író, újságíró, a XX. századi magyar széppróza kiemelkedő alakja
Felvidéki nemesi származású családban született. Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1892-ben diáktársaival megalapította a Nyíregyházi Sajtóirodát. Ebben az évben jelent meg első novellája a Szabolcsi Szabadsajtóban. Egy ideig a „Debreceni Ellenőr” c. lapnál dolgozott, innen Nagyváradra, majd Budapestre ment. A fővárosban élt halála napjáig, szülőföldje emléke azonban számtalan írásában jelen volt (A Nyíri csend, Hét szilvafa, Az álmok hőse, Napraforgó, N. N., Az utolsó gavallér, A tiszaeszlári Solymosi Eszter). Alig volt 20 éves, amikor első novelláskötete napvilágot látott „Üres a fészek” címen (1897). Ettől kezdve évente két-három, de előfordult, hogy hét-nyolc kötettel is jelentkezett. Bár a művészvilágban igen népszerű, hivatalos elismerésben ritkán volt része. Csak 1914-ben választották be a Petőfi Társaságba, halála előtt három évvel részesült Baumgarten-díjban. Írásainak sajátosan „krúdys” világát elsősorban az impresszionista jellegű hangulatfestés és jellemformálás hordozzák. Művészete magányos jelenség XX. századi irodalmunkban. A romantika kései jelentkezését és sajátos kiteljesedését éppúgy magában foglalja, mint ahogy a modern, impresszionista vonásokat. Ugyanakkor a realizmus egy sajátos formájáig eljutó társadalom- és lélekábrázolás is kifejezésre jut benne. Rendkívül termékeny alkotó volt; több mint hatvan regényt, közel háromszáz elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több cikket, karcolatot és négy színművet írt. Legnagyobb sikert a Szindbád regényekkel és A vörös postakocsi c. írásával aratott. Életműve több kiadást ért meg.
„Jósa Andrást atyámként tiszteltem, ifjú koromban nagyon sokat tanultam tőle: ... írtam én Jósa Andrásról, ifjúkorom ideáljáról sok nemes, komoly és meghatott emlékezéseket...” „Jósa András bátyámnál kedvesebb eredetibb, értékesebb regényalak kevés járt még magyar talajon... Regényt kell írni róla, talán meg is írom majd egyszer...” A regény nem született meg Krúdy tollából, de sok legenda annál inkább:
„Jósa Andrásról, különösen halála után, egész legendakör alakult ki. Krúdy Gyula, a nagynevű, ma már néhai író tollából kerültek papírra. Hatalmas írói képzelete olyan régiókba is elröpítette Jósa Andrást, ahol az soha sem járt. Amikor pedig nagy elismeréssel és megbecsüléssel emlékezik róla, több írásában mégis betyároskodó nyíri pajkosnak jellemzi. A Pegazus bizony ragadós paripa, még a valóság feletti levegőtlen rétegekbe is elragad. Igaz, hogy Jósa Andrásnak tetszett a pajkos szó, még az értelme is, de csak a legártatlanabb dévajkodásig. Hiszen e szónak kellemetlenebb értelmétől is védte szeretett Nyírségét, már idézett soraiban is mondván: – ’Nyíri pajkos lehet, hogy volt valamikor, de ma már nincs. Nyíri kuruc pedig volt, van és mindig lesz. Mint kurucok, szeretjük a szabadságot alku nélkül. Az idők elenyésztő hatalma alatt nem a karddal, karral, de más fegyverrel álljuk a harcot a minket lenéző nyugattal szemben.’” (Jósa Jolán)
