Emlékeimből. Nyirvidék XX. év. 10. 1899. március 5. 1-4. Felolvasás a Bessenyei Kör március 4-i estélyén – Kny. 12 lap. Emlékeimből: Az 50 éves Nyirvidék Albuma 114-126. Nyíregyháza 1928. (Jósa András Múzeum Könyvtár különnyomat 1748.)
Emlékeimből.[1]
Egy mosolygós, szelíd képű fiskális, meg egy haragos szemű professor, a legközelebb mult tavaszi szagú téli napok egyikén, amikor úgy déltájt, receptet és jó tanásot adván már egy néhány különböző nyavalyákban szenvedő embertársamnak, a második pohár sörnél tartám a siestát, megleptek engem a sörházban.
Megrohantak, lefüleltek.
Igy jutottam ide én most Önök elé, mint fölolvasó.
Ki fognak Önök fütyülni, érdemem szerint? Egész nyugodtan megtehetik. Nem az én füleimet fogja sérteni, de azét a két úrét, akik elcsábítottak engem ide a felolvasó asztal elé, hogy e díszes társaságban a szépirodalom térségein csattogtassam szárnyaimat, ezeket a kortól, életgondoktól megkopott, leperzselt szárnyakat, amelyekkel magasra emelkedni már nem lehet.
Nem is barangolok messze a tágas térségeken, hanem magamról fogok beszélni, akinek ifjú kora úgy hasonlít a mai öregéhez, mint egyik tojás a másik... tövises disznóhoz.
Velünk született ösztön: megállani a saját lábainkon! Ebből az ösztönből fakad talán, hogy minden öntudatra ébredező fiúnak a legkedvesebb olvasmánya Robinson Crusoe.
1845 ben ‒ miután princzipista és secundistaságomat Nagyváradon befejeztem ‒ Pestre kerültem grammatistának, hogy syntaxista, rethorista, poetista, logicus és végre a nyolczadik osztályban philosophus lehessek. ‒ ‒ ‒ ‒ Amivé azonban sohasem váltam.
Ekkor ‒ gramatista koromban, első szépirodalmi olvasmányom nekem is Robinson volt. És mig csak el nem olvastam a könyvet, se ebéd, se vacsora nem kel lett nekem. Hisz Robinsonnak se volt, még se halt meg éhen. S ha megkérdezték volna tőlem akkor: „mi akarsz lenni: muszka cár-e, vagy Robinson?” ‒ biztosan az utóbbit választottam volna. S talán ma se tennék másként. Hiszen Robinsont kevesebb veszély fenyegette, mint egyik másik czárt a muszkák nagy birodalmában.
De ugyanakkor az a ‒ mindnyájunkkal közös ösztön is megmozdult bennem, hogy bőrünket félteni jó. Érzik ezt suttyomban azok is, akik az ellenkezővel vitézkednek.
* * *
A 48/49 iki szabadságharcz hősei között a legvitézebbeknek tartották a 3-ik, 9-ik és 11-ik zászlóaljak honvédéit: a vörös sapkásokat. Csaknem teljesen müvelt elemekből álltak e zászlóaljak.
A 3-ik zászlóalj nagyváradi volt, hazámbeliek. Őrnagyuk Gosztonyi Antal volt, a vitézek legvitézebbike, akivel 49 után szoros barátságban állottam.
‒ Te Tóni, mint legkompetensebbtől kérdem tőled, igaz-e az, hogy ti a csatában sohasem féltetek. Igy hallom ezt minden puskaport szagolt embertől.
‒ Barátom ‒ mondá ‒ mentül gyávább valaki, annál jobban henczeg. Nincs egészséges ember a világon, a ki ne szeretné az életét, tehát ne féltené. Megvallom, hogy a csaták kezdetén engem is meglepett mindig a félelem, de leküzdötte azt bennem a hazafiui érzés és kötelesség, s aztán ágyúszó, puskaropogás és harczi zaj és lárma kőzött teljesen megszűnt.
* * *
No hát, mikor Robinsont elolvastam, én is szerettem volna mint hajótörött Juan Fernandez szigetére jutni, de zokon vettem tőle, hogy ezen szándéka előtt miért nem tanult meg úszni, és engedte magát a hullámok által csak ugy véletlenül partra vettetni.
