Múzeumunk gyarapodása. (Nyirvidék XXIII. évf. 19. sz. 1902. május 11. 3. lap) (Jósa 310.)

Jósa 310. Múzeumunk gyarapodása. (Nyirvidék XXIII. évf. 19. sz. 1902. május 11. 3. lap) Muzemunk gyarapodása Kállay András ma is éppen úgy, mint főispán korában leglelkesebb pártfogója muzeumunknak. Alig múlik el egy hónap anélkül, hogy áldozatkészségével, részint nagy-halászi birtokán talált, részint a környéken szerzett ősrégészeti tárgyakkal gyűjteményünket ne gyarapítaná. Nagy-halász "Telek" tanyától északra 500 lepésnyire Tétke dombnak nevezett mintegy három holdnyi homokos emelkedésen, mely hajdan a Rétköz rengeteg mocsarainak egyik szigetét képezte, szőllő telepités czéljából rigoliroztatott, amely területről már régebben öt kővéső és egy koranépvándorláskori gyönyörű bronz kapocstő, - melynek párját a bécsi udvari muzeumban láttam - került muzeumunkba. Ezen terület ifj.Kállay András szerint borítva van ős cserép töredékekkel. A munkások ritkán mentik meg az épen talált edényeket részint azért, mert a babona azt tartja, hogy a földben talált edények, - ha azokat haza viszik -, szerencsétlenséget hoznak a családra, részint azért, mert kincset nem tartalmaz, többnyire pedig azért, mert az évezredekig földben rejtett edények, még, ha jól ki voltak is égetve, annyira mállékonyá válnak, hogy csak úgy emelhetők ki épségben, ha hozzá nem nyúlnak, hanem körül ássuk, a környező földttől megszabadítjuk és egy-két napig ki hagyjuk száradni, ami pedig mindenkinek hite és vallása ellen van. Az említett területen legújabban napfényre került és muzeumunknak ajándékozott tárgyak a következők: Két kőkorszaki edénynek alsó része, melynek egyikében egy apacs-kő rejlett, ami azt bizonyítja, hogy azon több ezer esztendő előtti időben a halászatnak most is dívó egyik módját űzték. Apacsnak nevezik azon rudakat, melyek a hálónak két végére vannak kötve, és amely rudaknak alsó végére - kerületén behornyolt - súlyos követ kötnek, hogy a rúdnak alsó vége a víznek fenekére jusson, nehogy a halak a hálónak alsó széle alatt elosonhassanak. Egy fél kiló sulyu vulcanikus üveg/obsidián/ darab amilyenről az ősidőkben késeket, nyílhegyeket pattogtattak le. Egy nagy parittya kő jaspisból. Egy edénynek mélyen behomorított talpa. Egy finoman készített cserép horog, mely igen kis edénynek fedelül szolgálhatott. Egy szép nemes rozsdával borított bronzkés, mely a muzeumunkban őrzött öt bronzkéstől abban különbözik, hogy 5 milliméter széles fokának körvonala nem hullámos, hanem gyenge ívhajtású, díszitve nincsen, tehát kezdetlegesebb lévén, még régibb mint amazok, és valószínűleg a Krisztus előtti második évezrednek elejéről származik. Egy cserépedény, amely 15 ctm.magas. Szélesen kihajló vékony peremének külső körvonala olyan, amilyent egy muzeumban sem láttam, amennyiben nem köralakú, hanem négy félkör alakú lebenyből áll, tehát felülről tekintve négylevelű lóheréhez hasonlít. Legsajátságosabb - unicumnak tekinthető - tárgy egy kis fekete, fényezetlen, nem korongos, de jó gyurmából készült és égetett, mintegy fél deciliter űrtartalmú cserépedény,melynek felső részén nem egy kissé kihajló peremű nyílás van, mint minden csupornál, vagy fazéknál, hanem három részarányosan elhelyezett külön álló egy czentiméter magas nyak emelkedik ki. Mindegyiknek nyílása két czentiméter átmérőjű. A negyedik nyaknak helyén az edények füle volt, mely azonban a találáskor már le volt törve. Ivásra használható nem volt, mert az illető ivó a másik két nyilásból nyakon öntötte volna magát. Alig lehetett egyéb,mint három kanóczos mécs, mely valamely bronzkorszaki főúrnak világított addig,míg az ő mécsese is örökre ki nem aludt. Dr. Jósa András (Nyirvidék XXIII. évf. 19. sz. 1902. május 11. 3. lap)