Szóhalmaz az egri dalverseny alkalmából. I. Nyirvidék XXVIII. évf. 34. sz. 1907. augusztus 25. 3. lap. Kny. augusztus 23. ‒ (Jósa András Múzeum könyvtára különnyomat 1754.)
Szóhalmaz az egri dalverseny alkalmából.
Gróf Vay Adám, a ki a főispáni széket azért rugta ki maga alól, mert a Tisza Kálmán által kitalált közigazgatási bizottságot veszélyesnek tartotta a vármegyék önkormányzatára, hatalmas eszével és szónoki képességével az 1896 iki millenáris díszközgyűlés alkalmával a vármegyeházának bejárata előtt (mert hát a lelkes tömeg bármilyen nagy teremben sem férhetett volna el) lángoló hazafiságtól duzzadó beszédet tartott, a mely a kőzönyösebb rétegnek szemeiből is könnyeket csalt ki.
Kis termetű ember volt; de hangja azonban mely puha, de a mellett erős is volt, a mi azonban a zamatosságnak nem fő kelléke, mert nálunk például vén kortársaim közül sokan emlékezhetnek idősebb Vay Istvánra, a hetven év közelében sétáló ölök ifju Vay István, évek óta nyugalmazott főszolgabíró barátunknak édes atyjára és Szentmáriay Gyurkára, a ki Miksa mexikói császárnak kalandos szereplése alatt tizenegy vitézségi rendjelet szerzett kabátjára.
Ennek a két jó barátomnak komiszabb volt a hangja, mint a legrepedtebb cserép fazéknak, de olyan utánozhatatlan magyar érzést tudtak rücskös torkukból kiönteni, hogy bármikor és bármely élénk társaságban mindenki elnémult és mindenki szeretett volna tetőtől talpig fül lenni.
A leghíresebb magyar népdal-énekes, Füredi, a nemzeti színháznak a negyven-ötvenes években kimagasló alakja, finom hangjával eltörpült ezen két recsegő hangu előtt.
Fráter Lorándot, Barlha Miklós méltán feldicsérte, mint hegedűn és énekben a magyar zenének legkitűnőbb kifejezőjét.
Évek előtt mint vendégem többször gyönyörködtetett házamnál.
Gordonkán én is tudok néha olyan tiszta hangokat fogni mint ő, de a vonót fogó jobb kezem minden magyaros zenekritikára képesitő érzékemnek és erőfeszitésemnek dacára fucscsot mond.
Nekem és soknak nem lehet; hát nem lehet.
Gróf Vay Adám a hurt is, a vonót is művésziesen tudta kezelni szónoklataiban.
Mikor a millenium alkalmából remek rövid beszédét elmondotta, a gratulalók után kullogva. én is üdvözöltem.
Öcsém! Ne gratulálj! Hosszabban beszéltem mint akartam volna. Szemrehányást is teszek magimnak, mert atyámnak, Vay Ábrahámnak Kazinczy Ferencz által írott levele jut eszembe, a ki azt irta apámnak: ‒ bocsáss meg, hogy leveledre hosszadalmasan válaszolok, mert nincs időm rövidebre fogalmazni azt.
Van itt a magasabb rangu vidéken egy szellemtől sziporkázó olyan vicclap, a mely a londoni „Punch” és a müncheni „Fliegende Blatter”-nél sokkal magasabb színvonalon álló ‒ viccelni akaró ‒ lap.
Nem tudom karikatúrának hívják-e, vagy Bolhának. Torzít és csíp.
Ha jó izlés után karikázna, biztosan megtalálna olyan munkatársakat is, akik a szellemeskedés mellett a tisztesség korlálait is felösmerik.
Talán jobb lenne ha ott „schepperne” a hol szemét nincs; mert hát a licentia poétikának is csak lehetnének határai.
A legtekintélyesebb világlapot meg nem cáfolhatván ezen sorokkal is beigazolom bőbeszédüségemet; sőt még olyan dolgokba is belekotyogok a mi nem szakmámba, hanem a zenekritikába vág.
Csapjunk fel hát ilyennek.
A napokban végig élveztem Egerben az országos dalárversenyt; de szamár magyar fülemet nem szabta kisebbre, mert nem láttam, hanem halottam, hogy a minden természetességből kivetkező secessió már a zenevilágba is befurakodott.
Tökéletes dalárda nem volt, nincs és nem is lehet, csak azon esetben, ha a quartett minden csoportjának hangszinezete egyeznék.
Az „A” hang zongorán, klarinétén, orgonán, hegedűn, furulyán, sőt még talán a dorombon, vagy dobon is meg van; a hanghullámoknak rezgésszáma ugyan egy, de a mellék rezgések más jelleget adnak különböző hangszereken ugyanazon hang más behatással van hangérzékünkre.
Ezen nézetnek alapján a világ összes operaházainak tagjai sem lennének képesek egy kifogástalan dalárdát összeszerkeszteni.
Ne beszéljünk tehát lehetetlenségekről.
Az egri dalárversenyt sem lehet ezen mérték alá állitani.
Bámuljuk a hegedű művészt, bámuljuk a hurokon ugráló jongleur ujjakat, a remek vonókezelést, de nem találunk a Paganini-féle hangtáncoltatók között olyant, aki magyar szivünkre Benczi Gyulánál is nagyobb hatással lenne.
Mindenki lelkesedve volt, de ezen nyavalya nem mindenkire ragadt.
Secessió uralta az egri dalárversenyt. A secessió pedig nem egyébb, mint a természettől való elrugaszkodás.
A nyiregyházi dalárda is érdemelt volna kitüntetést, de a secessió nem engedte.
A jövő számban mondom el igénytelen nézetemet.
Nyíregyháza, 1907. aug. 23.
Dr. Jósa András.