Első dolgom tehát ‒ mielőtt Robinson lehetnék ‒ az volt, hogy pár hét alatt annyira megtanultam úszni, hogy a nagy próbát letettem s igy az uszómesteri oklevelet 11 éves koromban elnyerhettem.
A nagy próba abból állott, hogy a candidansok a Margit szigetről a Bomba térre, onnan 5 percnyi szünet után, két kísérő csónak között a Nemzeti uszodáig úsztak, amely uszoda a pesti oldalon közvetlen a lánczhid alatt horgonyozott.
A lánczhid oszlopai még akkor az alapozás stádiumában voltak. Sürün egymás mellé levert gerendakerités pótolta a mai caissonokat, és szivattyúzták ki belőle a vizet, hogy a munkások szárazon dolgozhassanak.
Soha se tudni mire jó az, ha valaki szabad uszó. És ennek köszönhetem, hogy egy negyed órára az ország legeslegfőbb felebbezési fóruma lettem, aminek a története következő.
1847 deczember hónapjáról beszélek.
Apám akkor királyi táblai biró volt. Akkor még csak tizenhatan voltuk ebben a méltóságban, most pedig majd annyin vannak mint a tarka doktor.
A királyi táblának ott volt helye a hol a diétának, tehát 1847-ben Pozonyban. Az or-zággyűlésen jelen volt, hogy esetleg rögtön biráskodhassék a felségsértők felett ‒ felszólalási és szavazati jog nélkül. Az országgyűlés elnöke a perszonális volt, ‒ azon időben Serencsy ‒ aki a királyi táblának is elnöke volt.
Apámmal és Dőry Gáborral, aki szintén kir. táblai biró volt, utaztunk fel szigorú télben Budáról Pozsonyba gyorsparasztokkal. Korán reggel indultunk, és éjjel 11 óra tájban koromsötét éjben érkeztünk a Duna partjára, Pozsonynyal szemben. A Duna erősen zajlott és igy a csolnakosok életük veszélyeztetése miatt csak nagy áron voltak rávehetők, hogy a tulpartra szállítsanak bennünket.
A két öreg elől ült, szemben Pozsonynyal, én a hátuk mögött egy külön lóczán.
S bízván uszóképességemben, de tulajdonképen nem is bízván semmiben, csík könnyelműségemben, folyton himbáztam a csolnakot és nagyokat kaczagtam az öregek rettegésén, akik poffal, agyonveréssel fenyegettek és a leghizelgőbb kifejezésekkel illettek, de megmozdulni nem mertek, ami aztán engemet mindinkább bátrabbá tett.
Midőn a tulsó partra átvergődtünk, örültek ép bőrüknek, és megfeledkeztek arról, hogy a tiszta szívből ígért pofonokkal engem megjutalmazzanak.
Másnap a personalis, ‒ Szerencsy ‒ több septemvir ős kir. táblai bírák lakásunkra jöttek és a personalis, az országgyűlésnek és a legfőbb bírói fórumnak elnöke hozzám fordult, mondván:
‒ Andris! Apád és Dőry között tíz üveg pezsgőben fogadás történt, hogy kettőjük közül ki volt tegnap a vitézebb, vagy annak ellenkezője. Én Dőryt marasztaltam el, de megengedtem, hogy hozzád appelláljanak, aki részes voltál az átkelésben. Szavát vettem apádnak és Dőrynek, hogy bármiként hangozzék is itéleted, abba kötelesek belenyugodni, és ha valamelyik bosszut merne állani, köteles leszel azt nekem bejelenteni, aminek 20 butella pezsgő lesz a büntetése.
Salamon ítélete igy hangzott:
„Mindketten rémülten szidtak, de még fejüket sem merték hátra fordítani, tehát mindketten féltek. ‒ Apám azonban jobban szidván engem, őt marasztalom el.”
Ennek az lett a vége, hogy a tiz üveg pezsgőből nekem is jutott annyi, hogy ekkor rúgtam be először és utóljára életemben. Nem is iszom azóta bort tisztán, hanem csak savanyu-vizzel.
Miután egyszer már legfőbb birói széket töltöttem be, és hasonló magas szereplési kör többé nem kínálkozott, alárendelt birói állás elfoglalására nem áhítoztam, hanem nagyságom tudata a politika porondjára terelt, a minek előzményei és utózmányai vannak.
