Szóhalmaz az egri dalverseny alkalmából. II. Nyirvidék XXVIII. évf. 36. sz. 1907. szeptember 8. 2-3. lap. Kny. szeptember 4. ‒ (Jósa András Múzeum könyvtára különnyomat 1754.)
Szóhalmaz az egri dalárverseny alkalmából.
II.
Minden fiatal ember szeret világot látni, szórakozni, mulatni de meg talán bármilyen puhatalpu papucs alól is hébe korba, mentül gyakrabban pár napra el el osonni.
Magam is ebbe a kategóriába tartozván a mult héten elrándultam Pozsonyba, a magyar orvosok és természet vizsgálóknak XXXIV-ik vándorgyűlésére, a melyre éppen 140 tudományos előadás lett bejelentve és kevés kivétellel meg is tartva. Sok magas színvonalon álló értekezésben volt alkalmunk gyönyörködni, melyek a tárgy iránti érdeklődést felkeltették, vagy fokozták, de több volt olyan, a melyért kár volt Pozsonyba fáradni, mert azt már ugy is tudták, vagy tudhatták volna könyvforgatás segítségével.
De dúsan megrakodva a híres pozsonyi diós és mákos bájglival tértem haza, a mely felséges süteménynek magyar nevét Kraxelhuber ur vonakodott megmondani és a melyen már öt nap óta az egész família élvezettel rágódik.
Ezért kellett a „Nyirvidék”-nek legközelebb megjelent számából kikapcsolnunk, az egri dalárversennyel kapcsolatos szóhalmazt; de meg azért is, mert kikapcsolás és bekapcsolás nélkül még némileg fontosabb kérdéseknek megoldása is utópia. Hogy magasabb kérdésekről ne szóljunk, ilyen, a magyar nyelvben és érzületben csak ujabb időben ösmertté vált ki és bekapcsolás alatt nyög az alkotmány biztositék, önálló vámterület, önálló bank, önálló magyar államnak papirosból a gyakorlatba való átültetése stb. és még százféle satöbbi.
De hát ne szólj szám, nem fáj fejem, csak sajgó magyar szivem, a mi már ugy sem fog sokáig dobogni.
Hipp hopp! ‒ Ugorjunk Pozsonyból vissza az egri dalárversenyre.
Álljunk be zenekritikusnak.
A legeslegkönnyebb mesterség a kritikusság. Hiszen mindenki tudja, hogy valamennyi orvos doktor mind szamár; mert ha nem azok lennének, mindenki vagy örökké élne, vagy csak végelgyengüléssel forditana hátat ezen árnyékvilágnak és nem kellene a temetőket a krumplitermeléstől el vonni.
El lehet hinni annak a ki akarja, hogy jogosult zenekritikus vagyok, mert hát nincsen olyan hottentotta, a ki magát a saját izlése szerint annak ne tartaná. Jogosultságomat be akarván bizonyítani elmondom, hogy ezelőtt vagy 10‒15 évvel a mi egy magamkoru ember előtt csak Kis Miska, Hubay Jenő Nyíregyházán egy nagy hangversenyt adott. A hangverseny után nagy vacsorát rendeztek az akkori első rangu „Európa” szállodában.
Ott voltak Kállay András főispán, Miklós László alispán, Bencs László polgármester, a nyíregyházi női szépségeknek gyémántoktól gyöngyöktől ragyogó fényes csokra és más apró népségek, a melyeknek sorához én is csatlakoztam.
Mellékesen megjegyzem, hogy a nők nem kalap nélkül, mint az a műveletlen Párisban az operaházban szokás, a hol pár hét előtt az operaháznak páholyában ülő leányommal a kalapot levétették (pedig a háta mögött senki sem ült), hanem kalapjuk szénás szekér módjára ugyancsak megvolt rakva dudvával, virággal, mindenféle legyilkolt madaraknak ékes szárnyával, a mint azokban az egri dalverseny alkalmával is gyönyörködhettünk és nagyon helyesen, mert egy hangversenyen nem látni, hanem hallani kell.
Nem a szemnek hanem a fülnek kell élvezni.
A Hubay tiszteletére rendezett bankett már vége felé járt, de az ünnepeltre még senki sem emelvén poharai, én merénykedvén azon kezdettem, hogy „Was ist Kunst? Was man nicht weiss. Weissz man es, so ist es kein Kunst!”. A jogos pisszegés után magyarra fordítva a dolgot, körülbelől ilyen formán folytattam.
