Jósa 595
Piszkolódás. Nyirvidék, XXXVII. évf. 21. sz. 1916. március 16. 3-4. - Nyíregyháza, 1916. március 9. 6. lap (Könyvtár Klny. 1778.)
Piszkolódás.
Bölcsen tudom én azt, hogy kutyaugatás nem hallatszik a menyországba és azt hiszem, hogy a béka kuruttyolás még kevésbbé. De kuruttyolok, mert jogom van békának lenni, amennyiben azon utca, amelyet megboldogult kedves főkapitány barátom Kertész Berti tréfából Jósa-köznek keresztelt el, és ahol csupán nekem van, általam várkastélynak tartott kunyhóm, és amely utcát későbben hivatalosan azért bélyegeztek Malom-utcának, — mert ott malom soha sem volt és beláthatatlan időkig nem is lesz.
Talán azért nevezik igy, mert hát ebben az utcában van annyi viz, amennyi elhajthatna egy mümalmot, de miután a házam előtt elterülő mocsárnak ‒ mely zápor esők alkalmával tóvá avanzsirozik, amelyen unokáim mig kisebbek voltak, mosó tekenőben csónakáztak is, ‒ lefolyása nincs, kedvenc kaszinója az éjjeli zenét szolgáló békáknak és maláriát terjesztő szúnyogoknak. Büszke is vagyok arra, hogy én és családom vagyunk Nyíregyházán a chininnek legbuzgóbb fogyasztói!
A szúnyog szezon alkalmával szeretnék néha egy-egy kicsit tornácomon, vagyis inkább terasszomon (mert igy ünnepélyesebb, valamint a kenésnek sincs semmi haszna, csupán azon esetben, ha pöffeszkedve massage-nak nevezzük) gordonkázni, mert ehez majdnem ugy értek, mint a legutolsó vályogvető cigány; de nem lehet, mert a szúnyog helyett magamat pofozom, pedig a zümmögő szúnyogok ezen simogatást másoknak szánták, de nem én, nehogy Nyíregyházáról, ahol különben is nulla vagyok excommunicáljanak.
Jogcimem tehát a kuruttyoláshoz nem hiányzik, és százat teszek egy ellen, hogy, illetékes helyen egyébnek ugy sem fogják tekinteni.
Tehát kuruttyolunk.
Az én megboldogult áldott lelkű és békeszerető Berti barátom több izben panaszkodott nekem, hogy a káros takarékosság által vont akadályok miatt legüdvösebb szándékai sem érvényesülhetnek.
Államrendőrséget, mely politikai nézetek elfojtására is felhasználható lehetne, ő sem óhajtott, hanem az önkormányzat keretébe illő, de képzettségben és javadalmazásban az államrendőrséggel egy színvonalon álló személyzetet; nem pedig éhhaláltól menekülni óhajtó, uraságoktól levetett, kocsisokból és hetesekből álló közrendőröket, amilyenek pedig nálunk 60 korona havibér mellett ‒ bizony, meg-meg akadnak.
A rendőr hivatalnokainknak törekvése és akarata a túlhajtott takarékosságon hajótörést szenved.
A nyíregyházi udvarok szemét és piszok halmazaikkal a munkácsi és maramarosszigeti ghettók udvaraival bátran kiállják a versenyt.
Mírazír?! Mert hát van Nyíregyháza városnak papíron ma is érvényben levő szabályrendeletének egy olyan paragrafusa, amely szerint köteles a Város olyan szemét kihordásra alkalmas jármüveket tartani, amelyeken a feleknek költségére a szemetet, t. i. a bicillusok melegágyát veszélytelenné lehetne tenni.
Azonban három korona, kézcsók és nagy utánjárás nélkül ilyenre taligás nem vetemedik, mert hát fedett, ládás taliga csak álomban létezik, de meg nem is túlságos kifogásuk az, hogy lisztet és szemetet ugyan azon taligán hordani nem is egészen illendő. Ha ezt tennénk, még a magyi elöljáróság is kinevetné Nyíregyházát. ‒ De hát mint mindennek, ugy ennek is meg van a maga magyarázata.
Néhány hét előtt felhoztam ezt a mizériát dr. Konthy városi orvosfőnök barátomnak, aki érthetően megmagyarázta, hogy a város a mai háborús viszonyok miatt óriásilag felcsigázott lóárak mellett, ilyen célra alkalmas fogatokról nem gondoskodhatik.
Hamarjában bólintottam is, mert beláttam, hogy ami igaz, igaz az ‒ még ha nem is igaz.
