orvos (belgyógyász), egyetemi tanár, az MTA levelező tagja
Kornfeld Frigyes néven született tehetős izraelita orvoscsaládban. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte. 1844-től Pesten kezdte meg orvosi tanulmányait. A márciusi ifjak egyikeként tartjuk számon. Egyetemistaként a 48-as hadseregben nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóaljgyógyszertár parancsnoka, azután a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén a 104. honvédzászlóalj főorvosa. A család 1848-ban tért át a katolikus vallásra és vette fel a Korányi nevet. A szabadságharc bukása után visszatért a tanuláshoz. Egy ideig Bécsben Schuch sebészeti klinikáján tanult, de a városból egy idő után felségsértés ürügyével kitiltották. 1852-ben kapta meg diplomáját. Beutazta Európát. Fél évig volt Purkynje és Pitha klinikáján. Praxisát Nagykállóban kezdte 1852-ben, ahol 1863-ban Ínség-kórházat (szükség-kórház) szervezet. 1861-ben Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki, de még ebben az évben november 4-én a megyei tiszti karral együtt lemondott a magyar alkotmány felfüggesztése elleni tiltakozásképpen. 1864-ben létrehozta a Szabolcs Megyei Egyesületi Kórházat, de még ebben az évben amnesztiát kapott és visszatért Pestre. Ekkor tért viszont vissza Szabolcsba a frissen végzett, tehetséges orvos, Dr. Jósa András, aki Nagykállóban letelepedve átvette a helyi kórház ügyeit. „… a Korányi Frigyes barátom által alapított és átvett nagykállói nyolczágyas kórházból … húsz év alatt 60 vagy 80 ágyra bővült” ‒ írja Jósa büszkén.
Korányit 1866-ban hívták meg a pesti egyetemre az idegkórtan magántanárának, majd a következő évben nyilvános rendes tanár lett, s kinevezték a belgyógyászati klinika igazgatójának. 1878-ban kezdődött meg az I. belklinika építése saját tervei alapján. Átadásától (1880) haláláig igazgatója volt. „Klinikáján” Magyarországon elsőként bevezette a laboratóriumi kutatást. Ő szervezte meg az országos közegészségügyi tanácsot, melynek 1887-től 1897-ig elnöke volt. 1897-ben az igazságügyi orvosi tanács elnökének kérték föl.
1877-ben királyi tanácsosi címet nyert, 1881-ben vaskorona-rendet kapott, 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta 1894-ben nemesi, majd 1908-ban bárói címmel jutalmazták, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett, 1897-ben a Szt.-István rend nagykeresztjével tüntették ki. 1891-ben főrendházi tag lett. Tagja volt az Akadémiának, a bécsi császári orvosegyesületnek, a berlini Gesellschaft für innere Medicin-nek, a párizsi Société de Thérapeutique-nak, a londoni International Investigation Committée-nek. Pesten ő alapította a szegény tüdőbetegek szanatóriumát.
Jósa tisztelte elődjét, Korányi Frigyest: „Az orvosi téren vármegyénk fia Korányi Frigyes dicsőségesen lobogtatja a tudomány zászlóját.” ‒ írta. Sajátos kapcsolat a Jósa és a Korányi család közt, Frigye „édesatyját, az öreg bölcs Korányit, aki addig mint sebész Szatmárban működött, népes családjával vendégként megértéssel és szeretettel elsőnek Jósa István üdvözölte Szabolcsban.” (Jósa Jolán)