Csodálom, hogy Hubaynak hegedű játékát annyira csodálják, mert a nekem kunst lenne, de neki csak addig volt az, mig meg nem tanulta. Itt van Benczi Gyula, ő holt részegen is jobban játszana, mint én szinjózanan.
Ennek a mókának köszönhettem azt, hogy másnap reggel, elutazása előtt házamat látogatásával megtisztelte.
A lovagteremben, a Trunksaalban, magyarul a nappali szobában várta hazaérkezésemet:
Ünnepélyes tartással, magamat kihúzva, elébe állva és minden szót megrágva mondottam.
„Nagyságos Uram! Nem csak mint Jósa András, de mint ezen városnak egyik szerény polgára, városunknak nevében is hálás köszönetemet fejezhessem ki azon műélvezetért, melyben tegnap este bennünket szerencséltetni méltóztatott. Engedje meg, hogy én egy nagyobb eszközzel hódítsam meg szivét, mint a milyennel a miénket elbájolta.” Igen!? Hát zenével is foglalkozik? „Igenis, kérem alásan, de hát én csak a fele naturalista vagyok. „Szegény fátyol Károlylyal gordonkán a magyar zenét csak ketten műveltük. A halál őt mellőlem elszóllitotta; igy tehát ebben a genre-ben most már csak magam maradtam.”
„Igen lekötelezne, ha egy darabot eljátszana.”
„Megtisztelve érzem magamat. Melyik nótát parancsolja.”
„Mindegy! A legkedvesebb nóláját!”
Hangolni jól tudok; sőt ha egy zenekarnak valamely tagja hibát csinál, azt észre is veszem. De a legalacsonyabb sármüvészektől kikerült gordonkás jobban játszik mint én.
A vonót épen olyan művészileg gyantáztam meg, mint a hogy a gordonkát megtörültem és felhangoltam.
Környező, komoly arcot vágó családtagjaimnak a vonóval csendet intve, nagysokára force-darabomat játszottam el. „C és jó estét kis menyecske, hová ilyen késő este, sat.”
Erre kegyetlenül elkaczagta magát. „Ugy-e hogy tetszett? mert ha nem tetszett volna, nem nevetne, hanem bosszankodnék. „Na hát ilyen gordonka játékot életemben még nem élveztem.”
Ekkor ébredt fel bennem tudata annak, hogy nagy muzsikus vagyok, tehát jogosultnak érzem magamat arra, hogy bármely zenei ügyben olyan kritikus legyek, mint bármely vedlett zeneriporter.
Megboldogult Beőthy Áldzsi barátom beszélte el nekem mintegy negyven év előtt, hogy a nagyérdemű és önzetlen választó polgárok előtt egy ragyogó frázisokkal telitett. programm beszédet mondott el, de a borihos választók akkor törtek ki a leglelkesebb éljenzésbe, mikor a lehelő legnagyobb páthosszal azt harsogta, hogy „Vannak olyan érzemények, a melyek nincsenek.” En meg azt mondom, hogy „Vagyok olyan kiváló zene kritikus, a milyen nem vagyok.”
De azt jogosan arrogálom magamnak, hogy ne az tessék nekem a mit reám tukmálnak, hanem az, a mi egyéni izlésemnek megfelel.
Az irodalom termékei közül is azt kell bámulni, a mit classicusnak neveznek. Klopstock Messiássa is ezek közzé tartozik; még pedig az elsők közzé van sorozva. Az én könyvtáramban is megvan négy kötetben, bőrbe kötve, a mely 1794-ben Bécsben jelent meg.
Mikor még sokat szekereztem Kállóból, minden egyéb olvasmányt kizárva többször vittem magammal, hogy kényszerítsem magamat annak elolvasására, de nem vitt rá a lelkiösmeret, hogy 20-30 lapnál többet forgattam volna. Már a „Sing unsterbliche Seele der sündigen Menschen-Erlősung” kezdet is morphiumként hatott reám.
Sokszor tudakozódtam, de nem akadt emberi lény, a ki azt valaha végig olvasta volna.
Ha király volnék, megkegyelmeznék azon halálra itéltnek, ha képesnek vállalkoznék arra, hogy Klopstockot éltefogytáig végig olvassa.
A zenében is vannak ilyen fajta Klassikusok.
Jaj annak a ki azt meri mondani, hogy nem tetszik; pedig ugy ásit mellette, hogy állkapocsa csaknem kificzamodik. Szép az a mi tetszik, nem pedig az a mit reánk parancsolnak.
Az izlés egyéni dolog.
Hiszen ha mindenkinek ugyanegy nőszemély tetszenék, a szarvasbőgés csak suttogás számba menne. Huszonnégy óra alatt az egész világ egy férfi temetővé válnék.