Mert hát a mult év február hónapja óta dr. Bodor Károly barátommal mint barakk-felcserek, naponta furikolunk ki a barakk-kórházba. Szerdán és szombaton ‒ a heti vásárok napján ‒ szakadatlan sorban jönnek a tanyai gazdák kettő, három, de leginkább négy paripás fogatokon. Nem merem lovaknak nevezni, mert sértve érezhetvén magukat a lebecsülés miatt, oldalba találnak rúgni. Kényesek is, mert az útnak keskeny kikövezett részéről, megszokott, méltóságteljes lépteikkel egy köröm feketényit sem húzódnának félre, hogy a szembe jövő féderes kocsinak fél utat átengedjenek, pedig terhet egyik sem huz, ‒ amire azonban egy sem lenne képes ‒ mert különben a hadsereg ágyú húzásra, vagy munició és élelmiszer szállításra használná fel őket.
Üresen is ugy másznak, mintha jó hírüket kisérnék temetésre. A mult ősszel egy ilyen ünnepélyes lépéssel haladó hatos fogatot láttam (mindeniknek volt legalább is egy tenyérnyi szalonnája) irgalmatlanul megterhelve ‒ hat tökkel. A hetedik a kocsisnak a nyakára volt illesztve, szánalmasan mosolyogva felém; akit nyilván őrültnek nézett, mert ezt a komikus látványt kacagás nélkül meg nem állhattam.
Contingálni kellene a lótartást, azaz: megszabni azt, hogy hány hold földre hány lovat kell meghagyni a gazdának, hogy azokkal földjének bizonyos százalékát megmivelhesse. Önként értetődik, hogy ezen arány nagy és kisbirtokra egyformán állapíttassák meg. Igy talán a koplalástól való alaptalan rettegés csökkenne.
Ilyen rendszabály talán igen sok lovat menthetne meg az ásitástól, szivelzsirosodástól és ütér elmeszesedéstől.
Ezek közül a hízók közül lehetne ‒ talán néhányat szemét hordásra elitélni, hogy ha már hadiszolgálatra nem alkalmasak, legalább a közegészség ügyét vegyék szivükre, mert ilyen célra alkalmas rokkant ló a világon nem létezik, de ha ilyen akadna is, annyira növelné közköltségünket, hogy nyilt lázadástól lehetne tartani, bár az eltartási költséget fedeznék azok, akiknek puttonyuk nincs, hogy a szemétjüket hátukon maguk vihetnék ki a városnak végére.
Nagy, jótétemény volna, ha a trafikokban két lovas, egy, lovas és taligás bérszabályt lehetne kapni, mert a kapitányságnál az utóbbit meg nem kaphattam, mert elfogyott.
De talán ez felesleges is lenne, mert a taligás urak az eféle rendeletekre fütyülnek, bár tapasztalatból tudhatják, hogy tulkapásnak esetén még arra is elitélhetnék, hogy. a panasztevőtől bocsánatot kérjenek.
Ha már épen a piszokról beszélünk, megemlítem, hogy a napokban egy mindkét szemére vak lovas konflissal mentünk dr. Bodor kollegámmal a barakk-kórházba.
Oda érve, mint reguláris katona-orvos viselt ember ‒ azt mondja a kocsisnak hogy tulpiszkos, sáros kocsiját holnapra mossa meg. Erre egy ott ácsorgó felnőtt konflis kocsis oda kiált, hogy «felesleges az uram, mert holnap megint csak ilyen piszkos lesz!»
Azt hiszem, hogy ezt az embert utoljára a fürösztő bába mosta meg, mert hiszen ‒ ha ma megmosdana, holnap megint csak piszkos lenne.
Egy szuszra talán elég is ennyi a felső piszokról, de van egy alsó piszkunk is, a mely a városnak igen sok pincéjét állati és növényi rothadék termékékkel telitett talajvízzel tölti meg és a házakat összeomlással fenyegeti.
Én inkább szerelnék pincémben borban gázolni, de ilyen luxus cikk helyett csak térdig érő talajvízben gázolok, mert a talajvizet levezető és a városon végig folyó nyirviz-csatorna, mely 1888-ban készült, azóta ugy feliszaposodott, hogy a csatornának feneke magasabban áll, mintsem, hogy abba a talajvíz beszivároghatna és azt levezetné. A viznek pedig olyan kutya természete van, hogy felfelé nem folyik.
Ugy látszik, hogy az intéző körök egy véleményen vannak a konflis kocsissal; t. i. felesleges a csatornát az eredeti mélységre kikotorni, mert hát évek multán mégis csak újból fel fog iszapolódni.
Ha pénzem volna, falábat csináltatnék magamnak, mert esős időben házamtól száraz lábbal járdára nem juthatok.
A chinin is keserű, de néha használ.
Kóstolóra, egyelőre elég ennyi a piszokból!
Nyíregyháza, 1916. március 9-én
Dr. Jósa András.
