Pazonyi bronzkardról. Nyíregyháza, 1906. március 20 (hiányos kézirat, 4 lap)
Az első lap hiányzik.
levált volna.
Erről azonban csak akkor győződtünk meg, mikor a Sóstón többen várva a dombrádi 40 percz késéssel érkező vonatot, kedélyesen beszélgettünk a művelt hentergő uriemberrel, a ki a mely vonat önként érthetőleg a kótaji szöllöknél megakadt, míg egy Nyíregyházától oda telefonált mankó a bajból ki nem segítette.
Ez azonban csak azoknak volt baj, a kik pontosan óhajtottak Nyíregyházára beérkezni.
A késés azonban nekem, vagyis jobban mondva muzeumunkra nézve igen üdvös volt, mert Róth Ferencz nyíregyházi borkereskedő ur, a ki a pazonyi határnak Róna nevű dűlőjében szöllő telepítés végett talajmélyítés közben egy gyönyörű, – csaknem unicum számba menő bronzkardot; egy négy kiló sulyu nagy 21 ctm átmérőjű bronz-pogácsát, a melynek domboru alsó felülete olyan oriási olvasztó edényre vall, a mely mellett általam eddig látott minden olvasztó tégely eltörpül. Sok muzeumban kerestem, de sehol sem találtam olyan graphítből készült olvasztó tégelyt, a minőnek két példányát muzeumunk őriz, de a melyeknek öble nem nagyobb mint egy terjedelmesebb embermarok. Az az edény pedig, a melyben ezen bronzpogácsát olvasztották eddig unicum nagyságú volt.
A ki unicumokban nem hisz, jöjjön és nézze meg. Biztosan be fogja adni derekát.
Róth Ferencz ur a ki ezeket találta várakozásunk közben talyigázott a Sóstónak hazafelé, és ide ajándékozta a magával hozott gyönyörű kardot, pogácsát, és egy gnész követ, mely az őskorban nyilván őrlőkőül használtatott és a melynek hozzánk legközelebbi lelhelye a magas Tátra.
A kardnak tömör markolata nem hosszu, liliom levél alaku, pengéstől együtt pedig millimeter hosszu. Markolatán három domboru lécz fut körül, mint a legtöbb hazánkban talált kardoknak markolatán, azzal a különbséggel, hogy minden lécz másként van díszítve, a mi sokat
A felső léczet sűrűn egymásmellett sorakozó a markolattal párhuzamos vonalak, a közbülsőt 12-13 bemélyített kiskásaszemnyi pontok, a pengéhez legközelebbit pedig félkörös rovátok díszítik. – A három lécz által határolt két mezőben borsóátmérőjű 4-4 kör ékíti középen kásaszemnyi homorú bemélyedésekkel. A markolatnak pengevégénél látható díszítéseket csak rajzban lehetne feltüntetni, de olyanok a milyeneket más bronzkardokon nem észlelünk. A penge élével párhuzamosan ehez közel egyenlő távolságban levő három vonal fut végig.
Itt ott a három vonal hullámos lévén meg lehet állapítani, hogy ezen díszítés egy párhuzamosan háromélű eszközzel lett beverve, mert a hullámos három vonalnak egymástóli távolsága mindenütt egyenlő. Ilyen és ehhez hasonló czélu bronz mélyítő eszközt csak is Kőszegen báró Miske Kálmánnak Szent Vidről került, bámulatos u. n. La Tène gazdag gyüjteményében láttam.
Róth Ferencz ur megígérte, hogy ezen igen nevezetes leletnek közvetlen közelében talált cserép edény töredékekkel is meg fogja muzeumunkat ajándékozni, a mi pedig archeologiai szempontból azért lehet fontos, mert az őskori agyagipar mai napig homályban borong.
Az eddigi ösmeretek szerint ezen kard a Kr előtti évezred elejéről, vagy valószínűleg a IIik évezredből származik. Az ősedényeket gyakran egymástol messze eltérő korszakokból származtatják, pedig hát mi nálunk minden tudós által kőkor
---
lebb lezdetlegesebb égetett embercsontokat tartalmazó edények körül öt-hat finom agyagból, korongon készített fínom edényeket találtunk, a mi azt bizonyítja, hogy az őskorban is volt az agyagiparban olyan különbség mint ma van Meissen és Zsaluzsán között.
Ha azonban a pazonyi csontváz melléklet nélkül talált kardjának közvetlen közeléből került cserépedény töredékek megítélhetők lesznek, az esetleg bronzlelet nélkül másutt napfényre jutott edényeknek származási korát is esetleg megállapíthatjuk.
A mi szeretett Nyírünket hála Istennek egy veszett viczellér megmarta és bizonyára sok ősrégészeti tárgyakat turnak fel. Bárcsak egy veszett régész is terjesztené nyavalyáját. Hiszen a sportnak ez a neme is felér a labdarugással, Lauwntenissel, galamblövéssel, agarászattal, a mely por és füst módjára enyészik el.
Keveseknek kivételével miért nem ígyekezünk mindnyájan vidékünk ősmultjának soha többé vissza nem szerezhető emlékeít az enyészettől megmenteni.
Muzeumunk érdekében rímánkodva kérem azon urakat, a kik most szőllőt telepítenek, hogy legyenek kegyesek őskori okmánytárunknak érdekében, bármíly jelentéktelennek látszó, de különösen az elenyészésnek elrozsdádodásnak leginkább alávetett vastárgyaknak a megsemmisüléstől megmenteni.
Most is azt kell hangoztatnunk, hogy a ki a multat meg nem becsüli, nem érdemli a jövőt. Ez a magyar sorsa!
Nyháza 1906 Mart 20
Dr Jósa András
