Jósa 590
Zagyvalék. Szabolcsi Hirlap IV. év. 38. sz. 1915. szeptember 18. 3. lap (Könyvtár Klny. 41)
Zagyvalék
Van Afrikában egy néger törzs, melynek tisztességes nevét már elfelejtettem és akinél a vénembereket agyonbunkózzák, nehogy maguknak vagy másoknak terhére váljanak.
Nálunk ebben a civilizált Európában a szopós gyereket és a magam koru nyolcvan évet meghaladott u. n. második gyermekkorukat élő aggastyánokat nem bántják, csupán a duhajkorban levők pusztitják egymást, de nem eléggé alaposan; mert hát magnak való mégis csak akad, marad.
Alaposabb és célra vezetőbb lenne, ha socialis érdekből a bábábkat a meskárolásra is meg tanitanánk, akik kötelezve lennének, eként kibővitett tudásukat minden adott esetben beigazolni. Csakhogy ezen intézkedésnek meg lenne az a kis hibája, hogy mindenki az „Egy akol egy passtor”vallásra térvén, az akolba nem férnének és tovább marakodnának.
Maradjunk tehát még is csak az alapos methodusnál.
Akár hiszi valaki, akár sem, de őszintén bevallom, hogy hiába vagyok vén ember, az agyonbunkózásra még sem nagyon vágyakozom.
Mivel nem vagyok diplomata, nekem is megvan azon sokakkal közös hibám, hogy néha-néha igazat is mondok, de mivel azt is tudom, hogy „Szólj igazat, betörik a fejed” nem bolond beszéd, legokosabb tehát, ha az igazságot a hazugsággal úgy összekeverjük, hogy abból senki ki ne okosodhassék.
A szónak szoros értelmében szűk látóköröm lévén, nem kell zokon venni, ha nem látok tovább az orromnál, amit a házam előtti gyakori mocsárbűz ugyancsak igénybe vesz és hazugságnak tűnik fel az amit mondok. Állitólag utcában lakom, ami pedig szinhazugság, mert az utcát maom utcának keresztelték, ahol pedig malom soha sem volt, nem is lesz.
Ez a hosszu utca nem is utca, mert senkivel sem lehet elhitetni azt, hogy utca az, ahol csak egyetlen egy ház van; már pedig itten az én várkastélyoon kívül más kunyhó nincs.
Esős időben hozzám száraz lábbal csak falábon lehet jutni, de ezért nem zugolódom, mert ilyenkor előttem nem ugyan Balaton, de Fertő képződik, amelyen unokáim tekenőben gyakran csónakáztak (pedig ez nem tréfa beszéd). Száraz időben pedig a legelésző libákban, marhákban, kecskékben gyönyörködöm.
Néha ettől is megfosztanak, mert a legelőt lenyesik, de ezzel megfosztanak az elenydus legelőtől is,tehát a hatóság közegészségügy elleni kihágást követ el; ennél fogva Juhász Etele barátom önmagát is kénytelen lesz bezáratni és mi lesz hát akkor a világból hatóság nélkül. A szunyogtenyézde azoban megmaradt, mert a mocsárnak lefolyása nem lévén, legtöbbször chinint is früstökültünk, amiből nagy raktárt tartok; de kárpótol a gyönyörü kilátás a szemben levő faraktárnak hátuljára, ahol kánikulában rengeteg tüzifa van felhalmozva, a mult télen pedig fogpiszkálóra való is alig akadt.
Ezt az utcát szeretném a várostól répa termelésre kibérelni.
De hát alig lesz belőle valami, mert hát úgy hallom, hogy az utcát csatornával és járdával akarják ellátni; persze majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy.
Rettegek tehát attól, hogy az idylikus állapot mihamarabb meg fog szünni.
Ha mér benne vagyok az igazságmondás és a hazugságnak habarékában, el mondom, hogy az éjjel milyen bolondot álmodtam.
Azt álmodtam, hogy a város köztisztaságára vonatkozó azon szabályrendeletet, melyet még a kőkorszakban Májerszky Béla akkori városi főjegyző és boldog emlékezetű dr. Trajtler Soma városi orvos főnök barátommal nagy vajudás után világra hozni segitettünk és a mely szabályrendelet papiroson ma is törvénynyel bir, de még mindig tetszhalott, érvényre akarjuk juttatni. (Ne tessék haragudni, ha nevetek!) Ebben a fogyatékos és sok üdvös toldásra áhitozó szabályrendeletben a többek között az is áll, vagy jobban mondva alszik, hogy mivel nem mindenkinek van fogatja, köteles a város olyan jármüveket tartani, melyekkel a felgyült szemetet a feleknek költségére kihordatja.
Önként értetődik, hogy ez nem magán, hanem közérdek; az is köztudomásu dolog, hogy itt nem parkettes bérpaloták söpredékének, hanem udvarokon összegyült nagyobb szemét-rakásoknak kihordásáról van szó. Nem elég tehát fővárosokat majmolva szemét hordó koporsókkal járni be az utcákat, hogy csengetésre a nem mindenkinek rendelkezésére álló szobaleányok ácsorogjanak egy kis szemétlapáttal az utca ajtóban, hanem, hogy esetleg egy talyigára valóval is büszkélkedhessünk, ládás talyigákkal kell rendelkeznünk.
Nem lehet követelni azt, hogy a káros talyigások – akik élelmi cikkeket is szállitanak – villaval, lapáttal nem rendelkeznek, szemét hordásra kényszerittessenek.
Még más bolondot is álmodtam, t. i. azt, hogy a biharmegyei Konyár községben futottam kinomban hol ide, hol oda, amely csupán arról a közmondásról nevezetes: „Mind télen, mind nyáron veszedelmes járni (vagy hogy is mondjam) Konyáron, mert sem ide, sem oda nincs kuporodni hova.”
Álmomból felriadva veszem észre, hogy nem Konyáron, hanem Nyiregyházán vagyok; de hiszen ez mindegy, mert ebben a tekintetben csaknem egy rangban állunk Konyárral. Annyival azonban mégis előbbre vagyunk Konyárral, hogy a Malom-utca, Dessewffy tér, meg a Kossuth Lajos térről a Zöldségtérre vezető átjáró udvar a kolera, típhus és vérhas bacillusoknak nagy örömére bizonyos célra már régen be van rendezve, bár egy kissé fogyatékosan, mert a spanyol falak hiányoznak. Illem helyek helyett illemtelen helyekben bővelkedünk.
Nyiregyháza, 1915. szept, 10-én.
Dr. Jósa András.
