A Felső-Tisza mentén, a szabolcsi földhányásban, az úgynevezett szabolcsi várban, régi magyarok csontjai után keres Jósa András dr. több mint egy évtizede. A nagytudományu férfiú, aki amellett országrészre híres főorvosa Szabolcsvármegyének, az arkeológiában éppen olyan nagy mester, mint a medikában. A vármegye modern stilusu székházában immár olyan múzeumot rendezett be a régi magyarok maradékaiból, vasaiból, bronzaiból, amelyet a magyar földet tanulmányozó külországi tudósok is nagy csudálkozással és tudományos megilletődéssel néznek.
Az arkeológia sohasem múlja divatját, de mégis egy évtized előtt, amikor híre járt annak, hogy Attila koporsóját megtalálták valahol, a régi magyar sírok után való kutatás még a laikusokat is foglalkoztatta. Jósa doktor, aki a tudományokat kedvelő vidéki úriember dilettáns kedvével gyűjtögette addig a régi pénzeket és törött fazekakat, idővel elmerült a tudományos búvárkodásba, sokat tanult, még többet olvasott és főként sokat járt-kelt a vármegyében azon a helyeken, ahol ős-magyar sírokat sejtett. Tudományosságánál csak szenvedélye nagyobb. Idő és tér nem tartóztatja őt vissza és szürke kis kabátjában zimankós őszidőben is szívesen utazik rázós szekéren a nyírségi halmok felé, ha egy régi magyar kidugja csontlábát vagy kardjának rozsdás vasát valamelyik domboldalból.
A nyírségi dombok tele vannak ős-emberek sírjaival. A hagyomány szerint itt szívesen tanyáztak a honfoglalók és a történettudósok pozitívként említik, hogy Zabolch vezér lobogós kopjáját a mai szabolcsi földhányásba tűzte le az Úrnak 890-ik esztendőjében. A halmos, völgyes, napsugaras vidék, ahol a végtelen nádasokban a bölény is meghúzta magát, a kanyargó Tisza pedig halaival dúsan terített a régi halászoknak, alkalmas hely lehetett a megtelepedésre. Lovaikkal szabadon száguldozhattak a hatalmas térségeken és ellenség sem fenyegette sátraikat. Egynémely nyírségi faluban a szögletes koponyáju férfiakon és a lófejü asszonyokon gyönyörködve tapasztalhatja a koponyatudós az ázsiai tipust. ezeket a falukat verekedő, békétlen és konok lakosai miatt ellenségeik szívesebben tartják tatácrsordák maradékainak, de mi higyjük a jobbat, hisz Jósa András doktorról írunk, az ősmagyarok nagy imádójáról.
A halmok fölásatása, ha elég pénz és munkaerő volna erre a célra, sok régi magyar sírt hozna napvilágra. A régi magyarok dombok oldalaiba temetkeztek és kedves szerszámjaikat, fegyvereiket, sőt lovaikat is magukkal vitték sírjukba. A dombokba így a halott hozzátartozói egész kis házakat építettek, amelyek beomlottak ugyan a századok folyamán, de a vasak, ércek, gyakran a csontok is, megmaradtak. Jósa András doktornak van egy koponyája az íróasztalán, amely vénebb Batu kánnál. (Batu kán koponyáját, tréfán kivül, már nagyon sok úriházban láttam. Sokkoponyáju ember volt az a tatár, vagy pedig az arkeológusok tévednek benne, magam részéről azt hiszem, hogy Batu kánnak nem is volt koponyája.) Jósa András Batu-koponyája, amely üres szemgödreivel sötéten bámul a látogatóra, századok misztikumát hordja magában. Az arkeológusok mesterségével rá lehet bizonyítani e hangtalan magyarra, hogy ő még azok közül való, akik Ázsiából idejöttenek.
Számát nem tudom azoknak a régi síroknak, amelyeket nagytudományu Jósa András a nyírségi halmok között fölásott, de serény kutatásának eredményét láttam. A Szabolcsvármegyei Múzeum, ott a vármegye székházában, még a laikus látogató előtt is régelmult időknek a hangulatait tárja föl. Itt egy sem hiányzik azok közül az eszközök közül, amelyeket a honfoglaló magyarok használtak. Kardjuk, sarkantyujok, lószerszámuk a gondolkozó néző lelkében lassan fölidézi az ismeretlen múltnak képeit. A magyarok sátorokban laktak és a sátorban volt az ágasfa és azon a bogrács... Itt van az ágasfa és a bogrács is. A magyarok hosszú nyárssal fogdosták a nagy halakat... (Abban az időben a halak is nagyobbak voltak hazánkban, amelyet a régi költő Európa Edenének, tejjel-mézzel folyó Kanaánnak nevez.) Vadászeszközeik egyszerűek voltak, de alkalmatosak mindenféle vadnak az elejtésére... Ha az ott heverő csontok közül valami nagy mester összeállítaná a régi magyar alakját, belé életet lehelve, az ősember úgy érezné magát e múzeumban, mintha az az ezer esztendő el se múlott volna. Ha fölfegyverkezve kilépne a múzeumból és e kérdést intézné Jósa doktorhoz:
– Kedves földim, te ismerős vagy erre... Hol lehetne itt vadászni?
Jósa András bizonyosan karoncsipné és elvezetné őt a saját vadászterületére.
A Szabolcsmegyei Múzeum, mely nemrégen nyílott meg és a tudományos világban már is európai hírre vergődött, köszönhető a lelkes, éjjelét-nappalát a tudománynak szentelő Jósa Andrásnak.
Krúdy Gyula.
