Egyetmást a szabolcsi archeologiai dolgokról. (Nyirvidék, XVIII. évf. 36. sz.: 1897. szept. 5. 3. 1. és 41. sz., 1897. okt. 10. 2. 1.) (Jósa 181.)

Jósa 181. Egyetmást a szabolcsi archeologiai dolgokról. (Nyirvidék, XVIII. évf. 36. sz.: 1897. szept. 5. 3. 1. és 41. sz., 1897. okt. 10. 2. 1.) EGYETMÁST A SZABOLCSI ARCHEOLOGIAI DOLGOKRÓL Írta: Dr. Jósa András A Német-franczia háború óta mindenféle rémképek feltüntetése folytán europai járvánnyá fokozódott az általános és kölcsönös fogvicsorítás. Harapásra azonban hála Istennek sor nem kerül, mert az érdekelt felek még győzelem esetén is tartanak attól, hogy bőrüket ki találjuk lyukasztani. Békét élvezünk tehát, drága békét, a mely kimerüléssel fenyegeti anyagi erőnket. Még az én emlékezetem szerint is igaz volt az, hogy “extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita”. De még akkor is Hungaria helyett Betuliát értettem volna. Csak hogy “Nem úgy van most mint volt régen, más csillag ragyog az égen”. Viszonylagos értelemben a Nyir ma is a legmegelégedettebb vidékek közé tartozik, a hol a bőséget ugyan nem, de az inséget sem ösmerték soha. 1817-ben, 1863-ban és más inséges években tízezrével menekültek ide az éhenhalás elől a dús alföld lakói, a kiknek zászlójára az volt írva, hogy “Egyszer hopp, máskor kopp”. Büszkék is vagyunk, hogy másokra eddig nem szorultunk. Szeretjük is szűkebb hazánkat lelkünk egész melegével, és hagyományosainak tartjuk magunkat honfoglaláskori őseink örökének, a kiknek, hogy a Nyirben volt főhadi szállásuk, bizonyítani látszik azon körülmény is, amint azt már más helyen is elmondtam, hogy az eddig ösmert 61 honfoglaláskori lelhely közül 11 Szabolcsmegye területén van. Honfoglaláskori kengyel pedig széles Magyarországból eddig 48 ösmeretes, és ezeken kívül 28 a mi vármegyénkből került. Politizálásra hivatással és érzékkel nem bírván, csak constatálni kívánom azt, miszerint az utolsó évtizedekben is kitűnt vármegyénk azzal, hogy őseink által vérrel szerzett jogaink felett ezen a vidéken nem alkuszunk, és ragaszkodunk göröngyeinkhöz, valamint az azokhoz tapadt jogokhoz is mind halálig, a mit talán ezen körülménynek is lehet bűnül felróni, hogy a nyiri vinkó legfeljebb derült kedély okoz, de nem bódít, nem butít. Az ősidőkben élő, és a mostaniaknál igen sokkal szerényebb igényű népek egész Magyarországban sehol sem találtak kedvezőbb életfeltételeket mint épen a “Nyir”-nek ezernyi kisebb nagyobb haldús tavakkal, vadlakta erdőkkel bővelkedő, fakampókkal is könnyen művelhető, homoktalajú területén. Hogy ezen feltevés nem légből van kapva, bizonyítja azon körülmény, hogy nincs vármegyénknek minden községében létező, vagy a Nyir-vizszabályozás előtt még létezett egyetlen tókörnyéke sem, a hol az ősemberek által késnek, nyílhegynek, bőrvakarónak, sat. használtatott obsidián vagy kova műkészítményeket és őskorból származó cserép edény töredékeket ne találnánk olyan sűrűn, mint az országnak más vidékén sehol sem. A tisza-füredi vagy helyesebben nevezve Tariczky Endre féle muzeumban számos szarvas agancsból készült eszköz van, mely csakis földmívelésre használtathatott. Nekünk ilyen csak egy példány van, a Kállay Ödön féle gyűjteményban, és ez nem Szabolcsmegyéből, hanem Dömsödről került. A mi homok talajunkat könnyebb fa kampóval mívelni, mint T.