Írta: Krudy Gyula
A héten meghalt egy nyíri pajkos, Dr. Jósa András, Szabolcsvármegye nyugalmazott főorvosa, a megyei múzeum megalapítója. Árpád királyok személyes ismerője és Ferenc József-rend lovagja. Nyolcvanhat esztendős volt s élete példázata ama régi Magyarországnak, melyet többé sohasem látunk viszont. Vas Gereben és Jókai Mór Magyarországból származott atyafia ama tiszafüredi Jósa Gyurinak, kiről félszázadik szólt a magyar anekdota: ő maga hóbortos és európai tudós, nyírségi honfoglalók sírásója, a Kiskirályok-ból való figura, röpke gavallér és a legjobb orvos fél-Magyarországon, akinek csodatetteit bízvást zenghetné a lant, sok ezreket megmentvén a korai sírtól, szentanyámat s engem is többször, az ifjúság kihívó és vakmerő korszakában, félig csodatevő fantom, félig elkésett lovag a régi duhaj Magyarországból, zsebkéssel operáló doktor és tudós orvos, aki a Korányiak szülőföldjén vetélkedhetett a legjobb magyar orvos titulusáért. Lobogó hajjal, szinte az időjárás zordon kiszámíthatatlanságával futott kétkerekű kocsiján halálosan súlyos műtétek végrehajtásához, mindig serházszaga volt a kabátjának és sohasem tévesztette el a feladatát, - azután az életmentő egykedvű mozdulatával távozott, hogy beássa magát homokbuckákban rejtőző ős magyarok sarkantyúi és cölöpsírjai közé. Egy múzeumra való ócskavasat ásott ki a nyírségi homokból, pogány ősmagyar istenek virrasztottak álmában és egész élete eltelt ifjú rajongással, lelkesedéssel, ábránddal.
Most végignézve életén, úgy látom: egy boldog ember halt meg Nyíregyházán, aki nyolcvanhat esztendős koráig hitt az ezer esztendős halottakban. Hitte, hogy e nemzet megbecsüli eleit, hitte, hogy van történelmi múlt, amely válságos időben majd ölébe veszi az eltévelyedett nemzedéket s az ősök útjára igazítja. Rugalmas volt, mint az agár, ellentálló, mint a homokba ültetett akácfa, változatlanul egyforma, mint a nyírségi homok, - de nyolcvanhat éves korában mégis csak kiábrándulhatott ebből a nemzetből, amelynek csillagait annyiszor nézte a múlt idők fátyolképeiben. Amilyen bölcs és bolond volt: haláloságyán biztosan láthatta, hogy ez a nemzet elfelejtett már őseit, a bolondok táncát lejti a sírgödör felett, az emlékezet elszökött mint egy kétségbeesett gólya az égő házfedélről, hiábavaló volt nyolcvanhat esztendeig az embereket gyógyítani, hiábavaló volt ázsiai koponyájú ősmagyarok után a homokot felásni. ... De nem, ezt Jósa doktor nem hitte, mert hogyan is tudott volna ekkor meghalni Nyíregyházán? Ő bízott rendületlenül a nemzet örökkévalóságában, a jövendő Magyarország nagyszerű látományaiban. Szent és hiszékeny magyar ember volt. A régi arany-remolóból való nemzedékből jött át az új Magyarországba. S e korszakból való embereket nem búsítja el a jelen sivársága, mert az csak átmeneti idő, amelyet elszenvedünk, mint egy járványt, vagy egy rossz termést.
Lehetetlenség volna, ha már az öregek sem bíznának a nemzet jövőjében.
