A régi Nyíregyházának nem volt érdekesebb, mozgékonyabb alakja Jósa Andrásnál. Amikor reggelenként elmaradhatatlan bőrszatyorjával a piacra vagy a megyeházban levő múzeumába ment, mindenki mély tisztelettel és derűs szeretettel köszöntötte. Ezt meg is érdemelte az öreg úr, mert kiváló orvos és országos hírű tudós volt s amellett aranyos kedélyű „Andris bácsija” az egész vármegyének; szerény és bámulatosan tevékeny ember, akinek érdeklődése kiterjedt mindenre. A bőrszatyorban, amit állandóan magával hordott, mindig volt valami: egy főzet gomba, karfiol, egyszer szamóca, máskor dinnye, gyakran koponya, őskori régiségek. Ujság és könyv pedig egész bizonyosan.
Jósa András először jogász, későbbem gazdász akart lenni, végül azonban mégis orvos lett. Húsz évig volt Nagykállóban a megyei kórház igazgatója. Ez intézmény fejlesztésénél nagy nehézségeket kellett legyőznie. Mikor látta, hogy nincsen pénz, orvosi fizetéséről lemondva fejlesztette a 8 ágyas kórházat 80 ágyassá, a nép idegenkedését pedig bámulatos orvosi sikereivel győzte le.
Nyírség és Rétköz óriási mocsárterületein élő lakosság sokat szenvedett a hidegleléstől Jósa megtaéálta e baj ellenszerét s ettől kezdve ő lesz messze vidék leghíresebb orvosa. Nagy tudásához boszorkányosan ügyes kéz, gyakorlati érzék és emberfeletti munkakedv járult. Lakása körül valóságos tábora volt a szekereknek és kocsiknak s ezen kívül még a vármegyét is állandóan járta. Jellemző, hogy ilyen kocsizásai közben sem pihent, hanem legtöbbször olvasott.
Érdemes bepillantani nagykállói rendelőjébe. Ez egy nagy terem volt, benne gyalupad, esztergapad, asztalos szerszámok szekrényekkel, enyveslábas, firniszes üveg és mindenféle fura eszközök. Nagykállóban csinálta azt az orgonát, melyet most a vármegyei múzeum őriz kegyelettel. A rendelő egyik oldala töltve könyvekkel pádimentumtól a plafonig. A sarokban fényképezőgép. Iróasztala tele orvosságos üvegekkel. Bajos volna azt elsorolni, mi minden ezermesterséggel foglalkozott ez a nagy elfoglaltságú orvos. A munka tüze égett benne, szórakozása is munka volt.
Mikor 1884.ben Nyíregyházán megyei főorvos lett, a közegészségügy terén olyan korszakalkotó intézkedéseket léptetett életbe, amelyek kihatnak a mai napig. Gyermekvédelemről még akkor senki sem beszélt, mikor ő már kierőszakolta a gyermekek kötelező gyógykezelését, és a betegség fészkét, a tömeges cselédlakásokat rendszabályozta. A tifuszterjesző rossz vizű kutak helyett mély furatú kutakat furatott. A nyíregyházi erdőbe vezető út közepén ma is meg van a Jósa-kútja, melyről az a monda él, hogy Jósa doktor rámutatott arra a helyre ezekkel a szavakkal: „itt furjátok, itt van a jó víz!” Jött is onnan olyan jó ivővíz, hogy hordókban hordják ma is a város másik végére éppúgy, mint a közelben lakók. Sokáig nem volt szabad más kút vizéből szódavizet készíteni, csak a Jósa-kút vizéből.
A társadalmi életben kivette részét, minden mozgalom élén ott látjuk. Dalkört, zeneegyesületet alakított, műkedvelői társulatnak nemcsak az igazgatásával bajlódott, de maga szegezte a színpadot és festette a díszleteket is. Mégpedig eredeti módon. A lombos fákat úgy állította elő, hogy a kutya lábait váltogatva világosabb és sötétebb zöld festékbe mártotta s a nyakára kötött madzagnál fogva vezetgette azon a helyen összevissza, ahol a zöld lomb ki volt jelölve. A lábnyomok képezték a leveleket.
Igen nagy hatással volt az emberekre írói munkássága révén is. Valósággal szomjúhozták írásait, mert tudást, mosolyt, életet adott lelke tárházából. Találó, eredeti írásaival nemcsak szórkaoztatott, de tanított is a szépre, jóra, nemesre. A hibákat nem sértő módon ostorozta, hanem „csörgő sipka alól”, nevetségessé téve a javításra szoruló állapotokat. Laikus és hozzáértő előtt egyaránt élvezetessé tudta tenni még a legszárazabb tárgyat is.
Romlatlan lelke különös vonzalommal viseltetett a gyermekek iránt. Közéjük vegyült és úgy játszott, társalgott velük, mintha azok is vele egyenrangú, értlemsségű társai lennének. Megható volt látni a világháború nehéz ideje alatt, milyen tiszta levegő költözött be öreg hajlékába kis unokájával, mennyire foglalkoztatta annak minden öröme, apróbb baja. Katonákat vágott ki papírból, gipszből állatokat öntött, még a tejet is ő szerezte be neki. De hasonló szeretettel foglalkozott az állatokkal, növényekkel, a természet minden teremtményével. Erről tanúskodott ritkaságokkal telt virágos udvara s az a sokféle gyüjteménye, mellyel tele volt háza. Bőrszatyorját egyik kedves kutyája bőréből készítette, azt mondván, hogyha a kutya életében hűséges volt hozzá, halálában se válik el tüle. „Nagyságos úr” léttére hordta is a szatyrot haláláig.
Szenvedélyes szeretettel volt hazája és szükebb hazája, vármegyéje iránt. A nyíri föld illatából, porából titkokat szedett, áldott földnek, Kánaánnak nevezte.Ez a darab föld büszkesége volt és mert erős magyar volt, nem hiúságának, hanem ennek a szerelemnek lett eredménye egyik nagy alkotása, a szabolcsi múzeum. A honfoglaló magyarokat kereste Szabolcs földjében és büszke volt, hogy itt van a legtöbb honfoglalás kori lelet. Az a kor érdekelte legjobban, melyből írott emlékek nem maradtak, csak az anyaföld őrízte tárgyak. A magyar régészeti tanulmányai foglalkoztatták. Gazdag múzeumával ércnél, kőnél méltóbb, maradandóbb emléket emelt magának.
Haláláig dolgozott, mégis szegény maradt. Halála előtti napon is rendelt. A közrendűek annyit fizettek „amennyi tetszett”, rendesen a „kevés” tetszett. A gazdagok jó szóval, legfeljebb egy hordó rossz borral honorálták. Jósa Andrást azonban mindenért kárpótolta a beteg hálás mosolya,
Tisztán megfutott életpálya után kedves múzeumából temették 1918 szept. 9.én. Őszintén gyászoló hatalmas néptömeg kísért nyugvőhelyére azzal a sóhajtással: „ilyen embernek örökké kellene élnie!”
Kiss Lajos