-Füred vidékének agyagos talaját a minden csont félék között legkeményebb és az idő rombolásának leginkább ellenálló szarvas agancsból készült eszközzel, melyekből ott számos példány őriztetik. A régészeti kutatás kétségen felől kiderítette, hogy földrészünket már az érczek ösmerete előtt részben földmívelő népek is lakták, mert különösen Helvétiában tavakban czölöpökre épített és tűzvész folytán vízbe omlott faluknak helyén csupán kőből készült eszközökkel együtt, megszenesedett, tehát el nem rothadhatott búza, len, köles, alma, körte stb. magvakat találtak. Nálunk eddig még ilyen leletre nem akadtak, és nem is akadhattak, mert homokos talajunkban a levegőnek, víznek minduntalan változó behatása folytán a korhadás aránylag gyorsan megy véghez. Csupán Gáván akadtak az idő behatása folytán elszenesedett rossz szemekre, melyek olyan cserép kályha fiókok társaságában találtattak, melyek Kr. utáni I-IV. század közepéig terjedő időszakból származnak, és a mely tárgyakat Fraenkel Soma úr ajándékozott muzeumunknak. Annak bizonyítékát, hogy vidékünket nem évezredek, de már százezredek előtt is emberek lakták, a t.-füredi Tariczky muzeumban találtam meg. Ugyanis a t.-füredi vasuti híd alapozása alkalmával mintegy 10 méter mélységben a Tisza feneke alatt, kék agyag rétegben ős-lény csontokra akadtak. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a Tisza medrében csak is ezen kék agyag rétegben fordulnak elő ős-lény csontok, a mely azonban nem mindenütt egy színvonalban találtatik. Némely helyen alacsony vízállás alkalmával a víz színe felett találjuk. A tokaji vasuti híd alapozása alkalmával pedig az ős-lény csontokat tartalmazó kék agyag réteg 28 méter mélységben volt. Saját szememmel láttam az onnan kikerült ős-lény csontokat, és a melyeket csak azért nem szerezhettem meg muzeumunknak, mert állítólag a minister rendelete folytán azokat a nemzeti muzeumnak kellett volna beszállítani. Megtörtént-e ez vagy sem? Nem tudom. Ezen kitérés után visszamegyek a Tariczky muzeumba, a hol egy olyan műeszköz őriztetik, a mely a Tisza feneke alatt az említett tíz méter mélységben találtatott, még pedig Elephas antiquus maradványaival együtt, bolygatatlan rétegben. Mielőtt azonban ezen ős-lény csontból készült műeszközt röviden leírnám, a lelet relativ korának felderítése, és vidékünknek a mérhetetlen régi időkben való lakottságának bizonyítása végett, meg kell említenem, hogy két fajta ős elefántot ösmerünk, Elephas antiquus és Elephas primigeniust. Az előbbinek agyara kard alakú hajlással bír, mint a mai elefántoké, az utóbbi pedig visszahajló kunkorgó. Az előbbi a tudósok véleménye szerint csak meleg éghajlat alatt élhetett, míg az utóbbi hosszú szőrű volt, és az állítólag ezelőtt föld részünkön mintegy 12.000 év előtt létezett jégkorszakban a magas északon most is élő iram szarvassal együtt tenyészett. Franciaországban, Belgiumban és még Morva országban is biztos nyomára akadtak annak, hogy ős lényekkel együtt már emberek is éltek. Magyarországról először dr. Hermann Ottó bizonyította be azt, hogy a dilluvium korszakában már emberek is éltek, de állítása általánosan elfogadva még nincs, miután véleményének nyiváníthatására a geologusok engedélyét ki nem kérte. Dr. Hermann Miskolczon dilluviális rétegben tehát olyan rétegben, melyben csak ős-lény csontok fordulhatnak elő, paleolyth az az ős-kőkorszaki (nem az újabb csiszolt kőkorszaki) rendkívül nagy dárda hegyeket vagy szakoczát talált Scepticusok mindig voltak és vannak ma is, de Hermann Ottó leletével szemben már fuldokolnak. A Tariczky muzeumban van egy ős-lény csontokkal a Tisza feneke alatt mintegy 10 méter mélységben talált barna, súlyos, nem csiszolt ős-lény csontból készült műeszköz, melynek mindkét vége ki van hegyezve, a késsel való faragásnak (kőkés) félre nem ösmerhető nyomaival. A kihegyezett végek közelében egy-egy lyuk hatol át a csonton. Ezen eszközt Tariczky vetéllőnek