„De gustis ne dispis.”
Ez az igaz.
Soha sem láttam, hogy a Bethoven gyászindulóján kivül valakit a klassicusnak nevezett zene elérzékenyitett vagy lelkesített volna; legfeljebb csak bárnulásra. Suggestió.
A Rákóczy induló a magyar embert lelkesíti; a Benczi Gyula játéka könyezésre fakasztja, még ha bor sincs benne.
Ez a szívhez, amaz csak a fülhöz szól. Az egri dalárverseny reám azt a hatást tette mint a prédikációban az O Kleofás, Kleofás.
A negyven versenyző dalárda nem tudta a magyar melódiának nyakát kitekerni, de a legtöbb azzal tüntetett, hogy a pianót, fortét, crescendót, decrescendót nem ösmerte, hanem az olyan pianissimóból, a melynél a légydongás is harsogóbb volt, rögtön átcsapott a fortissimóba, ugy hogy némely szegény dalárosnak a szeme kidülledt és belekékült.
De ennek a secessiós világnak, a mely a természetestől undorodik, ez kell.
Nincs jogom ezen izlést perversumnak mondani, mert a zenének értékelése egyéni jog, mert hát kinek a pap, kinek a papné.
Tökéletes dalárda nincs, de nem is lehet, mert nem képzelhető olyan eset, hogy valamely dalárdának minden egyes tagja hasonló hangszinezettel birjon. A pianóban, puha hangban megközelítik ugyan egymást, de a fortéban legtöbbször fülsértő rikácsolásban törnek ki.
Minden énekdarabnál feljegyeztem megjegyzéseimet, de ennek a hosszú litániának felsorolása unalmas és esetleg sértő is lehetne.
Ennélfogva csak pár sorban teszek megjegyzéseket.
Három dalárda, melynek tagjai a város, vagy testületnek felsőbb rétegeiből sorakoztak, azt tartotta, hogy locsolni kell a torkot, hogy a hang könnyebben csússzék ki. Az egyik a dalárversenyt megelőző estén egy magán háza tisztelt meg látogatásával, a hova pedig nem egészen száraz torokkal állítottak be és a hol 62 liter egri bor fogyott el. Kiöntötték-e, vagy megitták? azt nem tudom, de bizony másnap nem versenyeztek.
Csak három dalárda volt olyan, melynek első tenorja a fortéban is megtartotta hangszinezetét. Ezek közzé tartozott a nyíregyházi dalárda is.
Az első dijjat én a balassagyarmati dalárdának ítéltem volna, nem csak azért mert tagjainak hangszinezete megközelítette egymást, hanem azért is, mert ezek épen ugy mint a nyíregyháziak is (toroklocsolgatásnak kizárásával) ösmerték a pianissimo és fortissimo külömbségeket is.
Ugy látszik, hogy a jury nem csak a dalt, hanem egyéb mellékkörülményeket is figyelembe vett a dijjak kiosztásánál, mert például a lugosi kitűnő dalárdának egy primbassusa mindég igyekezett a többit túlharsogni, de hát azon az exponált vidéken derék előharcosai a magyar kulturának.
A mezőkövesdi parasztdalárda is kitűnő volt, mert megmutatta, hogy a magyar köznépnek is nagy zene érzéke van, nem olyan mint az ordítozó ujjoncoknak és hivatva van alföldi városainkban nemes zeneérzéket fejleszteni.
Igen sok egyenértékű dalárda szerepelt. Ha jury tag lettem volna, a versenyző dalárdákat három osztályba soroztam volna, mert kivető egy sem volt. Első, második és harmadik osztályba. A nyíregyházit a másodikba csak azért, mert az egyes tagoknak hangszinezetében némi külömbségek mutatkoztak, külömben a legkorrectebb dalárdák közzé sorozható.
A mi pedig a „Nyirvidék”-ben engemet is apostrofáláló azon közleményt illeti, hogy az érseki ebéden a hol hatvanöten vettünk részt a „Gotlerhalténak” a katona banda által fujt, csak is egy pár tactusát én is épen türelemmel hallgattam, mint a többi vendég; erre csak az a megjegyzésem van, hogy a királyszületése épen azon napra esvén a bibornok néhány katonatisztet is meghívott ebédjére és egy hazafias beszédben a királyt felköszöntve hangzott el a magyar érzületet sértő nóta, bizonyára nem az ő óhajára.
Tüntettünk volna is ellene, ha korcsmában lettünk volna.
Nyíregyháza, 1907. szeptember 4.
Dr. Jósa András.
