De gustibus non est disputandum (kézirattöredék, 3 lap) (Jósa 621)
De gustibus non est disputandum!
Régi bevált mondás ez, amit nem szó szerint ugyan, de magyarul úgy szoktak nem le, hanem kifordítani, hogy „kinek a pap, kinek a papné.”
Hiszen ha minden férfinak ugyanegy nő lenne ideálja vágyjainak netovábbja, akkor már mi legények mindnyájan régen vagy agyon párbajoztuk volna egymást, vagy agyon öngyilkoltuk volna magunkat.
Ha pedig minden nő csak egy férfiba lenne szerelmes, azon esetben csak vak fehércseléd lenne a világon, mert hát már régen kikaparták volna egymásnak szemét, a mi pedig végzetes szerencsétlenség lenne, mert az emberi faj kiveszne, a mi azonban csak annyiban lenne nagy baj, mert nem lennének adófizető alanyok a kiknek zsírját kiolvasztani lehetne, de legfőképen nem lehetne „Dreatnouth”-okat építeni, a melyek nélkül pedig Németországnak igen eszes és hatalmas császárja a mi éhnyállal összetapasztott birodalmunkat elemeire robbanthatná szét.
Minden szamár ember azt hiszi, hogy neki van igaza; tehát én is azt hiszem, hogy Dreadnouth nélkül a magyar népnek el kell pusztulnia; mert hát nagy tengeri (kukoricza) hatalom vagyunk, az ilyennek pedig henczegni kell, hogy érvényesülhessen Angliával, Francziaországgal, Német országgal, vagy Japánnal szemben, mert hát Oroszország, vagy Montenegró nem sokat számít.
Minthogy negyven év repült el előttünk, a mikor a magyar orvosok és természetvizsgálók Fiumében tartották évi vándorgyülésüket, akkor, a mikor Tisza jóformán még se semmi volt.
Triestből jöttünk Fiuméba, mert akkor még Horvátországon át oda még vasut nem vezetett tőlünk.
A hajóról kiszállva, olaszok, horvátok tömegben kapkodtak a magyar vendégek után. Csaknem széttéptek bennünket, hogy kinek legyen szerencséje valamelyikünkhöz.
Karonfogva czipeltek bennünket előkelő szállás(adó)inkhoz. A kikötő előtt felhalmozot(t ) rengeteg podgyászt, a mely a kocsi forgalmat is gátolta nehány percz multán mindenki megkapta.
A déli banketten szebbnél szebb olasz dikcziók hangzottak el; a melyeknek veleje a magyarokhoz való ragaszkodás és azon kérés domborodott ki, hogy Fiumét mint tengeri kikötőt a magyar döntő kör pártfogásába vegye.
A harsogó éljeneknek az lett a következései, hogy Fiuméba vagy száz millió forintot dobtunk a tengerbe kikötő építésre azért, hogy ottan hazánk őstermelésének a világpiacz felé kaput nyissunk.
Hála helyett az akkor még rongyos fészek hálátlansággal fizet, pedig hát háttér nélkül a kikötő éhen hal. Vió most csak vinnyogna.
… felfedezni, a ki a magyar nyelvhez konyítva, valamely tájékozás végett hozzájuk intézett kérdésre, horvát nyelven kívül másként lett volna képes válaszolni.
A hófehérbe öltözött hajós tisztek rendkívül udvarias és finom emberek ugyan, de alig tudnak egy kukkor is máskint mondani, mint horvátul, mert hát nem lehet mindenki magyar.
Nem jogosulatlan óhaj az, hogy a magyar pénzzel támogatott Ungarocroatia (mert más néven nem ösmerik) gőzhajózási társulatnak minden hajóján lenne egy leg alá rendeltebb matrózza, a ki képes lenne egy magyar kérdésre magyarul válaszolni.
Fiumétól Cattaróig többszöri megszakításokkal menve a hajó személyzetet siketnémának találtam.
Ezen emlékek begyemben vannak, de begyemben van az a szégyenérzet is, hogy igen gyakran hallok vasuti utazásaim alkalmával, hoch deutsch, vagy tősgyökeres lerchenfeldi beszélgetést, a mit rosz néven csak az oláh, szerb, tót vagy más nyelvű utitárs vehet; de sokszor észre térek, mikor egy hirtelen fordulattal színmagyarul folytatják üzleti eszmecseréjüket.
Az ilyen polyglott hazafiakat csak nálunk nem röpítik ki a vonatnak ablakából, a mely magyar népnek egyes kishitű tagjai azt hiszik, hogy minket keleti népet csak kegyelemből tűrnek meg Európában.