t.i. szövő szerszámnak, Dr. Hermann Ottó pedig háló kecze-súlynak tartja, a mi azonban lényegtelen nézeteltérés. Akár amaz, akár emez legyen igaz, kétségtelen, hogy emberi készítmény, még pedig a legősebb elefántok idejéből, a mely csak tropikus éghajlat alatt, a jégkorszak előtt élhetett, míg egy más fajta elefánt az Elephas primigenius, a jégkorszak után lakhatta vidékünket, de a mely állatnak nyomaira eddig nálunk még nem akadtak. Az elmondottak után jogosultan merem megkoczkáztatni azon véleményt, hogy már a történelem előtti legősibb időkben is vidékünket emberek lakták, még pedig inkább mint hazánknak bármely vidékeit azért, mert halászatra, vadászatra, könnyű földmívelésre, előnyösebb terület nem kinálkozhatott ezen a Magyar síkság felett magasan kiemelkedő, s így legelőbb lakhatóvá vált Tisza, Szamos, Kraszna, Beretyó, különböző irányban hömpölygött folyamai között képződött örvényben leülepedő homokzátony felett. Az örvényben keringő áramból a súlyosabb nagyobb szemcsés homok lerakódott Nyirünkön, míg a sokkal kisebb agyag szemcsék tova sodortattak és a Nyirt környező lapályban ülepedtek le. A kinevetés félelme nélkül ugyan kik merészkednek évszázadokban megállapítani azt, hogy mikor települtek vidékünkön először emberek. Azt azonban a fentebb elmondottak után biztosan lehet állítani, hogy a Magyar síkságból legmagasabban kiemelkedő, az ősemberek igényeit leginkább kielégítő Nyir előbb vált lakhatóvá a Magyar síkságban mint a többi résznek. Az eddigi kutatások azon általánosan elfogadott nézetet eredményezték, hogy kőkorszak, bronzkorszak, vaskorszak, és ezeknek időközi határai némely helyen megközelítőleg, másutt - Szabolcsban is - ez idő szerint meg nem állapíthatók. Új-Guineában ma is kőkorszakot élnek. Az ifjú nemzedék amerikai legfínomabb aczélból készült eszközöket használ, míg az öregek most is kőbaltákkal faragják bálványaikat, művészi díszítésű csolnakjaikat s a többi. Ha már éppen Új-Guineára hivatkoztam, a hol mág a ma is gyermekkorban élő embertársaink kőkorszakot élnek, érdemes Bíró Lajos hazai tudósunknak a természettudományi közlöny hasábjain hónapok óta folytatólagosan közlött leveleinek egyik passussánál kissé megállapodni. Azt állítja ugyanis többek között, hogy ott majd minden faluban más-más nyelvet használnak; a mi bizonysága annak, hogy egymástól félnek, gyermekek módjára egymással harczban vannak, nem elegyülnek, államot nem képeznek. Hiszen még ma is a tizenkilencedik század végén Szabolcsvármegyében is van község, a hol az alvég a felvéggel még néhány év előtt is folyton harczban állott, és a világért sem házasodtak volna össze. A községnek nevét elfelejtettem, és csak az maradt meg emlékemben, hogy ott az emberek kánikulában is kifordított juhász bundában járnak tömegesen templomba. Az ős-embereknek kő, csont, bronz eszközeik, agyag edényeik mind az öt világrészben annyira hasonlítanak egymáshoz, miszerint valószínű, hogy életmódjuk és szokásaik is fővonásaikban nem sokban tértek el a mai korban élő, és a műveltségnek legkezdetlegesebb fokán álló népecskéknél tapasztaltaktól. Valószínű, hogy a Nyirnek őslakói sem képeztek kivételt, és ezek is gyakori harczban állottak szemközt egymással. Ezt látszik bizonyítani azon körülmény is, hogy eltekintve Szabolcs várától, és talán ennél jóval kisebb besztereczi földvártól, többi földváraink oly kis terjedelműek, hogy azokban csak néhány család találhatott menedéket, tehát nem népeknek, hanem csak apróbb törzseknek szolgált. Kétségtelen, hogy a népvándorlást megelőző történelem előtti időből származnak, mert területükön történelem előtti, bronz korszakra