Szabolcsvármegye nyugalmazott tiszti főorvosa, az Országos Közegészségügyi Tanács és Szabolcsvármegye törvényhatóságának tagjai, a Szabolcsvármegyei Múzeum megalapítója és igazgatója, volt 48-as honvéd, a Ferenc József-rend lovagja, 1918. szept. 6-án, 84 éves korában Nyíregyházán rövid szenvedés után elhunyt. Letűnő alakjával a régi tőrőlmetszett s minden ízében hamisítatlan ősi magyar úrnak talán legutolsó alakja szállt sírba, lezárva egy korszakot, amely a maga idejében annyira tipikusan magyar volt, hogy párját nem lehetett találni sehol a világon. S amit ez a korszak tisztesség, becsület, lelki korrektség s a magyar haza hűséges szeretete tekintetében magában egyesített, az mind benne volt Jósa Andrásban, a magyar glóbusz népszerű „Andris bácsijában” párosulva a nagy, de sohasem kérkedő orvosi tudás akkora mélységével, amelynek sikereiről valóságos legendák keletkeztek s nevét - mint orvosét - ismertté tették országszerte.
Égő láng lobogott lelkében minden iránt, ami magyar, lett légyen az akár a multté, akár a jelené. A magyarság letűnt világának szeretete vonzotta szívét az archaeologia felé is, mellyel még aggastyán korában is ifjú lélekkel és sohasem csökkenő lelkesedéssel foglalkozott. Nem volt "iskolázott" régész, de amit produkált s ahogy azt cselekedte, eredményeiben túltett minden iskolán és vaskalapos disciplinán. Szatmármegye földjének történelmi kutatása volt életének egyik legfőbb igyekezete s ezt az igyekezetét a jó sors megkapó, gazdag eredménnyel jutalmazta. A praehistorikus és népvándorláskori telepek és sírok egész sorozatait fedezte fel s aknázta ki vármegyéje földjén s annak környékén s ezek emlékeiből egymaga olyan múzeumot állított fel, mely ércnél, kőnél méltóbb, maradandóbb monumentumát képezi e nemes férfiúnak. Munkásságánál, színtiszta becsületességénél, emberszerető jó szívénél és minden csalfaságtól ment baráti vonzódásánál csak humora volt nagyobb, mely állandó s egyöntetű derűs patinával vonta be szép, boldog és hangulatos életét. Írásai, önálló füzetkéi épúgy, mint szaklapjainkban és a napisajtó hasábjain kiadott cikkei, főként a magyar honfoglaláskori emlékek tárgykörét ölelik fel, de eredeti, ötletes és humortól sziporkázó apróbb cikkeivel, mikkel leginkább a vármegye lapjait kereste fel, sok szerencsével s nagy eredménnyel szállt síkra a régészet népszerűsítése érdekében. Hogy két emberöltőre kiterjedt munkálkodása nem volt hiábavaló, hangosan hirdeti a nyíregyházai múzeum gazdag gyűjteményes anyaga, melynek úgyszólván minden jelentősebb darabja ‒ sokszor egyetlen orvosi honoráriuma ‒ az ő ajándéka. Áldás lebegjen hamvadó porai fölött.
