Jósa 476/9.
Csevegés Muzeumunk érdekében is IX. (Nyirvidék, XXIX. évf. 21. sz., 1908. május 24., 2-3. l.)
Elek László már pár év előtt két honfoglaláskori kardot, számos bronzkorszaki és La Tene izlésű edényt ajándékozott muzeumunknak, melyek borzsovai úri lakásához közel eső negyven holdnyi szöllőtalaj forgatása alkalmával kerültek napvilágra. Pár hónap előtt pedig egy nyéllyuknál ketté törött réz-fokos baltát ajándékozott, a mely innen száz lépésnyire a demecser-székelyi út mellett találtatott, a mellyel különböző lelhelyről került réztárgyainknak száma tizenháromra emelkedett.
Folyó hó 7-én arról értesített, hogy egy újabb időben szerzett 500 holdas birtokán, nem a Demecser község kötelékhez tartozó Borzsova pusztán, hanem a demecseri határban, lakásától északkeletre mintegy 7 kilóméter távolságra, a Rétközön, a mely a Tisza szabályozása előtt 150000 holdnál nagyobb homok-magaslatoknál (szigetekkel) tarkázott nádas, mocsár és síkvíz volt, az úgynevezett egyik Badarász szigeten, 30 centiméter mélységre hatoló szántás alkalmával bronztárgyakat találtak, a melyekben - a mennyire tájékozott vagyok - a szabolcsmegyei muzeum aránylag leggazdagabb, amennyiben 40 év alatt csak mintegy 6000 négyszög kilométernyi területről került össze és a Nemzeti muzeumnak bronzgyűjteménye után - e téren - az összes hazai muzeumokból kimagaslik, a mi csakis a talajminőségből és a talaj felületének alakulásából és közönségünk érdeklődéséből magyarázható meg.
A “Szabolcsmegyei muzeumot” tulajdonképen “Nyiri muzeumnak” kellene nevezni, a mennyiben tárgyai főképen a Nyirből kerültek.
Ebbe a szószba jogosan bele lehet kavarni azt, hogy ez a Nyir volt, - de csak volt - azon pátria, a melyről el lehetett mondani nem azt, hogy “Extra hungariam”, hanem azt, hogy “Extra Betuliam non est vita, si est vita non est ita”. Mert hát köztudomású dolog, (ha ugyan még emlékszik rá valaki), hogy 1817-ben, akkor a mikor a dús Alföldről az éhenhalástól özönével menekültek ide emberek, barmok, amely eset 1863-ban kisebb mértékben ismétlődött, itt az áldott Nyirben - a hol nincsen egyszer hopp, máskor kopp - senki sem halt meg éhen. És ha mostan évenként ezer számra menekülnek ki Amerikába, ennek oka a nagyhatalmi viszketeg, a mitől nem vakarózással, de csakis szökéssel lehet szabadulni, vagy pedig ököllel, a melylyel pedig a repülő Uchatius ágyugolyót kevés jongleur, tudná visszadobni oda, a hova kellene. A “szuronyszegezz”-nek ideje 1849. óta lejárt.
A legvitézebb és leglovagiasabb északamerikai rézbőrű indiánt megsemmisítette a tutyimutyi satnyább szervezetű, de magasabb culturfokon álló európai, úgy mint a mexikóiakat; a perui inkák birodalmát; az újzeelandi vitéz maorikat. A liliputi japánokat is fel akarták falni, a kik még ezelőtt 40 évvel épen olyan maradiak voltak mint a chinaiak, a kikkel rokon fajúak.
A japánoknak - nemzetével együttérző - császárja, belátván, hogy fogpiszkálóval kard ellenében sikeresen küzdeni nem lehet, alattvalóival, nagy anyagi áldozattal elsajátíttatta Európának összes tudományát, úgy, hogy sok tudományos téren a japánok már is vezető szerepet visznek.
Nincs az a tudományos tér, a hol ma a japánok ki ne tünnének; sőt ki ne magaslanának az európaiak felett.
Nem riadva vissza óriásoktól, sikeresen felmutatták a törpe testalkatúak a szellemi felsőbbségnek sikerét a nyers erő felett.