Az előzményekhez tartozik az, hogy azon időben a latin nyelvet alig tanították ugyan, de mindenki megtanult diákul. A német és franczia nyelvnek tanítása eszébe sem jutott senkinek. A magyar nyelvet tanítani felesleges volt, mert hiszen mindenki csak is magyarul beszélt és érzett is. Ezen korlátolt látkörü tanítási rendszer nevelte Kossuth Lajost, Deák Ferenczet, Széchenyit, Kazinczyt, Kölcseyt, Petőfit, Aranyt, Vörösmartit, s a többit, a kik közül a mai világban néhány még csak közigazgatási gyakornokságra sem volna képesítve. Érettségi vizsga nélkül érett eszű ember mai napon nem létezvén.
Ne ócsároljuk a régieket, a kik önmaguktól lettek nagygyá, mig most a hivatásosok között tuczat emberek is lépnek előtérbe.
Negyvenhétben Pozsonyban én a rhetoricát jártam, reggel nyolcztól tizig, délután kettőtől négyig. A keddi délután és az egész péntek kérődzésre volt szánva, valamint természetesen a vasárnap is.
Hogy a rethoricában magasra emelkedhessem, soha sem mulasztottam el, hogy tiz órától egy óráig, a mikor atyámnál már a gyomornak beharangoztak, az országgyűlés karzatján, Kossuth, Deák, Szentkirályi, a heves Beöthy és a későbben megpuhult kemény Bónis Sámuel szónoklatait a leghálásabb figyelemmel végig ne hallgattam volna, amiről megboldogult édes atyám persze semmit sem tudott.
Azon időben nagy hivatást éreztem magamban a politikai pályára, és csupán a pár hónap előtt Debreczenben elhunyt Reviczky Emil barátomnak róvom fel bűnül, hogy nem ülhetek most a miniszteri padok mögött ‒ esetleg valamelyik piros bársony székben (az ördög nem alszik) mint folyton bólingató gypsz pagódli.
Elmondom a reám nézve végzetes tragoediának történetét.
Apámnak három jurátusa volt: Reviczky, Rozsos és Bölönyi, — előkelő családok ivadékai.
Reviczky a három között legjobban aknázta ki fiatalságát. Nem tombolt, előkelő volt mind haláláig, de bizony többször tért haza éjfél után mint éjfél előtt, és gyakran kedvét lelte abban, hogy fejemet térde közzé szorította, és ilyenkor szabadon maradt testrészemet magyarosan szólván, élénken érdekelte.
Nem szeretvén adósa maradni senkinek, egy alkalommal országgyűlési tanulmányaim után, gyomrom harangozására egy óra tájban haza érve, s Emilt bekókusz-szappanyozott fővel találva, elérkezettnek láttam a bosszúállás pillanatát.
A könyveket összeszorító szijjat leoldva, ádázul behurkoltam egyik bokáját, és tánczra hívtam, a tágas jurátus szobának nagy asztala körül.
Szerencsétlenségére szemeit kinyitván, a szappanmarás éktelen dühre tüzelte. Megöléssel fenyegetett, de rémületemben csak akkor hagytam fel a tánczoltatással, mikor az általam előmondott eskű formula szerint a másik két jurátus megfogadta, hogy elpáholják Emilt abban az esetben, ha csinyemért engemet bántani merészel.
A vége még is csak az lett, hogy mosdás után kegyetlenül elpáholt.
Mondják meg kérem, hogy helyzetemben mit tettek volna? Mit? A mit én tettem. Ujabb bosszú!
Másnap, mielőtt iskolába mentem volna, a jurátus; szoba középkori mesterséges zárral ellátott kulcsát lehúzva, meg nem található helyre rejtettem.
A jurátus szoba a második emeleten volt az udvar felé, nem rostélylyal, de sürü erős drótból készült vasrostával ellátva.
E napon kellett volna atyámnak valami fontos pert referálni.
Igen, de az acták a jurátus szobában voltak bezárva.
Lakatos és az akkor még nem létező tűzoltók segíteni nem tudtak, engemet pedig fel nem találhattak a referáda tehát elmaradt.
Eltelve bosszuérzetem kielégítésének örömétől, fütyörészve tértem haza egy órakor az országgyűlésből, mely nálam nélkül csonka lett volna.
