Muzeumunk gyarapodása. Nyirvidék, XXV. évfolyam 45. szám. 1904. november 6-án, 2-3. lap. (Jósa 368.)

Jósa 368. Muzeumunk gyarapodása. Nyirvidék, XXV. évfolyam 45. szám. 1904. november 6-án, 2-3. lap. Múzeumunk gyarapodása Rendesen ezen czimen szoktam közölni azon leleteket, melyekkel muzeumunk pártfogói gyüjteményünket szaporitani szokták. De mint a féle vén fecsegő ember, nem tudom megállani azt, hogy a száraz ösmertetést egy kis léve fel ne ereszem. Kutya kötelességem az évnek vége felé 25 patikát megvizsgálni. Körmömre égvén a dolog, nyakrafőre végzem ezt a masina munkát, hogy az év végével a gyógyszertár vizsgálati jegyzőkönyveket beterjeszthessem. Hüségesen csinálom, de a közönségnek érdekét főképpen azzal szoktam megvédeni, hogyha velem szemben ülő gyógyszerésznek a megtaksált recepteket lediktálom és ennek a taksálásnak teljesen egyezni kell a receptre felvezetett tételekkel. Évek óta már nem találok szabálytalanságot egy gyógyszertárban sem. Egy gyógyszerész sem tudja azt, hogy mikor rontok rá. Ma a balkányi gyógyszertárba mentem spionkodni, de itt is felsültem, mert mindent rendben találtam. Szégyenletemben nem bujtam ugyan a föld alá, hanem Gaál Elek régi czimborám tanyájára rándultam ki; mint aféle gyomorhős, kiszimatoltam azt, hogy ottan nemcsak szelid disznó ölés történt, hanem Elek nevü aszódi ügyvéd fia legvadabb disznót is hozott Gödöllőről, a mely disznónak az volt egyedüli bánata és szerencsétlensége, hogy nem Ő Felsége, hanem valaki más lőtte agyon. Szegény pára! Fucscs a dicsőségének. Mint doktor, Elek barátomnál is felsültem, mert azt hallottam, hogy beteg, pedig hát 76 éves, korához mérten jó kedélyben és egészségben találtam, de nem sültem fel mint múzeumnak dajkája, mert négy darab érdekes tárgyat hoztam haza. Egy nézetem szerint igen régi, talán még bronzkorszaki, tehát mintegy 3000 éves gyürüt Ilona leánya, báró Wimmersberg Manóné ajándékozott ide, Elek barátom pedig egy ezüsttel berakott honfoglaláskori vaskengyelt, mit balkányi birtotokának Verébsár nevü dülőjének legmélyebb, - 20 év előtt még mocsaras-részéből vetett fel az eke. Ezzel együtt hazánkban tudtommal csak négy honfoglaláskori diszitett kengyel került napvilágra. Egy pestmegyei selypi pusztáról, egy Orosról Oláh Géza nyiregyházi ötvös urtól, egy a nyiregyházi János bokor-tanyáról Kertész Bertalan városi főkapitánytól, a negyedik a Gaál Elek féle balkányi. Adott még egy hosszunyelü pecsétnyomót, melynek korongjára egy kigyóforma kacskaringós vonal van vésve, mely egy hegyével lefelé irányuló kard körül tekerődzik, a mely kard keresztvasáról itélve a XIV-ik századra vall. A kard mellett balra egymás felett P. és M. betü áll, jobbra pedig egy felösmerhetetlen állat ágaskodik a kard felé fordulva. A kerületének több mint felét ezen körirat foglalja el "MAKÓ VÁRASAÉ." Ezt a pecsétnyomót a Sámson kötelékéhez tartozó Tamási pusztán találták. Hogy került Makó város pecsétnyomója a Tamási pusztára, fejtse meg az a ki tudja, én nem. Egy kedves és azt hiszem, hogy ma már ritka ereklyetárgyat is kaptam, t.i. egy kokárdát 1848-bó1, a melynek egy kis historiája is van. Ilyen kokárdát mint 14 éves fiu és ötödik osztályu gimnázista én is viseltem 1848. márczius 15-én. Akkor minden magyar urinő nem csinált egyebet, mint kokárdákat himzett és az utczákon járva kis kosárkában hordva fünek fának mellére tüzdelték. Párnap mulva már nemcsak Pozsonyban, de hazánknak minden városában ezzel voltak leányok, asszonyok elfoglalva. Gál Elek, a ki ma is csinos öreg, de nem vén ember, annak a hónapnak utolsó napjaiban Szatmáron sétálván, feltünő nyalka legény lehetett és egy szép fíatal hölgy, szivére tüzte ezen most már ritka ereklyét. Mai napig is hü maradt azon elvhez, melyet ezen kokárda jelképezett, de azt hiszem, hogy a szatmári tündérke sem mosódott el emlékéből. A kokárda Magyarországnak gyöngybő1 himzett koronás czimeréből áll, harántul egymás mellé helyezett vörös, fehér, zöld selyem szalagokra felvarrva. A szinek elhalványultak a szalagon, de annak szivében nem, a ki ezen ereklyét örök megőrzés végett muzeumunknak átengedte. Ezen három szin sok ember szivében sáppadozik ma. Adja Isten, hogy ismét felélénküljön. Meg virrad még valaha! Nyiregyháza, 1904.évi november hó 4-én. Dr. Jósa András503