Mi se igyekezzünk tehát buzogánnyal, vagy nagy hanggal védekezni a szélrózsa minden irányából reánk zúduló ostromoktól; mert őseinknek harci erényei már csak régen sírba szállott dicső emlékek, a melyekkel csupán ők, de nem a Bécs előtt hasra boruló mai magyarkák dicsekedhetnének.
Nem mondom, hogy a kincsekért hadjáratokat indító ős perzsákat, phoeniciaikat, ó görögöket, rómaiakat vagy a mai nemzetirtó angolokat majmoljuk, a kik előbb hittérítőket, azután kereskedőket küldenek, a kiket nyomban hódító katonák követnek a civilizáció terjesztésének ürügye alatt; sem pedig a mai erőszakos poroszokat, a kik ellenszenves uralói a délvidéki németeknek, mint azt külföldi utazásaim alatt tapasztaltam, és a kiknek országukban eszeágukban sincs a lengyeleket és más népeket felfalni, mert hiszen nem barbár magyarok.
Ennek a nem német, hanem porosz népnek erőszakos uralmát csak a német egységnek érdekében tűrik, de különben nem nagyon szívelik.
Oda lyukadok ki, hogy nekünk magyaroknak nem azzal kell dicsekednünk, hogy mit tettek őseink; mert erre jogosan fittyet hánynak, hanem igyekeznünk kell azon, hogy ha bármilyen angol vagy porosz néptipró hajlamaink lennének is, csak nemesebb irányú törekvéseinkben igyekezzünk a nyugoti népekkel versenyezni; mert különben úgy megsemmisülünk vagy beleolvadunk más népekbe, mint a velünk rokon hun, bolgár, avar, besenyő, kun stb. népekkel ez megtörtént, a kiknek nyelvéről csak annyit tudunk, hogy egyes szavakra való támaszkodással a tudósok egymással hajba kapnak.
A politikát nem az igazság, hanem a faji, vallási és egyéni érdekkülönbözet irányítja.
A vallásharc sok véráldozattal bár, de hála Istennek megszűnt. A faji gyűlölködés, mivel zsebkérdéssel kapcsolatos, csak a felekezetnek egymásba olvadásával fog megszűnni, a mi néhány száz esztendő múlva okvetlenül be fog következni, lassanként elenyészik. Az érdekharc pedig örökké fog izzani, mert sok fajtája van.
Sok szónak sok lévén az alja, azt szedem ki az aljáról, hogy ne hivalkodjunk hátravetett fejjel, kidüllesztett mellel és őseinknek hősiességükkel szerzett kutyabőrrel bevont pamlagokon heverészve, örök siestát tartva, hanem a kártyázás, galambgyilkolás, ló és agaras-nyúlkínzás, labdarúgás és a berúgásnak nemes sportjának el nem hanyagolásával gyűjtsünk nemcsak szivarvégeket, a mivel az 1849-es honvédeket érdemük felett jutalmazzák mert hát a füstölthús tovább tart, az éhséget pedig a bagózás csillapítja; egyebet pedig úgysem érdemelnek, mint az éhhalástól való megóvást. Köszönjük meg, hogy 49-ben Damjanicsék sírjába nem dugták őket.
A levélbélyeg-gyűjtés nem utolsó dolog, a mire sokan ezreket áldoznak. Fontos culturális tényező ez is, mert hát a nélkül nem tudnák, hogy Ausztrián kívül - Magyarország nem számít - van még Paraguay, Uruguay, Yukatan stb. stb. Csak azt nem tudja a gyűjtőknek legtöbbje, hogy ezen országok földünkön, vagy pedig a holdvilágban léteznek-e.
De hát a világ divat szerint váltakozó.
Sport nélkül fejlődés nem képzelhető.
Boldog emlékű báró Vécsey József főispánunk meglódította nálunk a régészet sport lavináját, a mi később Kállay András és gróf Vay Gábornak főispánsága alatt lett nagyra növekedett, annyira, hogy ma már büszkén kiálljuk a versenyt őskori gyűjetményünkkel bármely európai muzeummal szemben is.