Máté inas örömmel vette tudomásul, hogy Kossuth Lajosnak egyik legszebb szónoklatát élveztem, de ugyan azon pillanatban fejemet térdei közzé fogta: atyám pedig nadrágomat egy nád pálczával kegyetlenül kiporolta, a mit pedig csak azért restellettem, mert magam is a nadrágban voltam.
Ezért és csupán ezért ment el kedvem a politikai szerepléstől, és ezért nem vagyok én most miniszter, vagy legalább is napidijjas a király személye körüli minisztériumban.
Szomorúan kellett tehát tapasztalnom, hogy ezen a téren sem boldogulhatok, daczára ez irányban törő ambiczióimnak és ‒ amely tulajdonságomat bizonyára Önök is jól ismerik s ami egész életemben vezércsillagom volt ‒ stréberségemnek.
A katonai pályára szántam tehát magamat. A milyen fényesen kezdődött, olyan szomorúan végződött ez a szárnypróbálgatásom is.
Nem okos dolog futkosni eszmények után! „Köd előttem, köd utánam.” „Vaknak az alamizsna.” Ez a reális értékű „élet” philosophia. Bírói pályára lépni önérzetem tiltotta, mert ‒ ha bár mint egy pünkösdi király csak néhány perczig de mégis a per sonalis felett állottam. Ugyan kinek nem derogált volna előbb jurátusságra aspirálni, hogy később az igazságügyi miniszterség ugorkafájára kapaszkodhasson, a mely későbbi és ujabb tapasztalatok szerint különben is szappanynyal van bekenve, melyről igen könnyen vissza lehet csúszni. Da meg a jurátusság 46‒47 ben nem is a legjobb hirben állott. A pesti utcza gyerekek, kiknek diszes soraiban éu is állottam és a suszter-pubok, ha valakit kitüntetni akartak „Tu betiár, tu jurát” epithetonokkal illették. Igy muzsikáltuk őket végig a pesti utczákon.
Politikus sem lehettem már, mert a babér leveleket melyből, koszorút fonhattak volna számomra, véletlenül nem nadrág zsebembe dugtam, hanem olyan helyre, hol azt a nádpálcza porrá zúzta, és már csak bepáczolásomra volt alkalmas.
Az én gyermek koromban még nem ölték az embereket tudományosan halomra. A katonáskodás még nem volt szaktudomány.
Az előtt csak kontárok űzték ezt a mesterséget, mint Hamilkár, Hannibal, Scipió, Julius Caesar, Nagy Sándor, Atilla, Napoleon, és számtalan más tömeggyilkos, a kiknek áldásos működése nélkül talán már el sem férnénk ezen a kis földgömbön.
Az én gyermekkoromban még általános volt azon nézet, hogy ha valaki semmire sem alkalmas, jó lesz katonának vagy gazdának.
Belátván, hogy elegánsabb vérben, mint trágyában gázolni: nem gazdának, hanem katonának szántam magamát, a mire a szabadságharcz kitörése kedvező alkalmul kínálkozott; és miután akkor is helyesnek tartottam alólról kezdeni, 14 éves koromban 48-ban beállottam ‒ mint quasi kadét, Pesten gróf Károlyi György századjába nemzetőrnek. A századnak még két gyermek ifjú volt tagja: herczeg Odeschalchi Arthur és gróf Károlyi Gyula, nálam azonban egy évvel idősebbek.
Minden kedden és pénteken délután gyakorlat volt a Károlyi palota udvarán, amelyről csak a beteggé esett vitézek maradtak el, mert a száraz torok akkor is sok mindenre csábította az embert. Egy vén szomorú fűz körül egy nagy vályúban itatták a legénységet egy órai gyakorlat után engedélyezett szünet alatt egy negyed óráig, és a másik óra után ad libitum.
Takarmányról pedig az alsó körvályuban sóskifli alakjában bőven volt gondoskodva. Szalmatüzről tehát szó sem lehetett, mert a sóskifli nem szalma.
A dobosunk igen beteges volt, és igy csak nagy ritkán jelent meg a gyakorlaton; miután pedig én már akkor is rendkívül zenekedvelő voltam, és a dobos mesterséget csakhamar eltanultam, a századnak tulajdonképen én voltam a büszke dobosa.
