Jósa András édesapja, Péter 1830 körül a nagyváradi püspök prefektusa lett. Várad ‒ Bihar vármegye székhelye ‒ törvényhatósági joggal felruházott város volt. „Nagy öröm áradt a váradi Jósa-házra, amikor benne az úrnak 1834-ik esztendejében András napján, nov. 30-án hajnali 4 órakor a három kis leány után fiúgyermek született.” (Jósa Jolán) A szülőház a vasútállomás felé futó főutcán, Rákóczi úton volt, a 11. szám alatt.
A szülőház helyén álló épület Nagyváradon (Fotó: Darvas Szilárd)
A családnak jól ment: nyolc cselédet tartottak. Jósa Jolán színes leírást ad Jósa Péter 1839-es feljegyzései alapján a váradi élet mindennapjairól.
Jósa András a Jászóvári Premontrei Kanonokrend hat osztályos gimnáziumában járta ki az első osztályokat.
A család 1845-ben a papa a legfelsőbb bírósághoz került Pestre, így a család elköltözött Váradról. Érdemes odafigyelnünk a vármegyei főorvos visszaemlékezésére: „Az csak korszülte jogosulatlan finnyásság, ha valaki vonatkésésről panaszkodik; mert élénk emlékezetemben van az, hogy a múlt századnak negyvenes éveiben sáros időben Nagyváradról Pestre nyolcz napig is utaztunk.”
Jósa a szabadságharc idején még visszatért a szülővárosba, amire így emlékezett „Honvéd pedig csak három napig lehettem Nagyváradon 1849-ben, mert Beöthy Ödön akkori kormánybiztos, a ki a Manziknek volt Biharban vezér szónoka, míg apám a conservativ pártnak volt feje; a zöld asztalnál ellenfelek, de a fehér asztalnál jó barátok voltak. Apám kérésére tehát kilöketett a honvédek sorából, akkor, mikor a nagyváradi várban már három napig a legnagyobb szorgalommal töltögettem gyúanyaggal a kapszlikat, a melyek mindeniknek egy ellenséget kellett volna leterítenie.” Ez utalás arra, hogy a cári csapatok közeledtére Jósa Péter nem hagyta fiát a veszélynek ‒ itt volt a hadsereg fölszerelési raktára, az ágyúk, lőpor és kardok készítésének műhelye ‒ kitenni, elérte Beöthy Ödönnél, hogy az önfejű fiút „hazaparancsolja”, nehogy ott pusztuljon a harcban…
Jósa András 30 évvel később ismét kapcsolatba került szülővárosával. 1878-ban a nagyközönség az általa gondozott, gyűjtögetett szabolcsmegyei leletekkel ismerkedhetett Nagyváradon, ahol a kiállítást atyai barátja, Rómer Flóris kanonok úr szervezte.
Végül hallgassuk ismét Jósa egy visszaemlékezését nagyváradi éveire: „Egy hóhért ösmertem csak, a ki ezt talán szívességből is megtette volna. Ez ’Kerbalta’ volt a nagyváradi hóhér, a kit működni nem láttam ugyan, de hírből jól ösmertem, mert fiatal koromban Váradon az volt a legnagyobb káromkodás, hogy ’Kerbalta legyen a papod.’ Elmondom első és utolsó találkozásomat vele. A hatvanas években egyszer Váradon kóborogtam óriási hőségben. Ilyenkor még Bismarck sem vetette meg a sört, sőt talán még télen sem. Nem kell tehát agyonkövezni, ha én is betértem a Rimanóczy-féle sörcsarnokba torkomat meglocsolni. A szomszédos törzsasztalnál vagy nyolcz darab úri kinézésű ember szopogatta az árpalét, de valamennyi olyan borostyánkő csibukot is szopogatott, a melyek szaláminak is beillettek volna. Egyszer csak a legkisebb termetű, Napoleon szakállú és bajuszú elegáns kinézésű ember, nem tréfából, hanem komolyan csaknem sírva következőleg panaszkodott: ’Sok évig szolgáltam az államot. Tizenkét embert akasztottam fel. Hivatalos hatalommal soha vissza nem éltem, mert csak azokat akasztottam fel, a kiket az igazságszolgáltatás kezeimre bízott. Nagy hálátlanság, hogy nyugdíjat nem kapok.’”