valló, jellegzetes, kívül feketére csiszolt cserép edény töedékeket és obsidián szilánkokat találunk. Durva cserép edény darabok is akadnak, melyeket kőkorszakiaknak tartanak ugyan, de a melyek nálunk nem csak magánosan, hanem a legfínomabb bronzkorszaki edényekkel együtt egy fészekben találtatnak, sőt a honfoglalás kori lelhelyeken nálunk nem is akadunk más-féle edényekre, mint olyanokra, melyeket másutt kőkorszak-belieknek tartanak. Ilyen apróbb földvárak tudtommal a Nyirben a pócs-petri határban az Ercsi vár, az orosiban a Várhegy nevű nagyobb terjedelmű homokdomb aljában elterülő mocsárban felhalmozott, sánccal körülvett, névtelen földvár, a tuzséri, t.-dobi, és demecseri földvár. Az utóbbit pár hét előtt néztem meg, és jelen alkalommal arról akarok röviden referálni; a többiekről ha azokról jegyzeteket tehetek, más alkalommal. Ezen földvár Demecser községtől az északi iránytól kissé nyugot felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy olyan északról dél felé vonuló mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok magaslatnak közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett - Kisvárdától Berczelig terjedő - sok négy szög kilométernyi, csaknem állandóan vízzel borított, mocsaras nádas ártérnek, pelikánok és más vizi madarak millióinak tenyész helyét képező vadonnak, állandó szigetét képezte. A térképen Várhegy neve van. A nép azonban Tündérvárnak, Leányvárnak nevezi. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehhez is hagyomány, vagy monda fűződik. Nemes Imre községi jegyző úr beszélte nekem, hogy egy Szilágyi nevü kéki gazdaembernek sok év előtt igen magas korban elhalt atyja fiatal korában, Debreczenben járván, ott egy világtalan 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri leányok várával van összefüggésben. Ugyan is a 17-ik századnak végén a törökvilágban mint ifjú egy úrnak szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egy szigetét képezte a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással. A Kacsavárnak ura a törökök által szorongatva kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Leányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta, és a vízbe dobván, az életét is el akarta emészteni, nehogy az ő, és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült, és mint hegedős tengette hosszú életét. Mi ebben a mese vagy igazság? egyikünk sem tudhatja. Annyi azonban bizonyos, hogy hozzá férhetetlenebb helyet mint ezen terjedelmes ingoványban épült várat vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kerülék alakú; öt-hat méter magasra emelkedik ki a szigetek legmagasabb pontjából. Tetejének közepe tája kincskeresők által kissé homorúvá van vájva. Fennsíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. - Nyugoti oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős, - Északi és déli végét sáncz árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi-félkörben futó árok kevésbbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas, és másfél méter magas párkány vonul végig. A várnak fennsíkján sok tégla töredékeket találni, bizonyságául annak, hogy itt hajdani épület emelkedett, csakhogy azon magaslat sokkal régibb időből származik, mint mikor már téglákat használtak, mert itt nem csak számos őskori durva cserép edény töredékeket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, - kívül fényesre csiszolt diszített edénydarabokat is találta A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felületen szétszórva. Ugyaninnen két hosszúkás nagy diónyi átlyukasztott háló súlyt is ajándékozott Nemes Imre úr muzeumunknak.