Azért zárt udvaron való szereplés azonban nem elégítette ki ambitiómat. Magasabbra törtem. Meg akartam mutatni utczagyerek társaimnak, hogy mennyivel magasabban állok felettük.
A Dorottya utcza szögletén, a Magyar Király fogadóval szemben, (akkor még hotel vagy szálloda Magyarországon nem létezett), egy nagy üres telek sarkán, egy rozoga földszintes épület éktelenkedett, az u n. harmincad hivatal, amelyben akkor a fővárta tanyázott. Előtte egész hosszában egy lábnyi széles tölgyfa palló vonult, hogy a silbak a sárba ne fuljon. Ezen a pallón fegyveresen sétálni volt akkor vágyaim netovábbja, és sikerült is mindég kimódolnom, hogy akkor, midőn ami századunkból kellett oda vártára kivonulni, én soha ki nem maradtam.
Silbaki méltóságom megkövetelte, hogy a palló magasságáról áhítattal és kaján irigységgel reám bámuló utczagyerek társaimat a sárgaföldig lenézzem.
Nem hiszem, hogy valaha egy győzedelmes hadvezér büszkébben lépdelt volna, mint én akkor a harminczad előtt; és csak szégyenből nem sirtam, ha a felváltás órája közeledett.
Katonai életemnek ezen fénypontját a 48-diki nyári napok ragyogták be.
Engedjék meg, hogy ezen időtájból egy epizódot mondjak el, amit pedig már egyszer a Nyirvidékben feltálaltam.
Akkor a Czukor utcza és a Magyar utcza sarkán, vagy egy házzal errébb laktam, egy első emeleti szobában.
Vörösmarti Mihályt azon szerencse érte, hogy ő is ugyanazon házban lakott, földszint, velem szemben. A széles ablakpárkány volt kedvencz iró asztala, amelyről költés alkalmakor, mely rendesen a délutáni órákra esett, soha sem hiányzott a savanyu viz, meg a vinkó. Mindég bálványozója voltam Vörösmartinak, és ezért azóta e téren is hű követője vagyok. Órákig mereven tekintetem az öreg urnak jóságos szemei közé, és folyton suggeráltam örökszép költeményeit, amiről persze ő semmit sem tudott. Az ablakpárkány magas volt, tehát ez oknál fogva, vagy talán még inkább azért, mert egy nálánál hosszabb szárú pipából szokott csibukozni, soha sem ülve, hanem csak állva irt.
Nagyon megrághatta azt, amit irt, sőt néha egy kissé a tollat is. Nagyon átgondolhatta azt, amit papírra vetett. Egy-két kis quaterka, és az udvar túlsó szegletéig tartó séta jelezte a pauzát, de midőn visszatért, 10-20 gyorsan leirt sor lett egy-egy levele örökzöld koszorújának.
Petőfi Sándor naponta délután 3 órakor ‒ pontosan, mint egy kronometer ‒ jelent meg nála és pedig mindég, ha nem is épen komor, de komoly arczczal. Néha megkínálta udvariasságból az öreg ur egy quaterkával; koczintott is, de soha sem láttam, hogy csak egy kortyot is ivott volna.
Vörösmarti arczáról vig kedély sugárzott, Petőfinek mosolyát soha sem láttam, ‒ a ragyogó üstökös ‒ talán sejtette kora letűnését a költészet fényes egéről, melyen hazánk felett alig ha fog ragyogni hasonló csillag.
Petőfi látogatása negyedóránál tovább soha sem, tartott, talán nem akarta nemzetünket Vörösmarti szellem-kincseiben megrövidíteni.
Láttam, hogy Vörösmarti Petőfit nemcsak szerette, hanem tisztelte is, mert soha sem mulasztotta el, hogy vendégét a kapuig ki ne kisérje.
Egy ilyen alkalommal én is a kapu alatt voltam, s gyermek nemzetőr tiszteletteljesen szalutált, mire kérdé, hogy „ki vagy őcsém!” Bemutatván magamat, Vörösmarti megjegyzé, hogy „gyenge még a te karod öcsém a haza védelmére.” „Annál erősebb a szivem bátyám!” „Derék gyerek vagy öcsém, az Isten éltessen.” Átka, vagy áldása fogott rajtam, mert ime ma is tengődöm ezen az árnyék világon.
