozik, tisztán lát s aki a csörgő sipka alól nagy igazságot vagdos fejünkhöz: látni fogják, mit adott szíve véréből, benső érzéseiből nekünk.
Foglalkozzunk vele, vármegyénk leghűbb, legnagyobb fiával, ne tűnjék el nyomtalanul, mint sok más nagy emberünk, kikről szűkszavú feljegyzéseken kívül semmit se tudunk. A kincs, amit Jósa András egyénisége képvisel, akkor fog bőven kamatozni, ha megismerjük és követni fogjuk az ő utain, keresve az igazat, a szépet, hogy hozzá hasonlók lehessünk. S ha mint ő, annyi örömmel és odaadással munkálkodunk, hamarabb eljő az az idő, melyet annyira várt, melyben annyira bízott s mely nekünk is egyedüli imánk, hogy megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka a magyarnak.27
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
E felolvasás óta nem telt el egy év sem, mikor a Nyírvidék dec. elsejei 274. száma hírül adta Jósa András azon elméletének elismerését, hogy a Nyírség, mint az ősember egyik települő helye a nyugati u. n. hallstatti kultúrától teljesen függetlenül oly magas műveltségi fokra emelkedett, mely nem áll alatta a nyugati népek egykorú művelődési színvonalának s hogy korban azt meg is előzte. Ez elméletnek beigazolását Jósa András egyik legkedvesebb régész barátja Bella Lajos fejtette ki az Országos Magyar Régészeti Társulatban a közeli, bodrogkeresztúri ásatásokról előterjesztett jelentésében. A tudomány elismerésének örökzöld levelei már csak sírjára hullanak Jósa Andrásnak, mégis eleven hirdetői az ő eredményes régészeti munkálkodásának és szűkebb hazája: a nyíri föld iránti szeretetének.
1 Felsőbb jóváhagyás hiányában máig se.
2 Jelenleg főszolgabírói hivatal.
3 Özv. Holló Károlyné, Böszörményi Kornél, Lévay Sándor ügyvéd közlése.
4 Dr. Hoffman E., dr. Konthy Gy., dr. Rosenberg E. orvos urak tudomása szerint.
5 Esztergapad, gyalupad és a szerszámok nagy része dr. Dohnál Jenő egyetemi klinikai gyakornok birtokában.
6 Seszták György kállói lakos tulajdona.
7 Dr. Jósa Andrásné elbeszélése után.
8 A levelek Jósa Vincéné Jósa Sarolta birtokában.
9 Nyírvidék 1906. 24-ik számában.
10 Böszörményi K. Bodó P. megfigyelései.
11 Jósa Andrásné közlése.
12 Lőricz Gy. levele a múzeumban.
13 Az Erzsébet-kórház irattárában minden évből 1865-84. között.
14 Dr. Dohnál József főorvos űrtól.
15 A szöveget Hvezda Károly gyógyszerész írta, a rajzokat Forberger Vilmos rajztanár készítette. Aláírták még Schurina István, Meskó Elek, Mihalovics Ferenc és Bodó Pál.
16 Ferency Bertalan igazgató és Kiss Rezső tanár, egyleti jegyző üdvözlő levele Jósa Andráshoz 1887. jan, 24.
17 Divizy Lajos, özv. Holló Károlyné és Demjanovics Erzsébet közlései.
18 Jósa Anna elbeszéléséből.
19 Szabolcsi Hírlap 1913. 35-37. sz.
20 Ugyanott.
21 Nyírvidék 1918. szept. 11.
22 E társulatok alapszabályai, jegyzőkönyvbei és más iratai a múzeumban őriztetnek.
23 Országszerte beszélik. Először 1911-ben Hódmezővásárhelyen hallottam. Jósa kézírásában is megvan.
24 Dr. Konthy Gyula városi orvos úrtól.
25 A múzeum keletkezésének története kéziratban nálam.
26 Szabolcsvármegye és vidékének bronzkora.
27 Legtöbb írását ezzel fejezte be Jósa András.
