A mi vármegyei régiségi muzeumunk folyton fejlődő és gyarapodó kulturális intézmény. Azok a kőbalták, bronz és vaskardok, sarkantyúk, urnák, edények. pánczélok és a többi, mindannyija innen Szabolcsvármegye földjéből kerülve napfényre, nem csak dokumentumok ősrégi történelmünkhöz, de - együtt, mint gyüjtemény - kell, hogy hatalmas kulturális intézményt alkossanak. ... mi régiségi muzeumunk, a melynek “ócska” tárgyait talán súlyuk és kurrens anyagértékük szerint veszi kezébe a mai - sivár mezőkön nőtt nemzedék, - el fog következni az idő, hogy jobb idők generációja áhitattal fogja nézni őstörténelmünk okmányait, megérti azokat, a valódi értékök megösmerése nyomán világosság gyúl majd lelkében az őstörténelmi források jelentősége és történelmi értéke iránt. (Jósa 1899.)
A nyíregyházi Jósa András Múzeum több mint másél évszázada megalapított elődje, a Szabolcsvármegyei Régészeti Egylet egy ásatásnak köszönette létét. Erről Jósa András így vallott:
„Szerencsés voltam egy alkalommal 68ban B. V. J. úrral[1] régészeti tárgyak felől beszélgetni, mely tudományban mai napig igy csak az ügy iránt érdeklődő dilettáns maradtam. Beszélgetés közben felemlítettem, miszerint hazánkban számos “kunhalom” közös elnevezésű halmok vannak melyek nem geologiai formatioknak de mesterségeseknek lenni látszanak, és hogy közelünkben a geszterédi határban [öt] 6 hat halom van egymás mellett melyet a nép kuhalomnak nevez, és miután Szt. László király alatt Bököny és Geszteréd között a kunok megverekedtek, valószínű hogy azon halmok az azon csatában elhullottak csontjait fedik, s miután nem valószínű hogy őseink ellenségeiket sajátjaikkal egy sírba fektették volna, reményleni lehet, hogy ezen sírok megásása a magyar nép osteologiai typusát fogja kimutatni. Elég az hozzá a sírokat B. Vécsey József úr költségén megástuk... az ásatásra már vagy 3ad nap Rómer Flóris úr is lejött. Eddig még régészeti egyletről szó nem volt. De ezen ásatás impulsus volt arra, hogy egy egylet alakuljon.”
Jósa András ettől kezdve módszeresen gyűjtötte Szabolcs vármegye régészeti kincseit. A Szabolcsvármegyei gyűjtemény különleges értékét az adta - ahogyan Jósa fogalmazott -, hogy "tisztán a Nyirségből és ennek közvetlen szomszédságából, - mintegy csak 6000 négyzetkilóméternyi területről került. Különös becsét épen ez adja meg." Ha mód nyílt rá és ideje engedte, Jósa ásóval vallatta a földet. 1867 vagy 68-ban ismét együtt találjuk báró Vécsey Józseffel és Rómer Flórissal a terepen: mégpedig Hugyaj határában, ahol 8 honfoglalás kori temetkezést találtak. Ők maguk bontogatták tollkéssel a sírokat.
Ugyanez a triász 1870-ben Kisvárda-Daruszigeten kutakodott együtt, ahol 8 rézkori temetkezés volt az eredmény. További ásatásokat végzett Jósa Gáván, a Katóhalmon; Vidovich László főszolgabíróval és Somlyódy János szolgabíróval Tiszabezdéden a honfoglalás kori temetőben. 1907-ben Egyeken kutatott bronzkosi sírok után. 1908-ban a nagyhalászi Zombor hegyi honfoglaló vitézeket vallatta a találó Hideg János, valamint Kállay András társaságában. Összesen 39 sírt regisztráltak. 5 koponyát ki is emeltek, hogy megvizsgálják. 1909-ben ásatást végzett Kállay András társaságában a Telekdombon, 1913-ban Kenézlőn tárt föl honfoglalókat Kiss Lajossal.
Nem véletlenül esett épp Jósára a választás 1895 őszén, amikor a kereskedelmi miniszter megbízta a Szabolcsi vár ásatásával. Már ekkor komoly gyakorlattal rendelkezett. Bartalos Gyula történésszel közösen igyekeztek minél többet megtudni Szabolcs vezér váráról. A régészet és a forráselemzés szintézise Jósa szerint, hogy „Anonymus nem hazudott; csupán egy szavában tévedett azzal, hogy nem “aedificavit”, építette, hanem csak “restauravit”, vagy “fortificavit” “kijavította”, vagy “megerősítette.” A mai kifejezéssel élve komplex elemzésbe bevonta a nyelvészetet is. Elkezdte kutatni, hogy az egyes szabolcsi helynevek mely nyelvből származtathatóak.
Ebben az időszakban a múzeum őre már nagy igyekezettel próbálta a vármegye közönségét megismeretetni a régmúlttal, a régmúlt emlékeivel. Nem volt rest a „várnak modelljét Munzhardt József kir. mérnök úr lejtezése alapján agyagból és löszből" elkészíttetni, melyet azonban a millenniumi kiállításon „a munkások földre ejtettek és izre porrá törtek.” Így múlik el a világ dicsősége...
Jósa András idejében persze egy ásatás egészen másként nézett ki, mint manapság. Ma hektárokat humuszolnak le a munkagépek (humuszolás = a bolygatott réteg eltávolítása, hogy kirajzolódjanak a hajdani beásások foltjai). Jósa idejében kutatóárkokat húztak. A kubikosok furikkal hordták odébb a földet, ha az már nagyon útban volt. Ma drónokról fényképezzük a lelőhelyet, mérőállomással határozzuk meg a pontos öldrajzi koordinátáit. Jósa idején még ritkaság volt a fényképezés: múzeumunk féltett kincsei az általa készített felvételek üvegnegatívjai. De ne becsüljük alá a régészet hőskorának újítóit. Aligha véletlen, hogy múzeumalapítónk orvosként, aki kíváncsi volt „a magyar nép osteologiai typusára” sírrajzot készített, ha nem is olyan pontosat és méretarányosat, aogyan mi igyekszünk. És a már a sírt lerajzolta, elkésítette a magyar régészet első onfoglalás kori temetőtérképeit is, lehetőséget biztosítva egy fél évszázaddal későbbi nagy kutatónak, László Gyulának, hogy épp ezeket a térképeket elemezve írja meg mindannyiunk egyik nagy régészeti olvasmányélményét, A honfoglaló magyar nép életét.
[1] Báró Vécsey József (1829–1902) főispán.