Ezen időtájban gyűjtöttek csapatokat Schlick ellen. Be akartam állani dobosnak, de megboldogult atyám nem eresztett, igy tehát csak őriztem a nemzetet, de nem védhettem.
1849. január 7-én, vagy 9-én Windischgräz közeledtére, és azon hirre, hogy az osztrákok gyilkolni, rabolni fognak, nagy pénzért fogadott kasnélküli paraszt szekéren menekültünk apámmal Tisza-Füredre és onnan tovább, a legborzasztóbb hidegben. Engemet vékony nemzetőr köpenyegemben majd meg vett az Isten hidege. De rosz pénz nem vész el, igy tehát én is megmaradtam, csak megfagyott végtagjaimat kellett soká kuruzsolni.
Atyámnak nagyszántói bitokán Nagy-Várad közelében szeszfinomitó gyára is volt, és miután efféle azon időben a vidéken más nem volt, a váradi arzenál, ahol bombákat, gyutacsokat és rakétákat is gyártottak, tőlünk szerezte be szeszszükségletét, amelynek átvételére egy kapitány szokott kijönni.
Miután tudtam, hogy atyám mint ó conservativ ember a szabadságharczot hazánkra nézve üdvösnek nem tartván, meg nem engedi, hogy honvédnek be álljak, egy ilyen alkalmat használtam fel, hogy ellenállhatlan vágyam teljesüljön.
Oda léptem a kapitány elé. „Jelentem alásan vitéz kapitány uram, hogy szeretnék a haza szolgálatába állani.” ‒ „Gyenge még maga arra öcsém.” ‒ „Hogy volnék én gyenge, hiszen tegnap Váradon jelen voltam, mikor a halál fejesek zászló alá esküdtek, már pedig ezek között több volt az olyan gyenge, sőt még gyengébb is, mint én vagyok.” ‒ „No jó, hát beveszem röppentyüsnek, oda nem kell erő.” ‒ Atyám nem mondott ellent, nehogy ilyen mozgalmas időben tilalmát hazaárulásnak bélyegezzék.
Én tehát a kapitánynyal bevonultam a váradi várba, ahol három napig a kapszlikat a legnagyobb lelkesültséggel töltögettem a durranó ezüsttel, meg lévén győződve, hogy minden kapszlitól egy-egy ellenség harap a fűbe.
Az aranjuezi napok csak három napra terjedtek, mert akkor Beöthy Ödön volt a kormánybiztos, aki 48 előtt Biharban az ellenzék vezére volt, apám pedig a conservativoké. A zöld asztalnál ellenségek, fehér asztalnál pedig legjobb barátok voltak, és ezen barátság a szabadságharcz alatt sem szakadt meg.
Beöthy Ödönt okolom tehát, hogy három nap múlva, mikor egész énem a kapszliba volt bújva, a napos tiszt vagy altiszt kiáltja: „Jósa röppentyűs”. ‒ „Jelen”. ‒ „Menjen haza!” Erre a képzelhető leghosszabb orr lett a tableaunak fénypontja. „Nagy gyalázat éri”, mint egyik igen kedves jelen (nem) levő barátom szokta énekelni, ha nem sok vizet iszik.
A türelem húrját nem akarván tovább feszíteni, még csak azt szeretném röviden elmondani, hogy elkeseredésemben mi telhetett tőlem. Nem szamárról szólok, csak egy ártatlan cserapárról, a kin bosszúmat töltöttem a multakért.
Kevés logikával megáldva 1851-ben logikus voltam Kassán. Okolicsányi Lajos ma is élő barátommal kerültük az iskolát. Kettecskén ballagván a fővárta előtt, ökleimmel a fel s alá sétáló sitlbaknak a csákóját meglegyintettem ugy, hogy a feje a csákóban tűnt el. A Querausra az egész várta kötelességszerüleg szuronyszegezve rontott reám, és a vértanúságot csak azért kerültem ki, mert egészen véletlenül a vártának parancsnok tisztje Okolcsányi Lajosnak közel rokona volt. Katonai pályámat ezzel befejeztem.
Eddig volt, de nem mese volt.
Dr. Jósa András.
[1] Dr. Jósa András felolvasása, a Bessenyei kör márczius 4-diki estélyén.
