Kirándulás Erdélybe. (kézirattöredék, 2 lap) (Jósa 619)

Irat címe
Kirándulás Erdélybe. (kézirattöredék, 2 lap) (Jósa 619)
Megjelenés helye
Jósa András Múzeum Adattár
Dátum
?
Leltári szám
619
Írás

Jósa 619

Kirándulás Erdélybe. (kézirattöredék, 2 lap)

 

Kirándulás Erdélybe.

A ki korpa közé elegyedik, meg eszi a disznó.

Én nem elegyedtem korpa közé, de olyan disznóban vagyok, hogy vármegyei muzeumunknak képviseletében már öt ízben vehettem részt a „Muzeumok és Könyvtárak országos szövetségének” évi közgyűlésében fejemen korpával. - Korpáskodjunk!

Első ízben boldog emlékezetű gróf Andrássy Tivadarnak, másod ízben Thaly Kálmánnak elnöklése alatt, a mikor mint az összejöttek között utána legvénebb mint a szavazatszedő bizottságnak elnöke én voltam szerencsés Vlasics Gyulának elnökké választását kijelenteni.

Pécsett, Szombathelyen és most Nagyenyeden bámulhattam elnöki megnyitó beszédjében megnyilvánuló magasra lángoló hazafias – mondhatnám soviniszta, a magyar cultura fejlesztésére buzdító szavait, a melyeknek elmondása alatt még a légynek dongását is meg lehetett volna hallani.

Nem mondom, hogy ó Kleófás, ó Kleofás! de a mint a mai phrasisokkal telített seczessziós világban mondani szokás, szívemnek hurjai körül azokat pendítette meg beszédjének legeősebben hangsulyozott mondása, hogy nem czirógatással, hanem büntetéssel kell a Magyar államban a magyar állami nyelvnek a közélet terén kötelező elösmerést szerezni. Mi lehet annak az oka, hogy az Északamerikát kivándorló Olasz, Franczia, Német, Hor át, Tót, Rutén, Cseh, Magyar sat nem rugkapál az állami angol nyelv ellen, de igyekszik az államnak senki által nem octrojált angol nyelvét elsajátítani.

Ennek nem lehet egyéb oka, mint az, hogy ottan meglynchelnék azt a ki Északamaerikából Magyar, Tót, Oláh vagy bármiféle országnak kiszakításáról csak álmodni is merészelne.

Nálunk a hatalom nem a különböző nyelveket beszélőknek egyetértésén, de azoknak tervszerü egymásra uszításán alapszik.

A magyart, a keleti népeknek, a nyugatiak előtt nem ösmert azon sajátsága jellemzi, hogy a mehódított népeket erőszakkal beolvasztani soha meg nem kísérlette; akkor sem, mikor az Árpád-házi királyok alatt Európának legszámottevőbb állama volt, míg a felcseperedett porosz, a velünk egyformán elnyomás-szándék alatt sínylődő lengyeleknek nyelvét még házi tűzhelyeiken is letörni igyekszik.

Hogy a honfoglaló magyar mennyire türelmes volt a meghódított népekkel szemben és mennyire respectálta azoknak vallását, szokásait, egyik erős bizonyítéka a szabolcsmegyei karászi Árádkori temető is, ahol nyolcz sírban bizanchi izlésű ereklyetartó keresztek mellett a csontvázak fogai között Szt István, Péter és Szt Lászlónak ezüst érmeit találtuk, a mely temetkezési szokás nem magyar, hanem római temetkezési szokásra vall, de a mely szokást nemcsak az oláhok, de a máramarosi rutnénok sőt a felvidéki tótok is átvettek.

Érthetetlen azon politika a mely a nemzetiségeket vak elfogultságból öntudatlanul szomszédos oláh, szerb, orosz, cseh-morva államok kötelékébe akarja szorítani mesterségesen szított faji gyűlö(l)ködésnek eszközével; a mely árthat ugyan a magyarságnak; megrövidítheti; de meg nem semmisítheti.